...meg mindenki, aki a csökött agyával kitalálta ezt a kalap szart. 
Mert van ugye az alap szitu, hogy én meg mertem születni egy olyan helyen, ahol már a munkalehetőség kb a nullával egyenlő. És voltam olyan pofátlan, hogy fel merészeltem költözni Budapestre, mitöbb még munkát is volt pofám szerezni. Mindezt persze azzal a határokat feszegető szemtelenséggel tetéztem, hogy bejelentett lakcímet nem szereztem magamnak. (Saját lakásra sajnos nem volt pénzem, a lakhatásom és a lakcím viszonyát pedig most nem boncolgatnám)
Történt azonban ma, hogy gondoltam elmegyek elvégeztetni az éves tüdőszűrést, ami a munkaalkalmasságimhoz kell. De milyen jó, hogy még időben gondolkodtam, mert optimistán 1 napot számoltam rá. Gondoltam hagy nézegessék kicsit, elemezgessék, közbe-közbe belefér egy kávé is, csevegés a kolleginával a tegnapi randevúról vagy hogy a gyerek nem hajlandó megenni a zöldséget stb. Így jött ki az egy nap.
Erre lelkesen nyújtom át az irataim a fiatal srácnak, bájosan elcsicsergem, hogy tüdőszűrésre jöttem, erre közli, hogy több probléma is van ezzel. Mert nem vagyok 30 éves (most először bántam ezt életemben). Ennek ellenére megcsinálnák nekem persze térítési díj ellenében (ám legyen, bár azt hittem, hogy az általam havonta fizetett kb 18 ezer forintnak, amit egészségügyi és nyugdíjjárulék címén vonnak, van némi szerepe), szóval megcsinálnák, ha lenne budapesti lakcímem. Akár ideiglenes is.
Mint mondtam az nincs, így kulloghattam el. A széles vigyor eltűnt, bőgni kezdtem, mert majd szétbaszott az ideg (hogy a körülményekhez képest legszebben fejezzem ki magam). Mert én ezt egyszerűen nem tudom felfogni. Egy dolog, hogy az általam befizetett kb 200ezer forint (jó, ebben benne van az is, amit a nyugdíjasoknak fizetek) nem elegendő egy tüdőszűrésre, de hogy még arra se legyen elég, hogy beálljak amögé a szar gép mögé, ha fizetek érte. Mert végülis azt a pénzt a magyar államnak (?) fizetem azért, hogy szükség esetén ingyenes ellátásban részesüljek (legalábbis így lenne logikus). És ha az államnak fizetem, akkor miért nagy elvárás, hogy az ország bármely területén igénybe vegyem azt, amiért minden hónapban előre fizetek? Mert olyan nagy előszeretettel küldözgetnek engem haza minden miatt. 
Amikor anno alkalmi munkavállalói kiskönyvet akartam? Haza kell menni és az ottani munkaügyi központtól kérni...
Most tüdőszűrés kellene? Menjek haza.
Komolyan, olyan könnyedén küldözgetnek vissza, mintha itt laknék egy negyed órás sétára. De nekem a "haza" oda-vissza 6 óra, 320km. És nem utolsó sorban nekem az 5000 Ft.
De tényleg a pénz a legkevesebb, mert már azt is leszarnám, csak utálom, hogy semmit nem lehet elintézni ebben a kurva országban. Magyar állampolgár vagyok és így elvárnám, hogy Magyarországon igénybe vegyem az egészségügy szolgáltatásait. De úgy tűnik, sokkal fontosabb, hogy ózdi lakos vagyok, mint az hogy magyar állampolgár.
És persze, ha nem lesz meg időben a tüdőszűrésem és emiatt elveszítem a munkám, akkor jövő héten a munkanélküli ellátásról is írok egy kedves szépet! A drága állam meg lehet majd nagyon boldog, mert amellett, hogy elesik a havi 30-40 ezer forinttól, amelyet havonta nekik keresek (köszönöm, hogy neki adhatom azt, amiért megdolgozom, mert mint látszik, nem az én javamra fordul az a pénz) de még fizethetik nekem a segélyt is!

Pár napja beszélgettem valakivel. Azt kérdezte, hogy mindig olyan mosolygós és jókedvű vagyok-e, mint amilyen a munkahelyemen vagyok. Mondtam, hogy többnyire igen.
És amikor elment, gondolkodni kezdtem. Mert én nem voltam ilyen. Általában pesszimista voltam. Noha képes voltam örülni az apró dolgoknak, lényegében nem tartottam jó helynek a világot, amiben élek. És nem tudom mi változott meg? Mikor változott meg? És hogyan hatott ez rám.
Talán a főiskola hatása, a sok önismereti tantárgy, a sok barát és a látóköröm tágulása miatt van mindez. Lehet, hogy az otthontól való elszakadás, egy új világ, egy új élet megismerése tett boldoggá? Biztos, hogy minden közrejátszott és olyan apró, alig észrevehető változásokat indított el bennem, amik más színt adtak a világnak, azonban az igazi változás akkor kezdődött el, amikor dolgozni kezdtem.
Életem első munkája a mostani és nagyon büszke vagyok rá. Szeretem a helyet, ahol dolgozom, szeretem a munkát, amit csinálok és szeretem az embereket, akikkel eltöltöm a munkaidőmet. Nem sok egyebet várok el egy munkától, mert minden tevékenységben a legfontosabb, hogy élvezettel csináljuk. Igen, azt hiszem sokat formált rajtam a munka. Úgy érzem, haszna van annak, amit csinálok. Nem csak úgy lógok a levegőben, hanem olyasmivel töltöm az időm, aminek értelme és célja is van. Az már csak plusz boldogság, hogy mindezért fizetést is kapok.
De amellett, hogy értelmet látok a mindennapjaimban, rengeteg pluszt kapok a vendégektől is. Sokféle ember fordul meg nálunk. Vannak köztük neveletlenek, rendetlenek, bunkók, de ugyanakkor nagyon kedvesek is. Próbálok az utóbbi rétegre koncentrálni és belőlük meríteni erőt.
Talán naiv elképzelés, de hiszek abban is, hogy az emberek hatással vannak egymásra. Mindenki, mindenkire, ha a legapróbb módon is. Talán nem teszek többet, csak rámosolygok az egyik vendégre, őszintén és szívből, de lehet hogy az az ember aznap nem is kap más mosolyt. Ha ezerből egy ember is van, aki annyi kedvességet kap aznap, amit egy idegentől kap, akkor miért tagadjam meg tőle én is? Próbálok annyit adni, amennyit én is várok. Amennyi nekem is jól esne.
De túl mindezen a fejtegetésen (amit akár órákon keresztül tudnék boncolgatni) sokkal egyszerűbb oka van a jókedvemnek: az életem majdhogynem tökéletes. Megvan mindenem, amire vágyni tudok. Van hol laknom, van mit ennem, van munkám, van családom, barátaim és párom, aki szeret. Mire lehet még vágyni? Az egyetlen dolog, amiből kevés van, az a pénz, de nem biztos, hogy boldogabb lennék, ha több lenne. Több mindent tudnék megvenni, főleg azoknak, akiket szeretek, de nem cserélném el mindazt, amim van a pénzre. Mert a gazdagság nem egyenlő a pénzzel. „Nem az tesz gazdaggá, hogy nagy a vagyonod, hanem az, hogy kevés a vágyad.” Én nem vágyom az elérhetetlenre, értékelem amim van, ahelyett, hogy keseregnék amiatt, amim nincs.
Hogy ne lennék hát boldog a mindennapokban? A nap minden reggel felkel és rám mosolyog. Minden nap egy új esély a boldogságra. A világ tele van szépséggel és jósággal, csak észre kell őket venni. De ahhoz, hogy meglássuk a fényt, ki kell nyitnunk a szemünket és kilépni a saját sötét világunkból. Mert örülni a szépnek kicsit sem fárasztóbb, mint keseregni a rossz miatt!

Tegnap este 10 után beszaladt egy férfi a McCaféba, hogy sajttortát vegyen. Olyan megkönnyebbülten sóhajtott fel: "Hála Istennek, hogy még nyitva vagytok ilyenkor!" Én meg elgondolkoztam, hogy Isten remélhetőleg nagyobb gondokkal foglalkozik, mint a McDonald's nyitvatartása.

Oldalt ki kell előbb nyírni a zenegépet!!!

 Ezt a számot hetekkel ezelőtt hallottam először a mekiben. Lehet, hogy már inkább hónapokkal ezelőtt, mert azt hiszem akkor figyeltem fel rá, amikor átkerültem a McCaféba. Az ok egyszerű: hallani nem mindig hallom a zenét, de eddig látni egyáltalán nem volt szerencsém. A kávézóból azonban pont rálátok a tévére és amit a zene olykor minimális hangereje, illetve az én nagyothallásom miatt nem hallok ugyan, de látok. És ott volt ez a zene, amiből elkaptam egy-egy dallamot, és bele is szerettem. Nem tudtam ki ez a csávó, és mivel a szövegből tényleg csak foszlányokat hallottam, a számra is nehéz lett volna rákeresni. És persze a végén kiírta az előadót és a dal címét, de hogy el is lássak odáig...? Persze, sosem akkor adták le, amikor épp arra jártam vagy már végeztem a melóval.
Egy nap azonban pont a szemetet vittem hátra, amikor ment ez a zene (bevallom volt némi időzítés is a dologban a véletlen mellett). De azt ugye mégsem csinálhattam meg, hogy ott állok egy nagy zsák szeméttel a vendégtérben, amíg véget nem ér a zene. Szerencsére az egyik munkatárs pont akkor végzett és épp ott állt. Megkértem, hogy lesse nekem a tévét és jegyezze meg, hogy mi ez a szám, mert lassan már élet-halál kérdése. És ő volt olyan kedves, hogy meg is tette ezt nekem. És aznap már boldogan jöttem haza, mert több hetes kínszenvedés után, végre meglett nekem ez a szám. Azóta pedig szarrá hallgattam, de nem tudom megunni. :)

 A Facebookon egyre terjednek az olyan képek, amiken sok kis figura van, és be lehet jelölni rajtuk az ismerősöket. Én is jelölve lettem most egy ilyenen. Disney csajok vannak a képen és én vagyok az egyik. Pont az, akit nem tudom, hogy ki és melyik rajzfilmben szerepel. Viszont tetszik a figura és most eléggé idegesít, hogy nem ismerem.
Sajnos, akit kérdeztem, senki nem tudja, így ha valakinek mégis ismerős, szívesen venném a segítséget.
Akit keresek, az alsó sorban van, Pocahontas és Jane között.

A súlyommal vannak problémák már megint még mindig.

Még a Lindaxás időkben sikerült elég nagy mennyiségű zsírtól megszabadulnom, köszönhetően a baromi kemény diétámnak és az említett (azóta káros hatásai miatt betiltott) bogyónak.
Ahogy az lenni szokott az örök diétázók többségével, rám is visszaszaladtak a kilók, amint egy kicsit nem figyeltem. Kezdetben csak néhány, de nem tartottam nagy problémának, mert annyit fogytam, hogy 1-2 visszamászó kilócska nem érdekelt. Aztán jött a többi is. Mostanra pedig súlyos lett a probléma (szó szerint).
Az elhatározás megvan: meg kell szabadulnom a súlyfeleslegtől, vagy legalább egy jelentős részétől. Gyógyszer híján most csak magamra számíthatok. Anyu ugyan mondta, hogy rendel nekem az újságokban agyonra hirdetett fogyókúrás készítményekből, de én azokban nem hiszek. És ez a legfőbb probléma. Mert a Lindaxában tudtam hinni. Mert annak anyu saját szemével látta az eredményeit a munkatársán. És mivel tudtam benne hinni, volt erőm végigcsinálni. Lehet, hogy az egésznek csak pszichológiai hatása volt, de az a legfontosabb, nem? Mert az egész agyban dől el. Ha le akarok fogyni és mindig csak az lebeg a szemem előtt, hogy képes vagyok rá, akkor képes is leszek.
Szóval, mint mondtam, az elhatározásig jutottam. Apró lépéseket már tettem, de ezek tényleg apróak voltak és nem is éppen tartósak. Minden esetre a terv megszületett és körvonalazódott.

A hangsúlyt az étkezésre fogom helyezni. Mivel az a legnagyobb probléma, ott kell a legnagyobb változtatásokat eszközölni. A legfontosabb a rendszeresség és a nassolások kiiktatása. És persze a kalóriabombáktól is szomorú búcsút kell vennem.
Tekintve, hogy a munkahelyem maga a megtestesült kísértés, nem leszek könnyű helyzetben. Mert egyik oldalról sajtburger és a krumpli hegyek mosolyognak rám, míg másik oldalról édes-krémes sütemények csábítanak. Az első lépés tehát ezen kísértéseknek ellenállni. A napi személyzeti étkezésemen már próbáltam változtatni oly módon, hogy a sajtburger+közepes sült krumpli kombót lecseréltem kertész salátára a legkevesebb kalóriát tartalmazó salátaöntettel. Ezzel körülbelül napi 500 kalóriát spórolok meg. De ott van még Marica, az egyik műszakvezető tanácsa, hogy öntet helyett tegyek ketchupot a salira. Kóstoltam, finom úgy is, és ez további 60 kalóriától menti meg a szervezetem. Hogy meddig lehet vele jóllakni? Na hiszen, ez az a szó, amit el kell felejtenem. Mert mostantól nem fogok jóllakásig enni. Nem tömöm magam degeszre, hanem csak épp annyit fogok enni, mint egy kismadár.
A reggelim a már jól ismert ilyen-olyan puffasztott gabonafélékből, zsírszegény felvágottakból és talán egy leheletnyi túróból vagy sajtkrémből (csak hogy mégse legyen olyan, mintha hungarocellt rágnék) fog állni. Sok zöldség, sok gyümölcs, sok leves és főzelék.
Amikért már most fáj a szívem, de el kell tőlük köszönnöm, azok az édességek, a fincsi péksütik, a gyorséttermi kaják, a chipsek és egyéb nasik. Sajnálom őket, pedig gyűlölnöm kéne az összeset, mert ők csináltak belőlem bálnát.
A mozgás (bár az étkezés mellett a másik legfontosabb) most is kényes téma. Nem szeretem, sosem szerettem, sosem fogom. Nem mondom, hogy nem fogok többet mozogni, mert fogok. De csak amolyan, ha „éppen eszembe jut meg van hozzá kedvem” módon. Tudom, hogy ennek nem ez a módja, de így is több annál, mint amennyit most mozgok és nekem eddig is elég volt a koplalás.
A baj nem is a lemondással van, hanem azzal, hogy még el sem kezdtem, már most utálom az egész fogyózást. Régen volt benne részem utoljára, de jól emlékszem milyen is az. Hogy milyen rossz, amikor bűntudat íze van a legfinomabb sütinek is. Amikor sírva eszem meg a reggelit, mert olyan szar, hogy legszívesebben inkább meg sem enném, de valamit muszáj enni. (És sajnos csak a szar kajáktól lehet fogyni). És arra is emlékszem, amikor minden nap várom, hogy történjen valami, de látszólag semmi sem történik. A mérleg nem mutat kevesebbet, a centiméterből is ugyanannyi ér körbe, mint előző nap. Mert baromi sok idő kell az egészhez. Nincs az a vigasz, hogy csak pár nap, pár hét szenvedés és minden jó lesz. Sokáig kell küzdeni, míg valami eredménye is lesz. Aztán pedig ha vége, visszajön az egész. Vagyis eddig így volt. De ahogy Marica mondta, ha 1-2 kiló visszaszalad, azonnal búcsút kell neki inteni és nem szabad hagyni, hogy hozza a barátait is. De az már könnyebb lesz. 1-2 kiló nem gond, csak a sok…Azt nehéz eltüntetni.
Minden esetre igazán akkor fogok belehúzni, amikor lesz netem (kb 1 hét már csak), mert kell a támogatás. Annak idején is a fogyis fórumokon tartottuk a lelket egymásban a sorstársakkal. Most is erre van szükségem. Mert egy dolog, hogy anyu segít (és elég szigorúan betartatja a diétát), de ő nem érzi át a helyzetem. Vagy ott van Norbi, aki egy tünemény és imádom (és ő így is szeret engem), de ő sem nagy segítség. Mert ha azt mondom, hogy megkívántam ezt vagy azt, akkor azt mondja, hogy „edd meg babám, ha jól esik”. Na, ez aztán segítség! Viszont, ha azt mondaná, hogy „nem szabad kicsim, tudod, a diétád”- az tőle rosszul esne. Szóval akármit is mondana, nem lenne jó. De azok, akik szintén szenvednek a céljukért, és tudják milyen baromi nehéz is, megértenek és hitelesen tudnak segíteni. Szóval már csak net kell és kezdődik a karcsúsodás.

Szegény embert az ág is húzza-tartja a mondás. Nos ez teljesen így van.
Az egy dolog-bár igen nagy dolog-hogy nincs netem egyáltalán. Még csak a facebook sem jön be, pedig az mindig bejött a leggyengébb jellel is. Gondoltam, a wifi még mindig bejöhet, hiszen az erkélyen mindig volt felcsipegetésre váró netmorzsácska, amivel ugyan nem lehetett száguldozni a világhálón, de a minimális kapcsolattartásra és a legszükségesebb oldalak megtekintésére elégnek bizonyult.
Hát most ez sem jött be. És nem a netmorzsácskákkal lehet a baj, mert azok most is ott vannak elhullajtva, csak valamiért az én gépemnek nem megy a csipegetés. Azt hiszem a wifivel van valami baj. Már egy hete észrevettem, hogy valami nem stimmel. Napközben nem volt semmi baj, netezgettem, ahogy szoktam. Aztán mikor munkából hazaértem, már nem tudtam megnyitni semmilyen oldalt, még a kezdőlapot sem. Egy pici kis szövegbuborék jelent meg, mely az alábbi szöveget tartalmazta: Windows- Rendszerhiba  IP-címütközés van a hálózaton működő más rendszerrel. Nem annyira vagyok jártas az informatikában, így nekem nem sokat mondott ez az üzenet. Külön-külön még csak-csak értem hogy mi micsoda, de így egészében nekem nem árulja el ez a mondat, hogy mi a teendő. Mivel a windowst említi, az is megfordult a fejemben, hogy legvégső esetben (de tényleg csak ha minden kötél szakad) újratelepítem az egészet. Mások valami wifi drivert emlegettek, hogy azzal lehet a baj.
Egyébként nem tudom hogy mitől lehet ez az IP-címütközés, mint ahogy azt sem, hogy kivel ütközöm. Mert eddig sosem volt ilyen probléma, holott másfél éve ugyanúgy használom a netet. Szóval bár rácsatlakoztam a netre, és egész jó jelerősségem volt, használni nem tudtam azt. A problémát ugyan kellő szakértelem hiányában nem oldottuk meg, de kitaláltunk más megoldást. Egy vezetékkel oldottuk meg, hogy tesóm gépével összekötve az enyémet, tudjak netezni.
Aztán jött a lekorlátozás, így a nagy öröm, hogy mégis van netem, mindössze fél napig tartott.
És ma a kudarcba fulladt próbálkozás az erkéllyel és a jólelkű előfizetőkkel, akik megosztják a netet és nem is védik azt jelszóval. Hiába, nagylelkűségükért hálás vagyok, de hasznomra nem vált. Mint mondtam, a hiba nálam lehet. Újfent sikerült csatlakoznom egy-egy jelre, de csak nem jött be semmi. Ugyan nem írt ki semmiféle hibaüzenetet (semmi IP-s szarság), de probléma az egyértelműen van.
Sőt a minap a Burger Kingben sem sikerült behoznom semmilyen oldalt.
Valakinek valami megoldási javaslat? Jól gondolom, ugye, hogy a wifinél keresendő a probléma kulcsa?

Sajnos újfent nincs netem.
Nem is tudom mikor lesz legközelebb, mert a szolgáltató lekorlátozta olyan szintre, hogy még a google sem akar bejönni. Való igaz, számlatartozásunk van, melyben szerepet játszik az is, hogy irreálisan nagy telefonszámláink vannak, melyeken olyan telefonszámok és olyan helyek vannak hívva, amikről gőzünk sincs hogy kerültek oda. (Teszem azt Kazincbarcikán egyetlen ismerősünk sem él, vagy a mindenki számára ismeretlen emelt díjas számok, amikről fogalmunk sincs mik lehetnek, ugyanis a teljes szám nem szerepel a számlán, az utolsó három számjegy csillagozva van, így fel sem tudjuk hívni, hogy megtudjuk mi az. Ha pedig befáradok hozzájuk (mert nekem bőven van időm fél napot ott ülni a csigalassú ügyfélszolgálaton) akkor pénzbefizetés ellenében megtudhatom, hogy elvileg milyen szám miatt fizetünk majd 20ezer Ft-ot havonta telefonért). A másik oka a fizetés elmaradásnak az, hogy a szolgáltató hol küld csekket, hol nem. Hogy a posta nyúlja-e le (bár nem értem minek kéne nekik) vagy tényleg pillanatnyi hangulatuk dönti-e el, hogy adott hónapban küldik-e a befizetnivalót, azt nem tudom. A lényeg, hogy a csekk egyik hónapban megérkezik, másikban nem, aztán jön egy baromi nagy összeg, meg hogy fizessük be, mert korlátozás lesz. Egyébként több emberrel beszéltem, akik szintén arra panaszkodtak, hogy amíg ennél a szolgáltatónál voltak (de nekik volt eszük váltani), nekik sem jött minden hónapban a csekk. Szóval úgy tűnik ez náluk olyan bevett szokás, hogy spórolnak a papírral, amennyire csak lehet.
Így történt ez nálunk most is. A csekk baszott jönni, figyelmeztetés, felszólítás szintúgy. Hat napja nincs net és tv, telefon meg lassan nyolc napja. Erre pénteken jön a csekk egy kurva nagy összegről, illetve az üzenet, hogy amennyiben nem fizetjük be február 5-ig, akkor az azt követő négy munkanapon belül korlátozni fognak, és ha azután sem történik meg a befizetés, akkor megszüntetik a szolgáltatást. Ebben csak az az érdekes, hogy az én ismereteim szerint január van, és február 5 még igencsak odébb van, szolgáltatni azonban már nem méltóztatnak jó ideje.
Ráadásul csütörtökön fizettük be részükre a tartozás nagy részét, amit azonnal el is faxoltunk, annak reményében, hogy majdcsak visszatér az élet az internetkapcsolatunkba. Hát nem történt semmi. Másnap sem. Anyu felhívta őket, majd közölte a hölgy, hogy csak akkor lesz szolgáltatás, ha az egész összeget befizetjük. És hát a levélben írtak, amit írtak a korlátozásról, de ez van, korlátozva vagyunk, szívás. Vagy fizetünk vagy beszoptuk. Mivel még mindig sokat kéne befizetnünk és jelenleg erre nincs keret, így csak a februári fizuból lesz befizetve a maradék. És mivel semminemű kompromisszumra nem hajlanak, így addig biztosan nem lesz net. Illetve azután sem valószínű, mert már úgyis a tököm kivan ezzel a céggel és ha jól tudom már nem él a hűségnyilatkozatom. Tehát amint kifizettem nekik a tartozást, feltett szándékom nekem is megszakítani velük minden nemű kapcsolatot, mert egyrészt rohadt drága, másrészt elegem van abból, hogy kb kéthavonta küldi a csekket,és nekem a telefonszámla is rendkívül gyanús. Nem beszélve arról, hogy az abszolút megtévesztő leveleiket sem tartom éppen etikusnak.
Úgyhogy utolsó hónapomat töltöm náluk (amit remélem nem fognak elvárni, hogy fizessünk ki, tekintve, hogy szolgáltatás nincs!)

U.i.: nem sok reményt fűzök hozzá, de megpróbálok wifizni.

Minden bolgolvasónak és minden erre tévedőnek szeretnék boldog új évet kívánni!
Nem akarom felelőtlenül megígérni, hogy 2011-ben többet írok majd, mert eddig sem az elhatározáson múlt!
De most mindegy is. Köszönöm mindenkinek, aki a passzív blogolás ellenére is meg-meglátogatott. Legyen gyönyörű évetek!

 Gondoltam, a hosszú hallgatás után írok egy kis összefoglalót az idei évről, de most hogy elkezdtem gondolkodni azon, mi történt velem, nem sok említésre méltó jut eszembe.

Az év eleje vizsgákkal indult- mint minden év eddig. Jellemző rám, hogy minden vizsgából az utolsó lehetséges időpontot veszem fel, így januárra tolódik szinte mind. Voltak sikeres, voltak kevésbé sikeres vizsgák. Aztán lezártam a félévet és újabb pár hónapra rám tört a nyugalom.
Az ezt követő félévben kevés tárgyam volt és a gyakorlat is olyan volt, hogy bőven maradt szabadidőm. Kiválasztottam továbbá a szakdolgozatom témáját, amit aztán megváltoztattam (és azt hiszem fogok is még). Év végére már semmi kedvem nem volt a sulihoz, ami meglátszott a hozzáállásomon és az eredményeken is. Így lettem költségtérítéses és így jött az elhatározás, hogy kis pihenőt tartok.
Ebbe erősen közrejátszott az is, hogy a túlzottan sok szabadidőmet szerettem volna hasznosan eltölteni. (A hasznos alatt főleg azt értem, hogy számomra hasznos, vagyis pénzt keresve). Keresgéltem, önéletrajzokat küldtem szét, néha kaptam választ is, de nem az volt az általános. Aztán jött az ötlet, hogy jelentkezzek a mekibe. (Erről már hamarosan írok részletesebben)
A családban is jól alakultak a dolgok. Apunak a tavalyi nehéz zárás után sikerült munkát találnia, és év végére anyunak is összejött egy kis kereset kiegészítés. Sőt, még tesóm is úgy néz ki, hogy el fog tudni helyezkedni.
Párkapcsolati téren is minden jól alakult. Norbi és én még mindig együtt vagyunk és szeretjük egymást. Ez a kapcsolatom magasan a leghosszabb ideig tartó és a legkomolyabb. Voltak nehéz időszakaink, főleg az év közepén, de mostanra sikerült minden helyrerázni. Remélem, hogy jövőre csak még jobb lesz a kapcsolatunk.
Több dolgot nem tudok említeni, hiába is gondolkodom, de összességében kijelenthetem, hogy amilyen nehézkes volt az évem első fele, olyan jó lett a második. És bízom benne, hogy jövőre olyan jól indul minden, ahogy az most végződik.

Régen éreztem már a maihoz hasonlót. A Stadionoknál kezdődött az érzés. A busz lassan kanyarodott kifelé és éreztem, ahogy összehúzódik a gyomrom. Hirtelen nem tudtam mire vélni és pár végtelennek tűnő tizedmásodperc után jöttem csak rá. Rá emlékeztem. És megláttam azt az utcát. És megláttam ott őket. Egy lányt és egy fiút. Olyan szépek voltak, ahogy kézenfogva sétáltak azon az úton. A lány fiatal volt és tapasztalatlan, a fiú pedig már mindent ismert, amit a lány csak készült megismerni. Mindketten boldogan mosolyogtak. A lány a fiút nézte és mosolyogva vette tudomásul, hogy ezúttal a szerencse és a boldogság tényleg átkarolta. Úgy érezte, hogy már többé nem lesz szomorú, hiszen a boldogság mellette sétál és az ő kezét fogja. Alighanem ez is a tapasztalatlansága miatt volt. A fiú mosolya nem a lánynak szólt, hanem saját diadalmának. Úgy mosolygott, mint a vadász, akinek még puskagolyót sem kellett pazarolnia, mert a vad önként esett a csapdájába.

Tudtam ezt, mégis öröm volt nézni őket. Mert bármi is történik később, mindketten boldogok voltak abban a pillanatban. A lány különösen közel állt a szívemhez egykor. Ismertem jól, még ha olyan ismeretlennek is tűnt. Nem találkoztunk már több mint 3 éve és ilyen hosszú idő után nem tudnám megmondani, hogy kedvelem-e most vagy nem. Sokat változtam, teljesen más vagyok már mint ő. Bosszant a naivitása, de aranyosnak is tartom miatta. A fiú pedig…ő má sokkal bonyolultabb téma. Sosem fogom megtudni ismerem-e. Egy időben a lány szemén keresztül láttam, majd megismertem én is. De mindig mást mutat magából, és minden arca ellentétes egymással. Azt hiszem, sosem fogom tudni ki is ő valójában.
A lány és a fiú hófehéren olvadtak bele a havas tájba. És a busz haladt tovább, bennem pedig még mindig ott volt az a kis gombóc, ami a gyomromból mintha a szívembe költözött volna. A lány mosolyát útközben többször láttam még megcsillanni a havon vagy átvilágítani a ködön. A múlt árnyéka volt csak, egy szellem, amit úgy tűnik sosem tudok elég mélyre temetni. Bármennyire is szeretném azt gondolni, hogy már nem létezik, mindig rám mosolyog azzal az ártatlan mosolyával. Sosem nő fel, nem változik meg, ő csak egy kép, ami mozdulatlanul létezik a múltban.
És hogy a gombóc a lánynak vagy a fiúnak szólt? Talán egyikőjüknek sem, hanem magának a múltnak.

A blogom látogatottsága eléggé megugrott ezen illetve az utána következő napon. Ez csak azért érthetetlen, mert többé-kevésbé inaktív a blogom (és aznap is az volt). 
15-én mégis 238 látogató kattintott ide a szokásos 10-15 helyett.
Igaz ugyan, hogy 13-án írtam valamit, amit aztán piszkozatba tettem, mert annyira pillanatnyi érzések ihlették, hogy már kis idővel a megírás után nem éreztem azt a felindultságot.
És ha valaki olvasta abban a kis időben, amíg elérhető volt, az biztos félre is értette. Nem ért véget a kapcsolatom Kiccsel, mindössze arról volt szó, hogy olyan események következtek be, amik miatt féltem, hogy meginog esetleg véget is érhet a boldogságunk. De szerencsére nem így lett és minden a legnagyobb rendben.
Én pedig megígérem, hogy próbálok minél többet és minél gyakrabban írni.

A mai napnál kevés rosszabb napom volt mostanában. Talán ha az egész életemre kiterjesztem a megállapítást, akkor is toplistás lenne. Ma sok apró rossz dolog ért zsinórban órákon keresztül. 
Azt hiszem ez is a karma rovására írható. Tegnap egy nagyon jó dolog történt velem, és most ezt egyenlítette ki a világegyetem. Részben a mai rossz hangulatom a tegnapi jónak a következménye, de tényleg csak közvetve.
Nem akarok részletekbe belemenni, de azt hiszem azon tulajdonságom miatt érzem magam ilyen ramatyul, hogy mindig mindenkit magam elé engedek. Így volt ez mindig. Soha senkit nem akartam kitúrni sehonnan vagy elvenni más elől a lehetőséget. Akkor sem, ha nekem fontos volt az adott dolog. És most sem erről van szó, mert ha tudtam volna, hogy az a lehetőség, amit nekem felkínáltak, az másnak is kellett volna…de nem, azt hiszem akkor sem tettem volna másként. Hiszen nem nézhetem mindig, hogy mások elsuhannak mellettem, miközben én ugyanott rostokolok és kesergek, hogy elszalasztottam a lehetőséget. És most mégis rossz. Talán ő jobban megérdemelné. Lehet, hogy rátermettebb. Az is lehet, hogy jobban vágyik rá. Mégsem érzem, hogy igazságtalanul alakultak a dolgok. És most az egyszer, azt hiszem nem kéne sajnálnom, hogy valamire engem választottak és nem mást. És igyekszem majd legjobb tudásom szerint helytállni és megmutatni mindenkinek, hogy nem volt rossz döntés, hogy rám gondoltak.
A másik, ami kiakasztott, az a sok problémás vendég. Szeretem a vendégeket, de néha kifogok olyanokat, akikhez több türelem kell, mint amennyim éppen van. Igyekszem ezt nem éreztetni velük, de belül azért nem vagyok harmóniában. És ma „fárasztó” vendégek nélkül sem volt meg bennem a harmónia. Azt hiszem még gyakorolnom kell, hogy teljesen elkülönítsem az érzéseim, illetve, hogy az egyik vendég okozta pillanatnyi idegesség ne érződjön rajtam, mire odajön a következő.
És volt ma egy lány, aki miatt rosszul érzem magam. Sajnos meg is volt az első vendégpanaszom, amit őszintén sajnálok és amiről azt hiszem nem is tehetek igazán. A drive-on volt a lány és egy szót sem tudott magyarul. Ami a szememre vethető (és sajnos nem is vagyok rá büszke), én meg nem tudok igazán angolul. Sőt, amióta nem használtam a nyelvet, szinte a nullára csökkent a tudásom. A helyzet az volt, hogy 400Ft-ot kellett volna fizetnie, de nem volt nála annyi pénz. Valamit magyarázott a pénzéről, de sajnos egy szót sem értettem. Próbáltam megkérdezni, hogy eurója nincs-e (gondoltam, ha külföldi, az akadhat nála). Azt mondta bankkártyája van. Lelkesen bólogattam, hogy az nagyon jó, tökéletesen megfelel, de csak nem adta, hanem valamit akart mondani a pénzről és a zsebében keresgélt (sokadjára, de még mindig semmi). Ekkor már a kiadó is beszólt nekem a mikrofonba, hogy mi a gond. Elég hangosan kérdezte, mert egyébként én se hallom ám meg, ha halkan beszél és én is hangosan válaszoltam vissza, és talán idegesen is, mert igyekeztem a legrövidebben elmagyarázni, hogy mi a szitu, bár nem sikerült túl jól. Szegény vendég meg azt hitte, hogy rá haragszunk és vele van bajunk. Sűrűn sajnálkozott és én próbáltam neki magyarázni, hogy semmi baj és hogy ne érezze magát kellemetlenül. (Habár a helyében én is úgy éreztem volna magam.) Végül persze kifizette a rendelést bankkártyával (nem értem miért nem elsőre) és tovább ment. Viszont olyan rossz élményben volt része, ami megért száméra egy panasztételt is, amit teljes szívemből sajnálok. És egyáltalán nem akartam, hogy ő érezze magát kellemetlenül, bár számomra is nagyon kellemetlen volt, amikor elnézést kért. És külön sajnálom, hogy nem tudtam magam megértetni vele, illetve hogy nem értettem meg őt. Mert azt hiszem az egyetlen probléma ez volt, hogy nem értettük egymást és ő még félre is értett valamit.
De voltak még apró dolgok is sorozatban, amik miatt a mai nap túl volt a tűréshatáromon és ami miatt úgy érzem magam most, mint egy leeresztett lufi. Mert voltam ma csalódott, elkeseredett, dühös, tehetetlen, szorongós és magányos. Akartam ma veszekedni, törni-zúzni, sírni. De mire hazaértem, már semmi nem maradt. Elmúltak a rossz érzések, de ez nem töltött el boldogsággal. Egyszerűen semmit nem éreztem. Mindössze a nagy üresség volt bennem, a közöny. Mintha átmenetileg megsemmisültem volna és idő kellett mire újra összeszedtem lelkem darabkáit. (Vagy még most is szedegetem) Furcsa érzéketlennek lenni. Furcsa, amikor semmi nem érdekel és semmi nem zavar. De ez egy ilyen nap volt. Néha ilyen is kell, hogy értékelni tudjuk a jó vagy az átlagos napokat. És a holnap már egész biztos jobb lesz.

Új fejlemény: Elmúlt a lelki sivárság és kezdek érezni. Olvasgatom a lájkolós oldalt és olyan megható történetecskék vannak rajta, hogy hatalmas könnycseppek gurulnak végig az arcomon. Hogy tényleg a történetek miatt van-e? Nem hiszem. Azt hiszem, hogy a lelki simogatás, ami az oldaltól jön, sokat segít, mégsem amiatt vagyok tele érzésekkel. Olyan ez, mint amikor a felhők duzzadásig megtelnek vízzel és egyszer csak elered az eső. 

Már több mint egy hete strandolhatnékom volt. Persze munka mellett nem könnyű megvalósítani, tekintve, hogy nekem nem mindig hétvégére esik a szabadnapom, Norbi viszont csak hétvégén ér rá. Szívem szerint már szerdán elmentem volna, de ügyeket kellett intéznem és Norbi sem tudta már elintézni arra a napra a szabadságot. Maradt a szombat, amit tűkön ülve vártam. Szinte számoltam a munkanapokat, hogy már csak kettőt kell kibírni, már csak egyet…
Aztán jött a sokkoló hír, miszerint igaz hogy hosszú idő óta meg lehet dögleni a melegtől, de szombatra (és pont szombatra!) lehűlés és eső várható.  Nagyon kiakadtam ezen, és szomorúan, dühösen, de beletörődtem, hogy nekem semmi nem jön össze, és hogy ebből nem lesz már strand.
Norbi ekkor nagyszerű ötlettel állt elő: menjünk az Aquaworldbe. Kezdetben nem annyira jött be az ötlet, mert féltem, hogy túl mű, túl uszodaszerű lesz a dolog és persze még barnulni sem tudok, ami pedig eléggé rám férne (noha mindig is szerettem a hófehér bőrömet).
Jobb megoldás nem lévén, gondoltam kipróbálhatjuk. Megnéztem a linket, amit Norbi küldött róluk és eléggé megtetszett. Ahol csúszda van, az már nagyon rossz nem lehet.
Külön tetszett, hogy tőlünk nagyon könnyen megközelíthető helyen van. Mindössze egy busszal kellett menni pár megállót, és az a busz épp a házunk elől indul.
A busztól azért még kellett kicsit (kinek mi a kicsi) sétálni az aquaparkig. Főleg, mivel eldumáltuk az időt és elfelejtettünk leszállni a megfelelő megállóban. Viszont nagyon szép környéken sétáltunk vissza, ami miatt már megérte.
A bejáratnál nem kellett sokat sorba állni, hamar bejutottunk. A belépő elég húzós, de lehet üdülési csekkel fizetni. Nem a számomra megszokott karszalagot kaptuk, hanem egy műanyag karórát, ami nem csupán jelzi, hogy befizettük a belépő árát, de az nyitotta a szekrényünket is. Később megtudtuk, hogy ennél sokkal nagyobb szerepe van. Amikor valamit vásároltunk, fizetés helyett az órát kellett csak hozzáérinteni egy valamihez (óraleolvasó (?), nem az aki a rezsiért jön) és amikor elhagytuk az épületet, akkor kellett kiegyenlíteni a számlát. És a legjobb, hogy ezt is lehetett üdülési csekkel.
Az öltözők egész jók és nagyon beleszerettem az órával nyitásba. Az öltözőkből nyílnak a zuhanyzók is, külön női és külön férfi. Persze bele lehet látni, de az ember feltételezné, hogy senki nem meztelenül tusol, hanem csak úgy fürdőcuccban. (Aztán persze láttam este pucér pasi segget és még himbilimbit is- szokásommá vált ugyanis lerövidíteni az utat azáltal, hogy a férfi zuhanyzón járkáltam keresztül)
Medence sokféle van. Van olyan, ahol kimondottan úszni lehet, van gyerekeknek való medence, pezsgőmedencék, hullámmedence, mindenféle élményelemekkel felszerelt stb. És persze a sok-sok csúszda. Mindegyiken lecsúsztam (remélem nem maradt ki semmi). Legjobban a repülő szőnyeg tetszett és a hagymacsúszda.
Összességében egy nagyon klassz napot töltöttünk el ott, délelőtt 11-től este 8-ig. Én még maradtam volna, főleg ha jobb lett volna az idő.
Az egyetlen negatív dolog a tegnappal kapcsolatban az, hogy valaki ellopta a törölközőm. Ráadásul a kedvencemet, egy hatalmas nagy, meleg törcsit. Még most sem fogtam fel egészen, hogy ki az, aki képes ilyesmit ellopni. Ráadásul nem is volt már új, itt-ott már ki volt jőve egy-egy cérnaszál. Nem is volt rajta semmi extra, nem volt valami hiperszuper menő márkájú. De én szerettem, és valaki gonosz módon ellopta tőlem :(
Sokáig szomorkodtam ezen, de próbáltam nem hagyni, hogy rányomja a bélyegét a hangulatomra. És nem is sikerült neki.
Hazafelé mondjuk már hulla fáradt voltam. A víz, meg az egész napos ugribugri kiszívta belőlem az energiát. Reggel persze 6-ra mentem dolgozni, úgyhogy nem sokat aludtam.
Mindenesetre alig várom, hogy újra mehessek az Aquaworldbe. Fantasztikus élmény!

Most, hogy lett munkám és egyéb dolgok is közbejöttek, eldöntöttük Kiccsel, hogy közös lakás, közös élet. Terveink szerint már jövő hónaptól, amikor is már én is teljes havi fizut kapok.
Persze semmi nem olyan egyszerű, mint azt elsőre elképzeltük.
Albérletet találni nem könnyű. Mármint olyat, ami meg is felel, ugyanakkor megfizethető is. És valahogy kicsit rossz belegondolni, hogy havonta súlyos összegeket dobok ki az ablakon. De egyefene, megéri, ha együtt lehetünk. Mostanában sajnos nagyon megváltoztak a találkozási szokásaink és azt hiszem erre már csak a közös lakás lenne a megoldás.

Persze semmi nem olyan egyszerű, mint azt elsőre elképzeltük.
Albérletet találni nem könnyű. Mármint olyat, ami meg is felel, ugyanakkor megfizethető is. És valahogy kicsit rossz belegondolni, hogy havonta súlyos összegeket dobok ki az ablakon. De egyefene, megéri, ha együtt lehetünk. Mostanában sajnos nagyon megváltoztak a találkozási szokásaink és azt hiszem erre már csak a közös lakás lenne a megoldás.
Szóba jött olyan lehetőség, hogy ismerőstől bérelünk lakást, de időközben kivette más, így maradt a nagy semmi és a (kezdetben optimista) keresgélés.
Közben Norbi meglátott egy hirdetést, bizonyos új építésű lakóparkról, ahol (a hirdetés szerint) akár 0%-os önerővel, havi 5000 Ft-os törlesztéssel lehet lakást kapni. Jól hangzik, ugye? Annyira jól, hogy az emberben felmerül, hogy miért nem csap le mindenki azonnal az ilyen lehetőségre? Miért fizetnének az emberek havonta több tízezret egy albérletért, ha ennek töredékéért a saját lakásukat fizethetik ki? És persze, kinek éri meg 200 éves (!) futamidőre adni egy lakást? (Mert ha minden úgy lenne, ahogy a hirdetésben szerepel, bizony 200 év alatt fizetnénk ki a lakást havi 5000Ft-tal). Norbi persze azt vallja, hogy az a biztos, aminek utánajártunk, így ma felhívta őket. Persze kiderült, hogy a havi 5000 csak egy évig áll, utána már havi 40ezerre ugrik a törlesztés, de ez még mindig megérné, hiszen egy albérlet is hasonló árban van. Persze a 0% sem éppen 0. Illetve akkor nem kell befizetni semmit, ha fedezetnek rendelkezem már ingatlannal. Ellenkező esetben 30% a beugró, ami cirka 3.600.000. Mondanom sem kell, hogy sem ekkora összeggel, sem ingatlannal nem rendelkezem, így a saját lakás kizárva. (Nem mintha hittem volna a reklámszövegnek, hiszen a reklámok köztudottan hazugságra és elhallgatásra építenek)
Maradt a keresgélés. Egyiken sem keresünk sokat, így a maximum, amit ki tudunk gazdálkodni, az a 40000+rezsi. És akkor már minden luxusról lemondtunk (többek között a BKV bérletről is) A neten ilyen árfekvésben azért csak-csak találni lakásokat, de a többség vagy nagyon lelakott putri, vagy annyira minimálisan bútorozott, hogy még főzési lehetőség sincs benne. Meg ugyebár, ami közbeszól, az a két hónap kaució. Olykor-olykor akad persze olyan lakás, ahová nem kell kauciót fizetni, de nagyon ritka. Én megértem a tulajdonosok bizalmatlanságát, de mi nem tudunk 100-150 ezreket zsebből előszedni. Sajnos összespórolni sem tudunk ilyen összeget, mert amíg a szüleinkkel lakunk, addig haza kell adni a pénzből. És kettőnk fizetése arra elég, hogy az albérletet és a rezsit kifizetve azért éhen se haljunk. Kaucióra nem telik. Ebben egyébként az a gáz, hogy néhány link, megbízhatatlan albérlő miatt nincs a tulajoknak bizalmuk a rendesen fizető emberekben sem.
De kaució ide vagy oda, találtunk két tökéletes lakást. Az egyik az álomlakás volt: gyönyörű, ízléses bútorokkal, galériával, megfizethető áron. Hát persze hogy már akadt is, aki megfizesse.
A másik nem volt annyira szívdobogtatós, de megfelelt. Árban nagyon jó volt, 35ezer+rezsi. És meg volt jegyezve, hogy a rezsi 10-15 ezer közt mozog. Közös költséggel együtt 60ezer egy hónapra. Remek!-gondoltuk. Egy havi kauciót írtak, és úgy gondoltam, azt még megoldjuk. Sosem tudtam hogy működnek ezek az albérletes dolgok. Mármint hogy szerződéskötéskor mit is kell fizetnem. Csak a kauciót és az első hónap fizetése úgy zajlik, mint a közüzemi számláknál, vagyis hó végén fizetem ki?  Vagy a kauciót és az első hónapot előre fizetem? Akárhogy is, úgy számoltam, hogy maximum 70 ezret kell fizetnünk, ha a kaució mellett még az első havi lakbért is kifizetjük. Aztán felhívtuk a nőcit és közölte, hogy 120 ezret kell kicsengetni. Na azt meg mégis hogy? Mint kiderült, bár 35 a lakbér, de ugye oda volt írva, hogy rezsivel 60 ezer. Ezt csak azért nem értem, mert azt hittem, hogy ez csak egy körülbelüli összeg. Hiszen a rezsi olyan dolog, hogy mi van ha én kevesebbet vagy többet fogyasztok? Hogy lehet már fix összeg? És mégis hogy gondolja azt, hogy első havi lakbérként már a rezsivel dúsított összeget fizetem? Én fizessem ki az ő előző havi számláit is? Szerintem ez eléggé pofátlan dolog. Amikor mi anyuékkal beköltöztük az albérletbe, mi nem rezsis lakbér kauciót adtunk. Azt mondták ennyi és ennyi a lakbér, akkor a kaució annak 3X-osa (nálunk 3 havit kellett előre fizetni). De az teljesen természetes volt, hogy azt a számlát, amin nem a mi fogyasztásunk szerepelt, nem velünk fizettetik ki.
Aztán persze a sok eredménytelen keresgélésbe belefásul az ember . Kicsit bizonytalan vagyok, hogy lesz-e nekünk egyhamar albérletünk. De nem adjuk fel. Messze van még augusztus.

És ha valaki esetleg tudna bútorozott albérletet 35-45 ezer körül, maximum egy havi kaucióval (csoda lenne, ha találnánk ilyet), az szóljon bátran.

SuperPimper.com

 ...életem első miniszoknyája. (Mármint a kiskori szoknyácskákat leszámítva)

Igen, teljesen ráizgultam a zenére és a táncra is.
A focihoz semmi közöm, nem is nagyon voltam képben, hogy mi is ez a waka waka. Tegnap láttam a tv-ben, hogy a Hősök terén (vagy nem ott?!) tanították be a koreográfiát. Nagyon megtetszett és utánakerestem.
A számot ezredszer hallgatom meg és most elkezdtem betanulni a táncot. Nem tűnik nehéznek és alighanem nem is az. Csak valahogy még eltévesztek ezt-azt. És amire rájöttem, hogy nem az oktatót kell néznem, hanem a többieket, mert az oktató már tök gyorsan és profin csinálja, míg a többiek az én tempómban (vagy ahhoz közel. Szegény szürke pólós lány is leizzadt,mint én. Vagyis én ennyire azért nem vittem túlzásba a gyakorlást:) )
De szerintem hamarosan menni fog. (Fő az optimizmus :D)
 

Végre megvan életem első farmer miniszoknyája. Eddig nem mertem volna felvenni, mert ugye vannak súlyproblémáim, de valahogy ez már nem érdekel. Csak az, hogy nekem is van egy olyan ruhám, amit másokon már annyiszor megcsodáltam, és amire én is vágytam. Mutatok róla képet is :) Csak még azt nem tudom, milyen felső lenne jó hozzá :(

Boldog vagyok!
Furcsa belegondolni, hogy minden túlzás és önámítás nélkül írom ezt le, de tényleg így van. Már 8 hónapja…
Hihetetlenül hangzik ez a 8 hónap. Kicsit elvesztettem az időérzékemet ebben a kapcsolatban. Olyan , mintha csak most szerettünk volna egymásba, máskor pedig, mintha ezer éve ismerném. Ismerem. Tudom, mikor mire gondol. Tudom, mit miért tesz. Észreveszem, ha füllenteni készül, vagy titkolózik. Ő is így van velem. Nagyon rám van hangolódva és azonnal látja rajtam, ha valami bánt. Tudja, mikor mit szeretnék, mire vágyok éppen. Tudja, mikor van szükségem ölelésre, mikor csókra. Néha egy lépéssel előttem is jár. Sokszor még magam sem tudom, mit akarok és csak akkor jövök rá, amikor már megkaptam tőle.
Mert nagyon sokat kapok tőle. Nem ajándékokra gondolok, bár néha magam is szégyellem mennyit költ rám úgy, hogy mindketten tudjuk, hogy töredékét sem tudom neki visszaadni. (Mostanság semmiképpen) Sokkal fontosabb az, amit eddig senki nem tudott nekem megadni. Amit tényleg csak az adhat, aki igazán szeret. Törődést, odafigyelést, boldogságot. Azokat az apró simogatásokat, amik nem csak a testemet, de a lelkemet is érik.
Boldog vagyok!
Annyira, hogy nagyon sokáig akarom ezt a boldogságot. Ő olyan ember, akivel el tudom képzelni a jövőmet is. Minden komolyabb akadály nélkül. És azt hiszem, ő is el tudná képzelni, hogy velem éljen. Szoktunk beszélni arról, hogy hogy rendeznénk be az otthonunkat, hogy milyen szépek lennének a gyerekeink (na jó, lehet ez a téma engem foglalkoztat jobban), hogy hívnák őket, milyen szülők lennénk. Igaz, ezek még nem tervek, csupán álmok, de ha minden ilyen szép marad, idővel tervekké, majd valósággá válhatnak.
De addig is csak az számít, hogy boldog vagyok! Olyan boldog, mint még soha. Ő a másik felem? Ha létezik ilyen, akkor ő az. Legalábbis már nem érezném magam egésznek nélküle. És valahogy ő is így érezhet.

Mától lehet engem lájkolni. (Na, nem mintha olyan nagy lenne az olvasottságom :D )
Hálás köszönet Dead-End barátomnak, aki „lájk kompatibilissé” tett. Én magam sajnos nem tudtam volna megcsinálni, mert nem értek az ilyesmihez, meg mert lusta is vagyok hozzá. És nem utolsó sorban, mindig vannak segítőkész emberek, akik megkímélnek engem a számítógépes világ útvesztőitől.

Lényeg, a lényeg: megosztható és lájkolható (mennyire szeretem ezt a szót:) ) lettem. Szerintem nagyon jól néznek ki az új gombok a bejegyzések alatt :) És ha már úgyis facebook függő vagyok, akkor ez a minimum :D

Mindenkit kérek, hogy szavazzon, ha nem túl nagy kérés.

És hogy mire is?

Tegnap kaptam egy üzenetet az egyik ismerősömtől, hogy szavazzak a kisfiára a Libero arca babaszépségversenyen. Szavaztam is, de utána jött az ötlet, hogy Norbi keresztlányát miért ne nevezhetnénk be? Nagyon szép baba és rendkívül jó természete van.

Tegnap éppen Norbiéknál volt és csináltunk pár nagyon aranyos képet a drágaságról, és nagy hirtelen fel is töltöttünk egyet a verseny oldalára. Jött is jópár szavazat, de előzőleg nem olvastuk végig a nevezési feltételeket-teszem hozzá, ez az én kapkodásom és figyelmetlenségem eredménye- így nem tudtuk, hogy labdás képpel lehet nevezni és a labda nélküli képeket törlik. Sajnos a miénken pont nem volt labda, így rajtam eluralkodott a pánik az elvesztegetett idő és a kárba ment szavazatok miatt, és nagy sebtiben regisztráltunk újra (mivel nem jöttem rá, hogy lehet törölni az előző nevezést, képcserére pedig nem volt lehetőség. Mint utólag kiderült, ez is elkapkodott lépés volt, mert később a törölt nevezésről küldtek egy mailt, melyben azt is írták, hogy az addigi szavazatok nem vesznek el, ha újra nevezünk azzal a névvel. De akkor már sokkal jobban álltunk az új képpel.

Sajnos így is jelentős hátrányban vagyunk azokkal szemben, akik jóval előttünk regisztráltak, így minden segítségre szükségünk van. Kérek minden erre tévedőt, hogy két kattintással támogassa Laurát a versenyben, hogy 2011-ben ő lehessen a Libero arca!
És mivel engem is sokszor kérnek ilyen-olyan szavazásokra, tudom, hogy a két kattintás kis túlzás szokott lenni, mert legtöbbször még e-mail címet is kell pötyögni az érvényes szavazáshoz. Itt tényleg nem kell, mindössze a "SZAVAZOK" feliratra kell klikkelni és máris hatalmas segítség!

Előre is köszönöm mindenkinek, aki úgy dönt, hogy segít!
És végezetül két kép a kis angyalkáról:

 ...az a férfi, aki a városligeti majálison lerajzolt. Magamat nézve, kicsit Mónika show feelingem támad, de Norbi egész aranyos rajta :)

Jó pár dolog történt, mióta nem írtam. Az a fránya lustaság mindig erőt vesz rajtam.

Pedig közben már túl vagyok a harmadik mozifanatikusok éjszakáján is.  Még április 23-án volt, és erre már Norbi is velem jött. Nem tetszett annyira, mint az első kettő. Nem tudnám megfogalmazni, hogy miért volt, de talán a filmek sem tetszettek annyira, mint eddig. Amikor a megnézendők listáját csináltam (igen, szoktam olyat), egyszerűen nem volt olyan film, amit feltétlenül meg akartam volna nézni. Inkább az volt a fontos, hogy minél több filmre jusson idő reggel hatig. Norbi sem ragaszkodott egyikhez sem. Amit szeretett volna megnézni (Titánok harca) azt nem adták, amit én szerettem volna (Alice Csodaországban) azt megnéztük amikor ünnepeltük az együtt töltött fél évet.

Két dolgot tudtunk. Az egyik, hogy a feliratos filmeket lehetőleg a minimumra akarjuk szorítani, a másik pedig, hogy nekem mindenképp aludnom kell valamelyik filmen, mert másnap nem alhatom végig a napot.

Tanulva az elmúlt két mozis éjszakából, jóval kezdés előtt odamentünk. Kis csapatunk egy részét készenlétbe állítottuk a mozi bejáratánál, mi meg elmentünk a boltba chipset, üdítőt és egyéb túlélő kaját venni. Elképesztő, hogy milyen drága bármilyen kaja a mozi büfében. Arról már nem is beszélve, hogy a popcorntól kiráz a hideg. Nem értem, hogy annyi pénzért miért nem lehet már valami ízesített kukoricát árulni a sima vajas (vagy sós?) helyett. Egyszerűen ízetlen szar az egész. Rágom rágom, de nem találom benne az élvezeti értéket, mintha hungarocellt ennék.

Szóval bevásároltunk, majd mire visszaértünk hatalmas sor kígyózott a mozi előtt. Kilestük hol állnak a többiek és szépen beosontunk melléjük. Tudom, bunkó dolog, de mi tényleg ott voltunk már fél hattól. Aztán megindult a sor. Nem néztek bele a szatyrokba, táskákba, így simán bevihettünk mindent. Az elsőnek betervezett filmre is gond nélkül bejutottunk. Sőt, szinte elsők között mentünk be. Minden úgy zajlott, ahogy annak kellett.

Az első film az Exférj újratöltve volt. Kb 20 perces reklám meg filmelőzetes volt előtte, így sejthető volt, hogy az én előre kiszámolt műsortervem csúszni fog. Nem is keveset. A film nem volt rossz. Így visszagondolva azonban mély benyomást sem tett rám, mert nem nagyon tudok belőle sok részletet visszaidézni. Nézhető és kész.

A második film ugrott. Miattam. Rosszul néztem meg a termet és mire ez eszembe jutott, addigra ott már teltház volt. Maradt egy film, ami nem is volt tervben. Valami kecskés című (nem érdekel annyira hogy megkeressem). Hamar rájöttünk-még a film kezdete előtt-hogy ez nem annyira érdekel minket és még idejében kimentünk, így más átvehette a helyünket.

Helyette megnéztük az Így neveld a sárkányodat című 3D-s animációst, ami egyébként jó volt. Már amennyit láttam belőle, mert a közepéről kimaradt vagy fél óra. De hát sötét volt, és jó meleg, és nyugi. Ilyenkor mindig bealszom.

A harmadik film már Norbi munkatársak és Dittiék nélkül volt. Csak kettőnknek. Akkor ettem először azt a Pöttyös Gurut, aminek minden film előtt levetítették a reklámját és ami egyébként annyira finom, hogy talán az este legjobb momentuma volt. A film a Párterápia volt (ezen hosszasan gondolkoztam, mire eszembe jutott). Bejutni nem volt egyszerű, noha egy órával a film előtt már sorban álltunk. De a közönség izgatott volt és türelmetlen. Tolakodtak, lökdösődtek. Az egy dolog, hogy majdnem fellöktek, de kis híján a karom is eltört. Sosem fogom megérteni miért csinálták ezt. A film nem volt olyan nagy szám, hogy így megőrüljenek tőle. Másfelől, ha valaki mondjuk 80.a sorban, akkor hiába nyomja előre a sort, attól ő még mindig 80. marad, csak pár embernek sérüléseket okoz.

Nem aludtam be a filmen. Sőt még tetszett is összességében. És voltak benne egész humoros részek. Így jutottunk el fél négyhez és az utolsó filmhez, amit inkább kihagytunk. Részben, mert mint mondtam reggel korán kellett kelnem, részben, mert nem éreztük azt a jó hangulatot, amit tavaly vagy azelőtt. Norbi kijelentette, hogy jövőre nem is jön. Én szerintem megyek, adok még egy esélyt az egésznek.

Kikészít ez a vacak. Mármint a freemail. Fogalmam sincs miért használom még ezt a vackot (talán a megszokás, talán mert mindenki azt a címet ismeri). Na de már nem bírom elviselni, amit művel. Van, amikor be sem lép. Most csak egyszerűen nem nyitja meg a leveleim, illetve küldeni sem enged egy igen fontosat. A gyakorlati helyemre kéne átlőnöm ami eddig kész van a dolgozatomból, de ez az idióta rendszer nem engedi csatolni. (Kifog rajta 28 KB-os word dokumentum)

Új fejlemény: csatolni sikerült, de sem elküldeni, sem menteni nem engedi. Hogy lesz ebből dolgozat elküldés???

Norbi javaslata: csináljak Gmail-es címet. Na, szuper ötlet. Leszámítva azt, hogy az a kb 100 felhasználónév, ami eszembe jutna, mind foglalt. Próbálgattam, próbálgattam, nem sikerült találnom olyat, ami még szabad. Ha mégis találnék, az olyan lenne, amire senki nem gondolna (még én sem, csak ha nagyon előrángatom, mint pl. 123892783). De egy ilyen az életben nem jegyeznék meg, főleg, ha nem is használom sűrűn.

Aztán közben elkeseredett lelkiállapotomban megláttam, hogy van nekem gmailes címem, csak azzal pont az a szitu, amit előbb vázoltam: megfeledkeztem róla, mert nem olyan a felhasználónév, amit önszántamból használnék. Szerencsére a gép elmentette ezt a nevet, a jelszó viszont problémás. (Feltehetőleg nem fogadta el azt a jelszót, amit mindig mindenhol használok, mondván neki az túl egyszerű. Akkor nyalja ki!) Imádom, hogy mostanában akárhová regisztrálok, ez az új mánia, hogy nem fogad el jelszót, ha nincs benne szám vagy nagy betű vagy ha ne adj isten értelmes szót választok. Addig oké (és nagyon kedves gesztus) hogy jelszó választáskor figyelmeztet, hogy szerinte a jelszavam könnyű, közepes vagy nehéz. És nem is bánnám, ha ez megmaradna gesztus szinten, a döntést meg meghagynák nekem. Aztán, ha valaki feltöri a mail fiókomat, akkor az az én problémám, hiszem ők szóltak, hogy pofon egyszerű lenne feltörni. De neeem! Most már megszabják, hogy gyengét nem választhatok, csak minimum közepeset. (Nem emlékszem már, hogy ez a gmail-nél is így van-e, a freemailnél minden esetre már igen) Azt hiszem a gmail a másik engem kiakasztó kategória, a baromi hosszú jelszó. Az általam használt jelszó 5 karakterből áll. Abba belenyugodtam, hogy most már a legtöbb helyen 6 karaktert kérnek, így alkottam egy olyat is. De ahol már nyolc karakter kell…A hatost is így alkottam, hogy az ötösnek kettőztem az utolsó betűjét. Jó hogy már nem biggyesztek oda még kettőt, hogy meglegyen a nyolc. Félreértés ne essék, ismerek nyolc betűs szavakat, de a legtöbb szó, ami elsőre eszembe jut, az ennél jóval szerényebb terjedelmű.

Szóval lényeg a lényeg, jelszó elfelejtve. Semmi baj, gondoltam én, hiszen amikor regisztráltam, tettek fel nekem egy kérdést, amire megadtam egy választ, hogy ilyen vészhelyzetek esetén kihúzzon a csávából. Sajnos megadtam egy másik, már létező mail címet is (a jelenleg problematikus freemail-est). Nem tudom kötelező volt-e, vagy arra gondoltam, hogy talán a javamat szolgálja majd, de tény, hogy megadtam.

Oké, semmi gond. Kérjünk új jelszót. Némi reménnyel telve rámegyek az „Elfelejtettem a jelszavam” menüpontra és a jelszó visszaállításra. Minden gördülékeny, kéri a nevet, amihez a jelszót kérem. Sima ügy, hiszen ezt már tudom. Aztán jönnek azok a hülye szavak, amiket regisztráláskor is mindig kér, illetve némely idióta oldalakon még egy kommenteléshez is. Nem lenne gond ez sem, ha úgy írnák le, hogy azt ki lehessen olvasni. Valaki egyszer elmagyarázta nekem, hogy miért olyan kiolvashatatlan, de nem nagyon emlékszem már rá. Illetve akkor sem igazán értettem, hogy abban mi lehet a jó, ha én magam sem tudom elolvasni.

Mondjuk, hogy harmadik próbálkozásra már sikerrel vettem ezt az akadályt is és feltárult előttem a kérdés, még pedig hogy mi volt az első tanárom neve. Itt is meg lehet akadni kicsit, mert ugye kisbetű vagy nagybetű, vezeték vagy keresztnév stb. De sikerült. Gondoltam, kész, be tudok lépni.

Látszik milyen naiv vagyok, mert innen sem volt még egyszerű. Nem új jelszót kaptam, vagy lehetőséget, hogy változtassam meg, hanem elküldtek valamit a freemail-emre. Na de minek, ha az meg nem működik????

Szóval jól vannak ezek megoldva, de valamiért mégsem működőképesek. Ennyit ér a nagy biztonság. Még előlem is biztonságosan el van rejtve a postafiókom, ha már voltam olyan hülye, hogy elfelejtettem.

Végezetül annyi, hogy a freemailemre nem jött semmi, ellenben az üzeneteket, amiket visszadobott a rendszer, mégis csak elküldte. Szépen sorban, mind a hatot. Köszönöm drága freemail!