A súlyommal vannak problémák már megint még mindig.
Még a Lindaxás időkben sikerült elég nagy mennyiségű zsírtól megszabadulnom, köszönhetően a baromi kemény diétámnak és az említett (azóta káros hatásai miatt betiltott) bogyónak.
Ahogy az lenni szokott az örök diétázók többségével, rám is visszaszaladtak a kilók, amint egy kicsit nem figyeltem. Kezdetben csak néhány, de nem tartottam nagy problémának, mert annyit fogytam, hogy 1-2 visszamászó kilócska nem érdekelt. Aztán jött a többi is. Mostanra pedig súlyos lett a probléma (szó szerint).
Az elhatározás megvan: meg kell szabadulnom a súlyfeleslegtől, vagy legalább egy jelentős részétől. Gyógyszer híján most csak magamra számíthatok. Anyu ugyan mondta, hogy rendel nekem az újságokban agyonra hirdetett fogyókúrás készítményekből, de én azokban nem hiszek. És ez a legfőbb probléma. Mert a Lindaxában tudtam hinni. Mert annak anyu saját szemével látta az eredményeit a munkatársán. És mivel tudtam benne hinni, volt erőm végigcsinálni. Lehet, hogy az egésznek csak pszichológiai hatása volt, de az a legfontosabb, nem? Mert az egész agyban dől el. Ha le akarok fogyni és mindig csak az lebeg a szemem előtt, hogy képes vagyok rá, akkor képes is leszek.
Szóval, mint mondtam, az elhatározásig jutottam. Apró lépéseket már tettem, de ezek tényleg apróak voltak és nem is éppen tartósak. Minden esetre a terv megszületett és körvonalazódott.
A hangsúlyt az étkezésre fogom helyezni. Mivel az a legnagyobb probléma, ott kell a legnagyobb változtatásokat eszközölni. A legfontosabb a rendszeresség és a nassolások kiiktatása. És persze a kalóriabombáktól is szomorú búcsút kell vennem.
Tekintve, hogy a munkahelyem maga a megtestesült kísértés, nem leszek könnyű helyzetben. Mert egyik oldalról sajtburger és a krumpli hegyek mosolyognak rám, míg másik oldalról édes-krémes sütemények csábítanak. Az első lépés tehát ezen kísértéseknek ellenállni. A napi személyzeti étkezésemen már próbáltam változtatni oly módon, hogy a sajtburger+közepes sült krumpli kombót lecseréltem kertész salátára a legkevesebb kalóriát tartalmazó salátaöntettel. Ezzel körülbelül napi 500 kalóriát spórolok meg. De ott van még Marica, az egyik műszakvezető tanácsa, hogy öntet helyett tegyek ketchupot a salira. Kóstoltam, finom úgy is, és ez további 60 kalóriától menti meg a szervezetem. Hogy meddig lehet vele jóllakni? Na hiszen, ez az a szó, amit el kell felejtenem. Mert mostantól nem fogok jóllakásig enni. Nem tömöm magam degeszre, hanem csak épp annyit fogok enni, mint egy kismadár.
A reggelim a már jól ismert ilyen-olyan puffasztott gabonafélékből, zsírszegény felvágottakból és talán egy leheletnyi túróból vagy sajtkrémből (csak hogy mégse legyen olyan, mintha hungarocellt rágnék) fog állni. Sok zöldség, sok gyümölcs, sok leves és főzelék.
Amikért már most fáj a szívem, de el kell tőlük köszönnöm, azok az édességek, a fincsi péksütik, a gyorséttermi kaják, a chipsek és egyéb nasik. Sajnálom őket, pedig gyűlölnöm kéne az összeset, mert ők csináltak belőlem bálnát.
A mozgás (bár az étkezés mellett a másik legfontosabb) most is kényes téma. Nem szeretem, sosem szerettem, sosem fogom. Nem mondom, hogy nem fogok többet mozogni, mert fogok. De csak amolyan, ha „éppen eszembe jut meg van hozzá kedvem” módon. Tudom, hogy ennek nem ez a módja, de így is több annál, mint amennyit most mozgok és nekem eddig is elég volt a koplalás.
A baj nem is a lemondással van, hanem azzal, hogy még el sem kezdtem, már most utálom az egész fogyózást. Régen volt benne részem utoljára, de jól emlékszem milyen is az. Hogy milyen rossz, amikor bűntudat íze van a legfinomabb sütinek is. Amikor sírva eszem meg a reggelit, mert olyan szar, hogy legszívesebben inkább meg sem enném, de valamit muszáj enni. (És sajnos csak a szar kajáktól lehet fogyni). És arra is emlékszem, amikor minden nap várom, hogy történjen valami, de látszólag semmi sem történik. A mérleg nem mutat kevesebbet, a centiméterből is ugyanannyi ér körbe, mint előző nap. Mert baromi sok idő kell az egészhez. Nincs az a vigasz, hogy csak pár nap, pár hét szenvedés és minden jó lesz. Sokáig kell küzdeni, míg valami eredménye is lesz. Aztán pedig ha vége, visszajön az egész. Vagyis eddig így volt. De ahogy Marica mondta, ha 1-2 kiló visszaszalad, azonnal búcsút kell neki inteni és nem szabad hagyni, hogy hozza a barátait is. De az már könnyebb lesz. 1-2 kiló nem gond, csak a sok…Azt nehéz eltüntetni.
Minden esetre igazán akkor fogok belehúzni, amikor lesz netem (kb 1 hét már csak), mert kell a támogatás. Annak idején is a fogyis fórumokon tartottuk a lelket egymásban a sorstársakkal. Most is erre van szükségem. Mert egy dolog, hogy anyu segít (és elég szigorúan betartatja a diétát), de ő nem érzi át a helyzetem. Vagy ott van Norbi, aki egy tünemény és imádom (és ő így is szeret engem), de ő sem nagy segítség. Mert ha azt mondom, hogy megkívántam ezt vagy azt, akkor azt mondja, hogy „edd meg babám, ha jól esik”. Na, ez aztán segítség! Viszont, ha azt mondaná, hogy „nem szabad kicsim, tudod, a diétád”- az tőle rosszul esne. Szóval akármit is mondana, nem lenne jó. De azok, akik szintén szenvednek a céljukért, és tudják milyen baromi nehéz is, megértenek és hitelesen tudnak segíteni. Szóval már csak net kell és kezdődik a karcsúsodás.
