Életem nagyon nehéz negyed óráján vagyok túl.
Az egész egy kellemes kis esti programmal kezdődött. Bent nagyon meleg volt, kint kellemesen hűlt le az idő, én pedig a nyitott ablaknál, a friss levegőt élvezve netezgettem. Teljesen szokványos este volt, egészen addig a percig, amíg nem hallottam valami furcsa zajt. Szárny berregés volt, mint amikor egy bogár repked szélsebesen. „Na de idebent?”- gondoltam.
Felpillantottam a plafonra és senkinek nem kívánom azt a borzalmat, amit ezután éltem át.
Egy hatalmas nagy poloska (mint utólag utánanéztem, becsületes nevén zöld bogyómászó-poloska, alias Palomena prasina, továbbiakban vérszomjas fenevad) repkedett fenyegetően a csillár körül. Ekkor még nyugodt voltam, gondoltam majdcsak megmutatom neki a kivezető utat, mert itt bent úgysem érezné jól magát. Szélesre tártam az ablakot, elhúztam a függönyt, mert tudtam, hogy ezek a buta jószágok soha nem találják meg azt a parányi rést, ahol olyan könnyedén beröppentek. De Palomenát ez nem izgatta különösebben, csak szálldogált ott könnyedén, nem zavartatta magát. Olyan volt, mint egy új lakó, aki épp felméri leendő otthonát. De én nem akartam, hogy a fenevad az én szobámban éljen.
Gyorsan összeszedtem minden bátorságom és egy darab papírt is, majd elkezdtem vele kifelé terelgetni. Agresszíven reagált kedves segítségemre és elkezdett körözni. Megijedtem. Gondoltam, más megoldás kell, amint leszáll, lecsapom, hogy lássa, nem látom szívesen és megszédülve kirepül majd.
Nem így történt. Letelepedett a még Gábortól kapott rózsákra, amik már kiszáradva lógtak a csillárról. A Palomena prasina ugyan növényi nedvekkel táplálkozik, de azokban a rózsákban ugyan semmi nedvességet nem talált volna. Kicsit ütögettem a virágot, de csak a levelei sérültek, a gonosz démon meg se rezzent. Gondoltam rózsával együtt hozzá nyomom az égőhöz, hátha nem fogja élvezni az általam felkínált szolárium lehetőségét. De ez egy masszív szörny volt, nem zavarta semmi.
Elővettem egy üveg parfümöt és elkezdtem vele fújogatni a dögöt. Erre bepöccent, mert újra körbeszállt a szobán, néha felém is elindult. Féltem, rettenetesen, de nem érdekelt. Bátornak kellett lennem. Aztán egyszer csak nekem támadt. Rám is repült, azt hiszem, de riadtan vertem le magamról. Ő meg repült tovább. Csak fújtam és fújtam, mire már én jobban fulladtam, mint Palomena. Visszament a rózsára és élte világát.
Ekkor jött Jani, a nagybátyám. Le akarta szedni, vagy kiüldözni…nem tudom melyik. Minden esetre azt érte el, hogy a fenevad átrepült a nappaliba és az ottani csilláron lelte meg nyugalmát. Kétségbe estem, hiszen itt sokkal nagyobb mozgástere volt és fennállt a veszélye, hogy nem is megy el innen, hanem majd egy szép napon végelgyengül. Persze nálunk, és mint egyetlen hozzátartozói, temethetjük el saját költségen.
Talán kicsit beparáztam. Talán egyet-kettőt sikítottam is, amolyan visszafogott stílusban, mert igaz, hogy még nem volt este 10 (vagyis még nem csendháborítás), de nem akartam, hogy azt gondolják a szomszédok, hogy éppen ölnek. Sírtam is, mert teljesen tanácstalan voltam.
Chemotox!!! Villant be az ötlet. Nem tudtam, hogy hol tartjuk. Felhívtam anyut…semmi. Biztos épp dolga volt. Hívtam apát…semmi. Gondolom akkor ért be a munkahelyére. Kerestem, kerestem, de sehol semmi. A fiúk sorra megcsodálták a redvás bogarat, de senki nem tudott hatékonyan eljárni.
Aztán megtaláltam a csodafegyvert. Nem akartam én ráfújni, mert tanultam a parfümös-megtámadós dologból. Bementem a fürdőszobába és az ajtó mögül kukucskáltam ki. Nem láttam semmit, de hallottam, ahogy a Chemotox sziszeg. Zene volt füleimnek. Addig, amíg Lackó nem szólt: „Ennek ez sem használ”. Elsápadtam. Micsoda túlélő bogár ez, mivel lehet megölni. Nyomatták neki a rovarirtót, de még mindig sétált, majd leesett. Pillanatra megkönnyebbültem, felsóhajtottam…majd sétálni kezdett a szőnyegen. Jani bement az én szobámba, átadta nekem egyetlen, és nem túl hatásos fegyverünket, én meg adtam neki, ahogy bírtam. Már átváltozott fehér bogyómászó-poloskává, annyi vegyszer volt az undorító testén, de még mindig mászó poloska volt. Mi már majd megfulladtunk, ő még menekült. Jani jött, Jani eltaposta.
Vége lett. Én még mindig remegtem és még mindig bennem éltek azok a rémes képek: én a bogarat ütlegelve, én a bogárral a mellkasomon, én a bogár elől szaladva, én ahogy sírva keresem a Chemotoxot…
Kértem a fiúkat, hogy vigyék ki a holttestet, de nem tették.
Én nem mertem hozzányúlni.
Ott hagytam, ahol volt.
Később, hogy a macska nehogy megegye, letakargattam egy halom szalvétával és rátettem egy kosarat. Majd valaki reggel eltünteti. Én meg próbálok megnyugodni.
