A szombat jelentős nap volt az életemben. Egy ideje kijelenthetem, hogy a mostani kapcsolatom ezidáig a leghosszabb, de szombattól már azt is elmondhatom, hogy fél éve boldog vagyok Vele.

Az eddigi kapcsolataim általában 3-4 hónapig tartottak és az utolsó egy hónap többnyire már amolyan szenvedés volt.

Kiccsel minden más. Az elején ugyan nem gondoltam, hogy hosszú kapcsolat lesz belőle (főleg, mivel arról is lemondtam, hogy egyáltalán a kapcsolat összejöhet) és mégis együtt vagyunk már október óta. Mint mondtam, a kapcsolataim általában tiszavirág életűek voltak (volt, amelyik 2 hónapig tartott csak), ezért minden hónapot szorgosan számon tartottam. Hónapról hónapra 17-én mondogattam Kiccsnek, hogy már 3 hónapja, már 4, már 5…és hogy milyen jó, hogy még mindig csodaszép az egész.

A 6. hónapra közvetlenül múlt hónap 17-e óta várok. Nem igazán vártam tőle semmit, hiszen nyilvánvaló volt, hogy sem jobban, sem kevésbé nem fogom szeretni, mégis bennem volt a boldogság, hogy fél éve vele lehetek. Nem tudom én tulajdonítok-e túl nagy jelentőséget az egésznek, de azt hiszem az első féléves kapcsolat igenis nagy dolog.

Tervezgettem, hogy majd ajándékot veszünk egymásnak, közös program és miegymás. Aztán hó elején úgy nézett ki a dolog, hogy ilyesmire most nem lesz pénzünk. Azt hiszem, nem is nagyon bántam. Az ajándékokat sosem tartottam sokra. Mármint nagyon tudok örülni nekik, de ha nem kapok, úgy is jó. És úgysem tehetne semmi boldogabbá, minthogy Ő van nekem. A közös programtól sem tudom, hogy mit vártam, hiszen hétvégén mindig együtt vagyunk, vagyis minden hétvégi programunk közös.

Azt hiszem, inkább úgy éreztem –mintegy kényszeresen- hogy az évfordulókat (meg félévforduló, vagy nem tudom minek mondják) meg kell ünnepelni. Mert úgy illik, vagy mifene. Aztán rájöttem, hogy nekem ez nem olyan fontos. Nem az a lényeg, hogy mit csinálunk aznap, hanem, hogy milyen volt az elmúlt fél év. És azt már nem tudja módosítani egyetlen megtervezett, akár már görcsösen akart nap.

Nem is terveztük különösebben. Sőt, szánom-bánom, de én is elfelejtettem. Egész hónapban eszemben volt. Talán még hét elején is beugrott, hogy akkor a szombat lesz az, de letudtam azzal, hogy van még idő. Hétvégére viszont valahogy kiment a fejemből. Sosem voltam napirenden azzal, hogy mikor hanyadika van. Sokszor még azt sem tudom milyen napja van a hétnek.

Hát így ment ki a fejemből a 17-e is. Vasárnap reggel jutott eszembe, hogy basszus, úgy telt el a féléves hóforduló, hogy észre sem vettük.

Mégsem mondhatom azt, hogy nem ünnepeltük meg méltó módon, noha nem volt benne semmi tervezés. A péntekkel kezdődött, amikor is beiktattunk egy közös mekizést. (Imádom a mekis kaját) Szóval ez egynek jó volt, mert kimozdultunk az unalomból és csináltunk valami közöset, ami a szobáján és az én szobámon kívül zajlott.

A szombat még jobb volt. Mivel pénteken rengetegen álltak sorban a mozinál, Kiccs pedig eldöntötte, hogy meglep az Alice Csodaországban 3D-vel, így másnapra foglaltunk helyet. A film tetszett, a 3D-től meg még mindig el vagyok ájulva. Igaz, ez még csak a második ilyen filmem volt.

Szóval, vasárnap reggel ugyan megdöbbenve a feledékenységem miatt, mégis boldogan nyugtáztam, hogy tervezetlenül is, de megünnepeltük a megünnepelnivalót.

És ezzel nem ért véget a hétvége, holott vasárnapra tényleg semmi tervünk nem volt. Ő a haverjaival találkozott, én meg jöttem haza. Aztán mondtam, hogy ha úgyis a közelben vannak, akkor pasis tali után ugorjon be hozzánk. Elmentünk fagyizni. (Van itt egy tuti fagyizó, ami nem csak árban jó, de a fagyijuk is finom és nagy a választék). Fagyizás közben sétálgattunk a környéken, mert hazajönni nem igazán volt kedvem. Ahogy néztük az üzleteket, megláttunk egy teázót. Illetve én nem is olvastam el, hogy az teázó, csak hogy lehet kapni muffint. „Menjünk be” –vetette fel Drágaság. Persze, csak szét akartunk nézni, meg gondolom, neki a marlenka volt a hívó szó. Hát bementünk. Ha olvastam volna a bejáratnál, hogy ez egy teaház, nem lepődtem volna meg belépéskor. Félhomály volt és nyugtató hatású zene. A lány, aki ott volt, mondta, hogy foglaljunk helyet, az asztalunkhoz hozott egy gyertyát és egy-egy füzetet a választékkal. Na, akkor már tudtuk, hogy ide már nem csak benéztünk, hanem teázni fogunk. Én nem is bántam. Szeretem a teát és az ilyen helyeken ritka finom fajták vannak.

Kb egy órát ültünk ott. Kellemesen elbeszélgettünk, és nem tudom hogy a hely tette-e, de végre sikerült megnyugodnom. Úgy éreztem, hogy az a lelkiállapot, ami az elmúlt hetekben jellemzett engem, kicsit kevésbé zavaros lett. Közelebb éreztem Őt magamhoz, mint az utóbbi időben bármikor. Talán most sikerült kicsit összeszednem magam és feltöltődnöm némi lelkesedéssel a világ iránt. Remélem, ez hosszú távon is olyan jótékony hatással lesz rám, mint amennyire tegnap jó volt.

Minden esetre újfent bebizonyosodott, hogy a spontán dolgok jobbak tudnak lenni, mint a gondosan eltervezettek. Remélem az első évfordulónk hasonlóan jó lesz. Vagy talán még jobb is :)

Ez a kedvenc mondatom a kedvenc exemtől. Még akkor írta, amikor csak ismerkedtünk, de nem találkoztunk. Fogalmam sincs, hogy miért írtam le. Egyáltalán azt sem tudom, miért jutott most eszembe.

Talán régebben még értettem is, hogy újra és újra eszembejut, de mostanság már nem érdekel úgy, mint régen. Már nem rajongok érte. Már nem tölti ki az életemet a remény, hogy egyszer talán újra az enyém lesz. Sokat jelentett nekem. Többet, mint bárki más.

Ő volt életemben a Férfi. Az a mindent elhomályosító szerelem, amihez foghatót sokáig nem hittem, hogy fogok érezni. Voltak utána is barátaim. Szerettem őket, de úgy, mint Őt soha senkit. Minden szakítás után visszavágytam Hozzá. Minden szakítás után reménykedtem, hogy azért lett vége a kapcsolatnak, mert az élet Őt szánja nekem és majd most…Soha nem jött el a az a most, amit mindig vártam, de folyamatosan Ő játszotta életemben a kísértést. A legváratlanabb pillanatokban bukkant fel és állított döntés elé. Soha nem akartam úgy cselekedni, ahogy Ő akarta, de végül mindig az lett, amit eltervezett. Hiába álltam ellent, döntöttem el, hogy nemet mondok, hogy azért sem hagyom magam, valahogy erőtlen voltam vele szemben. Nagyon erősen hatott rám. Olyan volt, mintha hipnotizálna és nekem engedelmeskednem kell. Hogy miért hagytam? Sokszor tettem fel magamnak a kérdést és sok választ kreáltam rá. Többségében Ő a szemét, aki ki akar használni, de aztán megválaszoltam úgy igazából is a kérdést. Kihasználni azt lehet, aki hagyja. És én hagytam. Azért, mert szerettem? Azért, mert tudat alatt én is élveztem, hogy van valaki az életemben, aki elképesztő határozottsággal bír? Mindegy milyen okot keresek, a lényeg, hogy nekem is megfelelt így.

Élveztem, hogy játszik velem. Hogy van ki után sóvárogni és általa megélhetem azt a szerelmet, ami a romantikus versekben és regényekben él. A játékszere voltam. Boldognak akartam látni, de nem érdekelt, hogy én is boldog leszek-e. Őt sem érdekelte. Bántam, a szemére vetettem, de annyira mégsem zavart, hogy tegyek is ellene.

Ma már nem tudna rám hatni. Ma már nem követném vakon. Már nem szeretem. Ő a múlt és az is marad. Szép volt, sok új dolgot kaptam tőle, de már csak a múltam része lehet. Találtam valakit, aki megmutatta, hogy másként is lehet. Hogy nem vagyok alárendelt és nem csak szerethetek, de magam is méltó vagyok a szeretetre. Végre úgy vagyok boldog, hogy nem más boldogsága tesz azzá, hanem olyasmit kapok, ami nekem jó. Most vagyok BOLDOG, és ez a boldogság felnyitotta a szemem. Ha vége is lenne annak a kapcsolatnak, ami most széppé teszi az életem, utána már nem érném be kevesebbel.

(Ennek a bejegyzésnek azért nincs címe, mert a cím, amit az elején elterveztem, amiről ténylegesen írni akartam, már nem passzol a kész bejegyzéshez. Új címet meg most nem akarok kitalálni)

Annyi minden jár mostanában a fejemben. Olyan dolgok, amik állandóan pörgetik az agyam és kérdéseket hoznak létre bennem. Csupa miért és hogyan minden gondolatom, de válaszokat egyszerűen nem találok rájuk. Lehet, hogy nem is akarom őket megválaszolni? Meglehet, hiszen vannak napok, amikor a problémák az egész lelkemre rátelepszenek, máskor pedig mintha nem is lennének. Egyik nap zavar valami, másik nap fel sem tűnik. Mindenképp velem lehet a baj. Vagy azért, mert a hangulatom mostanában elképesztő nagy kilengéseket produkál, vagy azért, mert gyáva vagyok válaszolni a kérdéseimre. Hogy mitől félek? Attól, hogy a válaszok rossz irányba befolyásolják a hangulatomat. Vagy, hogy mire választ kapok, megint eltörpül a probléma.

Azt hiszem, azt hiszem, a titkok azok, amik felemésztenek. Hogy vannak dolgok, gondolatok, amiket senkinek nem mondhatok el. Szívesen leírnám őket, szívesen megosztanám másokkal, mert talán ha kívülről látnám mindazt, ami nyomaszt, rájönnék, hogy semmiség az egész.

De ezek nem olyasmik, amiket elmondhatok a világnak. Túl bizalmas érzések, hogy a világ elé tárjam. Még a hozzám közel állóknak sem tudom megfogalmazni. Tudom, más talán semmiségnek látná, de a probléma ott kezdődik, hogy még magam előtt is próbálom titkolni ezeket a dolgokat. Nyomom őket egyre mélyebbre és mélyebbre, hogy akkor talán majd eltűnnek. Nem tűnnek. Valami pszichés instabilitás folyton visszahozza őket a felszínre.

Hülye vagyok? Hiszen boldog életem van. Miért kell több? Mit akarok még? Nem tudom. Nem vágyom most semmire. Azt hiszem, ez a baj. Egyszerűen túl tökéletes minden. Furcsa, hogy ezért panaszkodom, igaz? De amit mindig is akartam, azt elértem. Most nincs semmi, amit igazán akarok. Már nincs. Élem a mindennapjaimat, egyiket a másik után, de minden, amit még el akarok érni, nagyon messze van. Nincs más dolgom, mint várni. Sok-sok évet várni. Addig meg-azt hiszem jobb híján- elégedetlenkedek. Talán olykor meg is bántok másokat, de nem szándékosan. Egyszerűen csak nem tudok mást tenni.

Furcsa ezt így leírni. Kicsit zagyva is lett és nem is ezt a témát akartam monitorra vetni. Csak úgy tűnik, ez nagyon kikívánkozott belőlem. És meg kell vallani, ezt még így magamnak sem fogalmaztam meg soha. És most már tudom végre, hogy miért vagyok olyan rettenetesen undok.  Hát erre jó a blog, segít végiggondolni és ahogy írok, olyan tudatalatti dolgok törnek fel, amik soha nem jönnének elő máshogy. Mert tudatosan elnyomnék mindent, ami a saját gyengeségemet vagy rossz tulajdonságaimat teszi felelőssé. Nem tudom érthető volt-e, amit itt összehordtam. Nem is baj, ha nem. Én értem, és ez a fontos. És azt is tudom, mit kell tennem, hogy szépen lassan ne bolonduljak meg.

Állítólag –és én nem vonom ezt kétségbe- mindenki elégedetlen magával, azzal, ahogy kinéz. De van különbség aközött, hogy talál magán valaki néhány hibát és aközött, hogy nem talál magán semmi szépet.

Én mindig is azt mondtam, hogy nincs olyan ember, akiben ne látnám meg a szépet. És tényleg így is volt ez mindig. A legcsúnyább emberen is láttam valamit, ami nagyon tetszett. Ha mást nem, a szemét vagy a haját. Egyetlen ember azonban mégis van, akit akárhogy nézek, nem tudok szépnek látni. Bárhogy szemlélem a legkisebb porcikájáig, csak hibákat találok benne. Ő az a lány, ott a tükör másik oldalán.

Hogy láttam-e őt valaha szépnek? Azt hiszem soha. Talán kicsi koromban voltam vele utoljára igazán elégedett, amikor is még nem nagyon jelentett nekem semmi pozitívat a szép fogalma. Vagyis a magam szépsége nem. Mert mások szépségét már akkor is észrevettem. Emlékszem, még általános iskola alsó tagozatába jártam, amikor néztem a lányokat, akik  gimiből jöttek lefelé, és reméltem, hogy ha annyi idős leszek, majd én is szép leszek, mint ők.

Eljött a gimi is, és rá kellett jönnöm, hogy a szépség nem azzal együtt jön. Nem lettem szebb. Talán még csúnyultam is. Mindig nagyobb darab voltam, mint az átlag korombeliek és a gimi kezdetén elleptek a pattanások is. Nem voltam soha az a tipikus lányos lány. Nem hordtam divatos ruhákat, sem magas sarkú cipőt. Még csak nem is sminkeltem magam.

A suliban a mindenki által csúnyáknak tartott csajok között voltam, és saját csúfságom még szembetűnőbb volt, mivel a barátnőim mind csinosak voltak. Előbb-utóbb mindenkinek lett pasija is (a gimi végére volt, aki már több kapcsolaton is túl volt), engem kivéve. Valahogy, érdeklődés hiányában elmaradt. És nem én voltam, aki nem érdeklődött.

Hiába volt sok barátnőm, akik szerettek. Hiába mondta mindenki, hogy kedves vagyok és okos, nem számított. Én szép akartam lenni. Annyira, mint mások. Annyira, mint a többség. Nem akartam mindenkinél szebb lenni, nem akartam kitűnni a tömegből, csak szépen elvegyülni. Úgy, hogy negatívan sem lógok ki a sorból.

Vége lett a giminek, de külsőségekben nem változtam semmit. Aztán a főiskola hozott egy fordulatot is: barátom lett. Akkor, miatta elhittem, hogy talán mégsem vagyok annyira visszataszító, mint amilyennek évekig láttam magam. Elégedett ugyan nem voltam magammal, de már elhittem, hogy valakinek tetszhetek annyira, hogy rám tudjon nézni. Talán az elégedetlenségem volt az oka, hogy az és az összes kapcsolatom véget ért. Olyasmi ez, amit még soha nem írtam le, soha nem mondtam ki, de valahol azért éreztem. Nem tudtam magamban bízni, nem tudtam elhinni, hogy azért van velem valaki, mert engem akar és nem azért, mert akkor és ott nem talált éppen szebbet. Féltékeny voltam mindenkire, aki kicsit is jobban nézett ki, mint én. (Szóval majdnem minden nőre)

A fősulin sokat tanultam magamról, talán kicsit az önbizalmam is nőtt. Volt időszak, amikor jól éreztem magam és talán percekig, vagy órákig szépnek is láttam magam a tükörben. Véget ért. Mára azt hiszem, mélyebbre süllyedtem, mint valaha. Elmúltak a pattanásaim, de még mindig nem vagyok megelégedve az arcommal.

Talán a legnagyobb problémám mégis a súlyom. Már kislányként is testesebb voltam a többieknél. Akkor még nem éppen kövérebb, hanem csak úgy nagyobb darab. Magasabb és vaskosabb. Az tagadhatatlan és én is elismerem, hogy nagyon sok múlik a csontozaton, hiszen, ha csontsoványra fogynék, akkor is nagyon széles csípőm lenne, hiszen a medencecsontomat nem tudom megváltoztatni. Ugyanígy a többi csontom is erős, tehát sosem leszek nádszálkarcsú. De azt sem tagadhatom, hogy van rajtam súlyfelesleg. Mindig is volt.

Emlékszem, amikor 9-ben  jött a védőnő szűrővizsgálatot csinálni és mondták, hogy súlyt is mérnek, beálltam a sor végére és azon gondolkoztam, hogy lehetne megúszni. Egyszerűen nem akartam, hogy mások lássák hány kiló vagyok, még ha látják is, hogy duci vagyok. De még én magam sem akartam tudni, hogy mennyi is számokban az a gyűlölt felesleg.  Addig-addig stresszeltem magam, hogy a végén keserves sírásba kezdtem és azt vettem észre, hogy mindenki engem vigasztal. Aztán később kiderült, hogy a mérleg rossz, és mindenkinek csak be kell diktálni, hogy körülbelül hány kiló. Nem hitték el, hogy én ezt nem tudom, hiszen jó ideje nem mértem magam. Betippeltek nekem 75-öt, amiben én már akkor is éreztem némi jóindulatot, hiszen sokkal kövérebbnek éreztem magam. Azután sem mértem magam soha. Jobbnak láttam, ha nem tudok róla.

Teltek az évek, jöttek a kilók. Netes társkeresőkön és egyéb ismerkedési oldalakon hűségesen ragaszkodtam az én kegyes 75-ömhöz, noha valószínűleg jócskán túlhaladtam már. Volt idő, amikor 100 kilónál is többnek éreztem magam, bár a környezetem azt jelezte vissza, hogy én túlzom el a dolgot. Ami azonban biztos, közelebb voltam a 90-hez mint a 80-hoz.

Pár hónapja elég keményen diétáztam, lelkileg meg is viselt a dolog. Imádok enni, így nehezen viseltem, hogy nem ehetek olyasmiket, amiket imádok és már a puffasztott rizs gondolatától is elment az étvágyam. Volt nap, amikor még 500 kalóriát sem vittem be, miközben lelkesen szedtem a Lindaxát (amit azóta már be is tiltottak). Fogytam, ez tény. Többen jelezték, hogy látszik rajtam mennyi kiló lement rólam és a ruháimon is érzem, hogy könnyebben rám jönnek. Persze mindig találtam magyarázatot. „Mert ugye az ismerősök, akik tudják, hogy diétázom, tapintatosak és ezért mondják, hogy látszik.” „A ruhák kinyúltak” Nem ismertem be se másnak, se magamnak, hogy tényleg leadtam legalább 10 kilót. Nem azért, mert nem akartam, hanem mert ruha nélkül még mindig ugyanolyan daginak láttam magam. Egy gramm különbséget nem láttam a hasamon, a combomon, vagy a fenekem. Voltak napok, amikor még úgy is láttam, hogy híztam, pedig a környezetem folyamatosan cáfolt.

Mára elismerem, hogy ment le a kilóimból, de látni még mindig nem látom. Még mindig 100 kilós kövér lánynak érzem magam, aki képtelen egy dekától is megszabadulni. És az az igazság, hogy erőm sincs már. Mivel nem látom az eredményt, csak azt, hogy mit fektettem bele, nem érzem, hogy egyenértékű lenne a kettő. Nem érzem, hogy megérné sanyargatni magam minimális eredményért.

Voltak azért jó pillanatok és sikerként megélt élmények. Például, amikor egy mindig is szűk nadrágomat sikerült felvennem és még csak nem is szorított. Vagy amikor egy régebbi képemet összehasonlítottam egy újjal. Vagy, amikor hosszú idő után először álltam mérlegre és 75-nél tényleg nem gördült tovább. Tudom, még ez is sok a 170 centihez, de ha sikerül, lesz az még kevesebb is egyszer.

Mert muszáj kevesebbnek lennie. Mert néha azt érzem szép lassan megbetegít ez a test. Mert rossz a tükörbe nézni. Rossz az utcán szétnézni és látni a sok szép lányt, akiknek megadatott, ami nekem nem. Látni a címlapokon pózoló nőket, akikért annyi férfi megőrül. És látni magamat. Látni, hogy milyen messze vagyok még attól, hogy igazán vonzó és szép legyek. Olyan messze, hogy talán soha nem érem el.

És ott van Ő is. Neki is szeretnék megfelelni. Talán Neki a legjobban önmagam után. És bár százszor mondja, hogy neki jó vagyok így is, én nem azt akarom, hogy jó legyek Neki, én szeretnék számára a legjobb lenni. Tudom, hogy szeret. Tudom, hogy elfogad olyannak, amilyen vagyok, de tudom azt is, hogy milyen nők felelnek meg az ízlésének. Azok a nők, akik fényévekre vannak tőlem és akikre elég csak gondolnom, hogy elszoruljon a szívem.

Belenéztem a tükörbe…Láttam a lányt. A lányt, akit nem szeretek. A lányt, aki kövér és csúnya. És aki most sír, mert úgy érzi egy olyan testbe van zárva, ami boldogtalanná teszi, és sosem szabadulhat belőle. Azt a lányt, aki csak szeretetre vágyik. Mások szeretetére, de talán leginkább arra, hogy saját magát tudja szeretni.

Sajnos az egyik legrosszabb tulajdonságom a türelmetlenségem. Ha valami kell nekem, akkor azt azonnal akarom, és ha kicsit is várni kell rá, már elmegy tőle a kedvem.

Fenemód tudok vágyni dolgokra, annyira, hogy szinte már fizikailag fáj. Ha nem kapom meg mielőbb, olyan hiányérzetem van, mintha valamiféle lyuk tátongana bennem, és szívem szerint hisztiznék, mint egy gyerek.

Tudom, hogy ez nagyon nem jó, de nem tehetek ellene. Ez nem tudatos, hanem csak egy érzés.

Most éppen egy játékot akarok mindennél jobban. Az egyik Facebook-os ismerősömnél láttam meg a képeket. A képen olyan animeszerű figurák voltak és többségük tánc közben vagy valami stúdióban. Tetszettek a karakterek is, a beállítások, a ruhák. Akkor jött az az érzés, hogy KELL! Írtam az egyik kép alá, és megkérdeztem, hogy valami játékból vannak-e a képek. A lány hamar válaszolt is, hogy a játék, ami annyira megtetszett nekem, a Super Dancer Online.

Én sajna nem értek igazán az ilyesmikhez, így azt sem tudom miféle játék ez. Letölthető vagy meg kell hozzá venni valamit? Ha meg kell venni, fent van-e a neten amolyan…hm…ingyenes, de nem túl legális változatban?

Rámentem az oldalára. (Találtam olyan oldalát is, ami teljesen valami ázsiai betűvel volt írva, szóval teljes káosz). Nem sokat értettem az angol oldalból sem, illetve a probléma ott kezdődik, hogy nem csak angol tudásom, de a számítógépes ismereteim is igen hiányosak. Addig eljutottam, hogy regisztrálásból baj nem lehet. Próbálkoztam, de egy résznél megakadtam. „National ID”. Valami szám, ami a kritériumok szerint 5 és 65 karakter közötti hosszúságú. Pff, én ilyenről még sosem hallottam. Kérdeztem pár embert, de senki nem tudta mi az. Nem is lett volna baj, de ezt kötelező volt kitölteni. Itt akadt meg a regisztráció.

Egyáltalán hallott már valaki erről a National ID-ről? Honnan lehetne ezt megtudni? A neten nem sok használhatót találtam.

De lényeg a lényeg: valószínűleg sosem fogok ezzel játszani, bármennyire is akarom. És bármennyire idegesít a tudat, hogy ez most kifogott rajtam. De holnapra talán már érdekelni sem fog. Oda se neki, majd akad más, amire vágyhatok.

Kellemes éjszaka köszöntött ma ránk.

Éjjel fél kettőkor ébredtem, akkor hirtelen még nem tudtam, hogy mire. Norbi világosított fel, hogy éppen akkor nyomta valaki a kapucsengőt. Kimentem vizet inni, és látom, hogy az egész család a bejárati ajtó előtt áll, kintről pedig hangok szűrődnek be. Úgy lesik a hangok gazdáit, mintha valami érdekes történne kint. Számomra érdekesnek ugyan nem mondható, inkább dühítő, hogy a szomszéd lakást bérlő fiatalok totál részegen, vagy éppen belőve ordítoznak előttünk. Az egyik, valami csaj (bár a hangja olyan mint egy frissen serdült kretén fiúcskáé) válogatott káromkodásokat ismételget (hogy a vele lévőknek, vagy csak úgy önmaga szórakoztatására, az nem derül ki).

Eltart egy darabig, amíg kiörömködi magát csodásan fejlett szókincse miatt (mely a f@szszopótól a geciig terjed), majd elmennek. A család ekközben fenemód élvezi, hogy a kukucskálón keresztül figyelemmel kíséri az eseményeket (hiába, Mónika show fanok). Állítólag hárman vannak, én nem nézek ki. Míg a többiek jól mulatnak, engem szétvet az ideg, mert aludnék, de már nem tudok, és az sem tölt el különösebb örömmel, hogy Norbit idehívtam és esetleg ő sem tud pihenni. Hangot adok a negatív érzéseimnek, erre még én vagyok a rossz, amiért savanyú ábrázatommal elrontom mások mulatságát. Kisebb szóváltásba keveredek apuval, ami miatt már végképp nem tudok elaludni, noha a kedves szomszédok a látszat szerint befejezték az ingyencirkuszt. Feltételezem ekkor, hogy mivel a két normálisabb már korábban távozott megkeresni az elveszett lakáskulcsukat, az alpáribb nőszemély nyugovóra tért a lift előtt.

Mire sikerül megnyugodnom és elhessegetnem a fáradtság szülte rémképeket, miszerint ezek berontanak és lemészárolják az egész családot, újra hallom kellemesnek nem nevezhető hangjukat. Visszatértek. Ezzel gondolom felébresztették az édesdeden alvó példányt, aki már barátainak is elismételte az egyedül begyakorolt kedvenc szavakat.

Ez eltartott egész mostanáig. Néha egész tűrhető csend támadt, el-elmentek liftezgetni, visszatértek kiabálni és szórakoztatni a népet. Szidják egymást, mint a bokrot, keresik a cuccikat(táska, telefon, kulcs, bővül az eltűnt tárgyak listája). Unalmukban felöltöztetik az ajtó előtti nagy fémdobozt (gőzöm sincs mi az), rángatják a vaskaput, mintha az majd kinyílna előttük.

Aztán újra eltűntek és úgy tűnt csend és béke honol hajnal háromkor a Nyár utca 5-ben. De persze, mint egy színdarabban, itt is bejönnek új karakterek, ha már laposodik a sztori. Két új szereplővel bővült házi kabarénk: az egyik egy bundás nő, a másik egy kutyás, valószínűleg a lakás tulaja. Az előbbi kétszer tűnt fel, az utóbbi egyszer. Mindketten heves kopogásba kezdtek, miközben veszettül kérlelték „Gyöngyvért”, hogy nyissa ki az ajtót.

Nekem közben kiment a szememből az álom, már ideges sem vagyok és szívem mélyén azért reménykedem, hogy ha ki nem is rakják őket, de egy alapos lebaszás kijár nekik. És ha ez tovább folytatódik (mert ez már a második ilyen eset, bár a tegnapinál legalább be tudtak menni a lakásba) akkor én magam fogom nem éppen kedvesen megköszönni a jószomszédi visekedést.

Április 6-án lesz egy éve, hogy beköltöztünk az újpesti albérletbe.

Amikor először láttuk a lakást, anyuék még idegenkedtek kicsit az egész költözéstől és a várostól is. Tavaly ilyenkorig egyetlen városban élték le addigi életüket. Vidékről a fővárosba költözni nagy váltás volt nekik. Nagy és amellett ijesztő. Anyu ráadásul az elmúlt 22 évben ugyanazon a munkahelyen dolgozott és a munkahelyváltás is kétségeket ébresztett benne.

Amikor 6-án reggel átvettem a lakáskulcsokat, nagyon izgatott voltam. Tetszett az új lakás, de idegennek is tűnt. A szekrények, a tapéták, az majdnem üres és ismeretlen szobák mind úgy vettek körül, mintha csak vendég lennék valahol. Egyedül voltam akkor még, a többiek csak másnap reggel jöttek fel Pestre. És akkor kezdődött el a lakás otthonná változtatása. A személyes tárgyaink, a ruháink, dekorációs eszközeink megtalálták a helyüket, mi pedig megszoktuk azokat, amiken változtatni nem lehetett.

Sok minden történt egy év alatt.

A költözést követő 1-2 hétben bejártuk a város nagyobb látványosságait. Azóta nem nagyon voltunk sehol. Anyu szinte azonnal munkát talált. Megszerette a várost, megszerette az új munkatársait. Apu is egész jól érzi itt magát, tesóm meg mindenhol elvan.

Túl vagyunk egy húsvéton, egy karácsonyon és az új év is itt ért minket. Tavaly húsvétkor unatkozva ültük végig a délelőttöt (nem is tudom már, hogy miért), aztán a Margitszigetre mentünk kirándulni. Idén nem megyek sehová. Várom Norbit. Most nem fogok locsolás nélkül hervadozni, hanem sütögetek, tojást festek és várok.

Igen, ez is változott tavaly óta: már nem vagyok egyedül. Végre olyan pasit találtam, aki tényleg szeret és kibírja mellettem. Pedig néha elég nehéz engem elviselni. Lassan fél éve már, hogy ő sikeresen megbirkózik a feladattal.

Annyi minden más lett tavaly óta, mégis gyorsan eltelt ez az év. Olyan, mintha csak pár hete költöztünk volna be ide, de reggelente, amikor Norbitól jövök haza, érzem, hogy mégis csak változott valami a szívem mélyén: otthonomnak érzem ezt a lakást. A villamosról leszállva a táskámban kotorászom a kulcsaim után, felnézek a ház hatodik emeletére és boldog melegséget érezve nyugtázom, hogy hazaértem. És ez az érzés olyan jó, hogy szebben nem is indulhatna a nap.

Már öt hónapja , hogy együtt vagyunk Norbival. Azt hiszem, nem túlzás, ha azt állítom, szinte sülve-főve. Minden szabadidőnket egymás társaságában töltjük el, és ez nem kevés idő. Többet alszom náluk, mint itthon, és hétvégente is csak akkor vagyok itthon, ha épp ő van nálunk.

Furcsa, de az elején tartottam kicsit ettől a sok találkozástól, hiszen a korábbi kapcsolataim arra megtanítottak, hogy amennyi időt én egy pasival együtt szeretnék tölteni, az a másiknak mindig sok. Azt tapasztaltam, hogy az exeimnek elég volt heti 1-2 találkozás és úgy éreztem, hogy ezt a kapcsolatot kár lenne elrontani a hatalmas kötődésigényemmel. De megnyugtatott, hogy neki is erre van szüksége és minél többet akar velem lenni.

Aztán úgy alakult, hogy mára már egy nap után is érezzük a másik hiányát. (Sőt, olykor fél nap után is.) Tegnap épp mondtam neki, hogy otthon sokkal kényelmesebben alszom egyedül, nála mégis nyugodtabban. Az elalvás is könnyebb, ha mellettem van. Igaz, hogy otthon nem kell senkivel osztoznom az ágyon és jobban elférek. Igaz, hogy náluk mindig felébredek, ha felkel éjjel, vagy forgolódik, de otthon talán pont ez hiányzik. Szükségem van arra, hogy érezzem a jelenlétét magam mellett.

Tegnap mondta, hogy ha nem vagyok vele, hiányzom. És mindig érzi. Hogy neki is kell, hogy mellette legyek. Hogy úgy érzi, én vagyok a másik fele. „Mi egyek vagyunk”-mondta régebben. Én is így érzem és –bár már sokszor éreztem már ezt- biztos vagyok benne, hogy Ő az igazi. A sors hozott minket össze. Valaki valahol egymásnak szánt minket. Mi pedig hálásak vagyunk ezért. Örülünk a másik puszta létezésének is és bízunk abban, hogy mi leszünk azok, akik boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

 Mostanában nagyon rákattantam az imikimi-re, ami egy képszerkesztő program. Rengeteg sablonjuk és keretük van, amikre téma szerint is rá lehet keresni. Némelyik annyira jó, hogy újabb szerkesztgetésre ösztönöz a kész „mű”. A programot egy facebookos ismeretlen ismerősöm ajánlotta még karácsony után nem sokkal és azóta időszakosan visszatérek hozzá. (Kár, hogy Google Chrome-mal nem megy rendesen L )

Mostanában egyre többször jutnak eszembe azok a férfiak, akik valamikor, valamilyen szinten részei voltak az életemnek.

Az egész a Népligetben kezdődött, amikor Mónikát kikísértem a buszához. Kellemes meleg volt, a szél is tavasziasan fújt és azon a napon, azon a helyen eszembe jutott T. Újra láttam, ahogy a Népligetben sétáltunk rózsával a kezemben. Az első rózsa…Azok az akkor még olyan fontosnak tűnő csókok. És a boldog percek, amikor a buszra vártam és siettem vele hozzá. Olyan távoli emlékeknek tűnnek, mintha meg sem történtek volna. Olyan megfoghatatlanul messzinek, mintha ezer év telt volna el az utolsó találkozásunk óta. Szép emlék, és mégsem jelentett már semmit. Ahogy ott álltam és mélyen a gondolataimba feledkeztem, rossznak éreztem magam. Bűntudatom volt, hogy a múltra gondolok, holott a jelenem sokkal szebb, mint a múlt legszebb pillanatai voltak. Nem emlékeztem sok részletre, inkább csak érzésekre. Arra, hogy szerettem. Arra, hogy vártam. Arra, hogy reméltem.

Mindössze percekig tartott az egész emlékezés és vele együtt az a jóleső meleg a szívem helyén. Többet nem gondoltam rá, nem jutott eszembe sem ő, sem a múltunk.

Ma újra emlékezni kezdtem. A Moszkva téren vártam egy villamost és rájöttem, hogy miért olyan idegen nekem az a hely. Olyan emlékek képe dereng ott, amik szépek voltak, de múltidejűségük keserűvé teszi őket. Nem, szó sincs róla, hogy visszavágyom a múlt azon pillanataiba, de a boldogság mindig felidézi az utána következő bánatot, a csalódottságot, az elutasítást, az elszenvedett sérelmeket. I-re gondoltam. Olyan közel van az otthona onnan. Mindig ott búcsúztam el tőle. Hányszor jártam arra esténként, amikor hozzá mentem. És M is eszembe jutott. Az első randink. Az a boldogság, hogy van egy igazi kapcsolatom. Hogy valaki szeret. Ott ért véget a randi. Ott búcsúztunk el egymástól. És ma már csak az emléke van ott.

Nem szeretek emlékezni rájuk, mert már semmit nem jelentenek. Ma, amikor már újabb két ex  jutott eszembe, azon gondolkodtam, hogy mi lehet ennek az oka. Talán a tavasz? Talán a helyszínek varázslatos hatása? Az ugyan egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy bármelyikükkel is újrakezdeném, de rossz érzés volt, hogy Norbi mellett másokra gondolok, még ha nem is úgy.

Talán hálás vagyok nekik. Hálás azért a boldogságért, amit kaptam tőlük. Az együtt töltött szép napokért, az édes csókokért, a kedves szavakért. Talán még azért is, hogy vége lett, mert különben sosem ismertem volna meg Norbit, ami nagy veszteség lett volna. Ismerem a múltam, ismerem a jelenem. Tudom, hogy soha nem voltam senkivel olyan boldog, mint Vele. Soha senkit nem szerettem úgy, mint Őt. És én sem kaptam még mástól ennyi szeretetet. A jövőmet nem ismerem ugyan, de ha választhatnék, azt is vele szeretném megélni. És hogy néha más is eszembe jut? Nem tehetek ellen, hisz az életem részei voltak. De semmit nem jelentenek már. Ha bármelyiküket meglátnám, talán újabb emlékeket idézne fel, de többé már nem gondolkodom azon, hogy mi lett volna, ha máshogy alakulnak a dolgok. Úgy alakult, ahogy. És a magam részéről szebben nem is alakulhatott volna.

Hajnali négy óra van, és én nem tudok aludni. Szenvedek ettől a kurva fogtól.

Este korán lefeküdtem, gondolván addig sem fáj, amíg alszom. Nem jött be, mert bár hamar elaludtam, olyan hamar fel is ébredtem.

A helyzet súlyos és aggasztó. Kétféle gyógyszert szedek napi szinten. Gyulladáscsökkentőt és fájdalomcsillapítót. Azt hiszem egyik sem használ. Igaz, a gyulladáscsökkentő még csak egy napja vált az életem részévé, de nem hogy javult, talán még rosszabbodott a helyzet. A fájdalomcsillapító úgy szar, ahogy van. Eleinte használt, most már annyi, mint halottnak a csók. De a fájdalom az egyik fele a dolognak. A másik probléma, hogy be van dagadva a fél arcom (állítólag nem annyira látványos) és az állam alatti rész. Ez utóbbi kegyetlenül megnehezíti a nyelést, az előbbi a beszédet (mivel a számat alig bírom kinyitni.)

Álmatlanságomban a neten kezdtem megoldást találni a problémára, de minden ilyen esetben fogdokit javasolnak. Én is ezt tartom helyes lépésnek, de jelenleg nem nagyon kivitelezhető és sajnos a félelem is megbénít. És még mindig kisebb a fájdalmam, mint a félelmem. (Közben kezdem érezni, hogy hat a fájdalomcsillapító. Ezek szerint mégsem hagyott cserben. Bár az Augmentin is hatna végre és olyan lenne a pofám, mint volt) Visszatérve a dokira, olvastam pár kezelési lehetőséget, amit ilyen esetben alkalmaznak. Azt hiszem naiv elképzelés volt részemről, hogy semmit nem csinálnak a foggal, amíg gyulladt. Olyanokat olvastam, hogy tűvel leszívják a gyulladt részből a gennyt, vagy gyökérkezelik és felvágják az ínyt, hogy tisztuljon. Nem annyira tetszett egyik verzió sem és a fogam kihúzása sem éppen lelkesítő.

Nem tudom mi lesz, mert lehet semmiképp nem úszom meg a fogászatot. Még pár nap gyógyszer és ha nincs javulás, akkor hét elején hazamegyek Ózdra és felkeresem a doki nénimet.

Elveszítettem egy tevét. Megint. Erre sem vigyáztam eléggé.

A teveclub-ra kb 2 évvel ezelőtt regisztráltam, mert az egyik barátnőm ott ismerte meg a barátját, akivel évek óta együtt vannak. Gondoltam, ha nekik összejött, akkor akár nekem is bejöhet a dolog, így én is igényeltem egy tevét (noha akkor már volt virtuális macskám és 10-12 virtuális kutyám, amiket szintén nem nagy lelkesedéssel gondoztam). Feltettem magam az ottani társkeresőre is, de nem nagyon jött válaszra érdemes levél.

Közben kiderült, hogy a szobatársamnak, Mónikának is van tevéje és pont ellenkező nemű, mint az enyém, így össze is tudjuk őket házasítani. Jött a nyár, és keveset voltam netközelben, így a tevémről sem tudtam gondoskodni. Tanévkezdéskor Mónika tevéje özvegy volt, én meg szomorú, mert meghalt a tevém. Csináltam egy újat, megígértem Mónikának, hogy erre majd sokkal jobban figyelek, és hajlandó volt újraházasítani a tevéjét az én új tevémmel. Amikor aztán az is elpusztult, jobbnak láttuk, ha nem kísérletezünk egy újabb állattal és egy újabb házassággal.

Aztán jött Norbi és bimbózó szerelmünket meg akartam koronázni egy teveházassággal. (Hülye ötlet tudom, de jellemző rám). Én két elpusztult tevével a hátam mögött álltam neki egy újabb létrehozásához, ő még csak egy döglött állaton volt túl. Megtörtént az érettségi letétele, a lánykérés (fiúkérés, mert én kértem meg az ő kezét) és a boldog házasélet kezdetét vette. Nem foglalkoztam Gyöngyharmatos Csillagfénnyel. Az oldal ugyan küldött időközönkét egy-egy e-mailt, hogy látogassam meg a tevém, és olyankor meg is tettem, de semmi több. Az utolsó előtti levelük alkalmával beléptem az én kis drágámhoz, de az etetőtálja nem volt még üres. Még vagy 4 napra elegendő étele volt, de azért feltöltöttem. Az ezt követő levél után már nem léptem be, gondtoltam van még kajája. És el is feledkeztem szegényről. Ma reggel jött a levél, hogy meghalt. Szántam-bántam, de elmondtam Norbinak, hogy Robocamel mostantól özvegy. Erre közli, hogy aligha, mert Robocamel már nem is él.

Azt hiszem, soha többé nem lesz tevém. Nem szórakoztat és nem is foglalkozom vele. Ha tamagochi szerű játékokra vágyom, akkor inkább a petemmel foglalkozom, akinek még a házacskáját is kedvem szerint rendezhetem be. Szóval Isten áldjon teveclub, Isten áldjon Gyöngyharmatos Csillagfény!

Újra fogfájással küzdök. Azt hiszem valamikor csütörtökön vagy pénteken kezdődött. Az a gyűlöletes szúró fájdalom hatolt az idegekbe, amit már oly sokszor tapasztaltam. Igen, a bal alsó lyukas és le is van törve. Gondoltam pár napig fájdogál (fájdalomcsillapítóval elviselhető) aztán megy minden a régiben, újra sikeresen tudunk majd együtt működni. De kedves  barátom, vagy épp ellenségem nem tartotta jónak a partneri kapcsolatot és eldöntötte, hogy most háborúzni fog velem. Nem tudom mi a célja. Megmenteni már nem igen lehet. (De oly mértékig dühös vagyok rá, hogyha lehetne még vele valamit kezdeni, akkor is inkább eltávolíttatnám. Nincs rá szükségem, ha csak fájdalmat tud okozni.) Szóval ahelyett, hogy békésen pihengetne a számban, méltóztatott begyulladni. Most az egész fog fáj, nem csak egy-egy ideg, és emellett még az ínyem is, illetve az állam alatti rész. Elkezdtem gyulladáscsökkentőt szedni (remélem gyorsan használ és én el tudom felejteni ennek az utálatos fognak azt, hogy így kicseszett velem napokra).

Fogorvoshoz már csak legvégső esetben mennék. Akkor, ha a kín olyan elviselhetetlen lenne, hogy már-már az őrület szélére sodorna. De mivel erős vagyok és van elég gyógyszerem, így ez nem következhet be. Ha el is mennék dokihoz, semmit nem csinálna vele, amíg ennyire be van gyulladva. Meg aztán, elég messze kéne nekem mennem egy foghúzás miatt. Körülbelül 3 órát kéne utaznom, nem beszélve arról, hogy hétköznap nem nagyon tudok távol maradni Pesttől. De ami még nyomósabb érv: nem is akarok menni.

Kiccs szerint pedig kéne. (Könnyen beszél, jók a fogai). Oké, én is tudom, hogy ki kellene húzatni, de hát na. Neki már ismernie kell annyira, hogy tudja, félek. Én nem tudok szembeszállni a félelmeimmel. Ekkora félelemmel nem. Gyáva vagyok? Az hát, nem is tagadom. De ezt el kell fogadni és kész.

Nem mellesleg, a sok szenvedés mellett egy csomó pénzbe is kerülne a fogorvos. Annak idején, amikor az első két fogam csinálták, 40ezer forintba került. (És mint kiderült, nagyon is jutányos áron csinálták meg, mert itt legalább a duplájába került volna.) Igaz ugyan, hogy a húzás meg a tömés ingyen van, de azzal sokra nem megyek. Tömni már nem lehet, húzás után meg muszáj lenne pótolni, különben mivel ennék? A fogpótlás viszont nem olcsó mulatság. Néhány hete akadt a kezembe egy fogklinika szórólapja, ahol akciós fogpótlást reklámoztak 100ezer forintért. Honnan szednék ennyi pénzt? És ha lenne is ennyim, akkor hasznosabbra költeném.

Azért furcsa dolog ez a fog, mert ugye fájdalmat okoz amikor jön, és fájdalmat okoz, amikor távozik. Én nem bánnám, ha az enyém már távozna, csak akkor menjen már végre és ne várja meg, amíg egyet gondolok és lakoltatom ki. Pedig nem volt ám nálam rossz dolga, de ha ő így, akkor majd én is így.

Szóval kedves bal alsó, ott a legszélén, szedd magad össze, mert én ugyan nem fogok utána sírni!

 Ezek Kiccsék kertjében nyílnak, szóval a mi hóvirágaink :)

 Ma Kiccsel megint kimentünk a Városligetbe sétálni. Szeretem azt a helyet. Olyan nyugodt és olyan, mintha nem is a fővárosban lennénk, hanem valami eldugott erdőben. Nem akarok róla sokat írni, mert se kedvem, se ihletem, de csináltunk néhény képet:

What do you think about my little new baby Gergő?
MakeMeBabies.com - What will your baby look like?

What do you think about my little new baby Hanna?
MakeMeBabies.com - What will your baby look like?

What do you think about my little new baby Hanna?
MakeMeBabies.com - What will your baby look like?

Kipróbáltam egy programot a neten, ami kidobja, hogy melyik hírességre hasonlítok leginkább. Nekem őt dobta ki. Szerintem nagyon szép, szóval nem bánnám, ha tényleg rá hasonlítanék :D

MyHeritage: Celebrity Morph - Free genealogy - Free genealogy websites

Új blogra leltem. Mármint maga a blog nem új, csak nekem az. Pár hete találtunk rá Norbival, amikor a McDonald’s-os MBH szendvics után kutakodtunk. Ez a blog gyorséttermi kajákkal foglalkozik. Tájékoztat az aktuális akciókról és véleményeket fogalmaz meg a kajákról. A blogger ízlése eléggé hasonlít az enyémhez, így ami neki ízlik, az jó eséllyel nekem is bejön. (Legalábbis az eddig olvasottak alapján ez jön le)

Én imádom a gyorséttermeket (jó, tudom, hogy nem éppen egészséges és baromira hízlal) és már attól is éhes leszek, ha csak a blogot olvasom. Szóval aki szintén odavan ezekért az ételekért, annak ajánlom figyelmébe a blogot.

 Vasárnap délelőtt Norbival sétálni mentünk a Városligetbe. Éppen bolhapiac volt ott (vagy mi a fene) és az egyik helyen kiskutyákat árultak. Én nem vagyok nagy kutyás, ha már állat, akkor inkább a macska, de amikor megláttam azokat a cuki kis kutyusokat, azonnal beleszerettem a shi tzukba. 

35 ezer forintba került egy (a neten találtunk olcsóbban is), de egyelőre nem is a pénz a legnagyobb akadály, hanem Fifi. Fifi anyu cicája, akit még tőlem kapott kb. 6 évvel ezelőtt anyák napjára. Jelenleg ő az egyetlen állatunk és nem is tűrne meg mást magán kívül. A kiskutyával sem jönne ki, lehet hogy még bántaná is (legalábbis megpróbálná).

De egy nap, amikor már majd saját családom lesz, és reményeim szerint kertes házam, akkor beszerzek egy shi tzut magamnak. Meg az egész családnak. 

A mai napnál rosszabbat aligha tudnék elképzelni. Átlagos napnak indult, punnyadással és Norbihoz menéssel. Egy dolog volt, ami nem volt szokásos: elhatároztam, hogy elmegyek vért adni. Nem ez volt az első eset, többszörös véradó vagyok. Soha nem volt semmilyen problémám és a cél ugye nagyon nemes. Legutóbb talán 1-1,5 éve voltam, így féltem kicsit.

Minden zökkenőmentes volt, a szokásos rutin. A vér is könnyedén lejött, gyenge vénám ellenére. Amikor végeztünk, szédülni kezdtem. Semmi gond nem volt, a véradós hölgy fekvő helyzetbe állította a széket és pár perc alatt helyre is jöttem.

Végezetül kaptam egy plüss macit (Micimackó) és elindultam haza azzal a tervvel, hogy kis pihenés után indulok Kiccshez. De ember tervez, Isten végez. Apuval mentünk haza (azért kértem hogy kísérjen el, hogy ne unatkozzak az úton, ő egyébként nem adott vért) és minden rendben is volt. Nevetgéltem, örültem a macimnak és annak, hogy tettem valami jót.

A liftben kicsit megszédültem, de nem éreztem vészesnek. Gondoltam most már indokoltabb a kis pihenés és mielőbb le kell feküdnöm. Kiszálltunk a liftből és a tűzcsap (?) mellett azt éreztem, hogy elsötétül minden. Már csak az volt a cél, hogy mielőbb bejussak és lefeküdjek. Megálltam, becsuktam a szemem és vártam, hogy jobb legyen kicsit.

Repülni kezdtem, miközben valami ránehezedett a hasamra. Ez persze nem történt meg, de ez a következő emlékem. Azt hittem álom. Azt hittem elaludtam és nem tudok átmenni Norbihoz. Anyu arcát láttam. Hangosan beszélt, de nem tudom már, hogy mit. Mindenki körülöttem állt. Nem tudtam hol vagyok, sem azt hogy kerültem oda. Nem értettem miért fekszem a földön? Miért van rajtam kabát? És hogy miért nem emlékszem semmire? Elájultam, mint anyutól megtudtam. Ja, tényleg-gondoltam-a szédülés. De emlékezni továbbra sem tudtam. Fel akartam állni, bemenni a szobámba, de anyu nyomott vissza. Azt mondta, beütöttem a fejem. Ekkor vettem észre, hogy valóban fáj kicsit a fejem és automatikusan odanyúltam, ahol fájt. Az ujjaim véresek lettek, és kétségbe estem. Annyira zavart, hogy semmire nem emlékszem. Mint később megtudtam, nem a tűzcsapnál estem össze, hanem 1-2 lépéssel arrébb, a bejárati ajtóban. Ezek szerint még megpróbáltam bemenni, holott már nem láttam semmit. Gondolom siettem volna lefeküdni vagy legalább leülni. Állítólag hatalmasat puffantam és a vasrácsos ajtónak estem. Anyuék vittek be és anyu szerint ijesztően hörögtem.

Amikor fel tudtam állni, bementem az ágyamra. Nagy sietve ledobáltam magamról a kabátot, a sálat és lefeküdtem. Anyu vizes törcsivel törölgette a fejem, én meg sírva felhívtam Norbit, hogy elmondjam neki mi történt. Anyu azzal jött, hogy mentők, meg kórház, meg össze kell varrni. Én meg ezt nem akartam. Még hogy az én fejemet összevarrják? Olyat nem. A fejemre rányomott vizes borogatás teljesen véres lett, anyu pedig telefonált is a mentőknek.

Nem telt bele sok idő, egy mentő szirénáját hallottam. Reméltem, hogy nem az jön hozzánk. Nem éreztem magam olyan súlyos sérültnek, hogy sziréna is kijárjon nekem. Mégis idejöttek. Három mentős srác volt. Kedvesek voltak és szimpatikusak. De kicsit soknak éreztem, hogy mentővel menjek, annak ellenére hogy nem sokkal előtte megint megszédültem.

Az Uzsoki Kórházba vittek. (Ott voltam Norbi anyukájával is). Nagyon hamar behívtak röntgenre és millió szögben röntgeneztek. Nem csak a fejem, hanem a nyakam és a gerincem is. Nagyon alaposak voltak. Kicsit ugyan zavarban voltam, ahogy a mentős srác ott állt, én meg egyszál melltartóban voltam, de hát neki ez a szakmája, látott már melltartós csajt nem egyet.

A röntgenezőből kilépve kellemes meglepetés fogadott: Norbi várt ott az anyukájával. Az én drágaságom aggódott értem és eljött a kórházba, hogy mellettem legyen. Ez nekem sokat számított. Együtt vártunk arra, hogy valami történjen. Közben az orvos is megnézte és mondta, hogy varrni kell. (Ezt a mentősök is mondták, meg sajnos én is tudtam). Kicsit még vártunk, majd behívtak. Hasra kellett feküdnöm, és egy férfi beleborotvált a hajamba a seb körül. Nem tudom mennyire fog látszani, de nem örültem neki. Anyuék a lelkemre kötötték, hogy ne hisztizzek, de ez a hajborotválás több volt, mint amit el tudtam viselni. Mégis beletörődtem.

Aztán egy ideig csak voltam, feküdtem hason, míg a két férfi beszélgetett a lidokainról. Hozzám nem nagyon szóltak és megijedtem, hogy nem fognak velem kommunikálni. Féltem, hogy semmiről nem fogok tájékoztatást kapni, csak szúrnak, varrnak én meg nem is tudok róla. De nem így volt. Bejött a doktor és ő már mondta, hogy miikor szúr. Igaz a többi eseményről nem tudok, csak az alapján, amiket éreztem. Fájdalmam nem volt, de éreztem ezt-azt. Például amikor a varratot húzta meg, meg valamit csomózott. Néha meg egész kellemetlen volt, amikor valami nedveset rányomkodott (gondolom betadint). Utána fel kellett ülnöm. Az arcom hozzátapadt az ágyhoz, amin feküdtem, annyira megizzadt. Ahogy emeltem fel a fejem, láttam, hogy az ágy véres (vagy vér és betadin keveréke). A hajamról is csöpögött a vér, amikor rátettek egy hálós sapkát (azt hiszem). A homlokom, az orrom is véres volt és a kezem is a lecsöpögő vértől. Hajat nem is moshatok elvileg varratszedésig. Más kérdés, hogy valahogy megoldom legalább a kritikus helyeken, mert a beleszáradt vértől össze van ragadva az egész.

A doki után egy nővér vett tőlem vért a vérkép miatt. Vagyis vett volna, de mint írtam, gyengék a vénáim és nehéz megszúrni. A véradóban pont sikerült, de a másik karomon nem nagyon jött össze. Javasoltam, hogy próbálja meg kézfejből venni, de ott sem járt sikerrel. Aztán nem volt más választás: véradós kötés le, és mellé megpróbált szúrni. Jött valamennyi vér, de nem elég. Közben egy másik beteg hozzátartozója folyamatosan beszélt a nővérrel, ami rendkívül idegesített, mert nyugodtan megbeszélhette volna vele akkor is, ha velem végzett.

Kint a váróban még egy nővér próbálkozott vérvétellel, mert a gép kevesellte ami lejött előzőleg. Ekkor kb 3 cseppet tudtak kisajtolni belőlem, de már nem érdekelt az egész vérkép. Nem akartam, hogy tovább kínozzanak, szurkáljanak.

Aztán csak elég lett, mert nem jöttek többször. Ekkorra már eltelt legalább 2 óra és mi csak vártunk és vártunk. Egy ideggyógyász is megvizsgált (kopogtatott a kalapáccsal meg minden), szerencsére sem agyrázkódásom, sem egyebem nem volt. Fájni sem fájt már ekkor, csak hatalmas fáradtságot és az éhségtől hányingert éreztem. Este 7 körül mentünk el a kórházból. Most nincs fájdalmam, de hulla fáradtnak érzem magam. Holnap mehetek vissza kötéscserére és 10 nap múlva varratszedés is lesz (attól nagyon félek).

De azt hiszem kijelenthetem, hogy most már életben maradok. Ja és egy darabig nem adok vért sem.

Kényszeres regisztráló vagyok. (Ezt lehet, hogy már említettem) Ha kapok egy meghívót valamelyik közösségi oldalra, akkor beregisztrálok és egy ideig használom az oldalt. Aztán megunom és el is felejtem, hogy valaha beléptem oda. (A legtöbb képtelen lekötni) Így voltam a facebookkal is. Kaptam meghívót (többet is, mert amikor valaki meghív, értesítést tud küldeni azoknak, akik ismerhetnek és azok is jelölnek, így mindenkitől jött egy meghívó). Csináltam egy felhasználónevet, gondoltam úgysem árthat. Ugyanakkor tudtam, hogy úgy leszek vele, mint a myvippel vagy az iwiwel: ha üzenet jön, akkor lépek csak be.

A facebookon nem jött üzenet, nem kaptam semmit, így be sem kellett lépnem. Egy idő után nem is emlékeztem rá, hogy van ilyen oldal. (Kb így voltam régebben valami oldallal, azt hiszem haverok.hu, hogy vagy valami ilyesmi).

Aztán hogy lett belőlem mégis FB függő? Az is Kiccs miatt van. Amikor elkezdtünk ismerkedni, kérdezte, hogy van-e iwiwem, mert akkor ott megnézne. Megadtam neki a nevem, erre visszaírt, hogy inkább Facebookon jelölt be. Meglepődtem, mert nem is emlékeztem hogy ott fellelhető vagyok. Ő pedig elkezdte ecsetelni hogy milyen jó oldal, mert mindent meg lehet osztani, meg nemzetközi  és különben is, azé a jövő közösségi oldalak terén. Többnyire nem érdekel, hogy éppen mi a trendi, úgyhogy nem foglalkoztam vele. Aztán tetszeni kezdett Kiccs, és fel-feljártam a face-re, hogy láthassam azt az imádnivalóan cuki képét. Ha már ott voltam, meglestem az üzenőfalát. Kicsit kutattam, hogy kiket vett fel, miket kommentált, milyen teszteket töltöttek ki, miket osztott meg. Közben láttam, hogy a barátaim is egész jól elszórakoznak ott, és kicsit bántam, hogy én ebből kimaradtam.

Aztán pedig játszani kezdtem…

Az egyik barátnőm fotóalbumai közt találtam egyet, ami egy számomra akkor még ismeretlen játékot ábrázolt. A kép alatt pedig egy üzenet: küldjünk neki minél több fát. Nem nagyon értettem, de rákattintottam a kép alatti linkre és máris használni kezdtem az első alkalmazásomat. Ez volt a Farmville.

Nem annyira tetszett az elején, mert minden ilyen alkalmazás egy talpalatnyi területtel kezdődik és akkor még nem láttam a lehetőséget, hogy meddig lehet fejlődni. Ültettem egy 3X3-as földterületre és elkönyveltem, hogy nem nagyon fogok haladni. Elkezdtem kapni a szomszédnak jelöléseket, az ajándékokat és gyarapodtam. Rövid idő alatt nagyot fejlődtem. Azt hiszem ez benne a trükk. Az első időkben, a kezdeti szinteken nagyon könnyű szintet ugrani. Aztán ez lelassul, de addigra már függővé tette az embert. (Legalábbis engem). Hamar átláttam a farm működését. Rájöttem, hogy folyamatosan termelnem kell a lehető legnagyobb területen. (Mostanra már a második legnagyobb telekkel játszom) És rájöttem, hogy sok szomszéd kell a fejlődéshez. A Farmville oldaláról vettem fel embereket, akik szintén szomszédot kerestek és így kölcsönösen segítettük egymást.

Aki játszik valamilyen közösségi oldalas játékkal, az tudja, hogy szomszédok nélkül semmit nem lehet elérni. Sok állatot, fát és dekorációs elemet nem lehet megvásárolni (max, ha az ember előfizet a játékra), csak a szomszédok küldhetik azokat. Nekem egy egész erdő jött össze és egy kisebb állatkert. Ma már nem teszek ki fákat és állatokat (csak ha valami újdonságot kapok), mert rengeteg van belőlük. Ellenben a gyűjthető dolgokat szívesen veszem. Nem rég készült el a lovaim istállója, amit szintén a szomszédoktól kapott anyagokból építettem fel, most pedig a Valentin napi ajándékokat gyűjtöm és reményeim szerint beváltom valami nagyon klasszra. De a szomszédok által megosztott dolgok is aranyat érnek. Ha valaki szintet ugrik, vagy díjat kap és megosztja, én azért pénzt kapok. Ha pedig találnak valamit a farmjukon (nem megvásárolható és nem küldhető állatok, arany tojás, gyűjteményes dolgok) azt szintén el lehet vinni. Ezeket a dolgokat  nem lehet máshogy megszerezni. De a bevétel és az XP jelentős része is a szomszédoknak köszönhető. Illetve a szomszédolásnak. A szomszédoknál lehet segíteni (róka, varjú, borz elkergetése, avar takarítás stb.). Ezért pénz és tapasztalati pont jár. És nem utolsó sorban, a telek növelése is szomszédszámhoz van kötve. Akinek nincs elég szomszédja, akármennyi pénze van, nem fog telket növelni.

Így kezdtem el idegen embereket jelölni és visszaigazolni. Van már ismerősöm a világ minden tájáról. Nagyon sok ázsiai ismerősöm van, de van amerikai, orosz, arab, ír stb. Vannak, akikkel napi szinten küldünk egymásnak ajándékot és kommenteljük egymás bejegyzéseit. Olyanok is akadnak, akikkel chatelünk néha (Isten áldja meg a Google Translate-et, ami nekem sokat segít ebben)

Aztán a sok szomszéd sok dolgot osztott meg, számomra ismeretlen játékokból is. Megtetszettek (meg ugye a kényszeresség) és azokat is használni kezdtem. De sok alakalmazáshoz direktbe küldenek is meghívót, én meg persze elfogadtam. (Ma már nem) Így lett akváriumom, éttermem, millió háziallatom (olyan tamagochi szerű), még több farmom, vidámparkom és már nem is emlékszem mi mindenem. Naponta átlag 100 ajándékot kapok összesítve (ennél jóval többet küldök).

Jelenleg már nem olyan sok játékkal játszom. Aktívan 4-5-tel, a többit percek alatt letudom és sokat töröltem is. A baj az, hogy nem tudom őket abbahagyni. Részben, mert sajnálnám, ha megdöglenének a halaim, elszáradnának a növényeim vagy börtönbe kerülne a petem. Részben meg a versenyszellem miatt. Nagy sikerélmény, ha valakit meg tudok előzni és rossz érzés, amikor engem hagynak le. Amikor nem volt netem, szinte mindenki lekörözött és még most is azt a lemaradást igyekszem behozni. Két nagy sikerem van. Az egyik a Happy Habitat nevű játék, amiben az alkalmazást használó ismerőseim között első helyezett vagyok. És a Happy Aquarium, amiben egy nagyon szépen haladó ismerősömet előztem meg. (A külföldieket szinte képtelenség lehagyni, mert nagyon magas pontjaik vannak. )

És végezetül, a legújabb kedvencem a Buddy Poke. Ez nem egy játék, nem is tudom minek nevezzem. Létre kell benne hozni egy embert (elég részletesen lehet alakítani) és be lehet állítani a hangulatát, vagy hogy éppen mit csinál és ezt ki lehet tenni a kezdőlapra. Íme az enyém:

A második és harmadik képen Norbival.

És képek további játékokból:

1.kép: Happy Aquarium, második akváriumom, melyben a Csókos halak élnek. A rózsaszín csillag mellett megfigyelhető, hogy miért is hívják őket csókos halnak. Ez egy Valentin napi újdonsága a játéknak.

2.kép: Café World és benne az én Marcipánkastély nevű éttermem. Minden olyan Editesen rózsaszín. (Kivéve a padlót, mert azt most cserélem le, de hosszadalmas)

3.kép: Tiki Farm. Másik farmos játék, amit már nem nagyon használok. Ez egy szigetes. Ezen kívül általam kipróbált farmolós játékok (FarmVille, Island Paradise, (Lil) Farm Life)

4.kép: Happy Habitat. Ültetni kell, de nem klasszikus farmos játék. Az elültetett növények azt a célt szolgálják, hogy állatokat vonzanak a telekre. Ha kinő egy növény, az azzal táplálkozó állat is megjelenik, ha pedig két példány lesz az adott állatból, szaporodni is tudnak. De a meglévő állatok újabb állatok megjelenését eredményezik (akik őket eszik meg). Én most kolóniákat alakítok ki (10 felnőtt példány fajonként). Koala, mókus és sas kolónián dolgozom, de a képen (alig) látható zebrára majd idejönnek az oroszlánok is.

5-6-7.kép: Tamagochi szerű játékok. Gondoskodni kell róluk, etetni, játszani velük és berendezni az otthonukat. Az 5-ös képen a Happy Pet látható. Igaz, most éppen nem tűnnek happynek. Naponta egyszer foglalkozom vele, így ilyen a szitu, amikor belépek. (Állatvádők ne nézzék) A 6-os a kis kedvenc, a Petville és a 7-es az első ilyen, amivel játszottam a Pet Society. Szépen haladok bennük, csinin berendezett lakásaim vannak és a Petvilleben Norbi ismerősei közt én vagyok az első helyezett :)

1-2 hete küldte át nekem Kiccs ezt a képet. Ő csinálta a fürdőkádban a habból :)