Régen éreztem már a maihoz hasonlót. A Stadionoknál kezdődött az érzés. A busz lassan kanyarodott kifelé és éreztem, ahogy összehúzódik a gyomrom. Hirtelen nem tudtam mire vélni és pár végtelennek tűnő tizedmásodperc után jöttem csak rá. Rá emlékeztem. És megláttam azt az utcát. És megláttam ott őket. Egy lányt és egy fiút. Olyan szépek voltak, ahogy kézenfogva sétáltak azon az úton. A lány fiatal volt és tapasztalatlan, a fiú pedig már mindent ismert, amit a lány csak készült megismerni. Mindketten boldogan mosolyogtak. A lány a fiút nézte és mosolyogva vette tudomásul, hogy ezúttal a szerencse és a boldogság tényleg átkarolta. Úgy érezte, hogy már többé nem lesz szomorú, hiszen a boldogság mellette sétál és az ő kezét fogja. Alighanem ez is a tapasztalatlansága miatt volt. A fiú mosolya nem a lánynak szólt, hanem saját diadalmának. Úgy mosolygott, mint a vadász, akinek még puskagolyót sem kellett pazarolnia, mert a vad önként esett a csapdájába.
Tudtam ezt, mégis öröm volt nézni őket. Mert bármi is történik később, mindketten boldogok voltak abban a pillanatban. A lány különösen közel állt a szívemhez egykor. Ismertem jól, még ha olyan ismeretlennek is tűnt. Nem találkoztunk már több mint 3 éve és ilyen hosszú idő után nem tudnám megmondani, hogy kedvelem-e most vagy nem. Sokat változtam, teljesen más vagyok már mint ő. Bosszant a naivitása, de aranyosnak is tartom miatta. A fiú pedig…ő má sokkal bonyolultabb téma. Sosem fogom megtudni ismerem-e. Egy időben a lány szemén keresztül láttam, majd megismertem én is. De mindig mást mutat magából, és minden arca ellentétes egymással. Azt hiszem, sosem fogom tudni ki is ő valójában.
A lány és a fiú hófehéren olvadtak bele a havas tájba. És a busz haladt tovább, bennem pedig még mindig ott volt az a kis gombóc, ami a gyomromból mintha a szívembe költözött volna. A lány mosolyát útközben többször láttam még megcsillanni a havon vagy átvilágítani a ködön. A múlt árnyéka volt csak, egy szellem, amit úgy tűnik sosem tudok elég mélyre temetni. Bármennyire is szeretném azt gondolni, hogy már nem létezik, mindig rám mosolyog azzal az ártatlan mosolyával. Sosem nő fel, nem változik meg, ő csak egy kép, ami mozdulatlanul létezik a múltban.
És hogy a gombóc a lánynak vagy a fiúnak szólt? Talán egyikőjüknek sem, hanem magának a múltnak.
