2008.10.27. 17:54| Szerző: Amani1987

Mónikának múltkor adtam egy nagy fejű cicát. Teljesen instabil, pont a nagy feje miatt. A Kinder tojásban leltem kb. három hete. Hát, Mónikának nem tetszik. Mint kiderült, kiskorában sem rajongott a Kinder figurákért. Én mániákusan gyűjtöttem őket. És ezzel nem voltam egyedül.

Tesómmal már egész sereg Kinderes játékunk volt. Én csak a kézzel festett figurákat szerettem, az összerakósakat nem. Azok többnyire autók, meg egyéb fiús cuccok voltak.

Emlékszem tesóm minden húsvétkor kapott Kinder tojásokat. Nem sokat, mert drágább volt, mint a közönséges csoki tojás, és a felnőttek sosem értették, hogy nem a csoki a lényeg a tojásban, hanem a játék. 

Gyűjtöttünk, cserélgettünk, játszottunk velük. Volt olyan figura, amiből már egy csomó volt, és még elcserélni sem lehetett, mert másnak is milliószor volt meg ugyanaz. Én meg hülyegyerekként azt játszottam, hogy amiből kettő van, azok ikrek. Basszus, senki nem szólt rám, hogy nem vagyok komplett!

Az iskolai bazárban is nagy volt a kereslet a figurákra, mindenki a gyűjteményét akarta bővíteni, és tök jó érzés volt, ha valakinek összegyűlt egy teljes sorozat. Meg számolgattuk, hogy kinek mennyi van. Most megvallom, hogy egyszer szégyen szemre elcsórtam egyet az egyik ismerősömtől. Sehogy nem tudtam ráakadni arra a darabra, neki meg pont megvolt. De megbántam, és másnap visszaadtam neki. Azt hazudtam, hogy elvesztette, én meg megtaláltam.

Már nem nagyon emlékszem, hogy milyen figurák voltak, de néhányra még igen. Azt hiszem, nekem oroszlánokból, vízilovakból, krokodilokból meg elefántokból volt sok. Volt valami törpés is, de az kicsit már homályba vész. Aztán jöttek a pingvinek, krokodilok, meg delfinek, amikből nekem már nem volt sok. És az utolsó, ami nekem volt, az az ufós. Azt hiszem akkor nőttem ki belőle.


 

Ahogy nézegettem a neten Kinder gyűjteményeket, rájöttem, hogy voltak szellemeim is. Azokat imádtam, mert a sötétben világítottak.

És ahogy keresgéltem Kinderes képek után ráakadtam egy fórumra, ahol régi játékokról volt szó. Vagyis konkrétan süti babát keresett valaki. Nekem olyanom is volt. Igaz, csak egy darab, és nem is nagyon emlékszem, hogy rózsaszín, vagy lila. (De inkább a rózsaszínre emlékszem.) Ez egy tök ari baba volt, aminek a szoknyája gumiból volt és ki lehetett fordítani. A kalapját pedig rá kellett tenni, és olyan volt, mint egy muffin, vagy ilyesmi. Emellett pedig fini gyümölcsillata volt. 

Ez volt az én süti babám. (Bár én úgy emlékeztem, hogy sötétbarna haja volt, de a meggyre határozottan emlékszem, és ő a meggyes baba)

Szegényke eltűnt. De előtte már kissé leharcolt volt. Megviselte a túlzott szeretetem. Annyit játszottam vele, meg ki-be forgattam, hogy végül azt hiszem a szoknyája kicsit szakadozni kezdett. A kalapja elveszett. Pedig análkül szart sem ért. A fésű pedig...Az sokáig megvolt. Még a babát is túlélte. Később kineveztem Barbie fésűnek. Majd a Barbiekkal együtt veszett el.

És szintén keresgélve akadtam rá egy régi kedves játékra, amit szintén gyűjtöttünk. Ezt nem is tudom elfelejteni, gyakran eszembe jut manapság is. Ez volt a Magic Baba. Csomagban lehetett kapni, ha jól emlékszem volt hozzá rágó is, de nem vagyok benne biztos. Lehet az is, hogy csak nekünk adott hozzá rágót a boltos néni. Nem tudom már. De az biztos, hogy óvodába menet sokszor vettünk egyet-egyet. Minden csomagban más volt, és nem lehetett tudni, hogy mi. Bár azért meg-megtapogattuk, hátha érzünk valamit, de én többnyire nem éreztem. Rá kellett hát bíznom magam a vak szerencsére, és beletörődni abba, hogy tulajdonképpen mindegyik aranyos. A legaranyosabbak azonban nem a babák voltak, hanem az állatkák.Nem nagyon emlékszem milyenek voltak, de kutya volt, meg cica és malac is. Talán panda, de erre nem vennék mérget. és még egy csomó olyan, ami nekem vagy nem volt, vagy csak nem emlékszem rá. Meg volt sellős is.

 


 

De nem is mondtam még a játék lényegét. Szóval hidegben megváltozott a pelenkája színe. Ha kislány volt, akkor rózsaszínre, ha kisfiú akkor kékre. Én inkább a kislányokat szerettem. A minap láttam valami reklámot a tévében. Ilyesmi játékot reklámoztak. Ilyen színváltósat. De nem tudom a nevét. A Tv2-n szokták reklámozni a szombat-vasárnapi mesék közt.

A színváltósról jut eszembe, hogy Zsu mondta, hogy neki színváltós autója volt. Nekem sosem volt olyanom. Nem is láttam.  Pedig tesómnak sok autója volt. Én csak azt szerettem közülük, ami csinált is valamit. Mondjuk világítótt, szirénázott, vagy hátra kellett húzni és ment magától. Meg a távirányítós autókat. De alapjába véve nem voltam egy nagy autós. De a drága Zsu királylány sokat autózott, és úgy játszott, mint az igazi profik, nyomta a háttérzajt, hogy wmmm, wmmm, wmmm (Egyébként bárkit láttam kocsikkal játszani, az mind így nyomta a hangokat. Hiába, fő a sebesség.)

A dömpert azt azért szerettem. Beleültünk és toltuk egymást. Addig, amíg a műanyag meg nem adta magát. Először elkezdett oldalirányban tágulni, aztán egyszercsak letört. A műanyag reccsent, tesóm mérgesen üvöltött én meg sírtam. Anyu meg azt mondta így jártunk, mert nem hallgattunk rá.

 


 

De én tipikus lányos lány voltam. Olyan, aki babákkal játszott. Millió Barbie babám volt. Én azokat szerettem a legjobban, mert gyönyörűek voltak és nőiesek. Nem olyanok, mint a többi baba. Nem gyerekek, hanem felnőtt nők. Egy idő után már untam a babakocsiban tologatni a babákat, amik úgy néztek ki, mint a csecsemők. A Barbie-val felnőtteset játszottam. Mehettek diszkóba, vagy csak úgy pasizni. Azt hiszem onnan eredeztethető a pasizós mániám. Mert egy Barbie nálam akkor volt sikeres, ha volt neki egy Ken-je is.

A Ken babák viszont hamar pusztultak nálam. Folyton kitört a karjuk, meg a lábuk, és sokkal nehezebb volt visszarakni, mint a női babákét. Így testrészenként tűnt el lassacskán. De volt olyan is, amelyiket ellopták. Aztán nem kaptam többet. Nem volt fiú babám, hát csináltam. Így született meg az első (szerintem még ma sincs olyan) transzvesztita Barbie. Fogtam egy csúnyácska lányt (a gagyi fajta volt, puha műanyagból és nem tömör gumiból) és levágtam a melleit. A haját is rövidre nyírtam. Ő lett a csajok kedvence. Így most visszaemlékezve brutálisan hangzik, de nem volt akkor ebben semmi borzasztó. 

Speciális Barbie-jaim is voltak. Mint az éneklős Barbie. A hasán kellett egy gombot megnyomni és énekelt. Még kazettát is adtak hozzá. Volt mikrofonja, meg csilli-villi szonyája. Gyönyörű hosszú haja volt, amit az egyik barátnőm állandóan fésült, és tökre csúnya lett tőle. Én meg mindig vágtam a végéből, mert azt hittem attól majd jobban nő. Nekem ugyanis azt mondták, azért kell a hajam végét vágni. Na, az övé nem nőtt. Végül egy hátközépig érő csini frizurát csináltam neki.

Meg volt tornász Barbie-m. Apró csavarok tartották a tagjait. Kézfejben, bokában, könyökben, térdben stb. És mindenét tudta mozgatni, meg cifra pózokba beállni. Akkor még nem gondoltam erre, de pornós Barbie-nak is beillett volna. Egészen addig, amíg tesóm le nem csavarozta a lábfejeit. Ez volt a mániája: szétszedni mindent. A lábak persze elvesztek. A Barbie-nak pedig a karrierjébe került. Onnantól ő lett a rokkant Barbie. 

Igazából én terhes Barbie-ra vágytam mindig, de sosem volt nekem olyan. Így visszagondolva nem is baj, mert elég gagyi volt. Eleve csak császármetszéssel tudott szülni, és még ott volt az a bugyuta dolog is, hogy ugyanazt a gyereket szülte meg újra és újra. Ráadásul nekem kellett volna beletennem. És esztétikailag sem volt szép a felnyitható hassal.

 

 

Voltak persze hagyományos babáim is. Sőt, azok még meg is vannak, mert mama elcsomagolta őket egy nagy dobozba és elrakta. Mondván, hogy majd jó lesz a gyerekeimnek. És igaza is van, mert gyönyörű babáim voltak. Volt egy olyan, is aminek cumisüveget kellett adni a szájába, amibe vizet raktunk. Aztán ráültetni a bilire, megnyomni a hasát, és pisilt. Meg egy csomó hatalmas járóbaba. És alvóbabák. Tesóm meg a hülye haverja az egyiknek be is nyomta a szemét. Irtó ronda lett tőle.

Imádtam még a pónikat is. Akkoriban ment az Én kicsi pónim, és hát kaptam pónikat. Állandóan csak fésülgettem a sörényét, meg a farkát. Meg azon mentek bálba a Barbiek. Az volt tehát az alap, hogy jól nézzen ki az a lovacska.

 

 

(A kép csak illusztráció, az enyém szebb volt.)


Eléggé elkanyarodtam a Kinder tojásoktól. De olyan örömmel emlékeztem vissza gyerekkorom régi játékaira, hogy ezen felbuzdulva a neten írtam pár idegennek, hogy árulják el, ők mivel játszottak régebben. Ésaz egyik lány említette a Hugó hamit. Nekem elsőre nem is ugrott be, hogy melyik az, de rákerestem a neten, és a képről már megismertem. Valami pöcökkel kellet nyitogatni a vízilovak száját és bekapták a golyókat. Vagy ilyesmi. De erről eszembe jutott a horgászós játék, amikor egy mágneses horgászbottal kellett halakat kifogni. A halak egy tóban voltak, amit fel kellett húzni és körbe forgott a halakkal együtt, akik ritmikusan nyitogatták a szájukat, amiben szintén volt egy mágnes. És akkor jöhetett a horgászás.

És a társasjátékokért is rajongtam. Volt egy kedvencem, az volt a neve, hogy Találd ki. Két játékállványból állt, egy kékből és egy pirosból. Mindkettőn ugyanazok az arcok voltak, férfiak és nők, alattuk pedig a nevük. Volt egy csomag kártya is a játékhoz, szintén azokkal a fejekkel. Az egyik játékos húzott egy kártyát, a saját állványára helyezte, amit az ellenfele nem láthatott. Innentől a másik játékosnak ki kellett találnia, hogy ki van a kihúzott kártyán, mégpedig oly módon, hogy külső tulajdonságokat kérdezett (pl.: szemüveges? vörös hajú? kék szemű? stb.) A másik válaszolt (őszintén, mert az átbaszás csalásnak számított) és a kérdező lehajtotta azoknak a képét, akikre nem illetek azok a tulajdonságok, amik a kártyán szereplő figurára. Végül rátippelt és ha szerencséje volt, akkor ki is találta. Én imádtam ezt a játékot, nem is tudom hová tűnt. Most láttam a neten, hogy már Pókemberes változatban is van. Pfff...nekem az eredeti jobban bejött.

 


 

A másik kedvencem a Gazdálkodj okosan! volt. Egy karácsonyon kaptam. Vagyis kaptuk tesómmal közösen. Akkoriban mindig közösen kaptunk mindent, amit tudtunk használni mindketten. És ez annyiból jobb is volt, hogy több ajándékot kaptunk. De visszatérve a játékra. Azt hiszem nem nagyon kell bemutatni, mert eléggé klasszikus játék. Már apuéknak is volt. Az egyetlen baj vele az, hogy nagyon sokáig tart. Már eleve sok idő, mire megvesz valaki egy házat, de mire be is rendezi...Sokszor már annyira untuk, hogy eleve azzal kezdtük, hogy a házat mindenki ajándékba kapta és csak a bútorokat kellett összegyűjteni. De én szerettem. Imádtam bankos lenni. Aztán bevezettem az uzsorázást, ami az eredeti játékszabályban nem volt benne. Ezt a csődösök ki is használták. Mivel a játékszabályban azt hiszem nem volt olyan, hogy a bankjelzálogkölcsönt ad a házra és egyéb cuccokra, kitaláltam, hogy a játékosok egymásnak kölcsönözhessenek. Akár azért, mert megvannak szorulva, akár azért, mert nincs pénz a házra. A kamatot persze a hitelező állapította meg és a határ a csillagos ég volt. Aztán mindenki eldöntötte, hogy vállalja-e a feltételeket, vagy nem. Többnyire igen. Mivel ez csak játék volt, nem volt tétje, ha valaki nem fizetett. Max kiesett. Vagy elveszíthette a házát.

És ha már társasjáték, akkor a legkedvesebb egy olyan volt, amit apuék kaptak gyerekkorukban. Ezzel nem is játszottam sokáig. Az volt a neve, hogy Élve fogd el! A tábla négyzetekre volt felosztva. Voltak üres négyzetek, voltak olyanok amikre állatok voltak rajzolva (mindenféle vadállatok) és voltak csapdamezők is (mint az ingovány, tűzvész, vad törzs stb.).Nem volt dobókocka, lólépésben kellett haladni. Aki a lólépés után egy állatos mezőre érkezett, az a pakli kártyából megkapta az adott állat képét (a különböző színű állatok más-más pontot értek, érdemes volt a nagyobb értékű állatokat gyűjteni). Aki csapdára lépett az kiesett. A végén az nyert, akinek a legtöbb pontja lett. Elég jó játék, és szerintem nem lehet megunni.

 


 

És mivel a gyerekkori játékok a téma, megemlítem egy nagyon régi, óvodáskori kedvencemet, amit a mai napig sajnálok, hogy elveszett. Még az óvodában vette anyu az óvónőktől. És ez a bip pen volt. Az alap tulajdonképpen maga a bippegős toll volt, amihez különböző témájú oktató füzeteket lehetett kapni. Tehát nem is igazán játék volt. Én a füzetek közül leginkább a falvas és várososra emlékszem (de erre is csak halványan, szóval lehet nem is volt ilyen) és egy olyanra, ami a helyes közlekedésre tanított. Pl. Mikor lehet átmenni a zebrán? A gyerek bejelöli, hogy amikor a lámpa piros. A bip pen is pirosan világít és azt a kellemetlen hangot hallatja, amit a játékokban nyomnak, ha rossz a válasz. Ha viszont a zöldre bippel a gyerek, akkor világít a toll, hogy helyesen válaszolt. Na nekem pont a csodatollam veszett el. Aztán a füzetek már nem nyújtottak élvezetet. Pont a lényeg tűnt el az egészből. Több emberrel is beszéltem erről. Ajad olyan barátnőm, akinek a füzetek mai napig megvannak, de a toll már neki se.:(


Hozzáadás a Facebookhoz Megosztás az iWiW-en Megosztás a Twitteren      
 |   | 1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://hercegnoatoronyban.blog.hu/api/trackback/id/tr951315326

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

nagy éva · http://nincs 2009.05.24. 17:15:28

KÖSZI PUSZIKA SZIJJASZTOK
süti beállítások módosítása