A mai napnál kevés rosszabb napom volt mostanában. Talán ha az egész életemre kiterjesztem a megállapítást, akkor is toplistás lenne. Ma sok apró rossz dolog ért zsinórban órákon keresztül.
Azt hiszem ez is a karma rovására írható. Tegnap egy nagyon jó dolog történt velem, és most ezt egyenlítette ki a világegyetem. Részben a mai rossz hangulatom a tegnapi jónak a következménye, de tényleg csak közvetve.
Nem akarok részletekbe belemenni, de azt hiszem azon tulajdonságom miatt érzem magam ilyen ramatyul, hogy mindig mindenkit magam elé engedek. Így volt ez mindig. Soha senkit nem akartam kitúrni sehonnan vagy elvenni más elől a lehetőséget. Akkor sem, ha nekem fontos volt az adott dolog. És most sem erről van szó, mert ha tudtam volna, hogy az a lehetőség, amit nekem felkínáltak, az másnak is kellett volna…de nem, azt hiszem akkor sem tettem volna másként. Hiszen nem nézhetem mindig, hogy mások elsuhannak mellettem, miközben én ugyanott rostokolok és kesergek, hogy elszalasztottam a lehetőséget. És most mégis rossz. Talán ő jobban megérdemelné. Lehet, hogy rátermettebb. Az is lehet, hogy jobban vágyik rá. Mégsem érzem, hogy igazságtalanul alakultak a dolgok. És most az egyszer, azt hiszem nem kéne sajnálnom, hogy valamire engem választottak és nem mást. És igyekszem majd legjobb tudásom szerint helytállni és megmutatni mindenkinek, hogy nem volt rossz döntés, hogy rám gondoltak.
A másik, ami kiakasztott, az a sok problémás vendég. Szeretem a vendégeket, de néha kifogok olyanokat, akikhez több türelem kell, mint amennyim éppen van. Igyekszem ezt nem éreztetni velük, de belül azért nem vagyok harmóniában. És ma „fárasztó” vendégek nélkül sem volt meg bennem a harmónia. Azt hiszem még gyakorolnom kell, hogy teljesen elkülönítsem az érzéseim, illetve, hogy az egyik vendég okozta pillanatnyi idegesség ne érződjön rajtam, mire odajön a következő.
És volt ma egy lány, aki miatt rosszul érzem magam. Sajnos meg is volt az első vendégpanaszom, amit őszintén sajnálok és amiről azt hiszem nem is tehetek igazán. A drive-on volt a lány és egy szót sem tudott magyarul. Ami a szememre vethető (és sajnos nem is vagyok rá büszke), én meg nem tudok igazán angolul. Sőt, amióta nem használtam a nyelvet, szinte a nullára csökkent a tudásom. A helyzet az volt, hogy 400Ft-ot kellett volna fizetnie, de nem volt nála annyi pénz. Valamit magyarázott a pénzéről, de sajnos egy szót sem értettem. Próbáltam megkérdezni, hogy eurója nincs-e (gondoltam, ha külföldi, az akadhat nála). Azt mondta bankkártyája van. Lelkesen bólogattam, hogy az nagyon jó, tökéletesen megfelel, de csak nem adta, hanem valamit akart mondani a pénzről és a zsebében keresgélt (sokadjára, de még mindig semmi). Ekkor már a kiadó is beszólt nekem a mikrofonba, hogy mi a gond. Elég hangosan kérdezte, mert egyébként én se hallom ám meg, ha halkan beszél és én is hangosan válaszoltam vissza, és talán idegesen is, mert igyekeztem a legrövidebben elmagyarázni, hogy mi a szitu, bár nem sikerült túl jól. Szegény vendég meg azt hitte, hogy rá haragszunk és vele van bajunk. Sűrűn sajnálkozott és én próbáltam neki magyarázni, hogy semmi baj és hogy ne érezze magát kellemetlenül. (Habár a helyében én is úgy éreztem volna magam.) Végül persze kifizette a rendelést bankkártyával (nem értem miért nem elsőre) és tovább ment. Viszont olyan rossz élményben volt része, ami megért száméra egy panasztételt is, amit teljes szívemből sajnálok. És egyáltalán nem akartam, hogy ő érezze magát kellemetlenül, bár számomra is nagyon kellemetlen volt, amikor elnézést kért. És külön sajnálom, hogy nem tudtam magam megértetni vele, illetve hogy nem értettem meg őt. Mert azt hiszem az egyetlen probléma ez volt, hogy nem értettük egymást és ő még félre is értett valamit.
De voltak még apró dolgok is sorozatban, amik miatt a mai nap túl volt a tűréshatáromon és ami miatt úgy érzem magam most, mint egy leeresztett lufi. Mert voltam ma csalódott, elkeseredett, dühös, tehetetlen, szorongós és magányos. Akartam ma veszekedni, törni-zúzni, sírni. De mire hazaértem, már semmi nem maradt. Elmúltak a rossz érzések, de ez nem töltött el boldogsággal. Egyszerűen semmit nem éreztem. Mindössze a nagy üresség volt bennem, a közöny. Mintha átmenetileg megsemmisültem volna és idő kellett mire újra összeszedtem lelkem darabkáit. (Vagy még most is szedegetem) Furcsa érzéketlennek lenni. Furcsa, amikor semmi nem érdekel és semmi nem zavar. De ez egy ilyen nap volt. Néha ilyen is kell, hogy értékelni tudjuk a jó vagy az átlagos napokat. És a holnap már egész biztos jobb lesz.
Új fejlemény: Elmúlt a lelki sivárság és kezdek érezni. Olvasgatom a lájkolós oldalt és olyan megható történetecskék vannak rajta, hogy hatalmas könnycseppek gurulnak végig az arcomon. Hogy tényleg a történetek miatt van-e? Nem hiszem. Azt hiszem, hogy a lelki simogatás, ami az oldaltól jön, sokat segít, mégsem amiatt vagyok tele érzésekkel. Olyan ez, mint amikor a felhők duzzadásig megtelnek vízzel és egyszer csak elered az eső.
