Pár napja beszélgettem valakivel. Azt kérdezte, hogy mindig olyan mosolygós és jókedvű vagyok-e, mint amilyen a munkahelyemen vagyok. Mondtam, hogy többnyire igen.
És amikor elment, gondolkodni kezdtem. Mert én nem voltam ilyen. Általában pesszimista voltam. Noha képes voltam örülni az apró dolgoknak, lényegében nem tartottam jó helynek a világot, amiben élek. És nem tudom mi változott meg? Mikor változott meg? És hogyan hatott ez rám.
Talán a főiskola hatása, a sok önismereti tantárgy, a sok barát és a látóköröm tágulása miatt van mindez. Lehet, hogy az otthontól való elszakadás, egy új világ, egy új élet megismerése tett boldoggá? Biztos, hogy minden közrejátszott és olyan apró, alig észrevehető változásokat indított el bennem, amik más színt adtak a világnak, azonban az igazi változás akkor kezdődött el, amikor dolgozni kezdtem.
Életem első munkája a mostani és nagyon büszke vagyok rá. Szeretem a helyet, ahol dolgozom, szeretem a munkát, amit csinálok és szeretem az embereket, akikkel eltöltöm a munkaidőmet. Nem sok egyebet várok el egy munkától, mert minden tevékenységben a legfontosabb, hogy élvezettel csináljuk. Igen, azt hiszem sokat formált rajtam a munka. Úgy érzem, haszna van annak, amit csinálok. Nem csak úgy lógok a levegőben, hanem olyasmivel töltöm az időm, aminek értelme és célja is van. Az már csak plusz boldogság, hogy mindezért fizetést is kapok.
De amellett, hogy értelmet látok a mindennapjaimban, rengeteg pluszt kapok a vendégektől is. Sokféle ember fordul meg nálunk. Vannak köztük neveletlenek, rendetlenek, bunkók, de ugyanakkor nagyon kedvesek is. Próbálok az utóbbi rétegre koncentrálni és belőlük meríteni erőt.
Talán naiv elképzelés, de hiszek abban is, hogy az emberek hatással vannak egymásra. Mindenki, mindenkire, ha a legapróbb módon is. Talán nem teszek többet, csak rámosolygok az egyik vendégre, őszintén és szívből, de lehet hogy az az ember aznap nem is kap más mosolyt. Ha ezerből egy ember is van, aki annyi kedvességet kap aznap, amit egy idegentől kap, akkor miért tagadjam meg tőle én is? Próbálok annyit adni, amennyit én is várok. Amennyi nekem is jól esne.
De túl mindezen a fejtegetésen (amit akár órákon keresztül tudnék boncolgatni) sokkal egyszerűbb oka van a jókedvemnek: az életem majdhogynem tökéletes. Megvan mindenem, amire vágyni tudok. Van hol laknom, van mit ennem, van munkám, van családom, barátaim és párom, aki szeret. Mire lehet még vágyni? Az egyetlen dolog, amiből kevés van, az a pénz, de nem biztos, hogy boldogabb lennék, ha több lenne. Több mindent tudnék megvenni, főleg azoknak, akiket szeretek, de nem cserélném el mindazt, amim van a pénzre. Mert a gazdagság nem egyenlő a pénzzel. „Nem az tesz gazdaggá, hogy nagy a vagyonod, hanem az, hogy kevés a vágyad.” Én nem vágyom az elérhetetlenre, értékelem amim van, ahelyett, hogy keseregnék amiatt, amim nincs.
Hogy ne lennék hát boldog a mindennapokban? A nap minden reggel felkel és rám mosolyog. Minden nap egy új esély a boldogságra. A világ tele van szépséggel és jósággal, csak észre kell őket venni. De ahhoz, hogy meglássuk a fényt, ki kell nyitnunk a szemünket és kilépni a saját sötét világunkból. Mert örülni a szépnek kicsit sem fárasztóbb, mint keseregni a rossz miatt!