Jade mai bejegyzése a nevekről elgondolkodtatott.

Gondolkodtam azon, hogy milyen neveket szeretek, szeretem-e a sajátomat, egyáltalán hogy kapcsolódik hozzám és minden eszembe jutott, ami csak a nevekről eszembe juthatott.

Először a saját nevemen gondolkodtam. Azon, hogy szeretem-e vagy nem? Illik-e hozzám vagy nem? Megváltoztatnám-e?

Régebben készségfejlesztésen volt egy olyan feladat, melynek során a nevünkről kellett beszélgetnünk párokban. Azt hiszem az volt a téma, hogy ki választotta nekünk és miért? Azt hiszem ezeket a kérdéseket a legtöbb gyerek felteszi a szüleinek, így én is számtalanszor hallottam a történetét annak, hogy miért is vagyok Edit. Nem így tervezték, nem ezt a nevet szánták nekem. Az egész azon múlt, hogy anyuék nem tudtak megegyezni a nevemet illetően. De jó esélyem volt a Szilvia vagy az Eszter névre is. Aztán megszülettem és kellett egy név. Mivel már ott voltam, elég sürgős volt a dolog. Így kaptam anyu nevét és lettem Edit. Mennyivel egyszerűbbnek, unalmasabbnak tűnt ez nekem az Eszterhez vagy a Szilviához képest. Mindig úgy gondoltam, hogy parasztos vagy öreges, vagy nem is tudom. Nem tetszett, nem szerettem. Nem mondom, hogy szívesebben lennék Eszter. Gyerekkoromban volt egy Eszter nevű ismerősöm, nem lett volna jó, ha ugyanaz a nevünk. Editet viszont akkor még nem ismertem többet (kivéve persze anyut).

Kicsi gyerekként, amikor még kevés embert ismertem, nem gondolkodtam azon, hogy ritka vagy gyakori a nevem. Szinte minden névhez egyetlen embert tudtam társítani (többet nem ismertem) és természetesnek tartottam, hogy nincs két egyforma nevű ember. Csodálkoztam is, amikor találkoztam valakivel, aki hasonló névvel rendelkezett, mint egy ismerős. „Ő nem lehet Lackó, mert Lackó a testvérem!” és ehhez hasonló gondolatok cikáztak végig rajtam olyankor. Na igen, ebből is látszik, hogy egy kisgyerek mennyire korlátoltan tud gondolkodni, hiszen még a rendelkezésére álló ismeretanyag is kevés.

Amikor idősebb lettem, akkor már tudtam, hogy vannak tucat nevek és vannak ritkák. Az enyémet ritkának hittem, mert általános iskolában egyetlen Editet ismertem magamon kívül. Az a lány nagyon szép volt. Főleg a haja tetszett. Hosszú, fekete, dús és göndör haja volt. Akkor kezdtem máshogy tekinteni a nevemre. Gondoltam, nem lehet olyan pocsék név, ha egy szép lánynak is ezzel kell élnie. Vagy ha mégis, akkor már nem egyedül szívok vele.

Aztán egy napon kezembe került a Ladó-féle utónévkönyv. Elolvastam mit jelent a nevem, és hogy mennyire ritka név. Annyira nem is, mint hittem.

Edit

Naptári napok:
Szeptember 16.

Naptárban nem szereplõ névnapok:
Nincs ilyen

Név jelentése:
Vagyon és harc

Név eredete:
Germán eredetû

Név elemzése:
Az Edit név alkotó, találékony személyiség kialakulását segíti. Könnyen fejezi ki magát, és könnyedén ismerkedik másokkal. Mivel érzései és vágyai gyakran változnak, ezért szinte soha nem elégedett az adott körülményekkel. Sok ötlete és terve van, de ezek nagyon gyakran szólnak arról, hogy mi módon juthatna viszonylag könnyen és egyszerûen, ám lehetõleg gyorsan pénzhez. Szeret utazni és ismerkedni, szereti a változást. Nehezentart ki egy dolog mellett, így céljai elérésében is nehézségei adódnak. Bár mások elõtt pozitívnak tûnik, de önbizalom és - ebbõl adódóan - akaraterõ hiányában szenved.

A nevem fenti elemzésénél írtak többnyire igazak rám. Általában az ilyesmire rá szoktam fogni, hogy véletlen, mint a horoszkópokra is. De lehet, hogy mégis van abban valami, hogy „nevedben a sorsod”

Minden esetre megszerettem a nevem. Már maga az tetszett, hogy germán eredetű, kicsit nekem olyan hősnőszerű. :) Mára az egyszerűségét is megszerettem. Nem csicsás, nem ultramodern (ez a mai neveket tekintve nálam inkább negatív dolog).

Szeretem a nevem, mert hozzám tartozik. Mert én vagyok, és mert ezzel kell leélnem az életem (már nem is bánom).

Akartam nevet változtatni. Szerintem sok embernek megfordul a fejében, hogy de jó lenne másik névvel élni. Olyannal, amit ő választ. Ami őt tükrözi. Én is gondoltam rá, de azt hiszem sosem tenném meg.

A leggyakorlatiasabb oka, hogy az rengeteg hercehurcával járna. Minden iratot, igazolványt újracsinálni stb. Aki Editnek ismert meg, annak már Edit leszek. Legfeljebb azok neveznének az új nevemen, akikkel majd ezután találkozom. Magamnak is Edit maradnék, azt hiszem. Akkor meg mi értelme.

Másfelől, sok név tetszik, választani sem tudnék. És nem hiszem, hogy más nevekkel könnyebben tudnék azonosulni. Tetszik például a Noémi név, de én nem vagyok Noémis típus. Én Edites vagyok, mindenki ezt mondja.

De milyen az, aki Edites? Érdekes kérdés. Aki engem ismer, annak én vagyok Edites. Aki más Editet, annak pedig az Edit névről a saját ismerőse ugrik be. Aki nem ismer személyesen egyet sem, annak valószínűleg valami ismert személyiség. Ez szerintem teljesen asszociatív dolog. Nekem például sok név azért tetszik, vagy éppen nem tetszik, mert ismerek egy viselőjét, akire gondolok a név hallatán. A nevet pedig az illető tulajdonságaival, az iránta érzett szimpátiámmal vagy ellenszenvemmel töltöm meg. Ilyen alapon teljesen meg tudok szeretni neveket, vagy megutálni őket. (A Szabolcs nevet például nem nagyon szeretem, mert ahol régen laktam, ott lakott egy ilyen nevű fiú, akit ki nem állhattam -most sem)

Más nevek a hangzásuk miatt tetszenek, vagy éppen nem.

A nevemmel kapcsolatban azt sem szerettem, hogy nem nagyon lehet becézni. Mindössze négy betű az egész, fölösleges rövidítgetni. Az egyetlen becézés, amit kaptam, az a „ke” kicsinyítőképző volt, ami megkülönböztetett anyutól. Na de az meg olyan, amitől egy idő után szabadulni akar az ember. Amióta fősulira járok, valamelyik csajszi kitalálta (szerintem Cicó), hogy akkor én onnantól Edi leszek. Na igen, komoly könnyebbség lehagyni a „t” betűt. Először nem is örültem neki. 20 évig becézésmentes voltam, nem éreztem szükségesnek az egy betűnyi rövidülést. Aztán megszoktam, megszerettem ezt is. Most a poénból elkezdett „csi”-zés hatására Edcsi lettem. Érdekes, de nekem ez tetszik:)

Egy név van, amit magamnak választottam. Az amani. Direkt írom így, kis betűvel, mert már így van megszokva. Mindenhol ezt használom: e-mail címben, társkereső oldalakon, minden közösségi portálon, fórumokon, a blogjaimban…mindenhol, ami internet.  Egy könyvben találkoztam ezzel a névvel. Jean Sasson A hercegnő lányai című könyvében. Szultána hercegnő kisebbik lányát hívták így. A náv elsőre megtetszett. A könyvbeli karakter nem áll hozzám közel, nem hasonlít rám, nem ismerek benne magamra. Inkább a szépsége tetszett meg, az egzotikus külseje, amit elképzeltem a leírás alapján. Egyszer használtam valahol ezt a nevet, aztán rajtam ragadt. Azóta ezt használom, de nem szeretem, ha így hívnak. Társkeresőkön szoktak így nevezni (hiszen csak ezt a nevet tudják hozzám kapcsolni), de első válaszlevélben általában a saját nevemmel írok alá. Onnantól elvárom, hogy azt használják.

Én általában mindenkit úgy hívok, ahogy kéri. Vagy ha nekem az nem tetszik, és nincs ellenére, ha máshogy hívom, akkor azt használom a megszólítására, amivel azonosítani tudom őt. Például itt van Gábor. Az ő beceneve nekem nem tetszik. A legtöbben azon szólítják már jó ideje, de nekem a Gábor jobban bejön. Társkeresőn így írta alá az első levelét, így gondoltam nincs ellenére ez a név. Megkérdeztem, gond-e ha én így nevezem majd. Mivel nem ragaszkodott a becenevéhez, így nekem ő már mindig Gábor marad.

Végezetül, mindenkinek joga van ahhoz, hogy megváltoztassa a nevet, aminek kiválasztásába nem volt beleszólása, mégis neki kell vele egy életet leélnie. Én már nem gondolok ilyesmire. Hiszem, hogy az emberek, akik szeretnek, velem együtt szerették meg a nevemet is. Nem a név formál engem, hanem én formálom a nevet. Szeretnének engem, akárhogy is hívnának. Én pedig Edit vagyok. Annak születtem, akként is fogok meghalni. Azt hiszem ez lesz az egyetlen velem kapcsolatban, ami soha nem fog változni.