Azt mondtad, hogy nem szereted az idézeteket. Hogy nem érted, hogy valaki hogyan tud ilyesmikre adni…mások gondolatára. Hogy valaki, hogy képes útmutatásnak használni azt, ami egy másik ember fejéből pattant ki.

Nem szereted a szabályokat, azt már észrevettem. Nem szereted azt sem, ha mások mondják meg, hogy éldd az életed. Még tanács szinten sem.

De egy idézet nem szabály. Nem tanács, amit követni kell. Inkább csak szépen megfogalmazott életbölcsesség. És talán más fogalmazta meg, de attól még érezhetjük azt, hogy amit mond, az teljesen olyan, mintha mi mondtuk volna. Hogy amit érez, azt érezzük mi is. És vannak, akik nem képesek a gondolataikat olyan szépen kifejezni, de az ő érzéseik is ugyanolyan nemesek, mint azé, aki ékes szavakkal mondja el őket.

Tornyot kezdtem el ma építeni. Nagyon nagy munka, bár látszólag semmiség. Régebben én is azt hittem, hogy a falak egyetlen szóra felépülnek és megingathatatlanul állnak. A ledöntésükhöz pedig ugyanaz a varázsszó kell, mint amivel felépültek.

Talán ilyen könnyen is lehetne, talán elég lenne az elhatározás, de pont annak vagyok híján. Ott kell némi változtatást eszközölnöm. Olyan vagyok, mint a rab hercegnő, akit akarata ellenére zárnak be. Kétségbeesve rohan ablaktól ablakig és reménykedik, hogy legalább egy apró nyílást meghagynak neki, melyen keresztül kiláthat a világra, de az ablakok sorra sötétednek el és mindenfelől hideg kövek veszik körül.

Pedig tudja, hogy az ő érdekében történik minden, hogy az ő biztonságát szolgálja a torony. Mégsem boldog. Talán szívesebben lenne kevésbé biztonságban, de szabadon. Kinéz egy halvány repedésen, amit a gyakorlott falépítők figyelmen kívül hagytak. Odatapassza szemét és erőlködve próbálja meglátni a falon túli világot. Túl kicsi a rés, csak apró fénypontokat lát, de embereket, házakat, fákat már nem. És amikor szeme kudarcot vall, akkor a lelkével kezd el látni. Egy férfit lát. Egy gyönyörű, csodálatos férfit, aki mérhetetlen fájdalmának okozója lett volna, ha engedi. És belenyugszik a sorsába.

-Gyáva vagyok- suttogja. –Félek, hogy ha szabadon élek, megbántanak. Ha megnyitom a szívem az emberek előtt, könnyen a rabjuk leszek. Hogy Ő fog bántani. Ő, akit szeretek. Hiszen fájdalmat csak az okozhat, akit szeretünk. És akkor haragudnék rá, gyűlölném. De hogy gyűlöljek valakit, akit ennyire szeretek? Nem szabad Őt gyűlölni. Inkább sorvadok itt a toronyban, de rá nem akarok haragudni. Mert hogy valaki mennyire fontos nekünk, azt az mutatja meg, hogy mit vagyunk hajlandók áldozni érte.

Na, hát én is így érzem magam. Építem a falakat, hogy ne teremthessek olyan helyzetet, melyben az én hibámból megbánthatsz engem. Nagyon lassan épül, de annál erősebbre. Mert a fal egy téglája minden egyes perc, amikor rád gondolok, és te nem viszonzod ezt. És szilárd kötőanyag minden pillanat, amikor más nők kerülnek közel a szívedhez. Minél messzebb vagyok tőled, annál több rétegű lesz a fal és minél közömbösebb vagy, annál több ablak falazódik be. Néha ugyan elveszítem az önuralmam és egy-egy ablakot újra kivések, de hamar észhez térek és erősebbre falazom, mint előtte volt. Mert csak úgy lehetek a közeledben, ha nem hagyok réseket, amin keresztül érzések szabadulhatnának ki.

Ezentúl, ha veled leszek, erős leszek, mint a szikla és hideg, mint a jég. Mert a hideg kőben nem születhetnek érzések, vágyak, remények. Olyan leszek, mint egy baba, mely kívülről ugyan élőnek látszik, de belül üres. Az arcomon mosoly lesz és vidáman keringek majd körülötted, de a szemem élettelen lesz. Nem lesznek már benne érzelmek. Nem fogok rád szeretettel nézni és nem dobban majd meg a szívem, ha mellettem ülsz, vagy hozzám érsz. Majd elmosolyodok, de érzelmeim messze lesznek tőled, legbelül, egy apró dobozban egy hatalmas torony mögött. És egy nap talán majd úgy fogok rád nézni, hogy az falak nélkül sem lesz veszélyes. Ha kinyitom majd a dobozt és kiengedem az érzéseket, nem fognak feléd sietni. És ha megkérdem majd tőlük, hogy miért nem teszik, csodálkozva kérdeznek vissza: „Az meg ki?”

Alig várom, hogy újra lássalak. Nem, nem azért, mert vágyom rád, hanem, hogy tudjam, mekkora bennem az önuralom. Meg tudom-e állni, hogy ne a férfiként nézzek rád, hanem csak egyre a sok milliárd közül. Menni fog. Tudom, mert muszáj lesz. Be kell fejeznem ezt a nevetséges játékot, amit az eszem és a szívem játszik. Mindig az észnek kell győznie! Ez ilyen egyszerű. Valakinek fel kell adnia! És a szív lesz az.

Annyira mások vagyunk. Annyira különbözünk. Szinte nehéz olyan vonásokat találni a személyiségünkben, ami megegyezne, vagy csak hasonlítana.

Ő annyira reális. Nem szereti az álomvilágot. Az álmai szorosan a valóságban gyökereznek, megvalósíthatóak. Én sokszor a föld felett lebegek, csodákról, varázslatokról álmodok. A valóság számomra túl korlátozott ahhoz, hogy elég legyen. Nagyobb térre vágyom, olyanra, ami végtelen. Ő beéri azzal a térrel, amit birtokolni tud, nem az elérhetetlent akarja. És épp ezért sokkal többet ismer a világból, mint én. Hiszen én olyan sokszor járok egy nem létező világban, hogy a valóságra kevesebb időm jut. Neki ez nem tetszik, ő az ilyesmit nem szereti. Gondolom menekülésnek tartaná, ami igaz is. Menekülök. Részben azért, mert olyan a lelkem, hogy szüksége van valamire, ami végtelen, amiben nincsenek határok. Részben pedig, mert az elképzelt világban több szépséget találok, mint az igaziban. Mégis, amikor vele vagyok, a valóság is annyira szépnek tűnik, hogy egyszerűen nincs kedvem álmodni. Csak örülök, hogy szép a világ és jó benne lenni.

És ő annyira sikeres. Amit elkezd, azt véghez is viszi. Kitartó és ez rendszerint meghozza a gyümölcsét. Soha nem adja fel. Én nem ilyen vagyok. Nincsenek kreatív ötleteim. És nem vagyok szerencsés típus sem. Erre is azt mondaná, hogy a szerencse rajtunk múlik, meg a hozzáálláson. Lehet. De azt hiszem vannak emberek, akiknek jobban összejönnek a dolgaik, és vannak, akiknek kevésbé. Lehet, hogy az optimizmus segít jól kijönni a dolgokból, de én hiszem, hogy kell a szerencse is. Nos, pont ez a másik. Az optimizmus. Neki rengeteg van. Nekem pedig…hát mondjuk úgy finoman, hogy kevés. Meg is jegyezte már többször, hogy rettenetesen negatív vagyok. Igaza van, de ez jórészt a tapasztalataim miatt van. Nyilván ő másféle tapasztalatokat szerzett az évek során. De igyekszem változni, próbálok pozitívabb lenni, még ha úgy is tűnik, hogy nem sok sikerrel. Nem miatta, magam miatt.

Én olyan vagyok, mint aki épp csak megtanult járni: néha kell, hogy megfogják a kezem vagy mutassák az utat. És ha elesnék, kell hogy valaki segítsen felállni. Ő olyan, mintha futva született volna. Mindig biztos lábakon áll, bármily gyorsan is száguldjon. Ha pedig elesne, feláll és tovább szalad.

És a szabályok…Ő nem megy a tömeg után, utálja, ha megmondják mit kell tennie, ha szabályokkal korlátozzák. Számomra a szabályok többnyire hasznosak. Megmutatják mik azok a határok, melyeken belül szabadon mozoghatok. Félek, hogy a határok átlépésével valami rosszat idézek elő, és azt nem akarom. Ő ezzel nem törődik. Csak a saját szabályait nézi, nem másokét. Én a saját szabályaimat is a többihez igazítom. Nem mondom, hogy soha nem lázadok, mert szoktam, mint mindenki, de igyekszem úgy viselkedni, ahogy elfogadott. Törődök mások véleményével. Nem az alakít engem, de figyelembe veszem. Ő nem.

Annyira mások vagyunk, annyira különbözünk. Nem hiszem, hogy bármelyikünk is rosszabb lenne a másiknál. Nem vagyok rosszabb nála, csak más. Ahogy ő is csak más mint én. Egyformán jók vagyunk, de nem egymáshoz illők. Annyit töprengtem már ezen a dolgon. Hogy mi is a jobb? Egymás ellentéteinek lenni és úgy vonzani egymást, mint a mágnes két pólusa, vagy egyformának lenni, mint egy félbevágott alma két fele? Mindkettő összeillik, de melyik a szerencsésebb?  Azt hiszem, ha túl sok az ellentét, az előbb vagy utóbb ellenérzéseket szül a másik személyiségével kapcsolatban. Főleg a dominánsabb félnél. Esetünkben egyértelműen ő a dominánsabb, én pedig az alkalmazkodóbb. És csodálom mindazt, ami Ő. Csodálom a tulajdonságait. Mindazt, ami olyan benne, mint bennem, és azt is, amiknek híján vagyok. Hogy Ő nem így van velem, annyi bizonyos. Nem mondja, de érzem. Én olyan vagyok, mint a víz, folyton változom és könnyen hozzáidomulok az utamba kerülök kövekhez. És Ő a kő. A kő nem idomulhat a vízhez. Mert a kő nehezen változik. A víz apró csiszolásokat végezhet rajta ugyan, de lassan változik, nagyon lassan. Ő egy nagyon makacs kő, nem akar változni, és utálná a vizet, ami megpróbálja ezt megtenni. És én nem is akarnám. Mert a tökéletes köveken csak rontani lehet, én pedig nem leszek kontár szobrász.

Senkinél nem éreztem ezt eddig, de soha nem fogunk összeilleni. Nem miattam, hanem miatta. Én rugalmasabb vagyok, Ő meg válogatós. Neki én sok vagyok, minden téren. És megmarad büszke, változatlan kőnek, akit nem lehet csak úgy összevizeznie akármilyen folyónak.

Ha szeretném…szerelemmel…egy kicsit is…azt hiszem, akkor észhez téríteném magam mielőbb. Észrevenném…érezném…én azt tudnám. Nem lehet valakibe észrevétlenül beleszeretni. Egyszerűen tudnám, hogy ez már „az”, hogy ez már több, túl sok. Azt mondták nekem pár napja, hogy naív vagyok és vak, nem ismerem a saját érzéseim. De igen, ismerem, jobban mint mások. Ez nyilvánvaló. Bevallom, voltak pillanatok, amikor szerettem volna, amikor akartam, vágytam rá…de nem több, csak vágy. De nem lehet a szerelemre vágyni, illetve vágyni lehet, de az nem azért jön, mert valaki akarja. És az a néhány pillanat, amikor úgy éreztem, hogy szeretnék sokáig vele maradni, szerencsére kevés volt ahhoz, hogy bármiféle tartós vágy alakuljon ki bennem. Néhány röpke pillanat, amikor úgy éreztem a szavai simogatják a szívem és annyira szerettem volna én is hozzáérni az övéhez…csak egy kicsit, csak egy másodpercre.

De tisztában vagyok vele, hogy ő ezt nem akarja. Éreztetni, céloz rá. Talán megérezte ezeket a pillanataimat és túlértékelte őket? Túl közvetlen vagyok? Félreérti, amikor hozzáérek? Máshogy értelmezi a tekintetem, mint ami? Ezért céloz rá annyiszor? Feltételezi, hogy magamtól nem veszem észre? Hát hogyne venném? Az első pillanattól tudom, vagy még régebben. Hamarabb tudtam, mint Ő.

Nem vagyok szerelmes, már nem is leszek. Belé nem. És noha ilyet soha nem lehet kijelenteni, én biztos vagyok benne. Elvileg ugyan a szerelem olyan érzés, ami csak úgy van…nem irányítható. De én igenis tudom irányítani. Nem fogok beleszeretni. Azt megtették már éppen elegen, és én nem akarok beállni a sorba. És ez nem makacsság vagy büszkeség. Ez színtiszta realitás. Mi értelme lenne? Na jó, a szerelem alapból nem egy értelmes dolog, de mégis…ez azért hatalmas hülyeség lenne. Beleesni valakibe, aki ezt képtelen viszonozni? Akiért mostanában nagyon sokan epekednek? Aki olyan válogatós, hogy soha nem kerülhetnék közel a szívéhez? Aki a személyiségem pontos ellentéte? Na ez lenne a nagy butaság, és én ennél okosabb vagyok.

Ha szeretném, azt hiszem képzeletben egy hatalmas kijózanító pofont adnék magamnak. Egy amolyan lelki pofont. Hogy tudjam, bármennyire is fáj nem szeretni valakit, akit szeretni akarunk, sokkal nagyobb fájdalom a viszonzatlan szerelem. Hogy a saját lelki pofonom nem mérhető ahhoz a lelki pofonhoz, amit Ő adhatna nekem…akaratlanul is.

Ha szeretném, akkor minden erőmmel azon lennék, hogy elszakítsam magam tőle. Hogy a szívem kőkeményre szilárduljon, és azon a szavai, a tekintete ne tudjanak bejutni. Hogy az eszem átvegye az irányítást a szívem fölött. Ha szeretném, meg tudnám magam védeni a saját érzéseimtől. Ha szeretném…de nem szeretem, és ha okosan játszom, akkor nem is fogom, mert nem szabad és néha a szabályokat be kell tartani. Még ha nem is mi hoztuk őket.

Sokat gondolkodom a mostani érzéseimen. Sosem tudtam megfogalmazni igazán, hogy milyen érzés a szerelem. Próbálom valamihez hasonlítani az érzéseket, de sosem tükrözi azt a testem minden sejtjét betöltő energiát és boldogságot, amit valóban érzek.

És ahány embert szerettem eddig, mindegyik kicsit más volt. Volt, ami erősebb, volt, ami kevésbé. Mindegyik gyönyörű, de mégis más.

Hogy most mit érzek, az egy nagyon jó kérdés, mert magam sem tudom eldönteni. Egyet tudok biztosan (legalábbis mindenképp ezt akarom hinni), hogy nem vagyok még szerelmes. És ha van igazság a világban, akkor nem is leszek. Olyan erősen kötődöm hozzá, ami rettenetesen megijeszt. Ilyenkor két dolgot szoktam tenni. Vagy megörülök és elkezdek munkálkodni azon, hogy ez a kötődés még erősebb, még mélyebb legyen. Ezt akkor teszem, amikor van esély a boldogságra ezáltal. A másik, amit szoktam tenni, az az, hogy megállok és nem tudom merre haladjak. És csak vagyok, tehetetlenül, míg magától elhatalmasodik rajtam az érzés.

Most tudom kezelni a helyzetet, azt hiszem. Próbálom magammal elhitetni, hogy nem is olyan jó ez az érzés, hogy nem is olyan jó vele lenni. Persze a valóság erre mindig rácáfol, de amikor nem vagyok vele, akkor rövid időre elhiszem. És néha elképzelem Őket együtt. Hogy mennyire oda van érte, hogy most ő a világ középpontja számára. És én kisodródtam a világ szélére, de bármennyire is próbálok visszamászni, mert újra ellök. Fájdalmas érzés, de ez az egy realitás van, amibe kapaszkodhatok, ha nem akarok megint a föld felett lebegni, mint már annyiszor.

Mert ez még rosszabb lenne, ha ez egyáltalán lehetséges. Mert eddig nem lehetett ennyire az elején tudni, hogy veszélyes játék ez. De itt nyilvánvaló. Nem nyerhetek, nincs rá esély. És veszíteni nem akarok, most nem, újra nem. Az első perctől mondogatom ezt magamnak, de nem nagyon megy. Kezdett kicsit elhatalmasodni rajtam ez az egész, de azt hiszem most már kezembe vettem a sorsom.

Nem vágyni rá! Úgy nem. A lelke számomra tiltott dolog. Nehéz, hiszen a vágyaimat nem én irányítom, de a legfontosabb a biztonság. Hogy ne sérüljek, ne szenvedjek. Mert ha ezt így folytatom, akkor nagyon fog fájni. Ezt kell elkerülni, ezt az egyet. Úgy kell rá tekintenem, mintha út lenne a boldogságom felé, és nem maga a Boldogság.

Szeretem. Nem szerelemmel, de azt hiszem igenis szeretem És fáj, hogy ő ezt nem így érzi. De nincs mit tenni, el kell fogadni és kihozni a helyzetből, amit ki lehet. Megkímélni magam attól, hogy többet érezzek. Nem lehet, nem szabad, nem jó. De szeretni még nem bűn. Barátilag, emberileg…nem „úgy”. Azt azért csak szabad. Ez nem tilos.

És megérinthetem…ha úgy adódik. Megcsókolhatom…olykor. És beszélhetek vele nagyon nagyon sokat. És a legfontosabb: szabad boldognak lennem…egy kicsit.

Tegnap Róla beszéltem valakivel. Ez a valaki győzködött, hogy felejtsem el Őt és ne gondoljak Rá többet. Hiábavaló próbálkozás. Ki nem állhatom, ha megmondják nekem, hogy mit csináljak és mit ne. Még olyanoktól is utálom, akiket egyébiránt nagyon szeretek, de olyanoktól, akik semmit nem tudnak rólam és akik semmit nem jelentenek nekem, nem tűröm, hogy beleszóljanak az életembe.

El kéne felejtenem? Nyilván én is tisztában vagyok vele, hogy igen. De én hagy döntsem el, hogy mikor és hogyan. És ne „parancsra” tegyem.

Kedvesen közöltem az illetővel, hogy mivel neki ehhez nem sok köze van, legyen szíves nem fárasztani, és bölcs utasításait megtartani magának, vagy annak, aki kéri.

-Biztosan nagyon tud valamit! -jegyezte meg, de éreztem benne a gúnyt.

-Igen, különleges ember.- válaszoltam büszkén.

És elgondolkodtam, hogy mit válaszoltam volna, ha rákérdez, hogy mitől olyan különleges.

Mitől is? Külsőleg nincs benne semmi különleges. Helyes és nekem tetszik, de láttam már sokkal helyesebbet is. Okos, mindenről van véleménye (nem is hülyeség), de biztosan van nála okosabb. Kedves, igen erre sem lehet panasz, de nem szent, csak olyan, mint a többi jó ember. Őszinte…ez ritka tulajdonság a mai világban, de ettől önmagában nem lesz különleges. Akkor mégis miért mondtam azt? Nem, nem csak amolyan közhely volt, tényleg így gondolom. De végiggondolva a tulajdonságait, nincs benne semmi olyan, ami annyira egyedi lenne, hogy különlegessé tenné Őt. És mégis, akkor mitől más Ő, mint a többi? A választ talán nem is benne kell keresni, hanem magamban. Különleges, mert nekem fontos. Kitűnik a tömegből, mert szeretem. És amikor ezt kimondtam, rájöttem, hogy noha ez nem szerelem (ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni), de nagyon megszerettem. És igen, ebben tér el a többi helyes, okos, kedves, őszinte embertől. Mert irántuk semmit nem érzek. Nem dobban meg a szívem, ha velük vagyok. Nem mosolyodok el, amikor meglátom őket. Nem érzem azt az édes bizsergést a gyomromban, amikor megérintenek. Nem fut végig rajtam a melegség, amikor rám néznek. Hát ettől különleges…az érzésektől, amiket kivált belőlem.

Azt hiszem most kezdtem megunni azt, hogy soha nem tudom magam kialudni. Este nagyon későn fekszem le, és valahogy nem is érzek korábban fáradtságot, mint éjjel 1-2 óra. Addig általában msn-ezek és azzal jól eltelik az idő. Főleg, ha kellemes társaság van fent.

Utána persze szinte pillanatok alatt elalszom. Kinyitom az ablakot, szívom a friss, kicsit hűvösebb levegőt és hamar elnyom az álom. Nagyon mély alvó vagyok, nem szoktam éjjel felébredni, forgolódni. Szóval tökéletesen aludhatnék, ha nem ébrednék fel azonnal, amikor felkel a nap. (És az így nyáron elég korán van).

Besüt a nap, kinyílik a szemem, és onnantól képtelen vagyok aludni. Van ugyan egy sötétítő függönyöm. Két szempontból is problémás. Az egyik az, hogy az a régi típusú, narancssárga, semmit nem sötétítő fajta. A másik, hogy rövid és pont az ablakig ér, de alatta beárad a fény. És mivel pont az ablak alatt van az ágyam, így mind a szemembe áramlik. A kék szem állítólag érzékenyebb is a fényekre. Ezt valami szaklapnak koránt sem nevezhető újság állította, nem én. Bár most utána olvastam és azt találtam, hogy a kék szemű emberek pont hogy jobban viselik a fényt. Hát nem tudom, lehet én kilógok a sorból.

Minden esetre rendszerint 6-7 órakor kelek, ami körülbelül 4-5 óra alvást jelent minden áldott nap. Hosszútávon ez elég kevés. Talán ezért szoktam rá arra, hogy délután szundizok 1-1,5 órát (már ha tudok).

Reggelente ugyan még fekszem kb 8-9-ig, de az már csak álmatlan forgolódás. Lehunyt szemmel fekszem hol egyik, hol másik oldalamon, de képtelen vagyok aludni. Nem szeretem ezt az állapotot. Mindig úgy voltam vele, hogy akkor már vagy aludnék, vagy csinálnék valami hasznosat. De ez, hogy csak vagyok, és képtelen vagyok kikapcsolni az agyam, ugyanakkor gondolkodni sem tudok, annyira erőlködök azon, hogy aludjak. Nos ez eléggé kiakasztó helyzet. Ilyenkor szoktam bekapcsolni a gépet, hogy legalább azzal ellegyek.

Most is így tettem. És érzem ugyan, hogy még fáradt vagyok, a szemem fáj és szinte magától csukódik le, de az agyam folyamatosan jár. Testileg alszom, de szellemileg nagyon is friss vagyok. És ez a legrosszabb az egészben.

Egyébként sem szeretek aludni. Mármint olyan szempontból jó, hogy nagyon gyorsan telik közben az idő, de aki sokat alszik, az sok mindenről lemarad. Én csak az álmokat szeretem, nem az alvást. De többnyire ébren is álmodni szoktam, így semmi nem motiválja (a hullafáradtságon kívül) hogy aludjak. Meg ugye, mint mondtam, nem is tudok.

A lány nyári reggel az erkélyen ült. A lágy szellő simogatta az arcát, a nap sugarai pedig kellemesen bizsergették a bőrét. Csodás reggel volt. És nem csak a levegő volt üde és meleg. Szívében hasonló melegséget érzett. Bepillantott a nyitott ajtón át a szobába. Az ágyat nézte, melyen a fiú még aludt. Nézte, ahogy a mellkasa felemelkedik, amikor levegőt vesz. Nézte a halvány mosolyt, ami megjelent álmában az ajkán. És mosolygott a lány is. Belső mosoly volt ez, amit nem érthetnek kívülállók. Csak a lány érthette meg azt a boldogságot, ami szívében égett. Aki ránézett csak egy egyszerű mosolyt látott a lány szája sarkában, de sokkal több volt ebben a mosolyban. A gondolat, hogy gyönyörű az a reggel, és igenis jó élni.

A fákat nézte, amik az épület előtt álltak. A negyedik emeletről szinte egy magasságban volt a lombjukkal. Nézte, ahogy a szél végigcirógatják a leveleket és azok csodálattal adózva hajtanak fejet. Nézte az utcán járkáló embereket, gyerekeket, időseket. Mindenki tartott valahová. Na, nem sietve, hanem csak úgy ráérősen. De mégis…ott a negyedik emeleti erkélyen megállt az idő. Csak ült és mindent megnézett, mindenben meglátta a szépséget.

A tornyát nézte. Hogy vágyott-e oda? Kicsit talán igen. Szerette volna, ha a hercege nem más, mint a tőle karnyújtásnyira alvó férfi, de azt is tudta, hogy nem lehet Ő az. De erre nem gondolt akkor. Csak örült, hogy a világ szép és ő nagyon, de nagyon boldog.

A fiú felébredt. A konyhában kezdett pakolászni, majd odatette a reggeli kávét. A lány boldogan szívta magába a kávé illatát.

Annyi dolog kavargott a fejében. A madarakon gondolkodott, akik szabadon szállnak az égen és vágyaiknak semmi nem szab határt. Övék az egész égbolt. Ó, igen, az égbolt. A hatalmas kék ég, melyen hófehér habként úsznak a felhők. Repülni akart. Messzi tájakat látni, ágról ágra repkedni. De nem…valami ide kötötte. Gondolt az életre. Annak értelmére és céljára. Nem jött rá, de egy dolgot biztosan tudott: ha a napnak volt értelme, akkor az nem lehetett más, mint az a hatalmas boldogság, amit legbelül érzett. Az emberekre is gondolt. Hogy vajon hová mehetnek? Mi dolguk lehet egy ilyen meseszép reggelen? Gondolt ő mindenre, ami körülvette.

Nem gondol azonban arra, hogy talán az az utolsó reggel, amikor azon az erkélyen ül. Hogy bármilyen szép is az a nap, nem tarthat örökké. Hogy egyszer vége szakad mindennek és már nem élheti át ugyanazt a boldogságot. Erre nem gondolt. Hiszen a jövő gondja maradjon meg a jövőnek. Miért kéne tönkretenni a szép pillanatokat a jövő miatt aggódva? Hogy talán egyszer majd egy hatodik emeleti erkélyen fog könnyezni nem is olyan messze attól a negyedik emeletitől? Nem számított, mert életében volt néhány perc, amire mindig szép lesz visszaemlékezni.

Elgondolkodtam a rózsán, amit első találkozásunkkor kaptam Tőled. Mennyire szép volt, mennyire üde és mennyire örültem neki a szívem mélyén.

És eszembe jutott, hogy a rózsám olyan, mint a kapcsolatunk. Minden virágnál a bimbó a legszebb. Amikor még csak éledezik, még nincs szépsége teljében, mégis ott van az a megfoghatatlanul csodás várakozás, hogy milyen lesz, amikor szirmot bont. Amikor csak nézzük és szagolgatjuk az apró, csukott szirmokat, hogy hátha kiszűrődik kelyhéből valami kis illat. És minden illatot lelkesen szívunk magunkba. Így indultunk mi is. Kicsi bimbó volt a kapcsolatunk az ismerkedés kezdetén. Nem tudtunk egymásról semmit, mégis mindenre kíváncsiak voltunk. Gyűjtögettük az információ morzsákat, hogy egyre közelebb kerüljünk egymáshoz.

És eljött a várva várt nap: a virág kinyílt és végre megláttuk azt, amire annyit vártunk. Hogy egy virág mennyire lesz tökéletes, azt nem lehet látni a bimbóból. Talán a legszebb virág lesz belőle, de lehet, hogy kicsit tökéletlenebb, mint a többi. De hogy mi milyennek látjuk, az már tőlünk függ. Attól, hogy csak a szirmok tökéletességét keressük-e vagy egyszerű csodálattal tekintünk arra a virágra, amit szeretettel nevelgettünk. Hogy azért fektettünk-e bele energiát, hogy létre jöhessen, vagy hogy szépségében gyönyörködhessünk és dicsekedhessünk vele mások előtt. Én a rózsát értékeltem, azt hogy vártam, hogy akartam. Te viszont elvesztél a formák és illatok megtévesztő világában. Tökéletességet akartál, és csalódnod kellett. Minden szép, ha szépnek akarod látni.

Néztük a virágot. Én örültem neki, boldog voltam. Te tudomásul vetted, hogy létezik, de nem foglalkoztál vele. Lemondtál róla és új bimbókat nevelgettél másokkal. Talán szebbek lesznek, talán tökéletesebbek, meglehet. Az én rózsám nekem szép volt, és kedvem telt benne, ahányszor ránéztem. Majd elhervadt, mint idővel minden virág. Ne hidd, hogy csak a csúnya virágok hervadnak el, a legszebbeknek is ez a sorsuk. Sajnáltam, hogy fonnyadtan kellett látnom, de nem dacolhattam a sorssal. Te legyintettél egyet: „hiszen nem kellett nekünk”. Én azonban szomorúan simogattam bársonyos szirmait.

Ha egy rózsa elhervad, két dolgot lehet vele tenni. Kidobhatjuk, mintha sosem lett volna, de eltehetjük emlékbe is. A mi kapcsolatunk is ilyen. Hogy mit kezdesz vele, az emlékekkel, hogy lesznek-e egyáltalán emlékeid, az már csak a Te döntésed. Én minden emléket megőrzök, mint ahogy a rózsámat is megőriztem. És csak remélni tudom, hogy ha más nem is, de legalább egy szirom marad majd utánam valahol az emlékeid legmélyén.

Ritka termékeny vagyok most. Az elmúlt 3-4 napban iszonyatos mennyiségű blogbejegyzésem született. Ebből is látszik, hogy pörög az agyam, folyton gondolkodom és elemzem a helyzetem. Illetve próbálom önmagam nyugtatni azzal, hogy kiírom, ami bánt. Amikor leírok valamit, akkor egyben át is gondolom. És amikor átgondolom, leírom, akkor részben feldolgozom. Nem saját találmány ez, a pszichológusok is javasolják. Erre jó a napló. Az, hogy én ezt nem egy füzetecskében teszem, hanem itt az interneten, annak két oka van. Az egyik, hogy (sajnos) már jobban szeretek gépelni, mint kézzel írni. A másik, hogy a blogot sokkal egyedibbé tudom tenni, mint amit egy naplócskával el tudnék érni. Tehetek bele képeket, változtathatom a betűtípusokat, a színeket…sokkal inkább én vagyok.

És az, hogy ezeket a sokszor nagyon is magánjellegű gondolatokat más is látja…? Nem érdekel. Egyrészt azért, mert nem túl nagy az olvasottságom, szóval nem sok ember lát bele a legprivátabb érzéseimbe. Másrészt, mert aki idegenként idetéved és olvas, az úgysem tudja, hogy ki vagyok, szóval neki az, amit leírok nem több, mint egy halom érzés, amit vagy képtelen átérezni, vagy már érzett hasonlót. Ha pedig ismerős olvassa, neki úgyis elmondanám mindazt, ami bennem kavarog. Nincsenek nagy titkaim. Érzések terén főleg. Ha boldog vagyok, úgy nevetek, hogy mindenki lássa. Ha sírok, nem szégyellem a könnyeim.

Most mégis, olyat tettem, amit nem szoktam, és eddig talán még nem is volt rá példa. Sorra írom az új bejegyzéseket, de a többségüket vázlatban hagyom, nem publikálom. Most azt hiszem olyan szinten magánjellegű gondolatok törnek fel belőlem, amiket nem szeretnék megosztani senkivel. Még nem. Különösen, mert azt hiszem írok dolgokat, amikkel talán megbánthatnék másokat. Nem feltétlenül szándékosan, hanem mert félreértenék, amiket írok. Nem tudnák átérezni. Vagy mert hirtelen haragomban rosszul ítélem meg a helyzetet. Ezeket nem teszem közzé, de nekem segítenek. Mert a célja ugyanaz, mint a publikus írásoknak: hogy én átlássam a bennem lezajló folyamatokat.

Féltékeny vagyok. Ezt nem én állítom, mások állítják rólam. Már többen megjegyezték, szóval valószínűleg eléggé látszik rajtam. Sajnos már az is észrevette, aki abszolút kompetens az ügyben.

Na de mit gondolok erről én? Féltékeny vagyok, ezt kár ragozni. Ami tény, az tény. Tagadhatnám, de attól még semmi nem változik. És valószínűleg titkolni is csak kis ideig tudnám.

Mert ez olyan mocskos érzés. Nem lehet elfojtani, nem lehet elrejteni. Simán lehet játszani, hogy nem érdekel a dolog, de belülről éget. Azok a kínzó gondolatok…a félelem, hogy mikor jön össze valakivel. És nem azért, mert Ő az enyém, hiszen sosem volt az.

Egyszerűbb ez ennél. A féltékeny ember önző. A végletekig. Birtokolni akar. Nyilván bennem is van ilyen vágy. Mármint nem birtokolni akarom Őt, csak része lenni az életének (lehetőség szerint a legnagyobb mértékben). De ez nem lehet, hiszen tudom, hogy már más van a helyemen. Azon a helyen, ahol rövidke ideig voltam, és ahol még mindig lenni szeretnék. Önző vagyok, igen, de fontos akarok neki lenni. És bánt, hogy most más a fontos. Olyan, aki csak játszadozik vele már évek óta. Persze megtanultam az évek során, hogy a pasikkal játszani kell. Hol közeledni, hol elérhetetlennek lenni. Én ezt nem tudom ugyan alkalmazni, de vannak nők, akiknek egész jól megy ez a játszadozás. És ők a sikeresek, mert a férfiak odavannak értük, meg akarják őket szerezni, kihívás nekik az ilyen nő. Trükközni kell, taktikázni, keverni a szálakat. Nekem ezért nem jönnek össze ezek a dolgok. Mert mint minden férfi, Ő is ezt a kihívást keresi. Persze mondhatnám, hogy ehhez nekem semmi közöm, de azért ott motoszkál a fejemben. És zavar, bánt, rosszul esik. Mert mindig az ilyen nők győznek és sosem az, aki hűséges és őszinte. „A jók elbuknak” –szoktuk mondani a csajokkal (sajnos tapasztalatból eredő bölcsesség).

De visszatérve a féltékenységre…szóval az a kis zöld szemű szörny belülről pusztít el. Állandóan kétségek közt őrlődök és fáj minden. Az aggodalom, hogy talán épp most jön vele össze és akkor én elvesztek mindent. Jogos lenne a kérdés, hogy mi az a „minden”, ha egyszer semmim nincs? Na igen, a legfontosabbat, ami sajnos az utolsó pillanatig kitart: a reményt. Hogy ez a remény igazi vagy hamis, reális vagy csak áhított, az nem számít. Van és kész. Mindent irányít. A gondolatokat, az érzéseket. Persze olyan apró kis reménysugár ez, hogy alapozni képtelen lennék rá, de ahhoz elég, hogy pocsékul érezzem magam.

Furcsa dolog ez a remény is. Esély az nincs. Ez az egy biztos, hiszen ezt Ő már mondta. Még ha nem is így szó szerint, de burkoltan. Mégpedig úgy, hogy neki a barátság az csak barátság és nem lesz belőle szerelem. Ez az esély szempontjából hasznos információ. De a remény ennél makacsabb dolog. A remény egyfajta csodavárás. Hit abban, hogy amit várunk, bekövetkezik, még ha olyan valószínűtlennek is tűnik, mint az augusztusi hóesés. És az benne a szép (ugyanakkor a szomorú is), hogy nagyon sokáig él az emberben, nagyon nehezen múlik el, kitart a végsőkig. És ha ebből indulunk ki, akkor hiszünk abban, hogy egyszer minden megtörténhet. Talán nem most, talán nem holnap…de egyszer.

De alapból nem szoktam túlzottan féltékeny lenni. Csak, ha okot adnak rá. Egy barátom mondta: „ha már szóba áll mással, az elég ok”. Jó, ez nyilván vicc és kicsit túlzó, de lényegében igaz. Hisz a féltékeny ember mindenhol talál okot. Miért beszél vele? Mit akar tőle? Jobban tetszik neki, mint én? Millió ilyen irreális kérdés merül fel az emberben, ha féltékeny. Én viszont tényleg nem alaptalanul vagyok féltékeny, csak bizonytalan a helyzetem. Vagy talán túlságosan is biztosan előnytelen. De egyértelmű, hogy jogos a féltékenységem…vagy inkább félelmem. Eddig fontos voltam, most pedig más kapja azt a nagymértékű figyelmet, amit eddig én kaptam. Vagyis most nem én vagyok a fontos, hanem valaki más. Én pedig mellőzve érzem magam. És ez sajnos nem a féltékeny emberre oly gyakran jellemző téveszme. Ez tény. Hiszen nagyon hanyagol. Van hogy egész este nem beszél velem…ellenben azzal a másikkal igen. Vagy nekem csak 1-2 mondatot ír, mert a másikkal van elfoglalva. Vagy amikor nála vagyok és közben végig a másikkal beszél msnen. Mondaná erre az egyik barátnőm, hogy nem féltékeny vagyok, hanem hülye. De mit csináljak? Vesztes pozícióban vagyok és soha nem a vesztes hoz szabályokat. Persze ki is szállhatnék a játékból, ha nem lenne ott a már említett remény. (Újra hangsúlyozom, nem esély, hanem remény, ami sokkal irreálisabb).

Egy ismerős mondta, hogy szerinte az lenne a legjobb, ha összejönnének. Nem akarom!-mondta bennem azonnal a féltékenység. Na de ha boldog lenne…akkor végül is ezt kell akarnom, nem?

Ez is érdekes. Az önző, féltékeny énem azt akarja, hogy az enyém legyen, az az énem pedig, aki megkedvelte, azt akarja, hogy boldog legyen. Boldog…mindegy kivel. Ha kell, akkor Vele, ha kell, akkor mással. (Jaj ne, ilyet nem mondhatok…visszaszívtam, ez már túlságosan kötődős gondolat).

És hogy mit érzek most? Féltékeny vagyok-e? Elképesztően, kibírhatatlanul. De nem érdekel. Minden úgy lesz, ahogy lennie kell, ha nekem ez rosszul is esik. Nem rajtam múlik, én megtettem, ami tőlem telt. Én megpróbáltam megkedveltetni magam, többet nem tehetek. És örök igazság: a féltékenység többet árt, mint használ. Nem beszélhetek a csaj ellen, még ha irigy is vagyok rá, mert neki fontos…fontosabb mint én. És csak engem gyűlölne meg. Nem kérhetem számon, hogy mi van köztük, mert nincs hozzá közöm, mert nem a tulajdonom, és nem is akarom azt éreztetni, hogy ilyesmi megfordult a fejemben. Nem lehetek gúnyos és negatív, mert az rossz képet fest rólam. És nem hagyhatom, hogy ha rám néz, akkor egy féltékenységtől elvakult nőt lásson. Mert én nem olyan vagyok. Nem akarom, hogy valaha is bánja, hogy megismert. És egy megoldás van: elnyomni ezt a borzasztó érzést. Nehéz, de nem lehetetlen. Egy dolgot kell mondogatnom magamnak: „Boldog! Megérdemli! Hát örülnöm kell a boldogságának és nem keseregni a saját vélt vagy valós veszteségeim miatt!” És így már mindjárt más a dolog, ha nem könnycseppeket látok a szemem sarkában, hanem mosolyt az ő ajkán.

Töröld le a könnyed, ismered a törvényt:

Emlékszem még, hogy mennyire jól megértettük egymást? Hogy mennyi szépet mondtál? Hogy mit terveztél velem? Nem mondom, hogy minden hazugság volt, hiszen már akkor is mondtam, hogy a tervezéssel várni kell. Várni…legalább a találkozásig. Mert neten minden olyan gyönyörű és boldog volt, de a virtuális térben, látatlanban minden másnak tűnik.

Azt mondtam Neked, hogy addig ne tervezz velem kapcsolatot, amíg nem láttál élőben. Hiszen ott volt a csalódás lehetősége. Mindkettőnknek. Te csalódsz bennem, mert nem vagyok olyan szép, mint hiszel. Én csalódok Benned, mert semmi nem lehet abból, amit mondtál. Ezt mondtam Neked, emlékszel? És mondtam, hogy térjünk vissza rá, ha már a külsőségeket felmérted (mert a pasik mindig, de mindig azt helyezik előre).

Te nem fogadtad meg a tanácsom: rózsát hoztál. Egy egyszerű "pofavizitre". Nagyon jólesett, ugyanakkor éreztem, hogy nem kellett volna. Hogy terveztél. Hogy számítottál arra, hogy az a kép vagyok, aki a képzeletedben élt rólam. És az fájt a legjobban, hogy a végén nyilvánvalóvá vált számomra, hogy csalódtál. Igen, mert annak ellenére, hogy terveid voltak, semmit nem akartál már megvalósítani. Nem érintettél meg, nem csókoltál meg (pedig előzőleg megbeszéltük). Két puszival váltunk el, és akkor, azzal a két puszival minden megpecsételődött: „csak barátok”-szögezted le két teljesen ártatlan puszival. Két apró mozdulat, mégis döntés a sorsunk felett.

Rosszul esett, de nem fájt különösebben. Tudtam én ezt. Éreztem. Mondtam is, ugye? Te voltál, aki erősködött, hogy tévedek. És akkor, ismeretségünk alatt talán egyetlen alkalommal, igazam lett. Bár akkor se lett volna igazam. Mert bármennyire is azt hiszed, nem vágyom rá, hogy mindig nekem legyen igazam. Nem akarok mindenkinél okosabb lenni.

Aztán a dolgok mentek a maguk módján. Mindig mondtad, hogy nem bízom Benned, hogy gátlásos vagyok Veled. Igen, az az első randi mindent meghatározott. A tudat, hogy nem tetszem Neked, hogy nem tartasz már szépnek, hatalmas falakat emelt bennem. Hiszen csak a külsőségekről lehetett szó, mert amíg csak egymás gondolatait ismertük, addig nagy volt Benned a lelkesedés. Talán a bizalom kialakulásának is kárára ment ez, de erről én nem tehetek. Mint ahogy Te sem. Ez egy érzés, amit a körülmények és kettőnk igencsak furcsa viszonya alakított ki bennem.

Próbáltam ezt elmagyarázni Neked, de sosem értettél. Valahogy mindig elbeszéltünk egymás mellett. Én mondtam valamit, és Te mást értettél belőle. És én sosem tudtam, hogy hogyan mondhatnám egyértelműbben. Sokszor elég bonyolultan fejezem ki magam és csak az ért meg, aki eléggé ismer. De talán még azok sem. Bonyolult vagyok- erre már Te is rájöttél- de nem érthetetlen. Idő kell hozzá, hogy megismerj, hogy tudd, hogy működök. Nem lehetetlen dolog, de tényleg akarni kell. Neked azt hiszem nem lett volna türelmed lefejtegetni a lelkemről azt a sok apró burkot, melyek után egyre közelebb és közelebb kerülsz hozzám. Te ehhez túl reális vagy. Neked valami fehér vagy fekete…bennem annyi szín van, amit nem volt türelmed látni. Néhány szín talán ismeretlen is, vagy szokatlan. Vannak olyan színeim, amik biztosan nem tetszettek volna, de tudom, hogy sok számodra kedves színre lelhettél volna bennem.

Nem illettünk volna össze, azt hiszem. Te olyan vagy, mint a tűz, én meg olyan, mint a víz. De a víz kioltja a tüzet, a tűz elpárologtatja a vizet. Lehet, hogy működhetett volna. Talán megláthattuk volna egymásban azokat a csodákat, amik belőlünk hiányoznak. De lehet, hogy csak megutáltuk volna egymás egyedi vonásait. Ezen már kár gondolni. Talán szép lett volna, talán nem. Vagy kialakult volna egy se veled, se nélküled kapcsolat. De a múltat nem lehet megváltoztatni. Én sem tudok változni, a Te érzéseidet meg főleg nem változthatom meg. Így se én, se Te nem tehetünk semmit. A jövőt a múlt és a jelen határozza meg, így azt hiszem kijelenthetem, hogy sem a múltban, sem a jelenben, így a jövőben sem kapcsolódhatunk egymáshoz. (De a jövőt nem ismerhetem.) Én mindenesetre kedvellek. Minden eddig ismert tulajdonságoddal együtt. Tudom, hogy fordított helyzetben ez már nem egészen van így, mert olykor szerfelett idegesítő vagyok. De azt hiszem azért szerethető. (Bár ezt nem az én feladatom eldönteni)

Kicsit most eltértem a tárgytól, már nem is tudom mire akartam kilyukadni. Látod, ennyire szétszórt vagyok:(

Szóval valahol ott tartottam, hogy a bizalom kialakulásához idő kellett, hiszen ott volt az a hatalmas fal. Az a tudat, hogy nem vagyok Neked elég jó. De idővel omladozni kezdett a fal. De mit ér? Hiszen a falak okkal épülnek. És ez a fal Tőled zárt el. Hogy ne lépjem át a határokat, amiket szerinted ketten alakítottunk ki, de valójában csak Te. Fájt, amikor tegnap azt mondtad, hogy én mondtam, hogy nem lehet semmi köztünk. Te is tudod, hogy én ilyet nem mondtam. Talán félreértetted, talán csak rám akartad hárítani a felelősséget…nem tudom. De az biztos, hogy nem én döntöttem kettőnkről. Ez egyedül a Te döntésed volt, és nem számított, hogy én hogy gondolom. Ez mindig egy emberes döntés. Én ezt elfogadtam, hiszen nem is tehettem mást. Tiszteletben tartom a döntésed. De hogy ezt az egyszemélyes döntést kettőnk közös döntéseként tünteted fel úgy, mintha egy szó is esett volna erről, azt nem fogadom el. Döntöttem én is? Ha nagyon azt akarjuk, hogy Neked legyen igazad, akkor mondhatjuk azt, hogy beleegyezni abba, ha helyettünk döntenek, egyenlő azzal, mintha magunk is azt a döntést akarnánk, akkor tényleg ketten akartuk így. Mert amikor Te felhoztad a témát, hogy mi ebben így egyeztünk meg, én nem mondtam, hogy ez nem igaz. Talán nyugtáztam is egy igennel, de mit tehettem volna mást? Lázadjak, hisztizzek, tiltakozzak? Minek? A Te akaratod ugyanolyan fontos, mint az enyém.

Jól is működött ez a barátság dolog, holott mind a ketten tudjuk, hogy nevezzük, ahogy tetszik, ez akkor sem barátság volt. Kevesebb, mint egy kapcsolat, de több, mint egy barátság. Valami megtévesztően és ijesztően ingatag dolog a kettő határán. És remekül egyensúlyoztam, pedig szerintem egy nőnek ezt mindig nehezebb, mint egy férfinak. Jó volt, mert fontosnak éreztem magam. Éreztem, hogy törődsz velem, hogy érdeklődsz irántam. Hogy mindegy milyen minőségben, de a mindennapjaid része vagyok. És ez nekem jó volt, boldog voltam. De elmúlt ez is. Jó voltam, de jött jobb és hirtelen a múlt egy láthatatlan darabkája lettem. És ez rossz volt.

Azt mondtad megváltoztam, féltékeny lettem. Ez igaz. Féltékeny voltam, mert újra akartam azt a figyelmet, ami pár hete még olyan természetes része volt az életemnek, és amit most hirtelen más kapott meg. Igen, féltékeny voltam, mert akartam, hogy törődj velem, ahogy régen. Úgy, ahogy most másokkal törődsz. Megváltoztam? Eszedbe sem jut, hogy Te változtál meg? Hogy már nem tudom kiváltani Belőled azt az érdeklődést, ami régen természetes volt? Te változtál előbb és az én változásom nem volt más, mint kényszeres reakció a Te változásodra. És mert tudom, hogy ez az új helyzet megváltoztathatatlan. Nem tehetek semmit és ez zavar, idegesít, fáj.

Nem értesz engem, de én sem értelek Téged. Te sem vagy olyan egyszerű eset, mint gondolod, még ha szerinted mindig mindent ki is mondasz. Mert igenis vannak dolgok, amikről nem beszélsz, én meg nem merem kérdezni. Persze ez részben az én hibám, de úgy érzem kár beszélni olyasmiről, amin változtatni nem lehet. És ha megértenélek sem változna semmi.

Emlékszel, beszéltük, hogy mi alakítjuk a sorsunk, vagy a sors alakít minket? Hol így, hol úgy, azt hiszem. Mert néha mások alakítják a mi sorsunkat és nekünk nem marad más választásunk, mint alkalmazkodni az új helyzethez. Én nem alakíthattam a sorsom, azt most Te alakítottad, én pedig változtam vele együtt. De lehet, hogy a sors bábjai vagyunk, Te is én is. Mert ki tudja mi lett volna, ha nem alakulnak úgy a dolgok Vele (akit nem akarok nevén nevezni, de azt hiszem jól tudod kiről van szó), ahogy. Ha nem lesz hirtelen szabad, ha nem lobban fel köztetek újra az a szikra, ami már évek óta ott van. Talán ez is sok dolgot meghatározott: a hozzám való viszonyod, az érdeklődésed, a kettőnk kapcsolatát. Talán akkor sem lett volna semmi, hiszen ha első látásra kizártad a lehetőségét, akkor sok beszélnivaló nincs a témáról, de hátha… Ki tudja? A remény makacs érzés.

Azért félreértés ne essék: nem vagyok szerelmes. Szerencsére nem. Talán eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne együtt, de az percekig tartott csak, és utána mint egy mantrát mondogattam magamban: Csak a barátod lehet, mást nem tud adni! És ez segített. És a falak, ó igen, azok is. Mondtad, hogy szerinted hülyeség falakat építeni. Hogy így az ember annyi mindentől elzárja magát. Mint látod, néha jobb. Mert voltak pillanatok, amikor vágytam rád. Amikor elgondolkoztam, hogy milyen lenne megérinteni téged, megölelni vagy megcsókolni. És kellettek a falak, hogy ezek az érzések ne hatalmasodjanak el rajtam. Hogy ne érezzek olyat, amit nem szabad, ami fájna. Mert mi lett volna akkor? Szenvedjek valaki miatt, aki soha nem lehet az enyém? Azt hiszem ez olyan érzés, amitől jobb elzárni magam. Nagyon kedveltelek és ez veszélyes volt. És azzal, hogy falakat húztam magamban, távol tartottalak magamtól. Hogy ez miben nyilvánult meg? Számodra fel sem tűnt, olyan apróság volt, de belül hatalmas csatákat vívtam magammal. Ezerszer elmondtam magamnak, hogy ez az érzés bármennyire jó is, idővel csak fájna és nem hagytam magamon elhatalmasodni. Pedig akkor még nem is tudtam azt, amit az elején el kellett volna mondanod: hogy bármennyire is komoly kapcsolatot keresel, mindez csak pótlék, időtöltés, amíg nincs Ő. Hiszen évek óta Őt akarod, hogy férhetne meg ebben a bonyolult, se veled, se nélküled „barátságban” egy harmadik személy. Akár én, akár más.

Akarom, hogy érts! Hogy tudd, hogy nem én vagyok érthetetlen, hanem csak Te nem értesz. Mert hallod, amit mondok, de nem érzed át. Nem akarod. Talán, ha ezt elolvasod, sok dolog világossá válik. Talán még érthetetlenebb lesz. Ez attól függ, hogy mennyire vagy nyitott, hogy mennyire akarod megérteni, hogy nekem mi fáj és legfőképp, miért? És tudod, mit szeretnék még? Hogy ne legyen már sokkal rosszabb. Hogy ezzel, amit most leírtam, ne azt érjem el, hogy eltávolodsz tőlem (noha folyamatosan azt teszed, csak most talán kis lépésekkel). Nem akarom, hogy az enyém légy! Sosem kérném ezt Tőled! Nem is kérhetném. Ha akarnám sem. De legyen végre minden tiszta. Nem kell udvariaskodnod velem, azt mondd, amit gondolsz. És ne azzal foglalkozz, hogy nekem ez hogy esik, mert azt az én dolgom magamban lerendezni.

Amikor ezt a levelet elkezdtem írni, célom volt vele. Akartam, hogy tudd, mit érzek. Majd ma rájöttem, hogy ez Neked koránt sem olyan fontos, mint nekem. Ha akarod, elolvasod, ha nem akarod, akkor nem. (Nyilván nem kényszer). Én szeretném, ha megtennéd, még ha nem is változtat semmin. De akarom, hogy tudd, én hogy láttam ezt az egészet, és miért vagyok most olyan, amilyen. Kicsit hosszúra nyúlt, de gondold el, hogy ha Neked olvasva sok, akkor nekem milyen lehet mindezekkel nap mint nap gondolatban megbirkózni. Remélem azért volt türelmed hozzá és valamit Te is megértettél.

Elenyésző a kivétel, ezért merek általánosítani. Ez most roppant közhelyes megállapításnak tűnhet, de érezzétek benne a keserűséget, a lemondást, a csalódottságot, a bánatot és a reményvesztettséget. Mert ez mind benne van a címben.

Hiába hittem, hogy ő más. Hogy ő értékel. Hogy nem a külső alapján ítél. Hogy nem csapong. Hogy nem felejt el valakit, ha jön egy szebb. Hogy egyenesen és nyíltan megmondja, hogy mit akar és mit nem (ezt egyébként ő hangoztatta magáról milliószor, és épp ezért már gyanús lehetett volna. Mert ha valaki számtalanszor bizonygat magáról valamit, akkor az általában kamu).

Szóval hittem ezt-azt. Most meg azt hiszem jól át leszek b@szva. Mert mire hazaér már "túl fáradt lesz" találkozni. Persze inkább az msn tündér lehet a képben. De pasi után nem érdemes szaladni. Különben is...a pasik mind egyformák. Majd jön helyette egy ugyanilyen, vagy még ilyenebb.

Ha esetleg valakit érdekelne egy albérlet Nyíregyházán, jófej főiskolásokkal, akkor itt talál részleteket! A srác, aki a blogot vezeti, garantáltan szuper jófej!

Amikor megismertem, fontosnak éreztem magam. Mert fontos voltam a számára. Mialatt beszélgettünk, egyre fontosabb lettem, és ő is nekem, bár nem akartam.

Aztán találkoztunk és már nem úgy voltam fontos, nem annyira. Ő viszont még annál is fontosabb lett, mint amit vártam.

És most...most már nem jelentek semmit. Hajdani beszélgetések emléke vagyok. Csak felejthető szavak kötik hozzám. És most már más a fontos. Úgy, ahogy egykor én voltam. Vagy még jobban. Úgy, ahogy lehettem volna és mégsem lettem soha.

És mégis...most én vagyok a hibás. Legalábbis azt játszuk, hogy én vagyok. Mert én nem akartam szerinte fontos lenni. Holott csak arról van szó, hogy gyáva megmondani, hogy ő képtelen engem fontosnak tartani. Mert van szebb. Hogy jobb-e? Nem tudom, biztos nem. Mert én sem vagyok olyan rossz. De szebb. És a világot ez mozgatja: a szépség.

Egyszer valakinek majd igenis fontos leszek. Nem az, ahogy kinézek, hanem én. Aki vagyok. És ő majd megérdemli, hogy fontos legyen nekem.

Na jó, azért nem teljesen, de mindenképpen kicsit csökkenteni kéne a térfogatom. Jó úton haladok, mert az elhatározás megvan és már elkezdtem kivitelezni.

Két dologtól fogy az ember: ha sokat mozog, vagy ha keveset eszik. Én próbáltam először a kettőt ötvözni, de ha keveset eszek, akkor nem hogy mozogni nem bírok, de még állni is kín. És kevés tornával nem lehet fogyni, a sok viszont iszonyat fárasztó és fáj mindenem tőle. Marad a kajacsökkentés. Tegnap egyszer ettem, valamikor dél körül. Nagyon keveset, mert nem igazán kívántam az ételt. Estére már kibírhatatlanul éhes lettem, de megfogadtam, hogy nincs kaja, így nem is ettem. Amikor már nagyon éhes voltam, benyomtam egy pohár vizet. Aztán persze alig bírtam elaludni, forgolódtam meg minden. De gondolom csak az eleje ilyen nehéz. Ma is ebédet tervezek csak. Próbálom olyan későre tenni, amennyire csak tudom. Ha elég későn ejtem meg azt a napi egy étkezést, akkor talán kibírom estig. Ébredés után érdekes módon már nem vagyok éhes. Még most sem, pedig azt hittem, hogy reggelre már pokolian fog fájni a gyomrom. De nem, szóval ez jó jel. Kicsit szédülök ugyan, de azzal nem foglalkozom. Ha már nagyon rossz lesz, benyomok egy almát.

De már nagyon időszerű fogynom. Részben magam miatt, mert nyilván én is látom, hogy nem a legelőnyösebb az alakom és némely ruha sajnos nem jelenhet meg a szekrényemben (persze manapság már sok olyan ruha van, ami csak az anorexiás csajokon áll jól.) De ez az elhanyagolhatóbb szempont, mert én azt hiszem elfogadtam magam ilyennek, ha némi kifogásolható pontot találok is magamon. De a nyomósabb érv, hogy a társadalom sajnos eléggé elutasító a duci emberekkel. Ezt lehet cáfolni, de akkor is így van.

Rengeteget netezek és sok emberrel beszélek, fórumozgatok. És ott is 10-ből 8 pasi mondja, hogy szóba sem állna olyan csajjal, akin több a plusz, mint mondjuk 1-2 kiló. Jah, bunkók az ilyenek, az tény. De sajnos ezekből a bunkókból van sok. És attól, hogy az emberek nagy része bunkó, még ők vesznek körül és el kell őket fogadni. Nem lehet megváltoztatni az egész világot, könnyebb, ha én változom. Bár alap, hogy nem járnék olyan pasival, akinek most nem kellenék, mert ha az alapján szeret valaki, hogy mennyire lapos a hasam, akkor megette a fene. Képtelen lennék ennyire felszínes embert szeretni. És nyilván az ilyenek is képtelenek a szeretetre, hiszen külsőt szeretni nem lehet. Csak belsőt. És nem leszek se jobb, se rosszabb ember attól, ha lefogyok.

Hogy az életkedvem csökken a bevitt kalóriák számával együtt, az egyértelmű. Ezt tapasztalom. Most nem élni akarok, csak túlélni. Hogy meddig fog tartani, amíg beindul a fogyás, azt nem tudom, de addig mindenképp kicsit zizis leszek. Eléggé lehangoló, ha az ember ennyire korlátozva van, még akkor is, ha önmagát korlátozza.

És hogy boldogabb lennék-e ha véknyabb lennék (illetve leszek, mert ez már nem csak eshetőség, hanem konkrét cél!)...? Nem tudom. Lehet, hogy nem, hiszen akkor valószínűleg folyton azon fogok görcsölni, hogy vissza ne jöjjenek a kilók. És ha vissza is jön néhány, akkor azonnal kétségbe fogok esni és szomorú leszek. Örök harc lesz ez, és folyton támadástól fogok tartani. Hogy emelett jut-e majd időm élni? Majd igyekszem.

Az elmúlt 1,5-2 év alatt elképesztő mennyiségű embert halmoztam fel msn-en. Mindenhonnan összeszedtem őket. Egy részük társkeresőkről, chatről vett fel, más részük pedig az ilyen-olyan adatlapokon talált rá a címemre. És akkoriban nem bántam. A koliban nem jött be a chat, így az msn-t mintegy chatként használtam. És így történt, hogy a partnerlistámon megközelítőleg 200-250 ember gyűlt össze. Ez rengeteg ember, főleg ha azt is hozzávesszük, hogy ebből ténylegesen körülbelül 100-ról tudtam, hogy kicsoda (vagy legalábbis sejtéseim voltak). A többieket sötét homály fedte.

Volt, akivel egyszer beszéltem, de nem tudtam törölni, mert egy idő után olyan volt, mint tű a szénakazalban. Volt, aki hónapokig tiltva volt, de nem mertem törölni, mert féltem, hogy esetleg egy érdekes embert törölnék. Akkoriban nem kellett valakinek nagy dolgot tennie ahhoz, hogy tiltást kapjon. Sokszor elég volt az is, ha nem volt épp kedvem vele beszélni. Majd idővel rajta ragadt a piros karika. Olykor csináltam tiltásmentes napokat, amikor minden letiltottat feloldottam. Na az volt még a kínszenvedés. Mert azért többnyire rászolgáltak az emberek a tiltásra. Persze amint látták, hogy elérhető vagyok, már kattintottak is. És nyomultak, nyomták az idegesítő szövegeiket, vagy halálra untattak. Akkor fogalmazódott meg bennem a törlés gondolata. De az, hogy ilyen nagy létszámról lenne szó, mindig visszatartott.

Azonban létszámstopot hirdettem meg. Senkinek nem adtam meg a címem ezután, kivéve persze, ha valóban ismerem, vagy előzőleg már beszéltünk annyit más helyen, hogy érdekesnek tartsam. De még mindig nem volt megoldva a probléma. Mert  a partnereim között rengeteg ember volt, aki folyamatosan offline volt, már hónapok óta. (Sanszos, hogy tiltott-törölt engem.) Csak ugye gőzöm sem volt róla, hogy pontosan kik azok, akik megszűntek létezni és nem akartam véletlenül olyat törölni, aki még igényt tart a társaságomra. A másik idegesítő dolog a sok bejelentkező volt. Már hülyét kaptam attól a kis hangtól, ami akkor hallatszik, ha bejelentkezik egy ismerősöm (na persze, ismerős). Mindig azt hittem, hogy esetleg olyan ember lépett be, aki számít is valamit nekem.

De ma reggel hirtelen ötlettől vezérelve megtörtént a tisztogatás. Mindenkit töröltem, aki nem a barát listában volt. Arra azonban figyeltem, hogy törléskor senkit ne tiltsak, így akinek esetleg én még fent vagyok és szándékozik velem még beszélni, az elérhessen.

És most hatalmas megkönnyebbülést érzek. 47 ember maradt, mindet ismerem, minddel szinte napi szinten beszélek. És ami a legfontosabb: szívesen beszélek velük:) Azért kíváncsi leszek, hogy hányan találnak majd meg a töröltek közül. Különösen, mivel azt a 25-30 embert is feloldva töröltem, akik eddig tiltva voltak. Lehet, hogy a pokol kapuit nyitottam ki?

Aggasztó, hogy "elfelejtett", de még aggasztóbb, hogy ez aggaszt engem. Miért foglalkozok én ezzel? Menjen, ha menni akar. Ennek nem szabad fájnia, cseppet sem. És mégis...mintha valami hiányozna. Olyan buta érzés, olyan oktalan. Sosem volt köztünk semmi, sosem ígértünk egymásnak semmit, sosem volt esélyem nála. Mégis, mintha becsapva érezném magam. Pedig nem csapott be senki.

Bonyolult egy szerkezet az én lelkem. Nem csodálom, hogy nem érti, ha még én sem értem. Talán észre vett rajtam valamit, amit még én is csak kapisgáltam? Talán úgy viselkedtem vele, mint aki...mint aki többet érez? Talán megijedt. De azt is meg lehetne beszélni, mindent meg lehet beszélni. Főleg nekünk, hiszen mindenről szót ejtettünk már, nincsenek tabuink. És most valami csak úgy szó nélkül eltűnik.

Egyszer csak berobbant az életembe, és mennyire nem akartam én azt. Nem akartam ismerkedni senkivel. Most pedig elment és hiányzik. Idegesít, hogy hiányzik és idegesít, hogy nem adott magyarázatot, választ. De van ilyen. Vannak szép pillanatok és emberek, akik ezt szerzik nekünk. Ő ilyen ember volt. Kis időre boldoggá tett és tovább állt. Ez volt a feladata.

Mindig azt mondta, hogy a sorsunkat mi alakítjuk. Ez részben igaz. De a sorsunkat sokszor mások alakítják és tehetetlenek vagyunk. Kapálózhatunk, lázadhatunk, de változtatni nem tudunk. Csak elfogadjuk, hogy a talaj pillanatok alatt csúszik ki a lábunk alól. Tény, hogy az már rajtunk múlik, hogy utána visszaszerezzük-e az egyensúlyunkat, de van egy rövid idő, amikor minden olyan ingatag és ez nem a mi hibánk.

Hogy mi alakítjuk a sorsunkat, vagy a sorsunk minket...? Jó kérdés. Mindkettő, azt hiszem. Olyan az életem amilyenné teszem, de sokszor a tőlünk független dolgok változtatnak meg minket.

Én most imbolygok. És csak azért nem találom az egyensúlyom, mert hiányoznak a támaszok. Azok a válaszok, amik segítenek megérteni, hogy miért van ez. Ezek egy részét magamban kell keresnem. Hogy megtudjam miért érzem magam rosszul? Mivel váltotta ezt ki? És a válaszok másik részét benne. Ha nem tőle- mert ő nem ad nekem választ- akkor a személyiségében. Mert azt valamelyest ismerem. És majd kielemzem a történteket, és gyártok válaszokat is. Úgyis mindegy, hogy mi az igazság, ha nem tudhatom meg.

Holnap új napra ébredek. Egy  gyönyörű napra, aminek már nem lesz a része. Mert nem akar a része lenni.

Mennyivel egyszerűbb szó nélkül eltűnni. Mennyivel egyszerűbb úgy lelépni, hogy nincs semmi magyarázat. Egyszercsak nem reagálni...Figyelmen kívül hagyni a másikat...Eltűnni, mintha sosem lett volna.

Ez a könnyű változat. Nem a tisztességesebb, de kétségkívül a könnyebb. Írtam neki. Na és akkor? Egy kattintás neki msnen. Egy klikk és már be is zárta az ablakom. Nem olyan nagy ügy, akár naponta megcsinálhatja minden erőfeszítés nélkül. De nem kell neki. Többet nem írok. Vettem a lapot, van büszkeségem és megértettem, hogy megint kellemes időtöltés voltam, amit meguntak. Nincs ebben semmi szokatlan, nincs ebben semmi újszerű. Megesett már sokszor, megesik még ezután is.

De miért nincs annyi tisztesség az emberekben, hogy kimondják: ne keress többet? Miért olyan gyáva mindenki, hogy csak eltűnik szó nélkül? Mert eltűnt, el akar tűnni én meg hagyom. Nem fogom keresni, nem fogom kergetni. Menjen csak a fene nagy szókimondásával (hahaha).

Ha nem erről van szó, akkor persze én vagyok igazságtalan. Ilyen is volt már, bár ilyesmiben ritkán tévedek. Mi másról is lehetne szó? Ha fáradt, más dolga van, vagy nincs kedve beszélni, akkor csak annyit kellett volna mondania. De nem. Megkérdeztem, hogy miért nem ír, de semmi válasz. Pedig itt van. Fent van a neten. Fent van msnen is, és a másik oldalon is. Nem a világ szűnt meg számára, csak én. Hogy miért, azt nem tudom. Gőzöm sincs mi lehet akkora nagy törés, hogy még elmondani sem lehet nekem. De már nem is fogok ezen agyalni. Ahogy mondani szokás: Akkor higgy a férfinak, ha ló legel a sírján. Durva, de kissé ugyan eltúlozva, igaz.

Dühös vagyok. Magamban dühöngök és magamra vagyok dühös. Hülye voltam...újra. Majd kinövöm...vagy sem.

A hajtás most elfonnyadt pár óra alatt. Mert nincs rá napfény, nincs rá eső. Nincs rá semmi. Elszáradt, gyökere meglazult és szép lassan kiválik a talajából. Majd úgy porlad el, mintha sosem lett volna. Csak az apró lyuk, a kis mélyedés marad utána a szívben, ahol eddig növekedett. De az a seb beheged, hiszen nem volt semmi komoly. Csak egy kis növénykezdemény, nem is növény még.

De fáj, hogy nem értem mi van. Nem tudom miért csinálja ezt. Mi változott? Tegnap még minden rendben volt. Reggel is. Ma már nem.

Talán talált egy lányt magának, és így én már barátként sem kellek? Meglehet, úgy tűnik. Nem baj. Kár búsulni. Ha így áll a helyzet akkor tényleg kár. Nem érdemli meg. Azt sem érdemelte meg, hogy kötődni kezdtem hozzá. Bár ezt mindig is tudtam. Nem fáj, nem bánt, nem érdekel.

Nem értem, de azt hiszem csak azért, mert nem akarom érteni. De ha majd lehullanak az illúziók, és marad a tiszta valóság, minden körítés nélkül, akkor érteni fogom. És el is hiszem majd, amit megértettem.

Csehov Sirály című művében olvastam ezt a sort. Már nem emlékszem pontosan, hogy ki mondta, kinek és milyen szövegkörnyezetben (a történetre sem teljesen) de azt tudom, hogy ez az idézet azonnal megfogott. Mert igaz. Sok esetben látom így én is.

Mert van, amikor nem lehet szeretni. Van, akit nem szabad.

Mert vannak kapcsolatok, amiket megöl a szerelem. Vannak emberek, akik nem csak képtelenek viszonozni, de meg is rémülnek tőle. Mert azt hiszik, hogy viszonzást várnak tőlük. Pedig dehogy is. Hiszen én is tudom, hogy nem lehet, nem várok semmit.

Félreértés ne essék: nem vagyok szerelmes. Egyszerűen csak érzek valamit. Valami furát, ami nem barátság, de nem is szerelem. A kettő határán lebeg, és hol ide, hol oda billen. És vissza kell rántani, nehogy átessen a szerelem oldalra.

Ha nem is burjánzik, ha nem is szökkent szárba ez az érzés, de mindenképpen mintha elkezdett volna kicsírázni. Nem öntözöm, nem táplálom, de nem is irtottam ki eddig. És ezek olyan szívós növények, hogy maguktól megélnek még a legkérgesebb talajon is, a legkevesebb gondozás nélkül. Mert van, amiből erőt merít: egy édes csók, egy kedves mosoly, egy csodás tekintet, egy szívhez szóló szó. Még ha nem is tudatosan, de ezekben benne van mindaz, ami a szívben termett hajtásokat növeszti.

De nem. Nem szabad hagyni, hogy nagyra nőjön. Nem szabad hagyni, hogy éljen. De mit lehet vele tenni? Kitépni tövestől? Azt nem lehet, hiszen gyökere körbehálózza a szívet, melyben megtelepedett. Zárjam el mindattól, ami növeszti? A mosolyoktól, a csókoktól, a hosszú beszélgetésektől? Nem, az nagyon fájna. A legjobb módszer az, ha realitással veszem körbe. Ha minden csók után tudatosítom benne, hogy semmit nem jelent az egész. Ha megértetem vele, hogy minden szó csupán kedvesség, de nem bíztatás. Ha nem lát többet a mosolyokban annál a mosolynál, amit minden embernek ad. Mert ez barátság, nem szerelem. Nem is lesz az, megmondta. Nem lehet, nem akarja, nem tudja elképzelni. És ebben az esetben nekem sem szabad képzelődnöm, hiszen minden ábránd hazug. Hát ezentúl nem hazudok magamnak. Erős leszek és győztesként kerülök ki ebből.

Most költöztem át a freeblogról. Sokkal gördülékenyebb volt, mint gondoltam, hála a blog.hu-sok hatékony és gyors közreműködésének. Nagyon hamar és nagyon ügyesen áttették az ottani blogom ide. Mindennel együtt, még a kommentek és a képek sem vesztek el. (Persze én nem értek az ilyesmihez, azért feltételeztem, hogy ezt így nem lehet). De nagyon klassz lett.

Régóta töprengek azon, hogy lehetséges-e, létezik-e a címben szereplő jelenség.
Én nem mondanám, hogy volt már részem benne.
Egy fórumon olvastam a következőt: "Férfi és nő között nem lehet barátság, mert a férfi mindig meg akarja dugni a nőt" Nos ebben lehet valami. Főleg, ha a nő nem olyan ronda, hogy a "bottal se piszkálnám meg" kategória és a férfi vonzónak találja. De mi van utána? Mi van, ha testiség is keveredik a dologba. Szintén fórumon olvastam: "A nők azzal fekszenek le, akit szeretnek. De ha nem, akkor idővel beleszeretnek abba, akivel lefekszenek." Érdekes.

Tükörbe nézek. Megváltozott a kép, amit benne látok. Végre azt látom, akit mindig is kerestem: egy őszinte és tiszta mosolyú lányt. Boldog, újra boldog. Hogy mitől, azt nem tudom. Nem is érdekel. Egyszerűen csak jó ránézni.

Rám mosolyog  és én is rá. Vagy én mosolygok előbb? Á, kit érdekel az? Mosolygunk és ez a lényeg. Boldog mosoly szívünk legmélyéből. Gyanús ez a nagy boldogság, szokatlan és ami szokatlan, ismeretlen, az mindig ijesztő. De nem, most nem fogom hagyni magamnak, hogy tönkre tegyem. Annyiszor megesett már, hogy ha valami ok nélküli boldogság telepedett rám, akkor elkezdtem az okát keresni. És amikor megtaláltam, akkor elkezdtem elemezni. És szomorkodtam,mert tudtam, hogy ha eltűnik az ok, megszűnik az okozat is. És akkor ott állok majd szemben a tükörrel, ajkamra fagyott mosollyal, melyet már nem vidám kacaj, hanem mélyről feltörő sóhaj kísér. Most nem hagyom, hogy ez legyen. Nem érdekel miért vagyok vidám, az vagyok és ez jó. Keseregni majd ráérek, ha véget ér. 

A tükröt nézem és benne a tükörképet. Rendületlenül mosolyog rám és huncut szemével üzeni: ugye, hogy szép az élet? És visszatekintek rá: gyönyörű.

Én változtam? Vagy a tükör mutatja szépnek a dolgokat? Minden esetre megtapasztaltam, hogy vannak tükrök, amiken keresztül szépnek és erősnek látom magam. S ha ez a tükör egy napon összetörik és darabjai megsebeznek, akkor sem bánom, mert már tudni fogom, hogy vannak olyan tükrök, melyekből megsimogat a tükörkép. És keresni fogok egy ilyet.