Amikor megismertem, fontosnak éreztem magam. Mert fontos voltam a számára. Mialatt beszélgettünk, egyre fontosabb lettem, és ő is nekem, bár nem akartam.

Aztán találkoztunk és már nem úgy voltam fontos, nem annyira. Ő viszont még annál is fontosabb lett, mint amit vártam.

És most...most már nem jelentek semmit. Hajdani beszélgetések emléke vagyok. Csak felejthető szavak kötik hozzám. És most már más a fontos. Úgy, ahogy egykor én voltam. Vagy még jobban. Úgy, ahogy lehettem volna és mégsem lettem soha.

És mégis...most én vagyok a hibás. Legalábbis azt játszuk, hogy én vagyok. Mert én nem akartam szerinte fontos lenni. Holott csak arról van szó, hogy gyáva megmondani, hogy ő képtelen engem fontosnak tartani. Mert van szebb. Hogy jobb-e? Nem tudom, biztos nem. Mert én sem vagyok olyan rossz. De szebb. És a világot ez mozgatja: a szépség.

Egyszer valakinek majd igenis fontos leszek. Nem az, ahogy kinézek, hanem én. Aki vagyok. És ő majd megérdemli, hogy fontos legyen nekem.