Ha szeretném…szerelemmel…egy kicsit is…azt hiszem, akkor észhez téríteném magam mielőbb. Észrevenném…érezném…én azt tudnám. Nem lehet valakibe észrevétlenül beleszeretni. Egyszerűen tudnám, hogy ez már „az”, hogy ez már több, túl sok. Azt mondták nekem pár napja, hogy naív vagyok és vak, nem ismerem a saját érzéseim. De igen, ismerem, jobban mint mások. Ez nyilvánvaló. Bevallom, voltak pillanatok, amikor szerettem volna, amikor akartam, vágytam rá…de nem több, csak vágy. De nem lehet a szerelemre vágyni, illetve vágyni lehet, de az nem azért jön, mert valaki akarja. És az a néhány pillanat, amikor úgy éreztem, hogy szeretnék sokáig vele maradni, szerencsére kevés volt ahhoz, hogy bármiféle tartós vágy alakuljon ki bennem. Néhány röpke pillanat, amikor úgy éreztem a szavai simogatják a szívem és annyira szerettem volna én is hozzáérni az övéhez…csak egy kicsit, csak egy másodpercre.
De tisztában vagyok vele, hogy ő ezt nem akarja. Éreztetni, céloz rá. Talán megérezte ezeket a pillanataimat és túlértékelte őket? Túl közvetlen vagyok? Félreérti, amikor hozzáérek? Máshogy értelmezi a tekintetem, mint ami? Ezért céloz rá annyiszor? Feltételezi, hogy magamtól nem veszem észre? Hát hogyne venném? Az első pillanattól tudom, vagy még régebben. Hamarabb tudtam, mint Ő.
Nem vagyok szerelmes, már nem is leszek. Belé nem. És noha ilyet soha nem lehet kijelenteni, én biztos vagyok benne. Elvileg ugyan a szerelem olyan érzés, ami csak úgy van…nem irányítható. De én igenis tudom irányítani. Nem fogok beleszeretni. Azt megtették már éppen elegen, és én nem akarok beállni a sorba. És ez nem makacsság vagy büszkeség. Ez színtiszta realitás. Mi értelme lenne? Na jó, a szerelem alapból nem egy értelmes dolog, de mégis…ez azért hatalmas hülyeség lenne. Beleesni valakibe, aki ezt képtelen viszonozni? Akiért mostanában nagyon sokan epekednek? Aki olyan válogatós, hogy soha nem kerülhetnék közel a szívéhez? Aki a személyiségem pontos ellentéte? Na ez lenne a nagy butaság, és én ennél okosabb vagyok.
Ha szeretném, azt hiszem képzeletben egy hatalmas kijózanító pofont adnék magamnak. Egy amolyan lelki pofont. Hogy tudjam, bármennyire is fáj nem szeretni valakit, akit szeretni akarunk, sokkal nagyobb fájdalom a viszonzatlan szerelem. Hogy a saját lelki pofonom nem mérhető ahhoz a lelki pofonhoz, amit Ő adhatna nekem…akaratlanul is.
Ha szeretném, akkor minden erőmmel azon lennék, hogy elszakítsam magam tőle. Hogy a szívem kőkeményre szilárduljon, és azon a szavai, a tekintete ne tudjanak bejutni. Hogy az eszem átvegye az irányítást a szívem fölött. Ha szeretném, meg tudnám magam védeni a saját érzéseimtől. Ha szeretném…de nem szeretem, és ha okosan játszom, akkor nem is fogom, mert nem szabad és néha a szabályokat be kell tartani. Még ha nem is mi hoztuk őket.
