Nem őt kerestem, véletlenül akadtam rá. Első pillantásra megtetszett, pedig alig láttam belőle valamit. Megnéztem közelebbről és tudtam, hogy őt akarom.

Különleges volt. Csak állt némán és egyenesen engem nézett. Hatalmas kék szemei egyszerre voltak titokzatosak és olyanok, akik minden titkát fel akarják nekem fedni. Engem nézett, de mégis, mintha az egész világot belátta volna. Ajka kicsit kinyílt, mintha szólni akarna, mintha a világ összes kérdésére tudná a választ, és ezeket meg akarná velem osztani.

Ahogy az arcát néztem, visszatükröződni láttam benne magam. A szemeiben az én szemeimet láttam. Nem volt szomorú, inkább titokzatos. Olyan, mint akinek szívében millió elrejtett és mélyen őrzött fájdalom él, melyet nem oszthat meg akárkivel. Olyan volt, mint én.

És akkor jöttem rá, hogy jó ideje őt keresem már, csak lekötötték a figyelmem hamis másolatai. Olyanok, akik a nyomába sem érhettek.

Egy pillantást vetettem rá, és éreztem, hogy ő lenne a megfelelő. Még egy pillantást vetettem rá, és többé nem tudtam róla levenni a szemem. Akkor tudtam, hogy ő a tökéletes.

És igen…őt akarom a fejlécemre:

Az őszt az elmúlással szokták azonosítani. Míg tavasszal ébredni kezd a világ téli álmából, addig ősszel mér készül az új álomra. Lehullanak a levelek, eltűnnek a virágok, a nap is kevesebbet süt már. Lassan minden közeleg a vége felé, mindennek lejárt az ideje.

De nem csak a természet haldoklik, hanem azt veszem észre, hogy az ősz sok egyéb szempontból is búcsúzásra kényszeríti az embereket.

Az elmúlt 1-1,5 hétben három ismerősöm kapcsolata ért véget. Az ősz eljött, a levelek lehullanak, a boldogságok is elmúlnak.

Az én boldogságom is elment a nyárral együtt. Az idei nyár unalmas volt, de annak ellenére szép. Mert széppé tette nekem. Most, hogy vége a meleg napoknak, vége van a nevetésnek is. Ez a világ rendje, minden elmúlik. Úgy tűnik ez az idei ősz a lelkemben is leveleket hullat. A szerelem virágának leveleit. Virágokét, melyeknek nem kellett volna kinyílniuk.

Nem kesergek mégsem. Tudom, hogy most rossz, és hogy ami elmúlt, az nem térhet vissza többé, de azt is tudom, hogy az ősz után eljön a tél, és ha a télnek is vége, akkor jövőre is lesz tavasz és nyár. Jövőre is sütni fog a nap, jövőre is rügyezni fognak a fák. Azok már más rügyek lesznek, más virágok, más érzések, másik nyár…de nem lesz rosszabb, csak más.

Az elmúlt nyarak pedig a szívemben élnek, mint emlékek, melyekre a hideg téli napokon olyan kellemes visszaemlékezni.

Tegnap este furcsa érzés fogott el.

Egész jól voltam, minden rendben volt, beszélgettem a barátaimmal msn-en, amikor is bejelentkezett Ő. Hirtelen meglepett, két okból is.

Az egyik az volt, hogy arra számítottam, hogy hosszabb ideig tartózkodik majd külföldön. Egész pontosan úgy számoltam, hogy majd valamikor pénteken ér haza, és a hétvégét a szüleinél tölti, így msn-re leghamarabb vasárnap jön. Ennek ellenére már tegnap este látnom kellett, ahogy bejelentkezik.

A másik pedig az volt, hogy elutazása előtt még tiltva voltam az msn-jén. Ezt onnan tudom biztosan, hogy egy közös ismerősnek vasárnap egész nap online volt, ellenben nálam offlineként jelent meg. És az, hogy tegnap láttam bejelentkezni, azt jelenti, hogy levette a tiltást a nevemről.

Nem tudom miért tette. Azt sem tudom miért tiltott, így azt hiszem hiábavaló lenne fejtegetni, hogy vajon miért adta meg azt a nagy kegyet, hogy láthassam a nevét az online felhasználók között. Beszélni egész biztosan nem akart velem, hiszen akkor írt volna. Talán kíváncsi volt rá, hogy írok-e neki? Nem írtam. Van egy pont, ahonnan muszáj büszkének lenni, mert már minden más elveszett és a büszkeség elvesztésével sem nyerhetném vissza azokat, amiket úgy hiányolok. Akkor pedig tényleg nem maradna semmim.

De az a pillanat, amikor bejelentkezett, rettenetes folyamatokat indított el bennem. Sosem tudtam, hogy ilyen lehet, sosem volt még velem ilyen. Egy pillanat alatt jéghidegre hűltem, és éreztem, ahogy az egész testem megmerevedik. Mintha kővé váltam volna. Utána pedig a gyomrom remegni és görcsölni kezdett. A testem remegett, egyszerűen képtelen voltam abbahagyni a remegést. Fáztam, nagyon fáztam még nyakig betakarózva, az ablakot becsukva is. És ez tartott vagy 5 percig. Borzasztó volt és nem tudtam miért van ez. Talán a meglepettség? Talán az, hogy még nem dolgoztam fel? Talán a félelem, hogy esetleg beszélnem kell vele? Nem tudom mi volt ez, de mindenképpen valami lelki dolog. Nem akarom többé átélni, emlékezni sem akarok, arra az 5 percre, amikor képtelen voltam uralkodni a testem fölött.

Életem nagyon nehéz negyed óráján vagyok túl.

Az egész egy kellemes kis esti programmal kezdődött. Bent nagyon meleg volt, kint kellemesen hűlt le az idő, én pedig a nyitott ablaknál, a friss levegőt élvezve netezgettem. Teljesen szokványos este volt, egészen addig a percig, amíg nem hallottam valami furcsa zajt. Szárny berregés volt, mint amikor egy bogár repked szélsebesen. „Na de idebent?”- gondoltam.

Felpillantottam a plafonra és senkinek nem kívánom azt a borzalmat, amit ezután éltem át.

Egy hatalmas nagy poloska (mint utólag utánanéztem, becsületes nevén zöld bogyómászó-poloska, alias Palomena prasina, továbbiakban vérszomjas fenevad) repkedett fenyegetően a csillár körül. Ekkor még nyugodt voltam, gondoltam majdcsak megmutatom neki a kivezető utat, mert itt bent úgysem érezné jól magát. Szélesre tártam az ablakot, elhúztam a függönyt, mert tudtam, hogy ezek a buta jószágok soha nem találják meg azt a parányi rést, ahol olyan könnyedén beröppentek. De Palomenát ez nem izgatta különösebben, csak szálldogált ott könnyedén, nem zavartatta magát. Olyan volt, mint egy új lakó, aki épp felméri leendő otthonát. De én nem akartam, hogy a fenevad az én szobámban éljen.

Gyorsan összeszedtem minden bátorságom és egy darab papírt is, majd elkezdtem vele kifelé terelgetni. Agresszíven reagált kedves segítségemre és elkezdett körözni. Megijedtem. Gondoltam, más megoldás kell, amint leszáll, lecsapom, hogy lássa, nem látom szívesen és megszédülve kirepül majd.

Nem így történt. Letelepedett a még Gábortól kapott rózsákra, amik már kiszáradva lógtak a csillárról. A Palomena prasina ugyan növényi nedvekkel táplálkozik, de azokban a rózsákban ugyan semmi nedvességet nem talált volna. Kicsit ütögettem a virágot, de csak a levelei sérültek, a gonosz démon meg se rezzent. Gondoltam rózsával együtt hozzá nyomom az égőhöz, hátha nem fogja élvezni az általam felkínált szolárium lehetőségét. De ez egy masszív szörny volt, nem zavarta semmi.

Elővettem egy üveg parfümöt és elkezdtem vele fújogatni a dögöt. Erre bepöccent, mert újra körbeszállt a szobán, néha felém is elindult. Féltem, rettenetesen, de nem érdekelt. Bátornak kellett lennem. Aztán egyszer csak nekem támadt. Rám is repült, azt hiszem, de riadtan vertem le magamról. Ő meg repült tovább. Csak fújtam és fújtam, mire már én jobban fulladtam, mint Palomena. Visszament a rózsára és élte világát.

Ekkor jött Jani, a nagybátyám. Le akarta szedni, vagy kiüldözni…nem tudom melyik. Minden esetre azt érte el, hogy a fenevad átrepült a nappaliba és az ottani csilláron lelte meg nyugalmát. Kétségbe estem, hiszen itt sokkal nagyobb mozgástere volt és fennállt a veszélye, hogy nem is megy el innen, hanem majd egy szép napon végelgyengül. Persze nálunk, és mint egyetlen hozzátartozói, temethetjük el saját költségen.

Talán kicsit beparáztam. Talán egyet-kettőt sikítottam is, amolyan visszafogott stílusban, mert igaz, hogy még nem volt este 10 (vagyis még nem csendháborítás), de nem akartam, hogy azt gondolják a szomszédok, hogy éppen ölnek. Sírtam is, mert teljesen tanácstalan voltam.

Chemotox!!! Villant be az ötlet. Nem tudtam, hogy hol tartjuk. Felhívtam anyut…semmi. Biztos épp dolga volt. Hívtam apát…semmi. Gondolom akkor ért be a munkahelyére. Kerestem, kerestem, de sehol semmi. A fiúk sorra megcsodálták a redvás bogarat, de senki nem tudott hatékonyan eljárni.

Aztán megtaláltam a csodafegyvert. Nem akartam én ráfújni, mert tanultam a parfümös-megtámadós dologból. Bementem a fürdőszobába és az ajtó mögül kukucskáltam ki. Nem láttam semmit, de hallottam, ahogy a Chemotox sziszeg. Zene volt füleimnek. Addig, amíg Lackó nem szólt: „Ennek ez sem használ”. Elsápadtam. Micsoda túlélő bogár ez, mivel lehet megölni. Nyomatták neki a rovarirtót, de még mindig sétált, majd leesett. Pillanatra megkönnyebbültem, felsóhajtottam…majd sétálni kezdett a szőnyegen. Jani bement az én szobámba, átadta nekem egyetlen, és nem túl hatásos fegyverünket, én meg adtam neki, ahogy bírtam. Már átváltozott fehér bogyómászó-poloskává, annyi vegyszer volt az undorító testén, de még mindig mászó poloska volt. Mi már majd megfulladtunk, ő még menekült. Jani jött, Jani eltaposta.

Vége lett. Én még mindig remegtem és még mindig bennem éltek azok a rémes képek: én a bogarat ütlegelve, én a bogárral a mellkasomon, én a bogár elől szaladva, én ahogy sírva keresem a Chemotoxot…

Kértem a fiúkat, hogy vigyék ki a holttestet, de nem tették.

Én nem mertem hozzányúlni.

Ott hagytam, ahol volt.

Később, hogy a macska nehogy megegye, letakargattam egy halom szalvétával és rátettem egy kosarat. Majd valaki reggel eltünteti. Én meg próbálok megnyugodni.

A hétfői nap végtelennek tűnt. Reggel nyolctól este hatig órák…

Legalábbis az órarend szerint.

Aznap reggel korán keltem, hajnali hatkor. Ez lehet, hogy nem hangzik olyan megterhelően, és idővel biztosan bírni fogom, de a nyáron megszoktam, hogy későn fekszem le és alszom, ameddig szükségesnek érzem. Persze nyilván könnyebb lett volna az ébredés, ha előző nap nem neteztem volna éjjel fél egyig, és nem forgolódtam volna álmatlanul kb. kettőig.

Amikor nagy nehezen kimásztam reggel az ágyból, csak azt éreztem, hogy hideg van. (Mostanában minden nap fázom). Kikászálódtam a fürdőszobába és próbáltam némi életet lehelni magamba. Mindent nagyon-nagyon lassan csináltam, majd azt vettem észre, hogy késésben vagyok.

Kikaptam valami ruhát a szekrényből és gyorsan felvettem. Reggelizni nem volt időm, gondoltam majd veszek valamit. Majd gyorsan elindultam, hogy Dittinek ne kelljen rám sokat várnia. Az aluljáróban kisebb fajta ledöbbenés lett rajtam úrrá, amikor megláttam azt a rengeteg embert. Tavaly ilyenkor még a koliból jártam be, ami gyalog is 1,5-2 perces, tömegmentes utat jelentett. Később, amikor már innen jártam, akkor vagy később kezdődtek az órák, vagy nem mentem be a koraiakra, vagy már vége volt az általános-és középiskolai tanévnek. De az is lehet, hogy csak elszoktam már ettől az egymást lökdöső, mindig siető mentalitástól. Átverekedtem magam a tömegen, ahogy mások is tették és utolsó pillanatban felugrottam a metróra. Még éppen felfértem.

 Persze elkéstem és ő már ott volt, pedig tavaly mindig én értem oda hamarabb. Meglepő volt látni élőben az új frizuráját, kicsit úgy is éreztem, hogy ezt nagyon nehéz lesz megszokni. De a nap végére már egész hozzászoktam, és tényleg jól is áll neki. Tegnap pedig már kimondottan szépnek találtam. Olyan vidám és energikus, noha maga Ditti elég fáradtan viselte ezt a hetet. (Pont mint én)

Beértünk a suliba, mindketten hulla fáradtan. Hamarabb is értünk, mint az óra kezdődött volna. Elszaladtam venni ásványvizet, hogy azért mégse halljak szomjan egész nap. Az automata persze szokásához híven, nem akarta elfogadni a papír pénzt, váltani meg senki nem tudott a közelben. Visszaballagtam a csajokhoz, némi csalódottsággal, és némi reménnyel, hogy majd ők váltanak nekem pénzt. Egyik csoporttársam végül meg is oldotta a problémát, én meg siettem, nehogy elkéssek az óráról.

Aztán közölték, hogy a tanár defektet kapott, majd csak kilencre jön. Addig a büfében ücsörögtünk és beszélgettünk, illetve előtte még Dittivel elszaladtam a pékségbe. Nagyon szeretem, mert közel van, olcsó és mindig frissek a péksütemények. Vettem egy pizzás csigát, mert az a kedvenc. Szocpol előtt el is nyammogtam rajta.

Közben Évivel is találkoztam hosszú idő után. Csicsergett és csicsergett…ahogy mindig. Volt mit mesélnie, hiszen hetek óta nem találkoztunk.

Aztán elkezdődött az óra és halálosan untuk. Először beszélgettünk Dittivel, az kis ideig lekötött, de mindketten nagyon álmosak voltunk. Aludni még korai lett volna, hiszen a többiek mind nagyon aktívak voltak. Amőbáztunk…nyertem, háromszor:D Aztán bolháztunk, abban meg senki sem nyert, vagy mindenki…attól függ, hogy közelítjük meg.

Az órának hamarabb vége lett. Utána punnyadtunk az udvaron. Aztán fotódokumentáció óra, ami érdekes volt, de rettenetesen hosszú. Kaptunk egy olyan csoportos feladatot, hogy válasszunk képet egy újságból és írjuk le, ami a képre nézve eszünkbe jut. Mi egy National Geographicot választottunk. Persze, mint kiderült, valami párzásos kiadás volt, így egy szexuális aktust létesítő medvepár képére esett a választásunk. El lehet képzelni, kinek mi jutott eszébe a képről. Naná, hogy nekem kellett felolvasnom, pedig az elmúlt két évet megúsztam mindenféle szereplés nélkül. Nagyon zavarban voltam, úgyhogy gyorsan elhadartam az egészet.

Az utolsó óra…már nem is tudom, mi volt, de gondolom eléggé lefárasztott. Aztán hazajövet, már itt volt Jani, aki ezen a héten a „szobatársam” lesz. Megdöbbentő rendetlenség van a szobámban, ami egy kissé zavar, pedig egyáltalán nem vagyok rendmániás. De pár nap, és a padlót beterító utazótáskák eltűnnek, úgy mint ahogy a kis széken lévő zoknik és alsó gatyák is.

Tegnap annyival volt jobb, hogy csak délután kellett menni. Persze az sem igazán tetszett, mert már a „menni kell”-nél kezdődött a probléma. De kettőtől hatig voltunk, ami akárhogy számolom, csak 4 óra, tehát túlélhető.

Ma sem volt sokkal több elfoglaltságunk. Ami megalapozta a nap hangulatát, az az volt, hogy kis híján elkéstünk. A 4-es 6-os valamiért kimaradt egy ideig, így metróval kellett mennünk, ami kitérő, meg átszállás…ááá, nem volt jó. 8 percet késtünk…volna, ha a tanár ott lett volna. Aztán mondta, mondta és mondta. Hazaérve már iszonyú éhes és rettenetesen álmos voltam. Most ébredtem fel délutáni sziesztámból. A hétnek már vége. Ami a tanítást illeti. Holnap és holnapután nincs suli. Majd hétfőn kezdődik minden elölről. Addig meg igyekszem leszokni a sokáig alvásról.

Mostanában nagyon sokat akartam blogolni. Nem is egy bejegyzést kezdtem el és hagytam félbe. Szándékomban áll majd befejezni őket, talán a mai nap folyamán meg is történik ez, legalább részben. Azt is tervezem, hogy a jelenleg nem publikus postokat publikussá fogom tenni, persze előtte még szükségét érzem egy beszélgetésnek. Mivel a beszélgetéshez két ember kell, és nem biztos, hogy partner lesz ebben, így a beszélgetés elmaradását is egyfajta jelnek fogom venni. Ha elég sokáig néz levegőnek, akkor azt válasznak veszem a kapcsolatunkat körüllebegő összes kérdésre.

Ezzel a blogolással az a probléma, hogy a gondolataim mindig éppen akkor jönnek, amikor nincs időm leírni őket. Vagy este, amikor már kikapcsoltam a gépet és hulla fáradt vagyok. Vagy pedig reggel, amikor sietek, hogy el ne késsek a suliból.

Nincs mese, ha épp van egy kis időm, akkor lejegyzek pár kulcsszót és talán visszajönnek a gondolatok később is, amikor már lehetőségem írni.

Csak amikor időm van, akkor már hangulatom nincs. De holnap nincs suli, sőt már a héten egyáltalán nincs és talán egy pillanatban megszáll az ihlet.

Az előző bejegyzést előbb el kell hallgattatni!

Azt hiszem, ez lesz az első időzített bejegyzésem. Terveztem már máskor is, de az nem készült el időben. Azt is neked szántam, úgy, ahogy ezt is.

Nem tudom, hogy elolvasod-e, lényegében már mindegy is, hiszen terveim szerint, mire ez a bejegyzés megjelenik, mi már csak a múlt árnyai leszünk egymás szemében.

Nagyon rossz pillanatomban írtam, az igaz, így valószínűleg nem tudok objektíven írni, de mivel érzésekről van szó, eleve kizárt az objektivitás.

Kezdeném a lényeggel, mert onnantól már minden csak okfejtés, ami téged vagy érdekel, vagy nem. Noha abban sem lehetek biztos, hogy egyáltalán eddig eljutottál.

Szóval a lényeg röviden annyi, hogy bár nagyon boldog voltam az elmúlt időszakban, azt hiszem, nem kellene többet találkoznunk, sem beszélnünk, sem tudni egymásról.

Drasztikus, de amit érzek, az is az. Többen mondták már egy ideje, hogy ezt kell tennem, de úgy gondoltam hülyeség lenne, amíg működik az, ami van. Holott ma már én is belátom, hogy ez koránt sem működik, mert Te nem akarod, hogy működjön.

Az eleje nagyon jó volt, pedig nem is akartam veled megismerkedni. Nem azért, mert nem voltál szimpatikus, hanem mert már belefáradtam az ismerkedésbe. De mivel kedvesnek tűntél, gondoltam, az ismerkedésből rossz nem sülhet ki. Annyit beszéltem veled, mint senki mással. Egy idő után vártam, hogy este legyen, végezz a munkával és tudtam, hogy ha hazaérsz fellépsz msn-re és beszélsz majd velem. Mindig rám írtál, mindig Te, és sose én.

A találkozással romlott el minden. Azt hiszem, azt már nem kellett volna, és én nem is akartam. Éreztem, hogy onnantól minden megváltozik, eltűnik a varázs, a nagy érdeklődésed. Mondtam, hogy én nem tartozom az általad istenített „fullos csaj” kategóriába. De te nem hitted el. (Valószínűleg a fullos csajok is azzal jönnek, hogy ők nem fullosak).

Minden más lett. Az első találkozás garancia volt arra, hogy ez a dolog lassan cseng majd le, és tűnik el a semmiben, ahonnan már nincs út visszafelé.

Érdekes, hogy az emberek mennyire nem helyeznek nagy hangsúlyt a csókolózásra. Sokan csókolóznak sok mindenkivel pillanatnyi szeszélyből, vagy mert elkapja őket a pillanat heve. És mégis, ha az ember jól gazdálkodik a csókjaival, akkor sorsokat tud megpecsételni velük. Az, hogy akkor nem kaptam csókot, olyan válaszokat adott meg nekem, amiket szavakkal talán kellemetlen lett volna kimondani. Neked is, nekem is. Mert milyen lett volna neked, ha el kell mondanod, hogy mélységeset csalódtál? Hogy nem azt kaptad, amit vártál? És milyen lett volna nekem elmondani, hogy talán még életemben nem lepődtem meg ennyire magamon? És, hogy én egyáltalán nem csalódtam, ha mégis, akkor csak kellemesen? Megkíméltél mindkettőnket egy beszélgetéstől, mely közben mindketten feszengtünk volna, és amelyet valószínűleg nem követett volna több.

Egy pár napig azonban nem éreztem a változást, azt leszámítva persze, hogy eltűntek az illúziók, a lehetőségek. Mégis, olyan boldog (talán kicsit reményteli) volt, hogy némileg meghosszabbítottad nekem a boldogságot. Nem volt már olyan, nem volt már a régi, de még szép volt. Napról napra kicsit rosszabb, de sokáig szép.

Barátság…te így nevezted. Én is így, de nem éreztem annak. Azt hiszem Te sem. Én többnek, Te kevesebbnek. Én közeledtem, Te távolodtál.

Észrevettem én is, ne hidd, hogy nem. Ne hidd, hogy az apró célzások nem jutottak el a tudatomig. Egyszerűen nem akartam velük foglalkozni, hiszen semmi olyat nem mondtak, amit ne tudtam volna az első találkozás előtt is. Hogy remény volt-e bennem az más kérdés, talán nem is fontos kérdés.

Aztán jött a szomorúság. Emiatt a zavaros állapot miatt. Hogy nem volt kimondva semmi, hogy minden csak sejtés volt, még ha nagyon is jó sejtés. Tudtam mindent, de nem akartam foglalkozni vele. Akartalak és nem érdekelt, hogy Te nem akarod. Önző voltam, mert boldog akartam lenni. Olyan nagy bűn ez?

Majd éreztem, hogy kezdesz levegőnek nézni. Nem mindig, csak olykor. Gondolom a fullos csajok miatt, akik mostanában nagyon odavannak érted. És olyan szomorú lettem, mint amilyen már régen. Régen, hiszen, amióta ismerlek, boldog voltam.

Egyszer rákérdeztél valamire. Szíven ütött, mert mintha olvastál volna bennem. Megijedtem és haragudtam rád. Nem akartam, hogy tudd, vagy ha igen, én akartam elmondani. De így nem lehetett. Le kellett tagadnom. Nem volt más megoldás. Gondoltam ez végül is jól jött, mert majd jobban titkolom az érzéseim. És már benned sem lesz gyanú.

De nem hazudtam lényegében. A megállapításod úgy szólt, hogy többet akarok tőled, és ez nem volt igaz. Ha azt mondtad volna, hogy többet érzek, az már igaz lett volna. Csak nem éreztem fontosnak, hogy Te ez tudd. Féltem, hogy elveszítelek. Azt is, ami van, és akkor nem lesz semmi. Féltem ettől, és azt hiszem jogosan.

És reménykedtem is. Nem abban, hogy valaha megszerethetsz, mert azzal tisztában voltam, hogy kizárt. Hanem abban, hogy ez a viszonylag jó szituáció minél tovább megtartható.

Te nem akartad ezt sem, és most levegőnek nézel. Figyelmen kívül hagyod, hogy létezem, és ha mégis eszedbe juttatom, akkor gyorsan törölsz az életedből egyet klikkeléssel. Ha írok, nem válaszolsz. Nem is köszönsz, csak bezárod a csevegő ablakot és az életed megy tovább, mintha nem történt volna semmi.

Hol van már az a fiú, aki munka után a telefont nyomkodta és késő éjszakákig beszélt velem? Eltűnt azon az első találkozáson. Az a fiú, akit most ismerek, nem foglalkozik velem. Elfelejtett. Csak egy fénykép volt, ami egykor lekötötte az érdeklődését, és aki a kép mögött van, már nem érdekli. Ez a mostani fiú nem az, akit én elkezdtem megszeretni.

Te változtál? Én változtam? Vagy sosem voltál az, akinek mutattad magad? Ezt már sosem fogom megtudni és talán jobb is.

Most elköszönök tőled, mert bár még oldalakat tudnék írni, nem látom értelmét. Főleg, ha nem jut el hozzád semmi, abból, amit mondok. Én mindig emlékezni akarok rád, mert egy boldog időszakot köszönhetek neked. És szép volt, ahogy Te is az voltál. Most pár napig messze leszel és ez azt hiszem elég idő, hogy bedobozoljam a szívemnek azt a pici részét, ami hozzád köt. És elsírjam azokat a könnyeket, amik neked járnak. De onnantól már neked nem jár semmi. Tudom, nem is várod. Ez inkább magamnak ultimátum. Mindent el kell gyászolni, ami elmúlt, de ez nem volt olyan szép, hogy sokáig sirassam.

Minden esetre hiányozni fogsz. Nem, nem is Te. Az a fiú, akitől levelet kaptam egy napon az only you-n. Ő fog hiányozni és nem az, aki a cseppet sem tapintatos lerázási technikával próbálta tudtomra adni, hogy az égvilágon semmit nem jelentek neki.

Utolsó gondolatként azt kívánom neked, hogy legyél mindig nagyon boldog. Találd meg azt, aki minden szempontból tökéletes számodra. (Legyen az új fullos csaj, vagy régi ismerős). Én teljes szívemből kívánom a boldogságod és remélem minél hamarabb megtalálod. Minden álmod váljon valóra, érd el a céljaid és legyen nagyon szép és sikeres életed.

Szünet lett. A díszterem ablakában ültem, onnan néztem le a suli parányi világára. Mindenki vidám volt, első nap a suliban, az elsősöknek pedig még minden új. Nevetgéltek, örültek az újonnan szerzett ismeretségeknek, mások a rég nem látott barátoknak.

Én kiültem az ablakba, sosem tettem még ilyet. A nap sütött, szinte égetett a ruhán keresztül is. Csak néztem a boldog arcokat és arra gondoltam, vajon az én arcomon mit látnának?

Látnák rajtam, hogy gondolatban nagyon messze járok? Hogy amikor tekintetem a semmibe mered, akkor valami nagyon messzi helyen, valaki nagyon fontos emberrel vagyok? Látni-e vajon rajtam, hogy minden mosolyom mögött egy-egy el nem sírt könnycsepp lapul? Hogy bár vannak vidám perceim, belül azért rendületlenül sírok.

Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha repülhetnék. Ha olyan magasra és messze szállhatnék, ahol senki nem láthat. Ahol kedvemre sírhatnék anélkül, hogy bárki megkérdezné mi bánt. A könnyeim eltűnnének a levegőben és a szívem is megszabadulna a hatalmas súlytól.

Néztem a semmibe, és én is oda vágytam. A része akartam lenni. Eltűnni a világ elől. A semmibe veszni, és semmivé válni.

Ha szeretném…írtam nem olyan régen. Azt hiszem hazugság volt minden. Nem neki hazudtam, nem is másoknak, hanem magamnak. Jobb volt hinni, hogy a dolgok az irányításom alatt állnak, hogy minden úgy megy, ahogy mennie kell. Azt hittem, ha hazudok magamnak, ha elhitetem magammal, hogy minden a legnagyobb rendben van, akkor úgy is lesz. Idővel elhiszem majd és akkor már nem hazugság lesz. Mert mindenki számára az az igaz, amit annak tart. Féltem a következményektől. Hogy mi lesz, ha kiderül az igazság, mit veszíthetek akkor. Ma már nyugodt szívvel jelenthetem ki, hogy amit veszthettem, már mind elvesztettem. Mi értelme hát hazudnom magamnak? Szeretem. Igen, ez az igazság, és annyira jó kimondani, ha neki nem is mondhatom soha. Először írtam ezt le, és azt hiszem utoljára is. Most kijött belőlem ez a szó, felszabadult az érzés, és ez a legtöbb, amit a helyzetből ki lehet hozni. Érzek, de nem szabad éreznem. Vágyom, de nem szabad vágynom. Látni akarom, de nem szabad látni. Hallani akarom a hangját, de nem hallhatom. Két rózsa maradt utána. Egy boldog múlt szomorú emlékeiként merednek rám a plafonról. Emlékek…szép pillanatok, amiket örökre őrzök majd. Nem felejtem el Őt. Ha akarnám sem tudnám, mert rövid időre az életemhez kapcsolódott. Része volt akarva, akaratlanul. A jövőm része nem lehet, de a múltam részeként őrizni fogom.

Úgy volt, hogy ma találkozunk. Annyi mindent akartam Neki mondani. Nagyon sokat, mert tudtam, hogy ez lesz az utolsó alkalmam, hogy láthatom, hogy beszélhetek vele, hogy átölelhetem. Annyi mindent mondtam volna búcsúzóul…de nem lehetett.

Tegnap írtam neki, de semmi reakció. A lehető legbunkóbb dolog, amit ember tehet, hogy semmibe veszi a másik embert. Egy olyan embert, akit (igaz hamisan) a barátjának nevez. Ő ezt tette. Hiába írtam neki kétszer is, laza mozdulattal eltüntette a szeme elől, amit írtam. Ma nem volt msnen. Illetve egyszer bejelentkezett, ha jól emlékszem, és vártam, hogy majd ír, mert most rajta a sor, de mire visszajöttem a szobámba, eltűnt. Talán az anyjáéknál van, de valami azt súgja, hogy nem. Alighanem rejtve van, és én ugyan ráírtam mérhetetlen tehetetlenségemben, de válasz nem jött. Vagy tényleg nincs fent, amit ilyentájt kétlek. Vagy egyszerűen megint szarik arra, amit írok. Vagy letiltott, ami az ő szemében semmiség.

Csakhogy nekünk beszélnünk kéne basszus. Nekem már nála kéne lennem. Már rég a somlóit kéne ennünk, meg a sütit, amit mama hozott és azonnal csomagoltam neki belőle.

Anyuék folyton kérdezgetik, hogy megehetik-e már a túrórudit, amit neki vettünk (nagyon szereti), én meg mondom, hogy még ne, mert bízom benne, hogy egyszer majdcsak ír. De nem tudom, lenne-e értelme még találkoznunk most, hogy ennyi keserűség és szomorúság van bennem.

Mégis…én szeretnék elbúcsúzni tőle….szerettem volna. Mert nem értem a pasikat. Miért így tűnnek el? A másikat semmibe véve? Sajnálom, ha szerinte ezt érdemlem: hogy sunyi módon lépjen le. Tudta, hogy mit érzek, még ha tagadtam is. Mégis úgy érzi, hogy ez a tisztességes. Eltűnni szó nélkül.  Eltűnni úgy, hogy az nekem minél jobban fájjon. Hát ha így van, akkor tényleg fáj. A tegnapi is fájt, de az hogy így átbaszott. Hogy reggel óta várom msn-en, hogy három óta várom a választ az e-mailemre, hogy 5 percenként frissítek rá, és mindig van új levelem valakitől, de egyik sem te vagy.

Átbaszás szagú a levegő és könnyízű az éjszaka. Sírok, mert megbántottál. Sírok, mert félreismertelek. Sírok, mert el kell téged felejtenem. És sírok, mert még csak el sem köszönhettem tőled.

A lány az ablakban állt. Az ablakban, ahol olyan sokat álmodozott. Az ablakban, ahonnan majdnem ellátott odáig.

Már nem álmodozott. Szíve már nem volt elég erős az álomszövéshez. Csak nézte, nézte a tornyot, mely mögött ott lakott Ő. Azon töprengett, hogy vajon mit csinál? Gondol-e rá egy kicsit? Bánja-e, hogy a lánynak ekkora fájdalmat okoz? Tiszteletben tartja-e a lány kérését és megadja neki még azokat a válaszokat? A válaszokat és a búcsú lehetőségét, hogy a lány ne csak testileg, de lelkileg is el tudjon szakadni tőle.

A lány nem tudta. Úgy érezte Ő már nem akar neki válaszolni, nem segít neki túllépni ezen a fájdalmas helyzeten. Nem engedi neki, hogy még utoljára ránézzen és hozzászóljon. Kitörölte az életéből, mintha soha nem is találkoztak volna.

Csak állt az ablakban és nézett a messzeségbe. Érezte, hogy szemei izzani kezdenek és egy-egy forró könnycsepp csordult ki belőlük. Végigfolytak arcán, melegen és simogatóan. Majd még egy és még egy. A következők már nem voltak simogatóak, bőre érzékennyé vált és a könnyek égettek, mint a sav. Fájt a szeme, fájt az arca, de legjobban a szíve fájt. Néhány könnycsepp nem az arcán haladt végig, gyorsabb utat kerestek maguknak, minél előbb menekülni akartak a lány keserű lelkétől. A szeméből egyenesen a levegőbe hullottak, majd tompa koppanással az egy emelettel lejjebbi párkányra pottyantak. Halk, alig hallható koppanás volt ez, de a néma csendben olyan hangosnak hallatszott, hogy a lány szinte összerezzent tőle. „Ilyen hangja van a fájdalmamnak, ha kijut a testemből? Egy halk koppanás lesz a bennem lezajló sírásból, zokogásból és sikításból.”

A meleg őszeleji szél megsimogatta a könnyektől kipirosodott arcát, mintha csak azt akarná mondani, hogy majd lesz még jobb is. A lány bólintott, hogy megértette az üzenetet, de szíve nem tudta átérezni azt. Tudta, hogy lesz majd jobb és boldogabb nap is az életében, de tisztában volt vele, hogy az nem a közeljövőben lesz. Tudta, hogy vár rá a boldogság, de ezzel most nem tudott foglalkozni. Mit is ér a jövő boldogsága, ha a jelen sötét és sivár? A szél tovább simogatta. Talán megesett a szíve a lányon, talán csak nem volt jobb dolga, de nem mozdult mellőle. „Fel a fejjel- suttogta- holnap is lesz nap, és talán szebb lesz, mint ez a mai.” A lány üres tekintettel nézett maga elé, már nem is mert arra nézni, ahol a szíve egy darabja kifacsarva hevert. „Holnap is lesz nap, és az sem lesz jobb. Ezer évig is élhetnék, de az sem lenne elég, hogy megmutassam, mit érzek iránta. Ezer évig is élhetne, akkor sem szeretne engem.” A szél feladta, abbahagyta a gyengéd cirógatást és gyorsabb fúvásokkal állt odébb. A lány suttogni kezdett, alig hallhatóan. Talán annyit, hogy szeretlek, vagy hogy ne tedd ezt velem…ő maga sem tudta. Csak mondta, amit érzett. A szél bólintott és vitte a halk szavakat őfelé. Hogy tudta-e az utat, odaért-e? Azt a lány nem tudta, nem is érdekelte. Hogy a fiú értette-e a szavakat? Akarta-e hallani, akarta-e érteni? Biztosan nem. Fülei süketek voltak már a lány minden szavára.

A lány csak állt az ablakban. Nézett maga elé és agya ezer dolgon gondolkozott. A múlton, ami gyönyörű volt. A jövőn, ami majd egyszer még lehet szép. És a jelenen, amelynek minden perce olyan fájdalmas, hogy úgy tűnik nincs következő lépés. Mintha az idő abban a percben, ott, a hatodik emeleti ablakban megállt volna. A lány rezzenéstelen arccal állt, a könnyei sem hullottak már, csak ajka nyílt meg néha egy-egy halk sóhaj előtt. Majd újra fújni kezdett a szél, a fák vidáman integettek neki. A világ a régi, megszokott kerékvágásban ment tovább. Valami mégis változott a végtelennek tűnő percben. A lány változott meg. Egy része meghalt. Az a része, amelyik álmodni tudott. Mert hogyan tudna álmodni, ha nincsen miről? Ezt akkor és ott megtanulta. A könnyei újra ömleni kezdtek a felismeréstől és zokogott némán, hangtalanul, hogy a világ, amiben nem változott semmi, ne álljon értetlenül a lány fájdalma előtt. Sírásának nem volt hangja, ahogy a fájdalma is csak belső titka volt.

„Majd holnap- mondta fénytelenné vált szeme- holnap minden más lesz!” És könnyeit nyelve, mélyeket sóhajtva feküdt le.

Hogy miként és miről jutottak eszembe a mesék, fogalmam sincs. Egyszer csak fürdés közben valamelyik Grimm mesére gondoltam (már azt sem tudom melyik volt) és azt mondtam magamnak: 22 éves leszel hamarosan, nem kellene már kinőnöd a mesékből?

Nos, majd azt hiszem külön fogok írni arról, hogy fel kellene-e nőnöm vagy sem, de most térjünk vissza a mesékre.

Sokan úgy gondolják, hogy a mese nem más, mint kisgyerekeknek szánt hazug kép az életről és a világról. Hogy nincs más célja, mint a gyerekeket rózsaszín álomvilágba, burokba rejteni a világ szörnyűségei elől.

De ez egyáltalán nem igaz. Azt hiszem igenis sok benne az életszerűség, némi optimizmussal fűszerezve persze, aminek szintén megvan a maga nyomós oka.

Miért is lennének hazugok a mesék? Vannak benne jók és vannak benne rosszak, mint az életben. A rosszak ártani akarnak a jóknak, mint az életben. Vannak szépek, vannak csúnyák, vannak szegények, vannak gazdagok, akárcsak a valóságban. Az emberekkel történnek jók és történnek rosszak…eddig semmi hazugság.

Talán a mesebeli lények miatt gondolják, hogy a mese hamis képet fest? Meglehet, de tény, hogy a gyerekek jobban felfigyelnek arra, ami varázslatos. De ha jobban belegondolunk, ezek a varázslatok nem is olyan valószerűtlenek. Tekintsük őket szimbólumoknak. Nyilvánvaló, hogy nem léteznek tündérek, de a tündér valós megfelelője lehet mondjuk egy rokon vagy egy kedves barát, aki a lehetetlennek tűnő helyzetekben kisegít. Nem varázserővel, hanem egy kedves szóval, egy olyan szemlélettel, amivel mi nem rendelkezünk, vagy egy őszinte, együtt érző kézfogással. Képes reményt adni, amikor mi nem találunk, és képes utat mutatni, amit mi nem látunk. Ez is lehet varázslat, ez is lehet csoda, mégha nem is varázspálcából jön. De azt hiszem minden mesebeli lénynek megvan a maga szerepe. Ha más nem is, akkor az, hogy kimondjon életigazságokat, vagy viccessé tegye a történetet.

És amit még szoktak kifogásolni, hogy a jó mindig legyőzi a rosszat. És ugye ez az életben nincs mindig így. Ezt én is elismerem. Ugyanakkor azt hiszem, hogy egy gyereknek (és egy felnőttnek is) fontos, hogy el tudja hinni, hogy a világ igenis ilyen. Nem önbecsapás miatt, hanem, hogy legyen miért küzdeni. Ha nem hinném, hogy jó emberként képes vagyok legyőzni a rossz dolgokat, akkor valószínűleg két dolgot tehetnék: vagy beletörődnék, hogy az élet kegyetlen és rossz, és feltehetően nem próbálnék változtatni a sorsomon, vagy pedig elkönyvelném, hogy úgy érek el bármit is az életben, ha gonosz leszek (ami persze nem menne, szóval valószínűleg maradna az első). Úgy érzem, hogy az életben nem lehet elég korán megtanulni az optimizmust. És nem utolsó sorban fontos, hogy a gyerekek jók akarjak lenni, és becsületesek, szorgalmasak. Ha pedig elhiszik, hogy így érvényesülnek a világban (higgyék is el, én is hiszek benne a lelkem mélyén), akkor talán nagyobb késztetést éreznek majd, hogy jó emberré válnak. Ez pedig nem egy megvetendő dolog.

Aki pedig olyan mesékre vágyik, amiben a jó nem nyer mindig, a gonoszak is ugyanolyan esendő emberek, mint a valóságban és a legnagyobb szerelem is lehet viszonzatlan, annak ajánlom figyelmébe Andersen meséit. Rám nagy hatással voltak.

A türelmetlenség pedig agyérgörcsöt és magas vérnyomást.
A mai nap kellőképpen stresszes volt. Már jó ideje tudtuk, hogy a mai napon nyitják meg a Neptunt, vagyis meg lehet ejteni a beiratkozást és a tantárgyfelvételt. Izgatottan vártam már napok óta, az órarendet nézegettem, jelölgettem, hogy milyen tárgyakat veszek majd fel a választhatók közül.
Az egyértelmű volt, hogy bár ez a hét áll rendelkezésünkre, hogy elintézzük ezeket a roppant jelentős tevékenységeket, de tudtuk azt is, hogy a tárgyfelvétel elindításakor azonnal le kell csapni a nekünk tetsző tárgyakra, ha nem akarjuk, hogy beteljen a létszám. Egy tárgy volt, amit mindenképpen fel akartam venni: pozitív gondolkodás. Ez az, amire nekem nagy szükségem van, mert egyszerűen képtelen vagyok optimistán szemlélni a világot. Persze az ilyen tárgyaknál mindig elég alacsony a létszám limit, szóval sietni kell.
Azt nem tudtuk, hogy hány órakkor indul az eszeveszett klikkelgetés, hiszen csak a nap volt megadva. Egyik barátnőm hallott valakitől olyat, hogy éjféltől már felvehetők a tárgyak. Szokásomhoz híven veszettül munkálkodott bennem a kételkedés, meg ugye már volt alkalmam megtapasztalni, hogy milyen sajátos a szervezési stílusa a főiskolánknak (leginkább semmilyen), szóval ezt az éjfélt én nem annyira hittem el. De egyszer az életben én is lehetek optimista (ha már pozitív gondolkodás) így egy másik barátnőmmel megbeszéltük, hogy akkor negyed egyig netezgetünk és majd megnézzük, van-e valami előrelépés. Na persze, hogy nem volt. Meglepetést, csalódást nem okozott. Nyugtáztuk, hogy majd reggel 8-kor, vagy délben nagyobb lesz a siker. Fel is ébredtem reggel úgy, hogy 8-ra már a gép előtt üljek. Megint semmi. Hulla fáradt voltam, de nem nagyon tudok napközben aludni, meg aztán tőlünk pár méterre van egy iskola,ahol pontban nyolckor elkezdtek trombitálni az évnyitó alkalmából, aztán pedig 45 percenként hangos zsivaly zökkentett ki félig-meddig lenyugodott lelkiállapotomból.
A csajokkal folyamatosan a Neptunt néztük. Ugyanaz, mint eddig. Elmúlt dél, elmúlt egy óra...
A tárgyak ugyan megjelentek, de felvenni nem lehet őket. Voltak optimista megjegyzések:"legalább tudjuk hány ember jelentkezhet az adott tárgyra"-ja sokra megyünk vele, ha felvenni nem tudjuk, tört elő belőlem a pesszimizmus. Voltak általános bölcsességek: "Mert ebben a suliban semmit nem tudnak elintézni". És voltak jónak cseppet sem nevezhető kívánságok az ügyben illetékesek részére. Elképesztő, hogy három-egyébként rettenetesen kifinomult (némi túlzással persze:)) -lány milyen mocskos szavakat tud képernyőre vetni. Nem is tudom mikor láttam utoljára ennyiszer leírva a k**va és a ba***a meg szavakat. Na de a tehetetlenség és az, hogy egész nap a gép előtt vártunk, ezt hozta ki belőlünk. És nem tudtuk, meddig tart még ez a várakozás.

Aztán egyszer csak az egyikük írta, hogy siker van, minden megy mint az álom. Valóban, nekem ment is. Egy tárgyat nem tudtam felvenni- ki tudja miért?- de a TO ígérte, hogy holnapra javítva lesznek a hibák. A többieknek több tárggyal is volt gondjuk. Valamiért nem engedte a rendszre, hogy felvegyék. Aztán azt hiszem minden megoldódott (kivéve persze azt az ominózus tárgyat, ami nekem sem ment).
Szóval most már hivatalosan is harmadéves főiskolás vagyok és hétfőtől belevetem magam a tanulásba. De legalábbis most be fogok járni:)

Azt hiszem, kijelenthetem, hogy vége van a nyárnak. Nem a meleget tekintve, mert az itt változatlanul kínzó, hanem annak tekintetében, hogy hamarosan megkezdődik az iskola. Az általános és középiskolásoknak, ha jól tudom, kedden. Hogy én mennyire utáltam a nem hétfőre eső iskolakezdést. Nem is tudom miért, de azt hiszem számomra egyértelmű volt, hogy egy olyan nagy horderejű dolog, mint a tanévkezdés csakis egy olyan- talán kevésbé nagy horderejű- napon kezdődhet, mint a hét első napja. De semmiképp sem kedd vagy szerda és hasonlók. Régen egyébként már feszült izgalomban voltam ilyentájt.

Azt hiszem a tankönyvek megvásárlásától éreztem, hogy vége a szünetnek. Hogy elkezdődik a suli. Hogy újra látom a barátokat és a kevésbé barátokat, szóval mindenkit. Pedig a tankönyvvásár kifejezetten utálatos egy dolog volt. Az általános iskolában még szerettem. Elég régen volt, tekintve, hogy a hetedik osztályt már a gimiben kezdtem, de ha jól emlékszem, akkor ott a tanév első napján adták ki a könyveket, amit ugyan kínszenvedés volt hazacipelni, de még mindig jobb volt, mint a középiskolában. Ott ugyanis évfolyamokra volt osztva, hogy melyik napon lehet menni a könyvekért és hatalmas sor kígyózott a suli garázsa előtt (azt hiszem garázs volt). Egy ideig persze jó volt, mert rengeteg megbeszélnivaló volt, de mindenkiben ott élt még a nyári hangulat. A suliban, sokszor több órát állni sorba a könyvekért, nem éppen a legjobb nyárvégi program volt. Mindenki sietett, fáradt lett és éhes, a meleg pedig senkire sem volt jótékony hatással. Sokan már a türelmük végét jártak, mások tolakodtak. Én igyekeztem belenyugodni, hogy ez van, ez a nap ilyen, egy évben egyszer ki lehet bírni. Aztán persze megkaptam a könyveim, és semmivel sem volt könnyebb, mint az általános iskolában. Ha éppen nem volt sok könyvem, akkor azok súlyban bepótolták a hiányt, és több kilónyi könyvvel megrakodva igyekeztem haza. Egyik szemem sírt, a másik pedig nevetett, amikor közölték, hogy néhány könyv még nem jött meg. Örültem, hogy kevesebb a cipelnivaló, de nem lelkesített különösebben, hogy ez nekem év elején még plusz utánajárást fog jelenteni. Ha az egész évfolyamnak nem jött meg, az persze más. Akkor mindig volt egy vállalkozó szellemű, aki ezt intézte. Ha csak néhány darabbal jött kevesebb, akkor mehettem kérdezgetni minden nap, hogy ugyan megvan-e már.

De ami mindig öröm volt, hogy hazaérve végignéztem az összes könyvet. Talán a könyvek lapozgatása, noha nyilván nem érdekelt különösebben, hogy mi van bennük, kicsit közelebb hozta az első napot a suliban. Általános iskolában még szerettem ezeket a könyveket. Színesek voltak és az nekem mindig tetszett. Később már nem tudtak érdekelni a fizika, kémia, földrajz könyvek. Egy volt, amit mindig szeretettel lapozgattam, az irodalom könyv. De ha valamelyik nem is érdekelt, azt is imádtam szagolgatni és lapozni. Szerettem, ahogy a friss, még kinyitatlan könyv lapjai mereven mozognak, hogy nincsenek betörve, pillanatok alatt becsukódnak, ha elengedem a lapokat. Mintha csak azt akarnák mondani: Ráérsz még ezzel, még élvezd, ami a nyárból maradt! És az új könyvek illata. Na jó, azt kifejezetten büdösnek találtam, de mégis jó érzések fogtak el. Tudtam, hogy ez a könyv csak az enyém, egy évig állandó társam lesz (vagyis év elején mindig ez volt a terv) és hogy egyet jelent az iskolával, az iskola pedig a barátaimmal.

Az első napok mindig jól teltek. Általános iskolában az első hét mindig laza volt. A tanárok tudták, hogy kell némi átmenet a nyár és az iskola világa között. Nem lehet csak úgy belerázódni. Minden tanár a nyári élményekről kérdezett, ismerkedtünk a tankönyvekkel, az éves tananyaggal. Az első héten nem kellett tanulni, ez egyértelmű volt.

Gimiben főleg az első év volt jó. Amikor hetedikes lettem, teljesen új osztályba kerültem. Mindenki idegen volt mások számára, persze voltak 2-4 fős csoportok, akik ismerték egymást a korábbi iskolájukból, de az osztály még nem osztály volt, csak egymásnak idegen emberek csoportja. A tanároknak is idegenek voltunk. Minden óra azzal telt, hogy mindenki bemutatkozott. Ezzel az első hét el is telt, nem csináltunk semmi különöset. Nem szerettem ugyan, hogy sokadszorra mondom el magamról ugyanazt a 4-5 mondatot, amit minden bizonnyal az osztálytársak is untak már, hiszen mi mindannyiszor végighallgattuk a bemutatkozásokat, de a tanároknak nyilván még új volt, és mindenki szívesebben töltötte ezzel az időt, mint tanulással. Az utána következő hetekben sem volt olyan nagy a szigor. Persze tanulni már kellett, és beindultak a felelések, mégis azokban a hetekben fontosabb volt egymás és a tanárok meg-és kiismerése, mint a könyvek buzgó olvasása.

Majd két év múlva új osztályba mentem. Hogy miért, annak több oka is van. Tömören annyi, hogy nem szerettem azt az osztályt, nem tudtam igazán beilleszkedni. Sok volt a sznob és én soha nem rajongtam értük. Pár barátommal átmentünk az akkor induló elsős osztályba, és ott újra átéltük az ismerkedős, bemutatkozós heteket. És megtaláltam a helyem is.

A főiskola kicsit más volt. Nagyobb volt az izgatottság, de az idegesség is. Ha a középiskolában rossz volt egy napom, akkor legkésőbb délután 3-kor hazaértem és otthon kárpótoltam magam a rossz délelőttért. De a főiskolán tudtam, hogy haza csak pénteken mehetek, és addig bármi van, azt nekem kell megoldanom, egyedül. Az első hetek nem voltak a legjobbak. Voltak ugyan páran, akiket ismertem már a gólyatáborból, de az addigi iskoláimmal ellentétben, egyetlen ember sem volt, aki a barátom lett volna. Egyetlen ózdiként mindenki idegen volt és megnehezítette a dolgom, hogy a kollégiumban sem volt még szobatársam. Folyton arra gondoltam, hogy legalább egyetlen ember lenne a régi osztályomból, vagy csak a régi sulimból. Az sem lett volna baj, ha előzőleg nem lettünk volna barátok, de mint két ózdi a nagy fővárosban, egymásba kapaszkodhattunk volna. Persze, meglehet, hogy nem így lett volna, de ezt akkor így képzeltem. Kétségbeesésemben és unalmamban folyton egy régi barátnőmmel lógtam, vagy pedig Vele, aki akkoriban legfőbb támaszom és életem legnagyobb boldogsága volt. De rá nem számíthattam. Akkor lökött el magától, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, hogy valaki szeressen.

Aztán persze ez is megoldódott, mint minden. Megjött a szobatársam, megszerettem. Közelebb kerültem néhány emberhez a suliban, már nem unatkoztam, nem voltam magányos.

A mostani tanévkezdést is izgatottan várom. Ez lesz a harmadik évem a főiskolán, sok meglepetésre, nagy újdonságokra nem számítok. Évnyitóra nem tervezek menni. Nem sok értelme van, azt hiszem a tavalyin sem voltam ott. Az elsősön persze megjelentem. Azért is, mert hozzá voltam szokva, hogy addigi iskoláimban kötelező volt a megjelenés. És azért is, mert akkor már a koliban laktam, és az évnyitó helyszínétől egy emelet választott el. Tavaly nem akartam emiatt korábban feljönni Pestre, most meg bérletem nincs. Igen, ez csak kifogás, hiszen közlekedni bérlet nélkül is lehetséges, ha nem is éppen tisztességes, de kedvem sincs.

Itt tankönyvvásár nincs. Szerencsére. Az elmúlt két évben nem is vettem meg sok könyvet. Igaz, a tanulást sem vittem túlzásba. Régebben ilyenkor már buzgón jártam a Tescot és vettem meg a tanszereket. A főiskolán az sem kell. Toll meg papír legyen, ennyi a lényeg. Tavaly vettem egy mappát, azzal elleszek idén is. Esetleg lapokat veszek, vagy néhány füzetet. Most jegyzetelni fogok, jó jegyek kellenek. Tollakat is veszek még, mert tollfüggő vagyok. Abból sosem lehet elég. A tavalyi cuccaim mind jók. A tolltartóm tökéletes és annyira Edis, szóval nem kell új. Semmiből sem kell új. Pedig én élveztem ezeket a vásárlásokat régen. Minden évben legalább 10 füzet. Már a suli előtt ráírkáltam, hogy melyik milyen füzet lesz. A belsejébe mindegyiknek egy idézetet írtam, ami az adott tárgyhoz kapcsolódó érzelmeimet tükrözi. A tankönyvekkel ugyanígy. Itt ilyen nincs. Se tankönyv, se füzet, se idézetek, bár érzelmek akadnak. Főleg ellenérzések.

Hétfőtől lehet beiratkozni. Remélem zökkenőmentesen. Elsőben a beiratkozással nem volt gond, személyesen kellett, papírokat kitöltve. Az a hülyének is megy. Tavaly már nem volt ilyen egyszerű, ugyanis az ETR szerint nem volt elég kreditem az előző félévben (nyilván technikai hiba volt és nem nálam volt kredithiány). A lényeg, hogy kénytelen voltam telefonon megejteni a beiratkozást. Idén remélem nem lesz ilyen gond.

Az imént kimentem a konyhába és kinéztem az ablakon. Ott mindig nyitva van az ablak, és ilyenkor este olyan jó érzés kinézni. A levegő tiszta és nyugalomszagú. Senki nem mászkál, csend van és minden annyira békés, mintha az egész világ aludna rajtam kívül.

A csillagokat kerestem szememmel, de valahogy nem találtam őket. Talán felhős az ég, és ezért nem látok csillagokat. Egyet azonban megláttam. Nagyon fényes volt. Gondolom a Vénusz lehetett, mert úgy tudom, az a legfényesebb, de nem tagadom, hogy sosem voltam jó csillagászatból. Ha nagyon jól kinyitottam a szemem, és egy pontra koncentráltam, akkor több csillag is feltűnt előttem. Halványan és csak egy pillanatig, de láttam őket.

Olyan boldogság öntött el, mint akkor, amikor legutóbb néztem őket. Az már egy hónapja volt. Igen, két napja volt egy hónap. Csak néztem az eget és a gondolataim messze jártak. Valakinél, akit még sosem láttam. Valakinél, akit akkor még nem tudtam merre van, csak azt, hogy közel. A csillagok reményként ragyogtak az égen és lelkemet izgatott várakozás feszítette. Látni akartam, nagyon vágytam rá. Tudtam, minden eldől majd. Tudtam, hogy az a nap változást hoz.

Igazam lett. Megtörtént a változás és valóban minden eldőlt. Ma már kevesebb csillag ragyog fölöttem. Olyan halványan égve, mint amilyen halvánnyá zsugorodott a remény. Ugyanúgy nem látszik, mint a felhők mögött megbújó csillagok. Az izgatottság is alább hagyott. Akkor nyernivalóm volt, most már csak veszthetek. Egy dolog azonban nem változott: látni szeretném. Most is, pont úgy, mint akkor. A különbség annyi, hogy akkor ő is erre vágyott. Most kerülni igyekszik a találkozást.

Egy hónappal és két nappal ezelőtt az járt a fejemben, hogy ki lesz az az ember, akivel majd találkozom. Most az jár a fejemben, hogy ki volt az az ember, akit a számítógép rejtett. Ő eltűnt, és jött helyette egy másik. Ha tehetném, visszadugnám a gépbe és elfelejteném, hogy valaha is kijött onnan. Elfelejteném, hogy valaha is tehernek érzett. Elfelejteném, hogy képes volt elfelejteni.

Érdekes, vannak dolgok, amik megszűnnek egy pillanat alatt. Például a csend. Egyetlen apró pisszenés, és a csend megszűnik. Az a régi ember is így szűnt meg. Épp mint a csend, noha nem egy szóval, de egy pillanattal. Egy egymásranézéssel, egy tekintet mögött rejlő hideg elutasítással. Akkor valami megváltozott. Az a pillanat eldöntötte két ember sorsát. Minden, amit addig építettem vágyakozásból, reményből és az érzésből, hogy fontosak vagyunk egymásnak ebben a világban, ahol az emberek oly keveseket tartanak fontosnak, összeomlott egy pillanat alatt. A remény elillant, a fontosság érzése eltompult és csak a vágy maradt kérdőn, hogy most hogy építkezzen egyedül?

Megkaptam ma az egyik barátnőmtől, hogy egész nap nem írtam semmit. Ami azt illeti, tegnap sem. Nem volt ihlet. Vagy inkább kedv nem volt? Nem is tudom. Kicsit le vagyok fáradva. Hogy mitől, az egy nagyon jó kérdés. Nem csinálok semmit, bár azt a semmit elég intenzíven. Régen rájöttem már, hogy a semmittevés roppant fárasztó tevékenység. Mivel unalmas, az unalom pedig fáraszt, így hamar elfárad az ember, ha testileg-lelkileg elárasztja a nagy semmi.

Két dolog köt le mostanság. Az egyik az olvasás. Pár napja megnéztem filmen az Egy gésa emlékiratait és nagyon megtetszett. Gondoltam, jó lenne könyvben is elolvasni. Na igen, de kinek van mostanság pénze könyvre, amikor kenyér gondokkal küzdünk? Elkezdtem keresni a neten, hogy hol lehetne letölteni, de nem nagyon találtam semmi használhatót. Majd egy fórumon találtam olyanokat, akiknek megvan és átküldte nekem az egyikük. Elkezdtem olvasni. Az első néhány fejezetet meghallgattam hangoskönyvben, mert előzőleg csak azt találtam a neten. De mivel vizuális típus vagyok, így rögtön lecsaptam az olvasható verzióra. Egész jól haladok. Mint mondtam, más örömöm nem nagyon akad.

A másik, ami lefoglal, bár az sokkal jelentéktelenebb mennyiségű időt vesz el, az a két kis állat, akiket a barátikörön nevelek. Egy cica és egy lemúr. Mindkettő komoly karriert épít már. A cica szupermodell guru, a lemúr már majdnem utcaseprő guru. Ez az utcaseprő talán nem hangzik túl sikeresnek, de a guru a lényeg belőle, nem a seprés. Na, velük szoktam játszani. Sok dolgom nincs velük, mert egy-egy feladat után pihenniük kell, az meg sok idő. Így bizonyos időközönként rájuk nézek, elvégzem az aktuális feladatukat és csinálom tovább a dolgom, vagyis a nagy hatalmas semmit. Meg az olvasást.

Szóval erről sok blogolnivaló nincs, talán ezért nem írtam. Aki eddig lefoglalta a gondolataim, most kezd kimászni belőle. Legalábbis nagyon igyekszik. Én meg igyekszem ezt elfogadni, csak hát nehéz, mert nekem hiányozni fognak a mindennapos beszélgetések, a sok nevetés, az érdekes sztorik…egy nagyon jó ember. Ahogy a dalban van: „nehéz a boldogságtól búcsút venni”. Valóban nehéz, mert az ember igyekszik tíz körmével kapaszkodni belé. De én ma lerágtam a körmeim. (Képletesen is és ténylegesen is). Hogy találkozunk-e még? Nem tudom. Akar-e még látni? Nem tudom. Megunt? Nem tudom. Hiányozni fog nekem? Minden bizonnyal. Aztán elkezdődik a suli, és már nem lesz olyan nagy az űr, meg a zűr. Minden jó lesz, ha nem vesz körül az unalom.

Most épp jól elvagyok. Az msn-nel szórakozunk Cicóval, vagyis Morci, mert ő erre hallgat. Nagyon megszerettem ezt az MSN Plust. A színes betűket, meg minden. Most ezzel játszunk, mindenféle csicsa jeleket teszünk elé, átszínezgessük a hátteret, a betűt. Az enyém azt hiszem, olyan lett, mint én vagyok. Morci kicsit sokáig keresgélt, alakítgatott, de az övé is nagyon szuper lett. Nagyon ügyes. És ezt nem azért írom, hogy dagadjon a melle a büszkeségtől, noha tudom, hogy úgyis fog:). Még tökéletesítgeti. Én meg háttereket állítgatok, hogy mindenkinek egyedi legyen. Msn háttereket keresgélve megtaláltam a tökéletes asztalhátteret is. Nagyon nekem való. Kicsit elfogult vagyok, de úgy gondolom meseszép. Fiatal az idő, pár perccel múlt éjfél, ilyenkor kell ilyesmit csinálni. Na de holnap szombat, pihenőnap. (Bár nekem mindegyik az). Legalább tovább alszom reggel és kevesebb idő telik unalmasan. Aztán olvasás, film (mert most töltöttem le azt is) és msn (ahol nagy a pangás). Talán tanulok is, mert azt is kell. De most ilyesmin már nem gondolkodom, majd holnap. Ez már a holnap gondja lesz.

Reggel nagyon korán ébredtem. Éreztem is, hogy nagyon fáradt vagyok, szóval sejtettem, hogy nem alhattam túl sokat. Megnéztem az időt a telefonon, szokásomhoz híven. 06:04 volt, szóval nagyon-nagyon-nagyon korán. Vissza akartam tenni a fejem a pihe-puha (és ezt a szót három különböző módon láttam leírva, szóval lehet helytelenül írtam) párnára, amikor megláttam azt a lényt. Ijesztő volt és gusztustalan. Apró volt, talán egy centi lehetett és szürke. Nem volt lába, legalább is nem láttam, inkább kúszott, mint a kígyók. Még most is kiráz a hideg és elfog a rettegés, ha eszembe jut. Az ágyam szélén ült/állt, mit tudom én mit csinálnak ezek a dögök. Szerintem bámult is, mert amikor ijedten húzódtam hátra, elindult. Az ágy legszéle felé tartott, talán le akart menni, amikor elkezdtem lesöpörni az ágyamról. Féltem, hogy hozzá kell érnem, ezért egy tollal lökdöstem lefelé, ugyanakkor attól is féltem, hogy kárt teszek benne és gusztustalan vére a lepedőmre fröccsen. De olyan gyorsan történt minden, hogy ezt a pillanat törtrésze alatt gondoltam végig, és vadul kapálózva tüntettem el azt a valamit. Hiba volt, mert a tudat, hogy még mindig a szobámban van és talán szaporodni is fog, heves borzongással fog el. Fogalmam sincs mi volt az, valami puhatestű rovar és nagy valószínűséggel a nyitott ablakon jött be. Ezek mindig ott jönnek. Az ember már sosincs biztonságban. Ezentúl nem alszom nyitott ablaknál, bármilyen nehéz is lesz. De én irtózom ezektől és az, hogy még az ágyamba is bemásznak, már mindennek a teteje.

Lehet, hogy paranoiás vagyok, de van egy olyan félelmem, hogy ezek elszaporodnak és egyik reggel, amikor kelnék fel az ágyból, élő bogárszőnygre lépek. Csúszkálnak a lábam alatt a nedves és hideg testükkel, mozognak és csiklandozzák a talpam, én meg eltaposom őket és érzem, ahogy folyik belőlük a hideg és undorító vér.

Vagy csak belegondolok, hogy amíg aludtam, ez a valami a bőrömön mászott, a hajamba is belement (tényleg, hála neki, ma megint hajmosás. Ki tudja hányan vannak a hajamban:S). És olvastam régebben egy cikket, hogy egy ember életében átlag 10 pókot nyel le. Én szoktam nyitott szájjal aludni, és ez az izé olyan pici volt, hogy ha csak résnyire nyitom a szám, akkor is bele tud mászni. Lehet, hogy pár ilyen rovart le is nyeltem az éjjel? Rossz rágondolni is. A rémségek könyve 3-ban volt egy jelenet, amikor a csajnak a szájába bemászott egy pók álmában, reggel pedig egy dudor volt az arcán. Azt hitte pattanás, kinyomta és ezernyi pók mászott ki belőle…az egész fején, az agyából, mindenhonnan. De nem csak szájon át tudnak belém mászni, hanem a fülemen vagy az orromon keresztül is. Bele sem merek gondolni, hogy ott buliznak a testemben.

Aztán megnyugodtam kicsit, és visszafeküdtem azzal a tudattal, hogy az ágy széle felé nem szabad fordulnom, csakis szigorúan a fal felé, mert ott tudtommal nem volt invázió. Ekkor megláttam a falon egy erőteljes fénycsíkot. Épp napkelte volt. Kinéztem az ablakon és ott volt. A tornyom felől kelt fel a nap (nyilván ezek szerint ott van kelet) és olyan volt, mint egy izzó tűzlabda. Szerettem volna megérinteni, megfogni, érezni, hogy kellemesen meleg. (Jó, nyilván forró, de ezt álmosan nem gondoltam végig). És eszembe jutott a remény. Gábor szerint a remény hülyeség, mert olyasmi után vágyódik, ami soha nem lesz a miénk. Szerintem meg ez a felfogás a hülyeség. Hiszen a világon nincs elérhetetlen. Emberek járnak a világűrben, képesek embereket klónozni (még ha tiltott is) , égigérő épületeket építenek…és még higgyem el, hogy vannak lehetetlen dolgok? Volt idő, amikor az emberek lehetetlennek tartották, hogy a telefonnal majd képesek lesznek más városban, más országban, más földrészen élő emberekkel beszélni, most pedig mindenféle vezeték nélkül, wifivel beszélgetek az egyik barátnőmmel, aki 160km-re van tőlem. És higgyem el, hogy létezik a lehetetlen? Szerintem lehetetlen az, amiről lemondunk. És pont a remény hiánya vezet a lemondáshoz. A felkelő nap döbbentett rá, hogy az életben mindig vannak új esélyek, lehetőségek. Minden nap egy új lehetőség arra, hogy valamit elérjünk, hogy éljünk. Hogy bármilyen kilátástalan is a helyzet, mindig van egy új nap, amiben ott ég a remény.

És nagyon hálás voltam annak a tűzlabdának, hogy ezt ma megmutatta nekem. Még akkor is, ha várhatna az ébredéssel addig, amíg én is kialszom magam. Bár, igaz, ami igaz, ő sokkal korábban fekszik, mint én. Talán példát kéne róla vennem és akkor jobb lenne vele a viszonyom.

Tegnap valami furcsa boldogság töltött el. Az a fajta boldogság, aminek nincs különösebb oka. Amikor nem történik semmi különösen jó, egyszerűen csak érezzük, hogy a világ szép.

Hogy mi váltotta ezt ki belőlem? Talán az segített kicsit, hogy már más szemmel nézem Őt. Nem veszített az értékéből, nem jelent kevesebbet nekem, mint eddig, de átfogalmaztam a „ki Ő nekem?” és a „mit akarok tőle?” kérdésekre adott válaszaim. Kevesebbet gondolok rá, és bár az a kevés is épp elég fájó tud lenni olykor, lényegesen jobb a helyzet, mint pár napja. Szóval, amikor rájöttem, hogy olyan dolgok miatt nem kellek neki, amiken nem tudok rövid távon változtatni, hosszú távra meg ugye nem tervez velem, akkor arra is rádöbbentem, hogy hiába minden kedvesség, törődés vagy bármi, amit tenni tudok, mert a külsőségeken nem tudok igazán változtatni. Idővel talán, de hol lesz Ő már akkor? És főleg, kivel? Azt hiszem a hormonjaim játszottak velem az elmúlt napokban, tekintve, hogy vasárnap óta ugye összevissza vannak a …hm…női gondok miatt. Ilyenkor a szokásosnál is hisztisebb és érzékenyebb vagyok (nem mintha alapjáraton is ne lennék már túlzottan az).

Na de vannak más okai is, hogy jobb kedvem lett. Az egyik egy saját öngyógyító ötlet volt. Megtaláltam azt a matrica csomagot, amit még tavaly vettem a naplóm és a sulis füzeteim díszítésére. Ez valami általános iskolai jutalmazó eszköz lehet, olyasmi mint nekünk volt annak idején a piros pont. Ezt azért gondolom, mert az állatkás képekre mindenféle dicsérő mondatocskákat írtak, mint a „Well done”, „Super Job”, „Nice”. Gondolom főleg angol órán érdemes ilyet osztogatni, mert az a diák, aki semmit nem tud angolul, csak azt látja, hogy milyen szép koala, zebra, zsiráf van a képeken. A zsiráfot egyébként Morci előszeretettel kéregette el, mert azzal jelölte meg a suliban a padját (lévén nagy zsiráf fan). Azt persze időről időre leszedték és újat kellett felragasztani. Jelenleg még három zsiráf van a birtokomban, azzal szerintem fél évet simán ki tud húzni.  A matricák közt volt két ív aranyszínű csillag is. Ezeket mindig nagyon szerettem. Zsu mondta mindig, hogy ami rózsaszín, vagy csillogós, az Edis is egyben. Van benne igazság, tényleg szeretem az ilyesmiketJ Szóval gondolom ezeket a csillagokat is azoknak adja a tanító néni, akik valamit jól csináltak. És volt egy ív smiley is benne. Mindenféle színű mosolyok. Ezt egy időben mindenkinek osztogattam, ragasztgattuk a kezünkre meg minden ilyen hülyeség. Most a csillagokból és a mosolyokból néhány felkerült a laptopra és onnan mosolyognak rám, akárhányszor odanézek. És tény, hogy akire mosolyognak, az visszamosolyog reflexszerűen. (Mármint többnyire, mert itt Pesten kicsit máshogy működnek az emberek). De a lényeg, hogy rám most sokan mosolyognak, és ez jó érzés.

A harmadik dolog, ami jót tett a közérzetemnek, az a tegnap letöltött, két komoly zenei válogatás album. Mindenféle zenei stílust szeretek, így néha a klasszikusokhoz is kedvet kapok. Megnyugtatnak, ellazítanak, könnyed dallamukkal a gondtalanság érzését keltik. És hogy lehet szomorú az, aki gondtalan? Egyfajta álomvilágba vezetnek. Egy olyan világba, ahol a szépség uralkodik. Gábor szerint én mást sem csinálok egész nap, mint álmodozom. És ez ellenére van. Pedig ez nem is egészen van így. Szeretek álmodozni, ez igaz, de ez nem jelenti, hogy a realitást nem szeretem. Ugyanakkor hiszem, hogy a világot azok mozdítják előre, akik mernek álmodni és nem törődnek bele abba, hogy a mindennapok szürkék és egyhangúak. Igaz, arra figyelni kell, hogy az álmokat ne csak megálmodjuk, de valósítsuk is meg. Nem élek folyamatosan álmokban, de nem is tudnék élni álmok nélkül. Kellenek olyan célok, amikért érdemes küzdeni, amik megérik a fáradságot. Talán többet álmodozok, mint az emberek többsége, de mi rossz van abban? Na, de most is jól elkalandoztam. Tehát a zene…amikor meghallottam az Örömódát, valami nagy boldogság öntötte el a lelkem.

Elgondolkodtam azon, hogy amikor Beethoven megírta, mekkora szenzáció lehetett. Akkoriban az emberek még értékelték a szép dallamokat, a zongorát, a hegedűt, ma meg már a dübörgés a divat. Nem mondom, hogy azt a fajta zenét nem hallgatom meg, mert időszakosan mindig más stílushoz van kedvem, de az biztos, hogy a szépséget számomra a komoly zene képviseli. Egy törékeny világot, olyan nőieset. Na, ez felvitte a hangulatom. Van ilyen a zenével. Amikor csak hallgatja az ember és azon kapja magát, hogy mosolyog és valami boldog érzés önti el a lelkét.

Ami még szokott segíteni, ha szar kedvem van, az az átalakulás. Általában a hajfestés vagy hajvágás szokott a legmegfelelőbb lenni, mert elég drasztikus, de mégis könnyen változtatható. Na, de ezekhez pénz kell. A hajamat is be kellene már festeni, akkora lenövésem van, de egyszerűen most nincs pénz ilyesmire. Majd sulikezdésre…talán. Azon is gondolkodtam, hogy uncsi már a fekete. De mit lehet ebből kihozni? Szivatás nélkül szerintem semmit. Aztán, ha mégis szivatnék, akkor utána a vöröset kéne kipróbálni…olyan még nem voltam. Aztán, ha mégsem tetszene, akkor vissza fekete. Szőke már nem akarok lenni. Na, de tegnap ki akartam hozni a maximumot, amit ingyen ki lehet. Gondoltam, levágom a frufrum olyan féloldalasra. Az ötlet jó volt, de lehet olyasvalakit kellett volna ezzel megvárni, aki ért is hozzá. Mondjuk Marikát. Levágtam. Talán kicsit rövidebb lett, mint kellett volna. És azt a tényt is figyelmen kívül hagytam, hogy száradás után majd fel fog ugrani a hajam. Olyan is lett…mint valami félőrült emós, de majd igazgatom, mert úgy lehet belőle valamit kihozni. Akkor nem csapódik a szemembe.

Szóval jókedv van. Ok nélkül. Vagy kis, apró okok miatt. De nem is érdekel mi az oka, a lényeg, hogy nincsenek könnyek.

Ez nagyon megtetszett:

Valahogy most eszembe jutott, hogy ha egyik este közölné velem valami jövőbelátó bölcs, hogy a következő nap lesz életem utolsó napja, akkor azt mivel tölteném?

Első pillanatban azt válaszoltam volna, hogy az alatt az egy nap alatt megtennék mindent, amire mindig is vágytam. (Már amit egy nap alatt meg lehet tenni). Aztán rájöttem, hogy ezt a „minden pillanatot ki kell használni” elv mondatná velem.

Azt hiszem, egy nap már nem elég semmi tartalmasra. Túlságosan sietnék, úgy érezném, hogy még ezt is „kell” és azt is „kell”. Eltűnne az élvezet. És ha egy csodaszép napom is lenne, mit érnék én már azzal? A nap végeztével minden köddé válna, amit életemben tettem. Az a nap is. Nem emlékeznék semmire.

Ez csak egy szép szám, nem érzem át vagy ilyesmi! Csak tetszik! Nem félreérteni!!

Mindenféle magasztos gondolatok kavarognak most bennem. Idézetek, versek, dalok. És gondolkodtam róla is. Azon, hogy mennyire hiányzik. Nem fizikailag, hiszen vasárnap még vele voltam, hanem lelkileg. Az a fiú, akit megismertem ezelőtt néhány héttel, és akinek fontos és szórakoztató tevékenység volt a mindennapokban, hogy velem beszéljen. De az a fiú már nincs. Megváltozott? Talán nem is létezett? Talán a lány nem létezett, aki fontos volt neki? Érdekes, hogy mennyi mindent meg tudnak változtatni a külsőségek, hogy mennyire a kinézet dominál a világban. Lehet valaki szimpatikus képen és beszélgetés alapján, de ha élőben nem olyan szép, mint azt mi vártuk, akkor annyi, vége, minden hiába.

„A belső szépség a fontos”. Mindenki ezt hajtogatja manapság (társkeresőkön főleg), de van még vajon ember, aki valóban így is gondolja? Vagy ez már csak egy berögzült csajozós duma, mint például a „nagyon csinos vagy”? Vagy talán még ennél is elcsépeltebb, olyan, mint egy egyszerű szia. Aztán persze mégis csak kiderül, hogy a külső szépség sokkal előbbrevaló, mint a belső.

Mert ugye egy pattanásos arc, egy csálé fog, vagy némi túlsúly a legszebb lelket is elcsúfítják. Ez a túlsúly dolog egyébként érdekes. Hiába mondja ezt egy pasinak az ember lánya előre, hiába küld képet, akkor sem hiszik el. Ez a sok hülye vékony picsa miatt (akinek nem inge nem vegye magára), akik már akkor kétségbeesetten dagizzák le magukat, ha a mérleg 20dekával többet mutat, mint előző nap. És persze, ha én azt mondom egy pasinak, hogy márpedig nem vagyok egy nádszálkisasszony, akkor azt hiszi, hogy a rinyálós anorex libák közé tartozom, akik nem képesek felmérni a helyzetet. Nem hisz nekem, ami később mindkettőnk számára kellemetlen helyzetbe sodor minket. Ha képet küldök, jön az „Uram isten! Gyönyörű vagy!” Gőzöm sincs, hogy ez mit jelent, mert nyilván nem azt, hogy tényleg szépnek tart, hiszen akkor élőben sem lenne gond. Talán valami olyasmi lehet ilyenkor a pasik fejében, hogy talán régi a kép és ma már vékonyabb vagyok. Nem értem, nem tudom.

Szóval, ami biztos, az az, hogy a külső mindennél fontosabb a pasiknak. Ezért eshet meg, hogy teljesen buta, írni sem tudó, egoista, pénzéhes csajokra hajtanak, csak mert az illető szép. És tömegével vannak ilyenek, szóval nem egy-két pasiról van szó. Én nőként, képtelen lennék olyan férfit választani, akiben nem látok semmi pozitív tulajdonságot, nézzen ki akárhogy. Nekem tényleg a belső a fontos, és én ezt nem csak üres frázisként használom. Mert elnézegethetek egy tökéletes testet, de ha nem tudok vele beszélgetni, ha nem látok benne semmi olyat, ami miatt felnézhetek rá, akkor annyit ér, mintha egy festményt akasztanék a szobám falára. Néha jó ránézni, de nem nézegetem hosszasan minden nap. Én olyan pasit akarok, akinek annyira tetszik a lelke, hogy a külseje is megszépül általa. És ezért a nap minden percében jól esik ránézni. Rápillantok, és egész testemben mosolygok. Ilyen a belső szépség: testet-lelket mosolyra fakasztó.

Tegnap nagyon zavart, amit mondtál. Most hiheted azt, hogy ha ennyire motoszkál bennem a dolog, akkor valószínűleg érzékeny pontot nyomtál meg rajtam, de nem erről van szó. Inkább arról, hogy ha nem is volt igazad teljesen, azért mégis csak volt igazság a szavaidban. Annyi különbséggel, hogy amit te leírtál, az a múlt egy icipici darabkája, nem pedig a jelent behálózó állandó érzés.

De zavar, hogy olyan vagyok számodra, mint egy nyitott könyv. Zavar, hogy a gondolataim, érzéseim között turkálsz. És nyilván nem érdekelne a dolog, amíg nem találsz valamit. Valami olyat, ami nem véletlenül van oda rejtve, ahová.

Mert mindaz, ami ott van, nem tartozik senkire, csak rám. Annyi a tiéd belőle, amit én magam mutatok meg, mondok el. A többi számodra és mások számára titok. Akkor hidd, hogy többet akarok, ha majd én mondom. Akkor gondold, hogy érzek valamit, ha tőlem hallod. Ha pedig mégis belém látsz, ha valamit tudni vélsz, mindig legyen benned annyi tapintat, hogy nem hozod szóba. Ha segítségre lenne szükségem, kérnék. Ha tanácsot kérek, arra válaszolj, amit kérdezek. De nem kutass a szívemben. Ha megteszed, akkor azt nagyon diszkréten csak, és tudd, hogy ha valamiről nem beszélek, annak mindig, de mindig oka van. Ne hozz szóba olyat, amit én nem akarok, főleg, ha téged nem érint a téma.

Én elfogadtam, hogy csak az életed bizonyos, és jól körülhatárolt részéhez van közöm. Nem is kérek többet, és ha néha követelőzőbb voltam, mint kellett volna, azért elnézést kérek. De te is fogadd el, hogy vannak részeim, amikhez nincs közöd. Ezek pedig a titkolt érzések.

Én nyitottam túl nagy ablakot a szívemen? Miattam van, hogy belém láttál? Lehet. De ezt az ablakot én most bezárom, és kérlek, soha többé ne próbáld meg kinyitni

Nem akarok tőled semmit. Nincsenek álmaim, nincsenek vágyaim, nincsenek reményeim. Azt hiszem igazán sosem voltak. Mindig tudtam, hogy egy magadfajta pasinak, nem az olyan lányok kellenek, mint én. Hanem a „fullos” csajok. Én nem vagyok olyan, s épp ezért az esélytelenek nyugalmával indultam neki az ismerkedésnek. Hogy megismertelek, azért hálás vagyok a sorsnak. Hogy megkedveltelek, annak szívből örülök. Hogy kötődtem hozzád, az az én hülyeségem volt. Bánni nem bánom. Soha nem bánom meg, ha az arra érdemes emberek fontosak lesznek számomra. Bánni nem fogom, hogy kis időre az életem egy fontosabb darabkája lettél, és mindig szép emlékként tekintek majd rád. Akkor is, ha az élet messze sodor minket egymástól. Mert senkit nem felejtek el, aki egykor fontos volt számomra. És már te is örökre a múltam emlékezetes része leszel, akkor is, ha a jövőmé nem lehetsz.

Nem akarok tőled semmit. De jól érzem magam veled. Talán önző dolog részemről, hogy figyelmen kívül hagyom, hogy te hogy érzed magad velem, de annyira jó most nekem ez az érzés. Azt hiszem, boldog vagyok. Olyan nagy baj ez? Vagy attól tartasz, hogy ha majd kilépsz az életemből (igen, tudom, hogy nincs már olyan messze) akkor képtelen lennék más boldogságot találni ehelyett a boldogság helyett? Ezt nem gondolhatod.

Furcsa dolog történt ma. Arról panaszkodtam neki, hogy rossz a kedvem, szomorú vagyok, nagyon bánt valami. Nem mondhattam el neki, hogy mi az, és nem is akartam, de szükségem volt rá, hogy utat mutasson. Hogy válaszoljon az élet nagy kérdéseire, amikre ugyan nekem is vannak válaszaim, de tudni akartam másét is. Az övét.

Beszélgettünk, és úgy éreztem minden szó kicsit közelebb visz a válaszokhoz. Azokhoz, amik segíthetnek abban, hogy lépjek valamerre az engem oly nagyon emésztő problémával kapcsolatban. Hasznomra vált, noha olyan témákat feszegettünk, mint a remény és a sors, mely témák engem mindig jobban felzaklatnak a kelleténél.

Majd hirtelen váratlan fordulatot vett a beszélgetés. Közölte, hogy a gondom már nem titok számára, mert rájött, mi az, ami ekkora lelki gyötrelem nekem. Meglepődtem, majd egy pillanatra megállt a szívem. Félelemmel vegyes izgatottsággal vártam, hogy vajon mivel rukkol elő? Hogy mi az a nagy titok, amire azt hiszi, hogy rájött.

Majd megjelent egy hosszabb üzenet az msn ablakban és minden szónál megfagyott a vér az ereimben. Hogy én nem baráti kapcsolatot akarok tőle? Hogy engem bántanak a csajozós dolgai? Egy pillanatra ledermedtem, majd megráztam magam és már gépeltem is a választ. Tévedtél. Írtam neki.

És ha jobban belegondolok, egyáltalán nem hazudtam. Hiszen igaz, amit írtam. Nem akarok tőle semmi többet. De ezt már annyiszor megfogalmaztam. Talán, de csak talán, felmerült bennem ilyen vágy röpke pillanatokra (ki az, akiben soha nem merül fel, hogy ezzel, vagy azzal milyen jó lenne megpróbálni), de soha nem akartam tőle többet, mint amennyit adni tud. Ha meg is történt a más említett pillanatnyi vágyakozás, az éppoly hamar múlt el, mint ahogy fellobbant. Kezdettől fogva ez volt a koncepció: barátság és semmi több. Barátság…hiszen ez nem az. Hogy is lenne? Ez valami bekategorizálhatatlan kapcsolat, bár ha akarnám tudnék neki nevet találni. De nem akarok. Maradjunk a barátságnál, az olyan szép és magasztos szó. Szóval vágyak, álmok, tervek. Nincsenek, vele legalábbis. Bolond vagyok, de nem annyira, hogy olyasmiről kezdjek el álmodozni, amire szikrányi esély sincs. Álmodozó vagyok, de nem hülye. Ezt persze ő nyilván nem tudja, és ezért jött ez a meglepően merész feltételezés.

Hogy rosszul esnek-e nekem azok a nők, akiknek megadatik mindaz az esély, amire én nem vagyok érdemes? Részben igen, részben nem. Igen, mert bármennyire is reálisan személelem a dolgokat, bármennyire is beletörődök abba, hogy a sors ennyit ad nekem (és nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez maximálisan elég most), a negatív érzéseimet nem tudom uralni. Szép is lenne, ha lehetne. Akkor a világon senki nem lenne dühös vagy szomorú. És nem bánt, mert már hozzászoktam, hogy soha nem én vagyok az, akiknek az esélyeket dobálja az élet, és mert én erre készültem az első pillanattól, amikor a neve először jelent meg msnen. És nem bánt, mert az az énem, aki szeretne a barátja lenni, boldognak akarja őt tudni, nem számít kivel…csak boldogan.

Szóval megírtam, hogy félreértette a helyzetet és azt hiszem a továbbiakban kár erre egy szót is vesztegetni. Hogy mennyire voltam meggyőző, azt nem tudom. Úgy tűnt, elhiszi, amit mondok, noha megérteni aligha tudja, amíg nem ismeri a dolgokkeszekuszasága mögötti okokat. Másfelől, mi oka lenne kételkedni bennem? És nekem mi okom lenne hazudni neki? Nem akarok semmit, csak ami van…addig amíg lehet. Reménytelen álmodozónak tart engem, de azt nem tudja, hogy ugyan valóban szeretek álmokat szőni, meghagyom azokat a képzelet szintjén. Nem szoktam hajszolni az elérhetetlent, és nem szoktam akarni a megkaphatatlant.

Ha pedig egy nap majd többet szeretnék, ha eljönne az a nap, azt észre fogja venni. És nem így, ahogy most sejteni vélte, hanem egyértelműen és minden kétséget kizáróan. Mert akkor majd kilépek az életéből olyan hirtelen, amilyen hirtelen ő lépett be egykor az enyémbe és nyomom sem marad majd. És akkor tudni fogja az okát. Mert az élet ilyen: egymás mellé sodorja az embereket, majd távolabb sodorja őket egymástól. S akadnak, akik soha többé nem látják egymást.

S hogy mi marad azután? Talán semmi. Talán az egyik félben marad némi emlékfoszlány, valami halvány kép, amit nem tud már hová kötni, csak néha feldereng, hogy igen, mintha már ismertem volna valakit, aki…És talán a másik fél őriz majd emlékeket, amiket majd jó lesz visszaidézni az idők távlatából, ahol már minden emlék megszépül. De ez nagyon távoli és szomorú dolog, és remélhetőleg soha nem jön el, mert bízom abban, hogy a kettőnk kapcsolata nem olyan törékeny, hogy ilyen könnyen romba dőljön. Majd igyekszem megszilárdítani türelemmel, mértékletességgel és távolságtartással. És közben igyekszem majd én is erősödni, hogy ne én tegyem tönkre azt, ami olyan sokat jelent.