Féltékeny vagyok. Ezt nem én állítom, mások állítják rólam. Már többen megjegyezték, szóval valószínűleg eléggé látszik rajtam. Sajnos már az is észrevette, aki abszolút kompetens az ügyben.

Na de mit gondolok erről én? Féltékeny vagyok, ezt kár ragozni. Ami tény, az tény. Tagadhatnám, de attól még semmi nem változik. És valószínűleg titkolni is csak kis ideig tudnám.

Mert ez olyan mocskos érzés. Nem lehet elfojtani, nem lehet elrejteni. Simán lehet játszani, hogy nem érdekel a dolog, de belülről éget. Azok a kínzó gondolatok…a félelem, hogy mikor jön össze valakivel. És nem azért, mert Ő az enyém, hiszen sosem volt az.

Egyszerűbb ez ennél. A féltékeny ember önző. A végletekig. Birtokolni akar. Nyilván bennem is van ilyen vágy. Mármint nem birtokolni akarom Őt, csak része lenni az életének (lehetőség szerint a legnagyobb mértékben). De ez nem lehet, hiszen tudom, hogy már más van a helyemen. Azon a helyen, ahol rövidke ideig voltam, és ahol még mindig lenni szeretnék. Önző vagyok, igen, de fontos akarok neki lenni. És bánt, hogy most más a fontos. Olyan, aki csak játszadozik vele már évek óta. Persze megtanultam az évek során, hogy a pasikkal játszani kell. Hol közeledni, hol elérhetetlennek lenni. Én ezt nem tudom ugyan alkalmazni, de vannak nők, akiknek egész jól megy ez a játszadozás. És ők a sikeresek, mert a férfiak odavannak értük, meg akarják őket szerezni, kihívás nekik az ilyen nő. Trükközni kell, taktikázni, keverni a szálakat. Nekem ezért nem jönnek össze ezek a dolgok. Mert mint minden férfi, Ő is ezt a kihívást keresi. Persze mondhatnám, hogy ehhez nekem semmi közöm, de azért ott motoszkál a fejemben. És zavar, bánt, rosszul esik. Mert mindig az ilyen nők győznek és sosem az, aki hűséges és őszinte. „A jók elbuknak” –szoktuk mondani a csajokkal (sajnos tapasztalatból eredő bölcsesség).

De visszatérve a féltékenységre…szóval az a kis zöld szemű szörny belülről pusztít el. Állandóan kétségek közt őrlődök és fáj minden. Az aggodalom, hogy talán épp most jön vele össze és akkor én elvesztek mindent. Jogos lenne a kérdés, hogy mi az a „minden”, ha egyszer semmim nincs? Na igen, a legfontosabbat, ami sajnos az utolsó pillanatig kitart: a reményt. Hogy ez a remény igazi vagy hamis, reális vagy csak áhított, az nem számít. Van és kész. Mindent irányít. A gondolatokat, az érzéseket. Persze olyan apró kis reménysugár ez, hogy alapozni képtelen lennék rá, de ahhoz elég, hogy pocsékul érezzem magam.

Furcsa dolog ez a remény is. Esély az nincs. Ez az egy biztos, hiszen ezt Ő már mondta. Még ha nem is így szó szerint, de burkoltan. Mégpedig úgy, hogy neki a barátság az csak barátság és nem lesz belőle szerelem. Ez az esély szempontjából hasznos információ. De a remény ennél makacsabb dolog. A remény egyfajta csodavárás. Hit abban, hogy amit várunk, bekövetkezik, még ha olyan valószínűtlennek is tűnik, mint az augusztusi hóesés. És az benne a szép (ugyanakkor a szomorú is), hogy nagyon sokáig él az emberben, nagyon nehezen múlik el, kitart a végsőkig. És ha ebből indulunk ki, akkor hiszünk abban, hogy egyszer minden megtörténhet. Talán nem most, talán nem holnap…de egyszer.

De alapból nem szoktam túlzottan féltékeny lenni. Csak, ha okot adnak rá. Egy barátom mondta: „ha már szóba áll mással, az elég ok”. Jó, ez nyilván vicc és kicsit túlzó, de lényegében igaz. Hisz a féltékeny ember mindenhol talál okot. Miért beszél vele? Mit akar tőle? Jobban tetszik neki, mint én? Millió ilyen irreális kérdés merül fel az emberben, ha féltékeny. Én viszont tényleg nem alaptalanul vagyok féltékeny, csak bizonytalan a helyzetem. Vagy talán túlságosan is biztosan előnytelen. De egyértelmű, hogy jogos a féltékenységem…vagy inkább félelmem. Eddig fontos voltam, most pedig más kapja azt a nagymértékű figyelmet, amit eddig én kaptam. Vagyis most nem én vagyok a fontos, hanem valaki más. Én pedig mellőzve érzem magam. És ez sajnos nem a féltékeny emberre oly gyakran jellemző téveszme. Ez tény. Hiszen nagyon hanyagol. Van hogy egész este nem beszél velem…ellenben azzal a másikkal igen. Vagy nekem csak 1-2 mondatot ír, mert a másikkal van elfoglalva. Vagy amikor nála vagyok és közben végig a másikkal beszél msnen. Mondaná erre az egyik barátnőm, hogy nem féltékeny vagyok, hanem hülye. De mit csináljak? Vesztes pozícióban vagyok és soha nem a vesztes hoz szabályokat. Persze ki is szállhatnék a játékból, ha nem lenne ott a már említett remény. (Újra hangsúlyozom, nem esély, hanem remény, ami sokkal irreálisabb).

Egy ismerős mondta, hogy szerinte az lenne a legjobb, ha összejönnének. Nem akarom!-mondta bennem azonnal a féltékenység. Na de ha boldog lenne…akkor végül is ezt kell akarnom, nem?

Ez is érdekes. Az önző, féltékeny énem azt akarja, hogy az enyém legyen, az az énem pedig, aki megkedvelte, azt akarja, hogy boldog legyen. Boldog…mindegy kivel. Ha kell, akkor Vele, ha kell, akkor mással. (Jaj ne, ilyet nem mondhatok…visszaszívtam, ez már túlságosan kötődős gondolat).

És hogy mit érzek most? Féltékeny vagyok-e? Elképesztően, kibírhatatlanul. De nem érdekel. Minden úgy lesz, ahogy lennie kell, ha nekem ez rosszul is esik. Nem rajtam múlik, én megtettem, ami tőlem telt. Én megpróbáltam megkedveltetni magam, többet nem tehetek. És örök igazság: a féltékenység többet árt, mint használ. Nem beszélhetek a csaj ellen, még ha irigy is vagyok rá, mert neki fontos…fontosabb mint én. És csak engem gyűlölne meg. Nem kérhetem számon, hogy mi van köztük, mert nincs hozzá közöm, mert nem a tulajdonom, és nem is akarom azt éreztetni, hogy ilyesmi megfordult a fejemben. Nem lehetek gúnyos és negatív, mert az rossz képet fest rólam. És nem hagyhatom, hogy ha rám néz, akkor egy féltékenységtől elvakult nőt lásson. Mert én nem olyan vagyok. Nem akarom, hogy valaha is bánja, hogy megismert. És egy megoldás van: elnyomni ezt a borzasztó érzést. Nehéz, de nem lehetetlen. Egy dolgot kell mondogatnom magamnak: „Boldog! Megérdemli! Hát örülnöm kell a boldogságának és nem keseregni a saját vélt vagy valós veszteségeim miatt!” És így már mindjárt más a dolog, ha nem könnycseppeket látok a szemem sarkában, hanem mosolyt az ő ajkán.