A lány nyári reggel az erkélyen ült. A lágy szellő simogatta az arcát, a nap sugarai pedig kellemesen bizsergették a bőrét. Csodás reggel volt. És nem csak a levegő volt üde és meleg. Szívében hasonló melegséget érzett. Bepillantott a nyitott ajtón át a szobába. Az ágyat nézte, melyen a fiú még aludt. Nézte, ahogy a mellkasa felemelkedik, amikor levegőt vesz. Nézte a halvány mosolyt, ami megjelent álmában az ajkán. És mosolygott a lány is. Belső mosoly volt ez, amit nem érthetnek kívülállók. Csak a lány érthette meg azt a boldogságot, ami szívében égett. Aki ránézett csak egy egyszerű mosolyt látott a lány szája sarkában, de sokkal több volt ebben a mosolyban. A gondolat, hogy gyönyörű az a reggel, és igenis jó élni.

A fákat nézte, amik az épület előtt álltak. A negyedik emeletről szinte egy magasságban volt a lombjukkal. Nézte, ahogy a szél végigcirógatják a leveleket és azok csodálattal adózva hajtanak fejet. Nézte az utcán járkáló embereket, gyerekeket, időseket. Mindenki tartott valahová. Na, nem sietve, hanem csak úgy ráérősen. De mégis…ott a negyedik emeleti erkélyen megállt az idő. Csak ült és mindent megnézett, mindenben meglátta a szépséget.

A tornyát nézte. Hogy vágyott-e oda? Kicsit talán igen. Szerette volna, ha a hercege nem más, mint a tőle karnyújtásnyira alvó férfi, de azt is tudta, hogy nem lehet Ő az. De erre nem gondolt akkor. Csak örült, hogy a világ szép és ő nagyon, de nagyon boldog.

A fiú felébredt. A konyhában kezdett pakolászni, majd odatette a reggeli kávét. A lány boldogan szívta magába a kávé illatát.

Annyi dolog kavargott a fejében. A madarakon gondolkodott, akik szabadon szállnak az égen és vágyaiknak semmi nem szab határt. Övék az egész égbolt. Ó, igen, az égbolt. A hatalmas kék ég, melyen hófehér habként úsznak a felhők. Repülni akart. Messzi tájakat látni, ágról ágra repkedni. De nem…valami ide kötötte. Gondolt az életre. Annak értelmére és céljára. Nem jött rá, de egy dolgot biztosan tudott: ha a napnak volt értelme, akkor az nem lehetett más, mint az a hatalmas boldogság, amit legbelül érzett. Az emberekre is gondolt. Hogy vajon hová mehetnek? Mi dolguk lehet egy ilyen meseszép reggelen? Gondolt ő mindenre, ami körülvette.

Nem gondol azonban arra, hogy talán az az utolsó reggel, amikor azon az erkélyen ül. Hogy bármilyen szép is az a nap, nem tarthat örökké. Hogy egyszer vége szakad mindennek és már nem élheti át ugyanazt a boldogságot. Erre nem gondolt. Hiszen a jövő gondja maradjon meg a jövőnek. Miért kéne tönkretenni a szép pillanatokat a jövő miatt aggódva? Hogy talán egyszer majd egy hatodik emeleti erkélyen fog könnyezni nem is olyan messze attól a negyedik emeletitől? Nem számított, mert életében volt néhány perc, amire mindig szép lesz visszaemlékezni.