Emlékszem még, hogy mennyire jól megértettük egymást? Hogy mennyi szépet mondtál? Hogy mit terveztél velem? Nem mondom, hogy minden hazugság volt, hiszen már akkor is mondtam, hogy a tervezéssel várni kell. Várni…legalább a találkozásig. Mert neten minden olyan gyönyörű és boldog volt, de a virtuális térben, látatlanban minden másnak tűnik.
Azt mondtam Neked, hogy addig ne tervezz velem kapcsolatot, amíg nem láttál élőben. Hiszen ott volt a csalódás lehetősége. Mindkettőnknek. Te csalódsz bennem, mert nem vagyok olyan szép, mint hiszel. Én csalódok Benned, mert semmi nem lehet abból, amit mondtál. Ezt mondtam Neked, emlékszel? És mondtam, hogy térjünk vissza rá, ha már a külsőségeket felmérted (mert a pasik mindig, de mindig azt helyezik előre).
Te nem fogadtad meg a tanácsom: rózsát hoztál. Egy egyszerű "pofavizitre". Nagyon jólesett, ugyanakkor éreztem, hogy nem kellett volna. Hogy terveztél. Hogy számítottál arra, hogy az a kép vagyok, aki a képzeletedben élt rólam. És az fájt a legjobban, hogy a végén nyilvánvalóvá vált számomra, hogy csalódtál. Igen, mert annak ellenére, hogy terveid voltak, semmit nem akartál már megvalósítani. Nem érintettél meg, nem csókoltál meg (pedig előzőleg megbeszéltük). Két puszival váltunk el, és akkor, azzal a két puszival minden megpecsételődött: „csak barátok”-szögezted le két teljesen ártatlan puszival. Két apró mozdulat, mégis döntés a sorsunk felett.
Rosszul esett, de nem fájt különösebben. Tudtam én ezt. Éreztem. Mondtam is, ugye? Te voltál, aki erősködött, hogy tévedek. És akkor, ismeretségünk alatt talán egyetlen alkalommal, igazam lett. Bár akkor se lett volna igazam. Mert bármennyire is azt hiszed, nem vágyom rá, hogy mindig nekem legyen igazam. Nem akarok mindenkinél okosabb lenni.
Aztán a dolgok mentek a maguk módján. Mindig mondtad, hogy nem bízom Benned, hogy gátlásos vagyok Veled. Igen, az az első randi mindent meghatározott. A tudat, hogy nem tetszem Neked, hogy nem tartasz már szépnek, hatalmas falakat emelt bennem. Hiszen csak a külsőségekről lehetett szó, mert amíg csak egymás gondolatait ismertük, addig nagy volt Benned a lelkesedés. Talán a bizalom kialakulásának is kárára ment ez, de erről én nem tehetek. Mint ahogy Te sem. Ez egy érzés, amit a körülmények és kettőnk igencsak furcsa viszonya alakított ki bennem.
Próbáltam ezt elmagyarázni Neked, de sosem értettél. Valahogy mindig elbeszéltünk egymás mellett. Én mondtam valamit, és Te mást értettél belőle. És én sosem tudtam, hogy hogyan mondhatnám egyértelműbben. Sokszor elég bonyolultan fejezem ki magam és csak az ért meg, aki eléggé ismer. De talán még azok sem. Bonyolult vagyok- erre már Te is rájöttél- de nem érthetetlen. Idő kell hozzá, hogy megismerj, hogy tudd, hogy működök. Nem lehetetlen dolog, de tényleg akarni kell. Neked azt hiszem nem lett volna türelmed lefejtegetni a lelkemről azt a sok apró burkot, melyek után egyre közelebb és közelebb kerülsz hozzám. Te ehhez túl reális vagy. Neked valami fehér vagy fekete…bennem annyi szín van, amit nem volt türelmed látni. Néhány szín talán ismeretlen is, vagy szokatlan. Vannak olyan színeim, amik biztosan nem tetszettek volna, de tudom, hogy sok számodra kedves színre lelhettél volna bennem.
Nem illettünk volna össze, azt hiszem. Te olyan vagy, mint a tűz, én meg olyan, mint a víz. De a víz kioltja a tüzet, a tűz elpárologtatja a vizet. Lehet, hogy működhetett volna. Talán megláthattuk volna egymásban azokat a csodákat, amik belőlünk hiányoznak. De lehet, hogy csak megutáltuk volna egymás egyedi vonásait. Ezen már kár gondolni. Talán szép lett volna, talán nem. Vagy kialakult volna egy se veled, se nélküled kapcsolat. De a múltat nem lehet megváltoztatni. Én sem tudok változni, a Te érzéseidet meg főleg nem változthatom meg. Így se én, se Te nem tehetünk semmit. A jövőt a múlt és a jelen határozza meg, így azt hiszem kijelenthetem, hogy sem a múltban, sem a jelenben, így a jövőben sem kapcsolódhatunk egymáshoz. (De a jövőt nem ismerhetem.) Én mindenesetre kedvellek. Minden eddig ismert tulajdonságoddal együtt. Tudom, hogy fordított helyzetben ez már nem egészen van így, mert olykor szerfelett idegesítő vagyok. De azt hiszem azért szerethető. (Bár ezt nem az én feladatom eldönteni)
Kicsit most eltértem a tárgytól, már nem is tudom mire akartam kilyukadni. Látod, ennyire szétszórt vagyok:(
Szóval valahol ott tartottam, hogy a bizalom kialakulásához idő kellett, hiszen ott volt az a hatalmas fal. Az a tudat, hogy nem vagyok Neked elég jó. De idővel omladozni kezdett a fal. De mit ér? Hiszen a falak okkal épülnek. És ez a fal Tőled zárt el. Hogy ne lépjem át a határokat, amiket szerinted ketten alakítottunk ki, de valójában csak Te. Fájt, amikor tegnap azt mondtad, hogy én mondtam, hogy nem lehet semmi köztünk. Te is tudod, hogy én ilyet nem mondtam. Talán félreértetted, talán csak rám akartad hárítani a felelősséget…nem tudom. De az biztos, hogy nem én döntöttem kettőnkről. Ez egyedül a Te döntésed volt, és nem számított, hogy én hogy gondolom. Ez mindig egy emberes döntés. Én ezt elfogadtam, hiszen nem is tehettem mást. Tiszteletben tartom a döntésed. De hogy ezt az egyszemélyes döntést kettőnk közös döntéseként tünteted fel úgy, mintha egy szó is esett volna erről, azt nem fogadom el. Döntöttem én is? Ha nagyon azt akarjuk, hogy Neked legyen igazad, akkor mondhatjuk azt, hogy beleegyezni abba, ha helyettünk döntenek, egyenlő azzal, mintha magunk is azt a döntést akarnánk, akkor tényleg ketten akartuk így. Mert amikor Te felhoztad a témát, hogy mi ebben így egyeztünk meg, én nem mondtam, hogy ez nem igaz. Talán nyugtáztam is egy igennel, de mit tehettem volna mást? Lázadjak, hisztizzek, tiltakozzak? Minek? A Te akaratod ugyanolyan fontos, mint az enyém.
Jól is működött ez a barátság dolog, holott mind a ketten tudjuk, hogy nevezzük, ahogy tetszik, ez akkor sem barátság volt. Kevesebb, mint egy kapcsolat, de több, mint egy barátság. Valami megtévesztően és ijesztően ingatag dolog a kettő határán. És remekül egyensúlyoztam, pedig szerintem egy nőnek ezt mindig nehezebb, mint egy férfinak. Jó volt, mert fontosnak éreztem magam. Éreztem, hogy törődsz velem, hogy érdeklődsz irántam. Hogy mindegy milyen minőségben, de a mindennapjaid része vagyok. És ez nekem jó volt, boldog voltam. De elmúlt ez is. Jó voltam, de jött jobb és hirtelen a múlt egy láthatatlan darabkája lettem. És ez rossz volt.
Azt mondtad megváltoztam, féltékeny lettem. Ez igaz. Féltékeny voltam, mert újra akartam azt a figyelmet, ami pár hete még olyan természetes része volt az életemnek, és amit most hirtelen más kapott meg. Igen, féltékeny voltam, mert akartam, hogy törődj velem, ahogy régen. Úgy, ahogy most másokkal törődsz. Megváltoztam? Eszedbe sem jut, hogy Te változtál meg? Hogy már nem tudom kiváltani Belőled azt az érdeklődést, ami régen természetes volt? Te változtál előbb és az én változásom nem volt más, mint kényszeres reakció a Te változásodra. És mert tudom, hogy ez az új helyzet megváltoztathatatlan. Nem tehetek semmit és ez zavar, idegesít, fáj.
Nem értesz engem, de én sem értelek Téged. Te sem vagy olyan egyszerű eset, mint gondolod, még ha szerinted mindig mindent ki is mondasz. Mert igenis vannak dolgok, amikről nem beszélsz, én meg nem merem kérdezni. Persze ez részben az én hibám, de úgy érzem kár beszélni olyasmiről, amin változtatni nem lehet. És ha megértenélek sem változna semmi.
Emlékszel, beszéltük, hogy mi alakítjuk a sorsunk, vagy a sors alakít minket? Hol így, hol úgy, azt hiszem. Mert néha mások alakítják a mi sorsunkat és nekünk nem marad más választásunk, mint alkalmazkodni az új helyzethez. Én nem alakíthattam a sorsom, azt most Te alakítottad, én pedig változtam vele együtt. De lehet, hogy a sors bábjai vagyunk, Te is én is. Mert ki tudja mi lett volna, ha nem alakulnak úgy a dolgok Vele (akit nem akarok nevén nevezni, de azt hiszem jól tudod kiről van szó), ahogy. Ha nem lesz hirtelen szabad, ha nem lobban fel köztetek újra az a szikra, ami már évek óta ott van. Talán ez is sok dolgot meghatározott: a hozzám való viszonyod, az érdeklődésed, a kettőnk kapcsolatát. Talán akkor sem lett volna semmi, hiszen ha első látásra kizártad a lehetőségét, akkor sok beszélnivaló nincs a témáról, de hátha… Ki tudja? A remény makacs érzés.
Azért félreértés ne essék: nem vagyok szerelmes. Szerencsére nem. Talán eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne együtt, de az percekig tartott csak, és utána mint egy mantrát mondogattam magamban: Csak a barátod lehet, mást nem tud adni! És ez segített. És a falak, ó igen, azok is. Mondtad, hogy szerinted hülyeség falakat építeni. Hogy így az ember annyi mindentől elzárja magát. Mint látod, néha jobb. Mert voltak pillanatok, amikor vágytam rád. Amikor elgondolkoztam, hogy milyen lenne megérinteni téged, megölelni vagy megcsókolni. És kellettek a falak, hogy ezek az érzések ne hatalmasodjanak el rajtam. Hogy ne érezzek olyat, amit nem szabad, ami fájna. Mert mi lett volna akkor? Szenvedjek valaki miatt, aki soha nem lehet az enyém? Azt hiszem ez olyan érzés, amitől jobb elzárni magam. Nagyon kedveltelek és ez veszélyes volt. És azzal, hogy falakat húztam magamban, távol tartottalak magamtól. Hogy ez miben nyilvánult meg? Számodra fel sem tűnt, olyan apróság volt, de belül hatalmas csatákat vívtam magammal. Ezerszer elmondtam magamnak, hogy ez az érzés bármennyire jó is, idővel csak fájna és nem hagytam magamon elhatalmasodni. Pedig akkor még nem is tudtam azt, amit az elején el kellett volna mondanod: hogy bármennyire is komoly kapcsolatot keresel, mindez csak pótlék, időtöltés, amíg nincs Ő. Hiszen évek óta Őt akarod, hogy férhetne meg ebben a bonyolult, se veled, se nélküled „barátságban” egy harmadik személy. Akár én, akár más.
Akarom, hogy érts! Hogy tudd, hogy nem én vagyok érthetetlen, hanem csak Te nem értesz. Mert hallod, amit mondok, de nem érzed át. Nem akarod. Talán, ha ezt elolvasod, sok dolog világossá válik. Talán még érthetetlenebb lesz. Ez attól függ, hogy mennyire vagy nyitott, hogy mennyire akarod megérteni, hogy nekem mi fáj és legfőképp, miért? És tudod, mit szeretnék még? Hogy ne legyen már sokkal rosszabb. Hogy ezzel, amit most leírtam, ne azt érjem el, hogy eltávolodsz tőlem (noha folyamatosan azt teszed, csak most talán kis lépésekkel). Nem akarom, hogy az enyém légy! Sosem kérném ezt Tőled! Nem is kérhetném. Ha akarnám sem. De legyen végre minden tiszta. Nem kell udvariaskodnod velem, azt mondd, amit gondolsz. És ne azzal foglalkozz, hogy nekem ez hogy esik, mert azt az én dolgom magamban lerendezni.
Amikor ezt a levelet elkezdtem írni, célom volt vele. Akartam, hogy tudd, mit érzek. Majd ma rájöttem, hogy ez Neked koránt sem olyan fontos, mint nekem. Ha akarod, elolvasod, ha nem akarod, akkor nem. (Nyilván nem kényszer). Én szeretném, ha megtennéd, még ha nem is változtat semmin. De akarom, hogy tudd, én hogy láttam ezt az egészet, és miért vagyok most olyan, amilyen. Kicsit hosszúra nyúlt, de gondold el, hogy ha Neked olvasva sok, akkor nekem milyen lehet mindezekkel nap mint nap gondolatban megbirkózni. Remélem azért volt türelmed hozzá és valamit Te is megértettél.
