Sokszor érzem azt, hogy mennyire jó lenne, ha a gondolataim maguktól jelennének meg írásos formában. Egyszerűen annyi mindenen jár az agyam, annyi minden eszembe jut, amit szeretnék leírni, de valahogy képtelen vagyok. Amint le akarom írni, már meg is akad a gondolatáramlás és erőltetett lenne minden, amit írok.

Nem tudom, hogy most hogy jutott eszembe, de nagyon szeretnék hóvirágot.Tudom, hogy ez eléggé nehézkes. Egyfelől, mert most nincs szezonja, másfelől, mert védett.

Amikor kicsi voltam, akkor az erdőben mindig hóvirágot kerestünk, meg ibolyát. Nőnapon pedig az iskola előtt árulták a virágárus nők. Sokszor vettem egy-egy csokorral. Nem azért, hogy bárkinek is adjam, hanem csak magamnak, a szépségéért. És persze olyan is volt, hogy a fiúk vettek közösen és minden lány kapott pár szálat. 

Amikor megkérdezte valaki, hogy mi a kedvenc virágom, sosem mondtam azt, hogy a hóvirág.De talán azért, mert szívem szerint az összes virágot felsoroltam volna kedvencként, és így kiválasztottam találomra néhányat. De tény, hogy a hóvirág egyik nagy kedvencem.

Hiszen olyan kis törékeny. Gyenge, friss zöld szára messziről kitűnik a tél nyomait még őrző tájon, majd ártatlanul hófehér, alázatosan hajló fejben végződik. Mint egy félénk menyasszony az esküvője napján. És ő szimbolizálja a tavaszt. Mintha a napsugarak is jobban sütnének rá, és fényben fürdetnék a hóvirágot. Elég ránézni és az embert elönti a melegség, hogy vége a télnek.

Akarok egy hóvirágot. Akár csak egy szálat is. Nem most, de tavasszal. Vajon mennyire büntetnének érte?

Mára vendégséget terveztem. Meghívtam Gábort, hogy jöjjön át vacsizni, meg aludjon itt, mert holnap korán utazik és innen is indulhat, az még lehet, hogy közelebb is lenne neki.

Megterveztem mindent. Vettünk vacsira valót, meg reggelre szendvicsnek valót, hogy csomagolhassak neki az útra. Elterveztem, hogy én kelek korábban és megfőzöm a kávét, megcsinálom a reggelit, aztán felébresztem. Meglátta volna, hogy milyen szépen kitakarítottam, hogy hol lakom, hogy hogy élek. Mert mindig én megyek hozzá.

De sajnos ez ugrott, ugyanis a kisöcsém képtelen egy napnál kevesebb időt tölteni számítógép nélkül és még ma szükségét látta, hogy hazajöjjön. Szóval ő és mama itt lógnának a nyakunkon. Ő meg nem családlátogatóba akart jönni, hanem hozzám. Nem a tesómhoz, meg a nagymamámhoz, meg a harmincadik unokatestvérhez, hanem HOZZÁM! De hozzám nem jöhet, mert én SOHA nem vagyok egyedül. Valaki mindig van ebben a tetves, rohadt házban. Itt aztán nincs magánélete az embernek. Anyu mondta, hogy a múltkor a rendszergazda ismim is feljött, pedig akkor is itthon voltak. Na igen, de a nagybátyám akkor is végig bámult a pofánkba. Beszélgetni sem tudtunk. 

Szóval egyszer készülök valamire nagyon, de akkor sem hagyják, hogy boldog legyek, mert mindig beleköp valaki a levesembe. Egyszer lehetnék egyedül, egyetlen éjszakára, de akkor sem tudok. 

Reggel még azt hittem, hogy egyszer nekem is lehet szerencsém, az én dolgaim is összejöhetnek, de mint kiderült, nekem semmi nem jön össze. Bármennyit is kínlódjak vele, nem jöhet össze, mert nem engedik. Mert a sors mindig azt nézi, hogy hol cseszhetne ki velem.

A koliban nem volt ilyen. Ott mindig meg lehetett szervezni, hogy egyedül legyek. Hogy kettesben legyek valakivel.  Nem gondoltam én meg minden hátulütőjét ennek a költözésnek. Arra nem gondoltam, hogy soha nem tudok semmit szervezni, mert további négy emberhez kell igazítanom az életem, akik cseppet sem rugalmasak. A koliban a két szobatárs abszolút rugalmas volt. Itt mindig ül valaki. Legalább két ember biztosan. És én nem hozhatok ide senkit. 

De ez van. Én vállaltam, és most lesz egy elcseszett estém.

Gyerekkorom egyik kedvenc filmje. Ha jól tudom 5x2 részes a sorozat, de nekem igazán csak az első két rész jött be. A folytatásokat nem nagyon szerettem. Azonban az Aranyrózsa barlangjára máig emlékszem. A zenére, a szereplőkre, még mondatokra is, bár ott már van némi homály.

Nem tudom, hogy jutott eszembe, de pár napja azon görcsölök, hogy nekem kell ez a film. Keresgéltem a neten, találtam is, elkezdtem tölteni. Ma jött le és nagyon lelkes voltam, hogy most már nézhetem is. Akkor jött az arculcsapás, mert olasz nyelvű és még feliratot sem lehet találni hozzá. Sajnos olaszul nem igazán tudok, de a nosztalgia miatt azt hiszem meg fogom nézni. 

Majd találtam egy másik torrentet. Most töltöm, de aztán rájöttem kommentekből, hogy ez meg francia nyelvű. De leszedem, hátha van rajta felirat. Ha más nem, akkor angolul. De nekem ez a film KELL!!! MINDENKÉPP!!

Ha esetleg valaki tudja, hogy fel lehet-e lelni magyarul, az jelezze légyszi, mert én sehol nem találom:(

Fogjelentés: A tegnap éjszaka rettenetes volt, talán az volt az eddigi legszörnyűbb. Este hülye fejjel kipróbáltam azt, hogy a nyelvemmel kicsit piszkálgatom a begyulladt részt, amitől aztán olyan fájdalom hasított belé, mintha az egész fejem szét akarna robbanni. Aztán enyhült és beállt a már megszokott fájdalmi szint. Aludni nem tudtam, hol melegem volt, hol fáztam és ott volt az a folyamatos lüktetés. Hajnali 3 körül meghallottam, hogy valaki motoszkál a konyhában. Első körben Lackóra tippeltem, de anyu volt az. Hálát adtam az égnek, mert így nem kellett felébresztenem, amikor végigmentem a szobáján fájdalomcsillapítóért. Kaptam gyulladáscsökkentőt is, amit most reggel és este szedek. A fogam most nem fáj, talán ez a vihar előtti csend.

Túl a fogproblémán: Lackó ma hazament mamával Ózdra. Már csak anya meg én maradtunk és keddig ez így is marad. Holnap éjjel pedig teljesen egyedül leszek, mert anyu éjszakás lesz. Gondolkodom rajta, hogy megkérdezem Gábort, nem jön-e el vendégségbe. Imádom a vendégeket, a koliban sok vendég fordult meg nálam, főleg Évi, aki egy idő után már tiszteletbeli szobatárssá nőtte ki magát. De Gáborra visszatérve, ha ma fent lesz msn-en, akkor megkérdezem tőle. Ha jön, akkor viszont holnap nagytakarítok, mert lányszobához méltatlan kupi van nálam. Főleg amióta dögrováson vagyok.

Problémám is van, hiszen az mindig megtalál engem: holnaptól nem lesz meleg víz két napig. Az egész kerületben, tehát se fürdés, se hajmosás. Még a fogmosást is intézhetem hideg vízben, ami nem tenne jót a beteg fogacskámnak. Na tessék, megint a fog. De majd talán a melegítgetős módszer fog beválni. Elvégre otthon is azt alkalmaztam, amikor hazamentem.

Programom a továbbiakra: punny, filmezés, zene, sims, anyucival való csevely, pilledős majdnem alvás, aztán gyógyszer, msn és alvás (vagy kísérlet)

A mai napi fájdalomcsillapítási eredmények:

Reggel sikerült minden különösebb próbálkozás nélkül elszenderednem, és mire felébredtem, már nem is fájt. Az az állapot szinte egész nap eltartott, amikor is este megint fájni kezdett és még álmos is lettem pluszba.

Királylány javasolta, hogy harapjak rá szegfűszegre, mert abban vannak olyan olajok, amik zsibbasztanak. Ez be is jött, rövid ideig egész jó volt, aztán újra fájdalom. Újabb szegfűszeg, de az már nem használt. Gondolom immunis lettem rá, vagy túl nagy a fájdalom. 

Aztán jött a vodkával való öblögetés. Na, az alkoholtól csak még álmosabb lettem, de tényleg zsibbasztott és egy darabig jó volt. 

Most már semmi nem használ. Gyógyszert már nem vehetek be a vodka miatt és olyan belepusztulós fájdalom lett rajtam úrrá. Azt hiszem megpróbálok elaludni, addig sem fáj. De nem hiszem, hogy összejön. 

Nem tudom meddig kell még szenvednem. Valószínűleg nem tudom elkerülni a foghúzást. Viszont azzal lesz némi probléma. Megvizsgáltam az említett fogat és nehéz eset. Elég apró az a része, ami kilátszik a fogínyből, főleg hátul. Gond lehet majd a megfogásával. Másfelől, felületét tekintve elég nagy, ami viszont a húzás utáni gyógyulásban okoz majd problémákat, hiszen hatalmas lyuk keletkezik majd a kezelt területen, ami nehezen fog összehúzódni. Mindenképpen dupla szenvedés.

De végeztem egy kis fejszámolást. Ha minden kezelés okozta fájdalmat felszámolok, akkor az annyi mint (remélhetőleg) két szúrás az érzéstelenítés miatt (semmi haszna pedig), kb 5 perc erőteljes rángatás, törés, állkapocsból való kiszaggatás, újabb rángatás, és kb 1-2 hét gyógyulási idő. Ebből a legfájdalmasabb az 5 perces kínzás, amit, ha túlélek, akkor talán utána már megmaradok. Illetve jelentős szenvedés még a húzás utáni időszak, amikor már elmúlik az érzéstelenítő hatása (tavaly ott még nagyon sírtam) és azt azt követő néhány nap. Meg ugye az sem kellemes, hogy az evésre oly mértékig oda kell figyelni, hogy élvezhetetlenné válik. Szóval a foghúzás max 2 hét szenvedéssel jár (ennek a vége felé már nem vészes).

Ha azonban nem húzatom ki, akkor a fájdalom időtartama megsaccolhatatlan. Nem tudom, hogy mennyi idő kell, amíg kihalnak az idegek. Gondolom sok. Ha minden nap csak 12 órát fáj, akkor is kb 1-1,5 hét alatt utolérem a foghúzásos fájdalom idejét (tekintve, hogy annál nem fáj napi 12 órát folyamatosan). Arra viszont kevés az esély, hogy 1-1,5 hét alatt magától megoldódjon a helyzet.

Tehát minden a foghúzás mellett szól, kivéve azt, hogy félek.:(

Nem nagyon tudok másra gondolni, csak erre az életemet megkeserítő, utálatos fogra. Bár ki se nőtt volna a szarházi.

Most reggeliztem, közben nem éreztem, hogy fáj. Meg is nyugodtam, hogy most már jó lesz, legalább egy kis ideig, de az a kis idő kb 3 perc volt. 

A gyógyszerrel már nem tudom érdemes-e próbálkozni, tekintve, hogy éjjel sem használt semmit. Anyu azt mondta, hogy a pálinka elvileg jó rá...legalábbis így szoktuk hallani. A szégyen majd megölte szegénykémet, amikor az egyik kis boltban kikérte nekem a felest. Nem szoktunk alkoholizálni, főleg nem ilyen csöves piákkal, de szükség törvényt bont. Szóval az eladó a vodkát javasolta. Alkalomadtán meg is iszom, de még bátorságot gyűjtök. Nem szoktam tömény vodkát inni, de ha elmulasztja a fogfájásom, akkor nem érdekel, hogy szar az íze.

Ha beválna és elég sokáig múlna a hatása, akkor akár naponta leguríthatnám a kis féldecimet. Bár félő, hogy akkor hosszútávon alkesz lenne belőlem. Viszont fogdokihoz menni nincs bátorságom. Mert a múltkor is átvert. Azt mondta, hogy Lidocaine mellett nem érzek majd semmit, de majdnem ott maradtam, annyira fájt. Aztán azt is mondta, hogy nem tart sokáig, de igenis rettenetesen hosszú ideig rángatta a szegénykét. Szóval én fogorvosnak már  nem hiszek. Nem is értem miért mondják, hogy nem fáj, mikor mindenki tudja, hogy fáj. Ha nem fájna, akkor nem félnének az emberek fogászatra menni. Tiszta logikus.

És van egy olyan érzésem, hogy az asszisztens sem kedvel. Nehezen viseli a hisztijeimet, de hát engem meg nem érdekel. Könnyen beszél az, aki csak a fogót adogatja és nézi, ahogy nekem az állkapcsomat zúzzák. Szóval addig, amíg én szenvedek és neki csak a sírásom kell hallgatnia, addig egy szava sem lehet. Ha ennyire bátor, akkor húzassa ki ő is egy fogát. Mert fájni az sem fájna jobban, ugyanis a fogaim gyökerével semmi baj. Erősen állnak a fogínyben. Ez is egy pofátlanság. Ha már van képe kilyukadni, begyulladni és fájni, akkor már mozoghatna is ennyi erővel. De nem. És ez a fog akkora, hogy egy lórúgásnyi érzéstelenítés kéne hozzá.

Na megiszom a vodkát...hátha segít valamit. Aztán megpróbálok aludni, addig sem érzem a fájdalmat.

Valahogy el tudtam aludni az éjszaka. Nem tudom mennyi időre, de nem túl sokra. És már megint fáj ez a hülye fog. Szerintem sanszos, hogy fog is, egészen addig, amíg itt tanyázik a számban. Mennyivel könnyebb lenne az életem, ha a fájós fog magától kiesne. De nem! Ez olyan masszívan ül a helyén, hogy megingathatatlan. Az ínyem közben hatalmasra dagadt, ami ritka rossz dolog. Egyrészt, mert valószínűleg amiatt fáj, másrészt, mert a foghúzást is jelentősen megnehezítené, tekintve, hogy az érzéstelenítés még annyira sem lesz hatásos, mintha egy fejbevágással akarnának letompítani. 

Szóval a reggeli étlapon most fájdalomcsillapító és gyulladáscsökkentő szerepel, de erről még konzultálok anyával. Nem tudom minek örülnék jobban: ha elmúlna a fájdalom, vagy ha nem. Ha elmúlik, akkor értelemszerűen nem foglalkozom vele és akkor legközelebb megint fájni fog. Ha nem múlik el, akkor megmondom a dokinak (lehet félve, lehet bőgve), hogy szedje ki a rohadékot, és akkor többet nem fáj.

Amúgy a húzás kissé drasztikusnak tűnik. Nem is csak a fájdalom miatt, bár nem kívánom senkinek azt a szenvedést, amikor a saját csontja ropogását hallja, közvetlen a füle mellett és egy hatalmas fogó ide-oda rángatózik a szájában. Ez a kellemetlen lelki része, de ott van az a semmihez sem hasonlítható testi fájdalom, amikor egy erősen kapaszkodó foggyökeret akarnak távozásra kényszeríteni. Na és az a rengeteg vér utána.

És ugye az is egy fontos visszatartó erő, hogy a jobb alsó részen az egyik nagy rágófogam tavaly könnyes búcsút vett, és ha ez is elmegy, akkor érdekes, de jogos a kérdés, hogy mivel fogok enni? Na már most, ez evésre már úgysem használható, szóval talán nem halok éhen nélküle sem. Legfeljebb eszek pépeset. És ami még aggasztott, de már megnyugodtam: annyira hátul van ez az istenátka, hogy ha mosolygok, nem is fog látszani, hogy nincs:) Direkt nézegettem a tükörben kis mosollyal, nagy mosollyal.

De nem kellemes az sem, ami most van. Mert az egy dolog, hogy fáj a fogam, de sugárzik a fájdalom a többibe is és néha olyan, mintha az egész fejemet kéne amputálni a nyavalyás jobb hátsó helyett. Arról nem beszélve, hogy sem aludni, sem enni nem bírok. Sürgősen kellene valamit csinálni, mert sokáig ezt nem fogom bírni, az tuti. És gyógyszereken sem élhetek.

Majd meghalok, annyira fáj a fogam.Hatalmas, dög nagy lyuk van rajta, le is van törve, most meg begyulladt az ínyem. Foghúzás gyanús a dolog. Fél órája bevettem egy gyógyszert,de azt hiszem most már nyugodt lelkiismerettel kijelentethetem, hogy semmit nem használt. Aludni sem tudok, pedig hulla fáradt vagyok.

Ilyenkor mindig megfogadom, hogy másnap kihúzatom. Csakhogy...

1: Szombat van, tehát hétfőig mindenképp marad a szenvedés.

2: Ózdra tartozom fogászatra és meglehet, hogy Pesten is kihúznák a helyzet súlyosságára való tekintettel, de én csak az otthoni orvosomat szeretem, mert az csuda kedves és abszolút tolerálja a fogorvosnál levágott kötelező jellegű hisztimet.

3: Para van, mert a gyulladás miatt nem hatna a Lidocaine (múltkor sem hatott) és nagyon megszenvedném a húzást.

4: Ez egy hatalmas fog, masszív gyökérrel. Olyan érzés lenne a húzása, mintha az egész állkapcsom kapná ki a helyéről (bár lehet valóban csak az alsóállkapcsommal együtt jönne ki.

5: Mire a fogorvoshoz mennék, úgyis elmúlna (ott mindig elmúlik)

6:Beszari vagyok, nem bírom a fájdalmat (ha már a fogfájás így kikészít, akkor a húzásba bele is halok, nem beszélve a hatalmas vérveszteségről.)

Nem bánnám, ha legalább annyira elmúlna, hogy el tudjak aludni. Vagy elmúlhatna örökre is. Mondjuk elhalna benne az ideg, vagy ilyesmi. Én meg megfogadom, hogy soha többé nem eszem dinnyét, mert attól fájdult meg:(

Szerdán az állatkertben voltam Mónikával. Nagyon klassz nap volt, de abszolút fárasztó is.

Majdnem nyitásra mentünk. Azért nem akartunk pont nyitásra menni, mert az olyan buzgómócsingos dolog. Meg előtte vettünk némi kaját, hogy majd bírjuk az egész napos gyűrődést. Persze nem is mi lettünk volna, ha a jó buszra szállunk fel. De végül is elértük a célunkat.

Aztán bementünk a kapun és hatalmas lelkesedés lett úrrá rajtunk. Az elején még bohóckodtunk is, csinálgattuk a "játékos" feladatokat, amik táblákra voltak írva. Például a főbejárattal szemben álltunk féllábon, mint a flamingók. Majd meguntuk ezeket és elindultunk, hogy mindent felderítsünk. Nehéz volt eldönteni, hogy merre is induljunk, hiszen olyan bejárhatatlanul nagynak tűnt az egész. Aztán elindultunk egy irányba, a jegesmedvékkel kezdtük. Majd a térképet böngészve kezdtünk el haladni. Nagyon tetszett az egész, az összes állat. 

Halat persze azt hiszem, hogy már túl sokat láttam, mert kezdettherótom lenni tőlük. Meg teknősből is kicsit sok volt nekem. A madarak azok mind nagyon szépek voltak. És a lepkék...először nem is láttam őket, mert vagy beleolvadtak a környezetbe vagy fent voltak a lepkeház tetején. Aztán észrevettem, hogy ott repkednek körülöttem. Kettő rá is szállt a pólómra,gondolom a virágminta vonzotta őket. De nagyon jó érzés volt. Mindig imádtam a pillangókat, ez meg ott volt hozzám iszonyat közel.

Aztán nagy sétálásunk közepette elkezdett esni az eső. Mit esni, szakadni. Bemenekültünk a Mérgesházba, mert az ott volt közel és mert azt még nem néztük meg. Abban bíztam, hogy mire azt végigjárjuk, eláll az eső. Nem így lett. Nagyon sokan voltunk ott, ülőhely nem volt, a levegő is egyre kevesebb. Unalmunkban és idegességünkben inkább enni kezdtünk Mónikával. Majd amikor az eső kicsit csillapodott, akkor átmentünk a nagysziklába, hogy megnézzük a 3D mozit, addig is telik az idő. Csakhogy ott technikai okok miatt nem volt vetítés, így lepunnyadtunk a lépcsőn és vártuk, hogy kisüssön a nap. 

Amikor már nagyon untuk az üldögélést és már az elalvás határán voltunk, akkor elindultunk, hogy megnézzük, amik kimaradtak. Nem esett már nagyon és muszáj volt tovább menni. Valakinek elefánt fotókat ígértem, így az elefántokat nem hagyhattam ki. Persze nem tudtam róluk képet csinálni, mert olyan koszos volt az üveg, ami mögött voltak, hogy a telefonnal készített képeken semmi nem látszott belőlük. 

Majd minden kimaradt állatot megnéztünk (persze néhány biztos elkerülte a figyelmünket) és végezetül megnéztük a fóka etetést, ami egy tök jó showal volt összekötve. El is határoztam, hogy akarok egy fókát. Meg a fókagondozót is, mert az nagyon jól nézett ki. A fóka pedig olyanokat tudott, hogy az haláli volt. Kár lett volna kihagyni.

A legjobban tehát a fóka tetszett, meg a majmok (gorillák meg csimpánzok). De igazából a legtöbb állatot megölelgettem volna. Főleg a kicsiket.

Mire végeztünk, majd leszakadt a lábam. Hulla fáradt voltam, de nem bántam, mert nagyon jó nap volt. Bár egy ideig biztos nem megyek újra.

Pár napja ráakadtam a tornyomra. Tökéletes lenne, igazi hercegnős.

Sajnos nem az erdőben van, mint ahogy egy rendes toronynak lennie kellene és szorul némi átalakításra, de az lenne a legkevesebb gond, ha egyszer már tényleg az enyém lehetne. Valójában egy víztoronyról van szó, itt Újpesten. De annyira szép, hogy tényleg lehetne hercegnő lakhelye. Kicsit zavar, hogy panel házak veszik körül, nincs meg az elhagyatottság érzése.

Ha az enyém lenne, akkor első dolgom az lenne, hogy a minden két kis ablakból csinálnék egy nagyot, hogy lehessen benne üldögélni, nézni a tájat, várni a herceget. A tetejét is kicsit átalakítanám, mert azon az oldalon, ami most épp nem látszik, eléggé kopott. Viszont mindenképp úgy kéne lefesteni, hogy réginek tűnjön, ne valami csicsabicsa giccsnek. A többivel ki vagyok békülve, mert ez a torony majdnem tökéletes. Belülről még nem tudom hogy rendezném be, de valami nagyon hercegnősen.:)

Íme a torony:

Tegnap éjjel nem aludtam valami sokat, mára pedig egészen fáradt lettem. Délután már annyira nem bírtam nyitva tartani a szemem, hogy kénytelen voltam kicsit lepihenni. Nem akartam aludni, csak épp egy kis időre behunyni a szemem. Hogy ne aludjak el, még zenét is tettem fel, ugyanis csak akkor tudok aludni, ha csend van. Mindenféle komolyzenére esett a választásom, mert azok mégis csak nyugtatóan hatnak rám. 

Aztán valahogy úgy alakult, hogy elaludtam. És nem csak aludtam, de álmodtam is, sőt még emlékszem is arra, hogy mit (pedig ez nem jellemző). 

Egy hercegnő voltam, csodálatosan szép, hófehér, fodros ruhában.  Egy hatalmas bálterem közepén álltam, körülöttem rengeteg ember. De valahogy mindenki olyan jelentéktelennek, olyan láthatatlannak, mozdulatlannak tűnt, mintha csak a terem díszletei lettek volna. Egyetlen ember volt köztük, aki élt, aki felkeltette a figyelmem: egy herceg. Mesésen szép volt, lehengerlő. Megbabonázva álltam és nem tudtam levenni róla a szemem. Aztán mintha valami hatalmas erővel elkezdett volna húzni maga felé. Elindultam, a lábam magától vitt. Odaértem elé, megálltam és rám nézett. Huncut mosoly ragyogott az ajkán, mintha csak azt akarná mondani: megvagy, elkaptalak, innen nem szabadulsz. Megborzongtam, féltem, ugyanakkor biztonságban is éreztem magam. Könnyedén meghajolt és megfogta, majd megcsókolta a kezem. A teremben hirtelen mindenki táncolni kezdett. Minden mozgott csak mi álltunk egy helyben.  Majd átölelt és táncolni kezdtünk mi is. Egymást néztük végig és mosolyogtunk. Valami megmagyarázhatatlan boldogságot éreztem és olyan volt, mintha sosem akarnánk elválni egymástól.

Egy oszlop mögé mentünk és megcsókolt. Nem szenvedélyesen, hanem nagyon gyengéden, alig érezhetően lehelte csókjait az ajkamra. 

A következő kép már másnap hajnalban volt. A herceg épp egy lóra szállt fel, én pedig mellette álltam. Kezével megsimogatta az arcom, egy könnycsepp gördült végig  az arcomon, ő pedig elvágtatott. Egy darabig szaladtam utána, majd elestem és két katona jött értem. Egy toronyba vittek és bezártak. A koszos padlón ültem hófehér báli ruhámban, ami előző este még tánc közben körülöttem hullámzott. A félhomályos szobában ide-oda járkáltam, mintha aki a kiutat keresi. De nem volt ott kiút, még ablak sem. A falat kezdtem el ütni, mintha a falakat akarnám kidönteni, de csak a kezem kezdett vérezni. Leroskadtam a padlóra. Feküdtem, mint élettelen rongybaba.  A kezemből patakzott a vér, szememből folytak a könnyek, s feküdtem némán, mint aki már nagyon mesze jár a toronytól.

Ekkor felébredtem. Nem tudom mit jelenthetett, azt sem hogy jelentett-e valamit, de borzasztó érzésekkel ébredtem fel. Most azon töprengek, hogy miért álmodtam ezt, és hogy van-e valami köze az álomképeknek a jelenlegi élethelyzetemhez. Mert nincs álom jelentés nélkül.

Nem szeretem az első randikat. Mindig benne van annak a lehetősége, hogy az önbizalmam újabb pofont kap. És ez a lehetőség nagyon valószínűen lebeg.

Ma volt egy első randim. Már hetek óta beszéltem a sráccal, megkedveltem. Ugyanakkor tudtam, hogy minél kedvesebb ő, annál nagyobb és erősebb falakat kell nekem építenem magamban. És építettem, építettem...voltak rajta apró rések, de igyekeztem betömködni őket. Nem akartam találkozni sem vele, bőven elégnek tartottam, ha amolyan msn barátok vagyunk: beszélgetünk, de mindketten tudjuk, hogy semmi több nem lehet.

Találkoztunk. Előtte már nagyon ideges voltam. Tudtam, hogy nem fogok neki tetszeni, hogy nem tetszhetek pont én. Megláttam és nem akartam hinni a szememnek. Virágot hozott, két szál rózsát. És azoknak a rózsáknak a tövisei mintha a lelkembe mélyedtek volna. Virágot hozott, bízott benne, hogy majd tetszeni fogok neki, elvárásai voltak velem szemben. És akkor tudatosult bennem, hogy megbuktam. Hogy nem tudtam megfelelni az elvárásoknak és az a két szál virág nem kellene, hogy a kezemben legyen, nem érdemeltem ki őket. Nem nekem lettek szánva, hanem valakinek, akit várt, akire számított. Örültem nekik, de tudatosult is bennem, hogy valakinek csalódást okoztam. Eddigi életem során ő volt a második pasi, aki virágot adott nekem. Az elsőtől kettőt kaptam: egy majdnem-szerelem rózsát és egy szerelem rózsát. Ez a mostani jófejségi rózsa volt. Adta, mert jófej és kaptam, mert én is jófej vagyok.

Aztán kis séta, meki, kajálás és beszélgetés. Nem éreztem a szikrát, illetve éreztem, hogy ő sem érzi. A varázs, ami msnen jelen volt, élőben nem jelentkezett.  Nagyon jól éreztem magam, de valami hiányzott. Tudtam, hogy nem az vagyok, akit várt. Féltem, hogy valami megtörik, már nem lesz minden olyan, mint volt. De hiszen hogy is lenne? Hiába nem volt eddig sem köztünk semmi, de egy valami ott volt: a remény. A tény, hogy potenciális barátnőjelöltként tekintett rám sokkal fontosabbá tette a barátságunkat, mint egy egyszerű ismerkedős haverkodás. Hitt benne, hogy ebből lehet komoly is, holott én végig tudtam, hogy nem vagyok elég jó hozzá. És nem is bántam. Nem is reméltem, hogy lehet valami köztünk, hiszen tisztában voltam azzal, hogy csalódni fog bennem. És nem is tehettem ellen, hiszen a külsőmön nem tudok változtatni és az ő elvárásain sem. Az elejétől mondogattam magamnak mint egy mantrát, hogy "ez csak barátság, nem akarok tőle semmit", mert tudtam, hogy csalódni csak az tud, aki vágyik. Én nem vágytam és elhitettem magammal, hogy nem is szabad vágynom. 

Mindent összevetve jól éreztem magam, nem ért csalódás, nem ábrándultam ki. G. élőben is olyan mint msnen: kedves, vicces, aranyos és helyes persze. És nagyszerű barát lehet belőle, ha több nem is. Örülök, hogy megismertem és hogy olyan jókat tudok vele beszélgetni. Ha nem lenne, már hiányozna. És ő is ezt mondta rólam. Hogy ezt most is így gondolja-e azt nem tudom. Nem tudom, hogy a kedves szavak a barátnőjelöltnek szóltak-e vagy nekem. Remélem a tény, hogy nem vagyok az esete, nem változtat majd semmin és továbbra is ő lesz a kedvenc beszélgetőpartnerem:)

Elmúlt éjfél...már egyszer kikapcsoltam a gépet...jó éjt kívántam anyunak...megigazítottam a párnám...kinyitottam az ablakot...bebújtam a takaró alá és becsuktam a szemem. El is alhattam volna, hiszen ez szokott következni, ha minden a megszokott rutin szerint halad. De most nem így volt. A szemem egyszer csak kinyílt és az ablak felé vetettem a tekintetem. A leheletvékony sötétítő függönyön keresztül és a széle mellett láttam az égbolton ragyogó csillagokat. Kimásztam az ágyból és az ablakhoz mentem. Kinéztem és a messzeségbe révedtem. Először csak a szomszéd panelházakat néztem: a lakásokat, ahol még ég a villany ilyen késő éjjel is, és a sötét ablakokat, ahol már csend van és béke, ahol színes álmokat látnak. Majd messzebb néztem, a Városháza fehér falait, az utcai lámpák fényét. Majd sokkal messzebb...olyan messze, ahol a lámpafény már apró szentjánosbogárnak látszik és mintha mozogna, mintha valami könnyed és légies táncot lejtene. Egy oszlopot láttam ott, amit nappali fényben sosem vettem észre. Magas és rajta pirosan világítanak az égők körbe-körbe.

De a legfényesebbek a csillagok. Nem is tudom mikor néztem őket utoljára. És most megbénulva állok az ablaknál és az eget nézem. A csillagok ragyogása egy másfajta ragyogásra hívja fel a figyelmem: a holnapi nap öröme ragyog rám. Holnap találkozom valakivel. Valakivel, akivel ugyan még csak három hete ismerjük egymást, mégis mintha már sokkal régebben ismerném. Valakivel, akit nagyon megkedveltem. Valakivel, akit már nagyon szeretnék látni.

S bár a boldogság beragyogja a találkozásig hátralévő időt, mégis görcsös izgatottságot érzek. Nem tudom miért, hiszen nem várok semmit, csak beszélgetünk, úgy mint eddig. Nincs vesztenivalóm, ami van, az megmarad, hogy lesz-e több, azt még nem tudom. Bárhogy alakul, jó lesz. De izgulok. Boldog izgatottság, és a gondolataim úgy cikáznak, mint Újpest fényei az ablakomból kinézve. Nem tudok aludni, pedig azt kellene. Mert minél előbb elalszok, annál hamarabb jön el a reggel, a nap pedig már gyorsan telik estig. Azt hiszem most elmegyek. Kezdem előlről a lefekvési rituálét és csillagok helyett bárányokat fogok számolni.

Holnap pedig...holnap személyesen is megismerhetek egy csodálatos embert.

Most elkezdtem filmeket letölteni a netről. (Ok, csúnya dolog, szégyellem is magam érte, egyszer valaki kegyetlenül leszidott érte)

Már két napja mást sem csinálok, csak töltök (rapidról jön és elég lassú a dolog). Ma végre rászántam magam, hogy meg is nézzek párat. Egész pontosan négy filmet nyomtam le ma.

Tegnap Morcival elmélyedtünk a BKV honlapjában, amikor is azt az infót kerestük, hogy mennyibe kerül egy évi bérlet.

Morci ekkor talált egy kérdőívet, aminek kitöltése után egy sorsoláson veszünk részt és negyedéves bérletet lehet nyerni. Ilyen ínséges időkben sokat jelent, ha mondjuk anyut megtámogatják három havi bérlettel, mert így havi 9400 Ft kiadástól szabadulnánk meg.

Bár először a magam nevében akartam kitölteni, de sajnos azzal kudarcot vallottam. Már az elején felháborított, hogy a foglalkozásnál nem volt megadva megjelelhető válasznál a tanuló, sem pedig mondjuk egy "egyéb" kategória. Szájhúzogatva ugyan, de bejelöltem a munkanélkülit, ami mint tudjuk, nem ugyanaz. Aztán jött az a rész, ami már kicsit dühített. Megkérdezték, hogy ki veszi a jegyem/bérletem. Ezzel nem is volt gond, bejelöltem, hogy a szüleim. Aztán következő kérdés, hogy kinek veszek bérletet. Bejelöltem, hogy senkinek, hiszen mindenkinek anyu veszi, mint feljebb említettem is, erre megköszönték, hogy válaszoltam és ennyi, a többit már ki sem tölthettem. Ekkora hülyéket! Hát említettem hogy kapom a bérletet, ezért nem veszek, nem pedig azért, mert bliccelek. Úgy tűnik, hogy tanulóknak ugyanúgy nem kíváncsiak a véleményére, mint a bliccelőknek. Mert a tanuló bérlete ugye csak 3700Ft-ba kerül, az azért nem olyan nagy lehúzás, mint a felnőttekből kisajtolt 9400 Ft. 

Na itt eldurrant az agyam. Egyébként nem szoktam bliccelni. Meg tudom számolni egy kezemen, hogy két éves pesti tartózkodásom alatt hányszor mertem jegy nélkül utazni. Nem azért, mert olyan becsületes vagyok, vagy mert sajnálom a BKV-t, hanem mert beszari vagyok és olyan szerencsétlen, hogy tuti elkapnának. És a diákbérlet árával még ki is vagyok békülve, ellenben a felnőtt árat nagyon sokallom.

Egyébként meg a BKV-t úgy nem szeretem, ahogy van. A hülye ellenőrzésekkel sem vagyok kibékülve. Szinte mindenhol áll ellenőr a lejáratnál, ezzel nincs is gond. De ha már a lejáratnál megmutattam a bérletem, akkor mi a francnak kell még a kijáratnál is?Mitől félnek? Hogy két megálló között teleportáltam a metróra? Vagy ennyire nem bíznak a lejáratnál álló kolléga munkavégzésében? Mert az egy dolog, hogy az utasban nem bíznak, de egymásban sem? Kellene valami rendszer. Mondjuk csak alejárónál legyen ellenőr, de ott akkor minden állomáson. Vagy ha már annyira a büntetésből tartja fent magát a BKV akkor a kijáratnál, mert ha egyszer valaki lement jegy nélkül, annak fel is kell mennie és így ki lehetne b@szni a bliccelőkkel. Na de hogy teszem azt egy megállót utazok és 2 percenként vegyem elő a bérletem. Tehetek én róla, hogy lefelé menet rá sem néznek hiába mutatom, olyan nagy csevegésben vannak a munkatársakkal?

Na a kérdőívről annyit, hogy kitöltöttem anyu nevében. Az ő véleményére kíváncsiak, mert magának veszi meg a bérletet. Értékelik azt a plusz energiát, amit sorbanálláskor használ el.

Aztán láttuk, hogy lehet venni BKV-s ajándéktárgyakat. Minden vágyam BKV feliratú pólóban feszíteni, vagy ilyen csúnya tollat venni. Persze fémhulladékot is lehet venni, mint Morci felfedezte. 3 tonnásat, motor nélkül. Gondolom valami szétrohadt buszról lehet szó. Olyan ócskáról, mint némelyik ma is használatos, csak persze azokban van motor. Gondoltam, veszek egyet, aztán majd azzal járok suliba, megspórolom a bérletet. Vagy tetetek bele motort, vagy majd beleülök és a csajok tolják. De ki lehetne szedni az alját és akkor lehetne olyan lábbal hajthatós, mint Flinstonéknál. Még pénzt is kereshetnék vele, mert szállítanám az utasokat. 

Másért nem tudom miért venne bárki fémhulladékot. Gondolom többe kerülne megvásárolni, mint amennyit a méhtelepen adnának érte. Az meg érdekes lenne, ha a szobámban állítanék ki 3 tonnás buszokat. Az is lehet, hogy ez a hirdetés a BKV humoros oldalának megnyilvánulása.

Morci megleste azt is, hogy vannak-e állásajánlatok. Nem hiszem, hogy valaha is odáig süllyedne, hogy ott dolgozzon, de megnézni azért meg lehet. Csak buszsofőrt keresnek. Ezt egyébként tapasztalatból is tudom, mert apuék voltak érdeklődni. Ellenőrnek akartam őket felvetetni. Nem, nem azért, mert nem szeretem őket, hanem mert nagyon kellett a munka. Hála az égnek nem lett belőle semmi.

Na most ennyit a BKV-ról, mert nem akarom megalapozni az egész napos rossz hangulatot.

Aki esetleg nagyon rajongana érte, az mazsolázgasson a honlapon, lehet mindenféle fan cuccot venni, illetve kiszuperált járműmaradékokat, szintezőléceket. És töltsön mindenki tesztet, hátha nyer. (Tipp: a bérletet magadnak veszed, ha mégsem, akkor hazudj!)

Már annyiszor írtam erről az érzésről. Olykor úgy, hogy mennyire vágyom rá, máskor úgy, hogy ezt érzem, és mennyire boldoggá tesz, és megesett az is, hogy mint életem megkeserítőjét említettem. De mindig is egy csodálatos és mindenek felett álló érzésnek tartottam.

Mindig is nagyon fontos szerepet töltött be az életemben, mindig akartam érezni. De azt is akartam, hogy viszonozzák. Sajnos ezen a ponton volt mindig a hiba. Mert én szerettem, mert olyan nagyon tudok szeretni, de ezt senki nem értékelte eléggé. Sokat gondolkodtam már ezen, hogy miért lehetett így. És rájöttem, hogy mindenkit úgy szerettem, ahogy szeretném, ha engem szeretnének. De nyilván ők nem erre vágytak.

Nem tudom mi kell a pasiknak, és azt sem, hogy én miért nem. De talán már nem is számít ez az egész. Annyira vágytam rá mindig, hogy legyen valakim, akivel szeretjük egymást, akivel boldoggá tudjuk egymást tenni, de mindig csak egy álom volt. És mint tapasztaltam, az álmok, azok csak álmok. Csak csukott szemmel láthatóak. Ha felébredek, ha kinyitom a szemem, a világot látom magam körül. A világot, ami hideg és távolságtartó. A világot, ahol nincs olyan ember, akinek én lennék az EGYETLEN, az IGAZI.

És amikor ez nyilvánvalóvá vált, akkor lemondtam az egészről. Mint a róka és a szőlő esete: ha valami elérhetetlen, akkor jobb a hibát keresni benne és ezáltal megszüntetni a vágyat. Mert mi rosszabb, mint elérhetetlenre vágyni?

A szerelem csodás dolog. Szerettem érezni. Talán még fogom is, mert hiába védem folyton hatalmas falakkal a szívem, egy-egy jó ember mindig áthatol rajta. Hogy mit lehetne tenni ezellen? Fogalmam sincs. Nem zárhatom el magam mindenkitől. Nem maradhatok távol mindenkitől, aki annyira szimpatikus, hogy akár még érezhetek is iránta valamit. 

Leszek még szerelmes, ez bizonyos. Talán nem most, talán majd sokára, az is megeshet, hogy egyszer majd viszonozza valaki. De már nem keresem, nem megyek utána. Már nagyon sokat hajszoltam a szerelmet és mindig a képembe röhögött. Most már jöjjön ő, találjon meg, és én biztosan nem űzök majd gúnyt belőle.

A cicánknak kb két hónapja kiscicái születtek. Nagyon aranyosak voltak, 3 fehér és a szokásos egy fekete. Már csak egy van, sokat szaladgál, játszik mindennel, ami a keze ügyébe akad.

Na eddig ez olyan volt, mint amit egy 12-14 éves lány írna a blogjában.

A dolognak azonban van egy komolyabb oldala is: nehéz gazdit találni. Kettőnél adott volt, hogy anyu munkatársához kerülnek, de ők egyébként is több eséllyel vágtak neki az életnek, mert az apjukra hasonlítottak, senki nem vonta kétségbe, hogy  perzsa vér folyik bennük.  A két kisebb sem volt kevésbé csúnya, de ők anyjuk vonásait örökölték, az apjukból kevés volt meg bennük. Talán icipicit selymesebb és hosszabb szőrük különböztette meg őket a házi macskáktól.

Gazdit kellett nekik találnom, de nagyon sürgősen. Az albérletben csak egy macskát tarthatunk, egyébként sem vállalnánk már be kettőt. És abszolút véletlen baki volt, hogy egyáltalán megszülettek, hiszen mielőtt ideköltöztünk, még igyekeztünk Bercit távol tartani Fifitől. Nem sikerült és csak azt vettük észre, hogy Fifi hasa domborodni kezd.

De ha már itt vannak, akkor nagyon kell őket szeretni és keresni nekik egy nagyon jó helyet.

Feltettem egy hirdetést az expresszre. Rengeteg levelet kaptam, többet, mint amennyi cica volt. Sajnos szűrni kellett, kiválasztani, hogy kinek adom oda. Általában az elsőknek ígértem oda, holott akadtak későbbi jelentkezők, akiknek szívesebben adtam volna.

Az egyiket még akkor elvitték, jó helyre került, nagyon szimpatikus emberekhez. A másikért is jelentkeztek, azt hittem sínen van a dolog, majd a lány közölte, hogy inkább egy másik cica kell neki.

Itt maradtunk a pöttömmel, gazdi nélkül, mert a többi jelentkező talált más lehetőséget.

Újra hirdetni kezdtem, megint sokan jelentkeztek, de már nem tudom, hogy tényleg elviszik-e a kicsit, vagy úgy járok, mint a múltkor. Holnap elvileg jönnek érte. Ha nem vinnék el, akkor már írtam egy másik lánynak, neki akkor kellene. Bebiztosítottam magam, már csak nem marad a nyakunkon. Nem maradhat, azt nem lehet.

És most is annyi, de annyi ember van, akiknél jó helye lenne, ahol nagyon szeretnék. Remélem a lehető legjobb gazdihoz kerül, és imádni fogják, mert ő is megérdemli, nem csak hosszú szőrű testvérei.

Éjjel nagyon furcsát álmodtam.

Az álom úgy kezdődött, hogy egy pók beköltözött a wc sarkába, majd hatalmas hálót szőtt. Ezután jöttek a családtagjai, a barátai, régi szomszédai és igazi kis társasházi légteret alakítottak ki nálunk. Mondanom sem kell, hogy nagyon féltem tőlük, annyira, hogy még eltüntetni sem mertem őket. (Különben is, pókot ölni szerencsétlenség. Ezt még álmomban is tudtam). Később egyéb rovarok, bogarak is társultak hozzájuk és nagy egyetértésben éltek.

Egy napon, amikor épp arra volt dolgom, megszólított egy cserebogár (akinek egyébként ajánlottam volna egy pszichiátriai kezelést, mert volt egy olyan téveszméje, hogy ő poloska.), beszélgetni kezdtünk arról, hogy nem kell tőlük félnem, mert ők jó szomszédok, mindenkivel jól kijönnek...még velem is, noha több helyet sajátítok ki magamnak, mint amennyi illő lenne, de nem haragszanak. Aztán csodák csodája, tényleg poloskává változott a kis dög.

Aztán egy léggyel folytattam komoly eszmecserét a legyek bulizási szokásairól. Mint megtudtam, a legyek is csak olyanok, mint az emberek: hétközben dolgoznak (azt sajnos nem tudtam meg, hogy vajon mit) és hétvégén szórakoznak. A szórakozásuk is nagyon emberi: repdesnek a családdal ide-oda, és nagy bulikat csapnak a haverokkal...sokszor részegségig. Na és hogy mitől szokott berúgni egy légy? Mi sem egyszerűbb. Ha valamelyik ember szórakozás közben eldob egy üresnek tűnő piás üveget, akkor egy légy észreveszi azt. Nagy gyorsan felhívja a barátait (nem mobilon, de gőzöm sincs hogyan) hogy jöjjenek már át, mert ugye inni nem jó egyedül. Akkor sem, ha valaki történetesen légy. És akkor pár haverral körbedongják az üveget, majd kezdődik a tánc és a csajozás.

Ennél a pontnál felébredtem. Pedig még mennyi mindent megtudhattam volna a kis légytől, amit a tudomány mégcsak nem is sejt.:)

Találkoztam valakivel a napokban. Jó volt látni, de ugyanakkor felkavaró is.

Eszembe jutott, hogy régen mit jelentett nekem. Hogy mit akartam tőle. Hogy mennyire vágytam rá. Amikor megláttam, előjöttek az emlékek és úgy éreztem, hogy boldog vagyok. Elfelejtettem mindent, ami azóta történt, hogy utoljára láttam: a hiányérzetet, a szomorúságot, a könnyeket. Mert akkor nem volt más csak ő, én és a boldogság. 

De sajnos nem léteznek örökké tartó pillanatok és mint egy álom, úgy foszlott szét minden, amikor elköszöntünk egymástól. Ő jobbra, én balra...és talán soha többet nem látom.

Hogy ez jó vagy rossz, azt még mindig nem tudtam eldönteni. Egyfelől rossz, mert szeretek vele lenni, szeretem látni a mosolyát, hallani a hangját, nézni, ahogy ragyog a szeme. De ugyanakkor fáj is, mert tudom, hogy az a csoda, az a tünemény sosem lehet az enyém. Nézhetem, de nem érhetek hozzá. Vágyhatok rá, de meg nem kaphatom. Álmodhatok róla, de úgyis fel kell ébredni.

És talán jobb nem látni, nem álmodni róla, ha ezzel nem érek el mást, csak hogy egy hatalmas űr tátong a szívemben.

Mindig is olyan embert kerestem, akivel tökéletes harmóniában élhetek. Persze ez így eléggé elcsépelt, hiszen nyilván mindenki ezt keresi.

De én párszor úgy is éreztem, hogy ráleltem. Hogy megtaláltam azt, aki tökéletesen illik hozzám. 

Amikor először ezt éreztem, tapasztalatlan voltam és naiv. Akkor azt hittem, hogy ő az, akivel kiegészítjük egymást, mert annyi mindenben különbözünk. Sok dologban másként gondolkoztunk, ugyanakkor jól megértettük a másikat. Olyanok voltunk, mint a jin és a jang. Legalábbis ezt hittem. Majd rá kellett jönnöm, hogy Ő nem az volt, akinek hittem, nem az, akinek mutatta magát. Nem is tudtam igazán, hogy ki Ő. Még ma sem tudom, így fogalmam sincs róla, hogy lehetett-e volna a lelki társam. De azt hiszem, hogy Ő nem is akar olyat. Jól el van egyedül a maga kis világában. Mindig vannak átmeneti útitársai, de nem akarja magát elkötelezni.

A második pasival már minden más volt. Ő teljesen olyan volt, mint én. Úgy gondolkozott, úgy látta a világot. Nem lelki társak voltunk, hanem amolyan ikerlelkek. Lelkeink egymás visszatükröződései voltak, így semmi érdekeset nem találtak egymásban. Nem is lett belőle szerelem. Részéről semmiképp.

Harmadjára, amikor úgy éreztem, hogy megvan, egy pillanat alatt dőlt el minden.  Megláttam és megtetszett a szememnek. Beszélgetni kezdtünk és megtetszett a lelkemnek. Megcsókolt és megtetszett a testemnek. Rám mosolygott és máris kezében volt a szívem. De a mosolya nem nekem szólt, kedves gesztus volt csupán, amivel bárkit megajándékoz. A beszélgetések csak az én szívemig jutottak el. A lelkem megfelelő társnak tartotta az övét, de ez nem volt kölcsönös. Nem Ő volt az...megint nem Ő. Szép lett volna, ez tényleg az lehetett volna, de ez olyasmi, ami tényleg nem múlhat egy emberen.

Vajon meddig kell még várnom a lelki társamra? Mert várok, amíg kell. Mást nem is nagyon tehetek. Keresni nem fogom, én nem megyek már utána, mert annyiszor tévesztettek már meg hamis lelkek, hogy már nem vagyok benne biztos, hogy ha rátalálnék, akkor felismerném. Találjon meg Ő. Ha érzem, hogy lelke másik felének tart, ha érzem, hogy úgy viszonyul hozzám, akkor én is nyitni fogok felé.

Akkor már ismerni fogom, és nem keverhetem össze semmi mással.

Mert olyanok leszünk, mint a hold és a csillagok: az élet sötét és unalmas perceiben is egymás mellett, egymásra vigyázva, egymás társaiként.

Mert olyanok leszünk, mint a víz és a kavicsok: folyton elveszünk valamit a másiktól és adunk egy részt magunkból cserébe. Ahogy a folyó koptatja a követ s helyette vízcseppjeit hagyja a köveken.

Mert olyanok leszünk, mint két egymást el nem hagyó vándor, akiket bár millió ember vehet körül, de csakis egymás szemében látják a boldogságot. És a szemébe nézve magamat látom majd. Magamat egy sokkal boldogabb világban, ami miatta, ami Tőle boldog. És az én szemem ugyanezt a világot tükrözi majd Neki. 

Feltéve, ha valaha rám talál...

Nem tudok aludni...Nem azért, mert nem vagyok álmos, mert igenis hulla fáradt vagyok.

Egyszerűen olyan meleg van, olyan fülledt a levegő, hogy nem tudok elaludni, hiába forgólodok.

Már mindkét ablakot kinyitottam, de semmi légmozgás. Kb 10 percet álltam az ablakban, de kint sem jobb a helyzet. Meleg van...olyan meleg, hogy képtelenség levegőt venni, mert olyan nehéz a levegő, hogy összeszorítja a tüdőm.

Egy kis eső kéne már. Legalább éjszakára.

Bár a nappalokat is nehezen viselem. Szeretem a meleget, de ez a hőség már túlzás.

Most is csak szenvedek tőle. Egy rövid kis hálóing van rajtam, ha ettől kevesebb lenne, már meztelen lennék, és a helyzet akkor sem lenne jobb. 

Kéne egy ventillátor...vagy pár pálmaággal legyező pasi. Vagy csak egy kis szellő, csak néhány perces, hogy el tudjak aludni...

A legmocsokabb, legundorítóbb vírusirtóval hozott össze az élet. Én ugyan tuti nem telepítettem, pedig Lackó azt mondja, hogy máskülönben nem lenne itt. De itt van, nekem meg nem kell.

És blokkol mindent: az msn-t, a netet...mindent. Tesóm szerint újra kell telepíteni mindent, mert még kikapcsolni sem lehet, sem letörölni.

Na tessék, jól kibaszott velem a kurva vírusirtója. Ami elvileg értem van, erre ellenem dolgozik. Szuper.

Netezni nem tudok, csak kis ideig tesóm gépéről. Ennyit erről. Az hagyján, de olykor még a gép is lefagy és mindenem azon van. A szigorlati tételeim is. Hogy ebből hogy lesz tanulás?

És még újratelepíteni sem tudok, mert nincs telepítő CD-m. És nem fogom drága pénzekért megvenni, az tuti.

Szóval bye bye net, viszlát gép. Még ki sincs ugyan fizetve de máris annyit ér, mint egy kalap szar....SEMMIT!

És ha egyszer sikerül is megcsinálni, akkor tuti nem lesz vírusirtóm, mert még a vírusok sem okoztak nekem ekkora kárt, mint maga az irtó!!!

Most értem haza a Margitszigetről. Cicóval arra gondoltunk, hogy megismételjük a múltkori sétát.

Az eleje jó is volt, leszámítva, hogy kicsit túlöltöztem. Valamiért azt hittem, hogy nincs jó idő, így még egy mellényt is vittem magammal. Ott persze már éreztem, hogy dögmeleg van. Kicsit sétálgattunk az árnyékosban, üldögéltünk a padon, szidtuk az oktatási rendszert, meg ilyen kis apróságok. Tipikus vasárnap délutáni lazulás. Aztán továbbálltunk, mert valamiféle rovarok támadták meg Cicót (Morcit-mert a Cicóért megint lecseszés jár majd). Engem is megcsípett valami. 

Elmentünk a japán kerthez. Láttunk egy kacsát, meg két teknőst és egy csomó halat. A halakat sajnos nem tudom beazonosítani, kivéve persze az aranyhalat. Nagy csalódás nekem ez az aranyhal. Ha meghallom a szót én mindig a kívánságot teljesítő, testéből fényt árasztó halra gondolok, ez meg csak úszkál...uncsi. Pedig most meg is lenne a három kívánságom. Azt hiszem elsőnek mindenképp azt kívánnám, hogy sem engem, sem azokat, akik nekem fontosak, ne tegyék át fizetősre a suliban. Másodiknak, hogy apu és Lackó végre találjon munkát. És harmadiknak egy pasit, aki szeret. Láttunk egy sirályt is. Ami azért érdekes, mert én a sirályt nagynak képzeltem. Mint Hablaty a Kis hableányban.

Elüldögéltünk ott a tónál. Néztünk magunk elé, mint a nyugdíjasok, amikor is Cicc megunta.Való igaz, hogy én is majd elaludtam. Elindultunk a villamos felé. A hídon észrevettük, hogy nagy piros betűkkel a hídra van írva (a külső részére), hogy "EDI! SZERETLEK!" Bár tudnám ki írta, azonnal hozzá mennék:) A hídról utolsó útjára engedtük pici babát, aki reggelre kilehelte a lelkét, illetve a benne enyésző héiumot. Beledobtuk a Dunába, mint valami temetési szertartás.Mondtam egy rögtönzött és nem túl szép gyászbeszédet a drágaságnak, aztán elengedtem, hogy a Fekete-tengerig meg se álljon. Egy ideig néztük, ahogy lassan úszik a part mentén (hová siessen? övé az örökkévalóság) majd eltűnt a szemünk elől. Beleveszett a hullámokba. Remélem a Greenpeace-esek nem szedik ki.

Aztán irány a villamos. Beálltunk a kis járdaszigetünkre és vártuk, hogy mikor tudunk átszaladni a  kocsik között. Kb öt percet álltunk egy helyben, mire sikerült elcsípnünk a pillanatot. De olyan pangás volt akkor, hogy lazán átsétáltunk. Nevetséges volt, semmi izgalom. Majd leültünk, vártuk a villamost. Cicó nem akart hazamenni még, én is egész jól elvoltam. Javasoltam, hogy menjünk akkor mekibe, együnk egy Mcfreeze-t. Persze-mondta ő-úgyis itt a meki. Hát ő arra gondolt, amelyik a Jászai téren van. Vagyis a Margit-híd lábánál. Tök jó ötlet volt, de mi az Árpád-híd lábánál voltunk. Szóval négysávos úton vissza. Kicsit már veszélyesebb volt. Egy pasi ránk is dudált, pedig akkor még el sem indultunk. Nem értékeli az úton átfutkosós játékot. 

Aztán végig a Duna mentén vissza. Találtunk egy nagyon régi levelet. Valami lakásügyi panasz az ötvenes évekből. Végigolvastuk és nagyon örültem neki. Három családról szólt és az akkori lakáskiutalásokról. El is tettem emlékbe. Cicó szerint szakdolgozat gyanús. Nekem meg csak egyszerűen tetszik.

Aztán mire átértünk egyik hídtól a másikig, majd leszakadt a lábam. Már szomjas voltam, álmos, alig mozogtak a tagjaim...csak vonszoltam magam. Megvettük a fagyit, aztán fel a villamosra. Gondoltam elmegyek a Keletiig Cicóval (ő ugyanis arra tartott) aztán onnan 30-as busszal haza, de az plusz kitérő lett volna. Hirtelen ötlettől vezérelve mégis leszálltam a Nyugatinál és az aluljáróban igyekeztem mielőbb elpusztítani a fagyit, hogy lemehessek végre a metróhoz. Rekord sebességgel tömtem magamba, aminek az lett az eredménye, hogy megfjdult a hasam, a torkom és a szám is.

Aztán hazaértem. Hulla vagyok. A lábfejem sajog, de élek. Hogy holnap hogy fogok felkelni, azt még nem tudom. De  valahogy biztosan:D

Ma volt a diplomaosztó a Wesley-n.

Elsősorban nem amiatt mentem, hanem mert egy jegyem még mindig nem volt beírva. És mivel ez volt az utolsó utáni pillanat, hogy leadjam az indexet, muszáj volt bemennem az ünnepségre, hogy az illetékes tanárral találkozzak.

Megbeszéltük Királylánnyal, hogy a 99-es megállójában találkozunk, Cicóval pedig a  suliban. Persze Királylány késett, de én addig jól elütöttem az időt. Aztán irány be a suliba, ahol már rengeteg ember volt. Találkoztam Mónikával is. Olyan szép volt a vörös talárban. És láttam rajta, hogy örül, amiért végre vége. Négy év munka...és végre meg lett az eredménye. Hihetetlenül jó érzés lehet.

Még az ünnepség előtt akartuk beiratni a jegyet, de mire megleltük a tanárt, már nem sok volt hátra. Szóval adott volt a helyzet: meg kell várni az ünnepség végét. Addig gondoltuk, hogy befizetjük a csekket, amit ugye muszáj, mivel késve adjuk le az indexet és így ott van a késedelmi díj. Csak akkor adódott egy olyan probléma, hogy szombat van, és nincs posta. Egyébiránt itt nálunk van, meg otthon Ózdon is. Ott sajna nem volt. 

Maradt az a lehetőség, hogy nézzük végig a diplomaosztót. Én Mónika miatt egyébként is szerettem volna. Az ünnepség az udvaron volt. A vendégek már a gangon is álltak, képtelenség volt tőlük közlekedni. Felmentünk az első emeletre, egészen szélen még volt hely. Borzalmasan meleg volt, pont oda sütött a nap. És nem látszott tisztán sem Mónika, sem a diplomaátadás helyszíne. Felmentünk hát a másodikra, ott árnyékosabb volt, kevesebben is voltak, a diófa sem zavart be a képbe. Cicó (vagyis Morci) törte az utat a tömegben és nagy nehezen átverekedtük magunkat. 

Onnan fentről minden tisztán látszott, ami engem érdekelhetett. Sorban jöttek átvenni a számomra ismeretlen emberek a diplomájukat. Kezdetben mindenkinek tapsoltam, majd meguntam. És végül, amikor Mónika került sorra, akkor majdnem véresre tapsoltam a kezeimet. Nagyon büszke voltam rá. "Az én szobatársam"-ragyogott a szememben. Tudom, hogy mennyi munkájába került eljutni idáig. Végigtanulta a négy évet, megszenvedett a szakdolgozattal, sokat tanult az államvizsgára...és most a kezében tarthatta a munkája gyümölcsét. Elábrándoztam, hogy milyen jó lesz, ha egyszer én is eljutok idáig. Bár az elmúlt két év is felőrölte az idegeim, nem is tudom, hogy mi lesz a szakdolgozattal, államvizsgával, szigorlatokkal.

Na igen, a szigorlat itt van a nyakamon. Szeptemberben jön az is. Lassan el kell majd kezdenem tanulni. Aztán a szakdoga...annak is ki kellene választanom a témáját. Még át sem olvastam a lehetőségeket, de kétlem hogy lenne köze olyan, amiről képes lennék 30 oldalt írni. Szerintem a világon sincs olyan téma, amiről tudnék. Az lesz még az igazi kínszenvedés.

Aztán az ünnepség végén minden diplomás kapott lufit (kéket és fehéret). Azt egyszerre engedték el, én meg egyet szerencsére elkaptam. Királylány is fogott egyet, amiből Cicóval kiszipuzták a héliumot. Az enyémet is el akarták venni. Nem adtam. El akartam hozni emlékbe, meg azért, mert tetszett. Rajzoltam neki arcot is és ő lett a pici babám. Többször kérték a csajok, de hajthatatlan voltam. Itthon feleresztettem a plafonra, ott lebegett egy ideig. Aztán...elkezdett lefelé szállni, és végül "meghalt". Most csak fekszik az ágyon, már nem lóg a zsinege, nem táncol, ha a szél elmegy mellette. Csak van és reggelre valószínűleg össze is töpörödik.

Cicó szerkesztett egy képet az emlékére. És most ezzel zárnék: