Tornyot kezdtem el ma építeni. Nagyon nagy munka, bár látszólag semmiség. Régebben én is azt hittem, hogy a falak egyetlen szóra felépülnek és megingathatatlanul állnak. A ledöntésükhöz pedig ugyanaz a varázsszó kell, mint amivel felépültek.
Talán ilyen könnyen is lehetne, talán elég lenne az elhatározás, de pont annak vagyok híján. Ott kell némi változtatást eszközölnöm. Olyan vagyok, mint a rab hercegnő, akit akarata ellenére zárnak be. Kétségbeesve rohan ablaktól ablakig és reménykedik, hogy legalább egy apró nyílást meghagynak neki, melyen keresztül kiláthat a világra, de az ablakok sorra sötétednek el és mindenfelől hideg kövek veszik körül.
Pedig tudja, hogy az ő érdekében történik minden, hogy az ő biztonságát szolgálja a torony. Mégsem boldog. Talán szívesebben lenne kevésbé biztonságban, de szabadon. Kinéz egy halvány repedésen, amit a gyakorlott falépítők figyelmen kívül hagytak. Odatapassza szemét és erőlködve próbálja meglátni a falon túli világot. Túl kicsi a rés, csak apró fénypontokat lát, de embereket, házakat, fákat már nem. És amikor szeme kudarcot vall, akkor a lelkével kezd el látni. Egy férfit lát. Egy gyönyörű, csodálatos férfit, aki mérhetetlen fájdalmának okozója lett volna, ha engedi. És belenyugszik a sorsába.
-Gyáva vagyok- suttogja. –Félek, hogy ha szabadon élek, megbántanak. Ha megnyitom a szívem az emberek előtt, könnyen a rabjuk leszek. Hogy Ő fog bántani. Ő, akit szeretek. Hiszen fájdalmat csak az okozhat, akit szeretünk. És akkor haragudnék rá, gyűlölném. De hogy gyűlöljek valakit, akit ennyire szeretek? Nem szabad Őt gyűlölni. Inkább sorvadok itt a toronyban, de rá nem akarok haragudni. Mert hogy valaki mennyire fontos nekünk, azt az mutatja meg, hogy mit vagyunk hajlandók áldozni érte.
Na, hát én is így érzem magam. Építem a falakat, hogy ne teremthessek olyan helyzetet, melyben az én hibámból megbánthatsz engem. Nagyon lassan épül, de annál erősebbre. Mert a fal egy téglája minden egyes perc, amikor rád gondolok, és te nem viszonzod ezt. És szilárd kötőanyag minden pillanat, amikor más nők kerülnek közel a szívedhez. Minél messzebb vagyok tőled, annál több rétegű lesz a fal és minél közömbösebb vagy, annál több ablak falazódik be. Néha ugyan elveszítem az önuralmam és egy-egy ablakot újra kivések, de hamar észhez térek és erősebbre falazom, mint előtte volt. Mert csak úgy lehetek a közeledben, ha nem hagyok réseket, amin keresztül érzések szabadulhatnának ki.
Ezentúl, ha veled leszek, erős leszek, mint a szikla és hideg, mint a jég. Mert a hideg kőben nem születhetnek érzések, vágyak, remények. Olyan leszek, mint egy baba, mely kívülről ugyan élőnek látszik, de belül üres. Az arcomon mosoly lesz és vidáman keringek majd körülötted, de a szemem élettelen lesz. Nem lesznek már benne érzelmek. Nem fogok rád szeretettel nézni és nem dobban majd meg a szívem, ha mellettem ülsz, vagy hozzám érsz. Majd elmosolyodok, de érzelmeim messze lesznek tőled, legbelül, egy apró dobozban egy hatalmas torony mögött. És egy nap talán majd úgy fogok rád nézni, hogy az falak nélkül sem lesz veszélyes. Ha kinyitom majd a dobozt és kiengedem az érzéseket, nem fognak feléd sietni. És ha megkérdem majd tőlük, hogy miért nem teszik, csodálkozva kérdeznek vissza: „Az meg ki?”
Alig várom, hogy újra lássalak. Nem, nem azért, mert vágyom rád, hanem, hogy tudjam, mekkora bennem az önuralom. Meg tudom-e állni, hogy ne a férfiként nézzek rád, hanem csak egyre a sok milliárd közül. Menni fog. Tudom, mert muszáj lesz. Be kell fejeznem ezt a nevetséges játékot, amit az eszem és a szívem játszik. Mindig az észnek kell győznie! Ez ilyen egyszerű. Valakinek fel kell adnia! És a szív lesz az.
