Tükörbe nézek. Megváltozott a kép, amit benne látok. Végre azt látom, akit mindig is kerestem: egy őszinte és tiszta mosolyú lányt. Boldog, újra boldog. Hogy mitől, azt nem tudom. Nem is érdekel. Egyszerűen csak jó ránézni.

Rám mosolyog  és én is rá. Vagy én mosolygok előbb? Á, kit érdekel az? Mosolygunk és ez a lényeg. Boldog mosoly szívünk legmélyéből. Gyanús ez a nagy boldogság, szokatlan és ami szokatlan, ismeretlen, az mindig ijesztő. De nem, most nem fogom hagyni magamnak, hogy tönkre tegyem. Annyiszor megesett már, hogy ha valami ok nélküli boldogság telepedett rám, akkor elkezdtem az okát keresni. És amikor megtaláltam, akkor elkezdtem elemezni. És szomorkodtam,mert tudtam, hogy ha eltűnik az ok, megszűnik az okozat is. És akkor ott állok majd szemben a tükörrel, ajkamra fagyott mosollyal, melyet már nem vidám kacaj, hanem mélyről feltörő sóhaj kísér. Most nem hagyom, hogy ez legyen. Nem érdekel miért vagyok vidám, az vagyok és ez jó. Keseregni majd ráérek, ha véget ér. 

A tükröt nézem és benne a tükörképet. Rendületlenül mosolyog rám és huncut szemével üzeni: ugye, hogy szép az élet? És visszatekintek rá: gyönyörű.

Én változtam? Vagy a tükör mutatja szépnek a dolgokat? Minden esetre megtapasztaltam, hogy vannak tükrök, amiken keresztül szépnek és erősnek látom magam. S ha ez a tükör egy napon összetörik és darabjai megsebeznek, akkor sem bánom, mert már tudni fogom, hogy vannak olyan tükrök, melyekből megsimogat a tükörkép. És keresni fogok egy ilyet.