Nem akarok szerénytelennek tűnni, de van egy rajongóm.Vagyis nem egy, hanem több. Nem én hívom őket annak, ők hívják magukat. Ezért is merem leírni ide ezt a szót, hogy "rajongó". Magamtól sosem venném a bátorságot, mert az kicsit beképzeltség lenne.

De itt van például Zs. Olyan kitartóan és rendületlenül olvassa a blogom minden bejegyzését, hogy azt is csodálom, hogy még nem unta meg. De tényleg azonnal elolvassa, amint mondom, hogy van új. Sokszor meg mondani sem kell, mert nézi magától.

De vannak olyan rajongók is, akiket nem is ismerek.

Ők nem ezt a blogomat olvassák, hanem a másikat. A verses blogot.

Azt hiszem, könnyebb idézni,amit ők írtak kommentnek, mintha magam próbálnám meg körülírni:

"Szia!

Animés képeket keresve találtam rá a blogodra, és nagyon megtetszett, a történet szomorú mégis olyan jó érzéssel tölt el, a szerelem minden fajtáját látva... a vers felépítése is nagyon tetszik, változnak a formái, imádom pedig nem vagyok nagy irodalmár... :) Lesz folytatása? :)"

"Uhhh. Teljesen véletlenül akadtam rá a művedre... És meg sem tudok szólalni. Először elkezdtem kiirogatni magamnak a sorokat, amik megfogtak, de aztán letettem a cerkát, mert az egész gyönyörű. Nagyon szép a megfogalmazás, a rímek... Jujj! GYÖNYÖRŰ!!!!! Várható még alkotás??? :) :) :) "

"

Szijjja!

Egty picit vagyok csak távol, és már 3 csodás rész felkerül? :) Akkor asszem annyit tudok mondani: Hajrá!
Elég lezártnak érzem, de ugye azért még folytatod? Nekem nagyon nagyon tetszik!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Légyszi!!!!!!!!!!!!

Rajongód... ;)"

Szóval rászántam magam, hogy a lustaságot félretéve, elkezdem írni az utolsó két részt. Vagyis az utolsó előttit, mert az utolsó már megvan. Mert az ilyen kommentek miatt érdemes írni.

Meg, ha már "rajongója" van az embernek, akkor azt nem lehet cserben hagyni. Akkor írni és írni kell.

Jó érzés, ha valaki értékeli azt, amit csinálsz.:)

Tegnap nagyon boldoggá tett.

Azt mondta rendben. Most megpróbáljuk, aztán majd lesz valahogy. Valahogy mindig van.

Soha nem hittem, hogy egy kapcsolatnak úgyis vége lehet, hogy egyik fél sem törik össsze lelkileg. Bár ennek nem is igazán lett vége. Valahogy könnyeben elfogadom, ha azt mondom magamnak, hogy csak átalakul. Nem veszítem el teljesen. És ez benne a jó. Mert az nagyon fájna. Örökre elveszíteni... nem tudom azt hogy bírnám ki. De ezt soha nem fogom elfelejteni neki. Hálás leszek, mert Ő végre olyan, aki nem csak a saját érdekeit nézi, nem csak a szabadulás vágya hajtja.

Még most is annak lát, aminek én is szeretném látni magam: kedvesnek, szépnek, szeretetreméltónak.

Ezért is nem akarom végleg elveszíteni, mert amíg az Ő szemeivel nézem magam, addig azt látom, hogy van bennem jó. Hogy nem vagyok fölösleges a világban.

És ez nagyon jó, mert nem kell azt éreznem, amit minden kapcsolatom után, hogy engem mindenki csak ellök magától, és hogy nekem ez a sorsom. Végre azt érezhetem, hogy szeretnek engem. Ha nem is szerelemmel, de szeretnek. Olyan szeretettel, amire vágyik az ember. Amikor érzi, hogy a másiknak fontos. Én ezt érzem.

És jó érzés egy olyan emberrel lenni, aki szeret. Sokszor a szeretet fontosabb, mint a szerelem. A szerelem idővel elmúlik, de a szeretet örök. Az egy erősebb kapocs. Mert az ember szereti a barátait, a családját, és ezek nem hónapokig tartanak.

Remélem ez sem addig fog. És, ha nem is működne ez az új dolog (bár én szeretném), akkor még mindig ott marad utolsó mentsvárnak a barátság(ami nekem kicsit nehéz lenne).  

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy királylány. Nem volt olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Nem volt, olyan szép, hogy mindenki szeme megakadt volna rajta. Nem ő volt a legszebb hetedhét határon. De azért királylány volt, igazi királylány. A haja olyan szőke volt, mintha színaranyból szőtték volna gyönge tündérkezek. A szeme olyan kék volt, mint a világ leggyönyörűbb zafírja, mint a kék óceán vagy mint a tiszta kék égbolt. A mosolya pedig olyan boldogságot és békét árasztó, hogy melegség öntötte el a lelkét annak, akire rámosolygott.

A hercegnőt sokan szerették, de a szíve mégis magányos volt. Hiába a sok barát és a szerető család, ha ő a hercegre vár. Naphosszat üldögélt bársonnyal borított ágyán és várta, hogy a szerelme rátaláljon.

Egy nap, amikor a rózsakertben sétált, azon gondolkodott, hogy vajon mennyi ideig kell még várnia. A rózsákat nézte. Volt köztük apró bimbó, gyönyörű kinyílt virág és hervadt szirmú, kókadt teremtések. Arra gondolt, hogy ha ő rózsa lenne, szeretné, ha nyíló szépségében szakítanák le és ne a kert csendjében kelljen elhervadnia, hanem egy szép szobában, emberek csodálatától övezve. Egy pillanatra elfogta a félelem, hogy talán ő is magányosan fog meghalni, mint a meseszép rózsák.

De akkor egy galamb szállt le a kert egyik almafájának ágára. A kis madár fáradt volt, és látszott rajta, hogy hosszú utat tett meg. A királylány friss forrásvizet merített tenyerébe és megitatta az apró vándort. S ekkor vette észre, hogy a madárka lábához egy üzenetet kötöztek.

Egy távoli herceg szerelmes üzenete volt, melyet egy ismeretlen hercegnőnek küldött. A hercegnő azonnal válaszolt a levélre és az ezt követő időben a kis galamb számtalanszor tette meg a végtelennek tűnő utat, ami a két királyságot kötötte össze.

A királylány szívét forró lángok öntötték el, és a tűz kínjait csak azért nem érezte, mert a királyfi leveleiből hasonló szerelem áradt. A királylány megtanulta, hogy a belső szépség, ami lelkében van, sokkal tündöklőbb, mintha arca lenne álomszép. A herceg szépnek látta őt és ő szépnek látta magát a herceg szemei által. És valóban szép is volt. Aranyhaja tündöklőbben ragyogott, mint a nap; szemei csillogóbbak voltak, mint a legértékesebb drágakövek; mosolya pedig felmelegítette a legfagyosabb jégcsapokat is. A királylányt belső boldogsága szépítette meg.

Aztán, amikor a hercegnő magához szoríthatta szívének egyetlen szerelmét, úgy érezte, hogy megtalálta az örök boldogságot. A herceg olyan volt, mint a mesékben: délceg, jóképű, bátor és kedves. A hercegnő sosem látott nála szebbet, és tudta, hogy sosem lesz képes mást szeretni.

De a királyfi úgy érezte mennie kell, hogy tudnia kell, vajon tényleg ez a királylány e az igazi számára.

-Várj rám! Várj egy kicsit kedvesem!-kérte a hercegnőt.

A királylány nem gondolkodott, tudta, hogy várni fog, akkoris, ha a herceg közben beleszeret másba..

-Egy szívem volt, és azt neked adtam. Hogy szerethetnék hát mást? Várlak, amíg élek.

A királylány várt és várt, de a herceg nem jött vissza. Ekközben számtalan herceg ostromolta a szerelmes hercegnőt. Egy ideig képes volt visszautasítani őket, majd belefáradt.

Felment a palota tornyának legmagasabb szobájába és kilencvenkilenc lakatot tetetett az ajtóra. A lakatok kulcsait szétszóratta szerte a világban, és kihirdettette, hogy annak lesz a felesége, aki kiszabadítja önként vállalt börtönéből.
Naphosszat ült a torony ablakában és hallgatta a madarak énekét. Egyszer újra feltűnt az a kicsi madár, az az ismerős galamb, aki a hercegtől hozott leveleket. Boldogságtól könnyes szemmel vette le a levelet a fáradt hírnök lábáról, és bánattól könnyes szemmel olvasta végig. A herceg új kedvest talált magának és megkérte az aranyhajú királylányt, hogy felejtse el őt.

A hercegnő napokig csak keserves könnyeit nyelte és a halált kívánta. Közben jöttek a hírek, hogy a hercegek sorra gyűjtik a kulcsokat. A hercegnő megijedt. Érezte, hogy hamarosan hozzá kell mennie valakihez, akit sosem tudna szeretni.

-Az ajtót kinyithatják ugyan, de szívem lakatjának kulcsát nem találja meg senki, mert az egy másik ember szívében van elrejtve. Egy kegyetlen és hűtlen hercegében.

Kihirdették, hogy aki a hercegnő szerelmére vágyik, az a herceg szíve nélkül vissza ne térjen a toronyhoz.

Évek teltek el,a királylány bús magányban élt. Már nem bukantak fel kérők a királyi palotában. Úgy tűnt, mindenki megfeledkezett a királylányról. Szépsége is megkopott már.

-Olyan vagyok, mint a rózsák-gondolta.- Mielőtt megismertem őt, csak bimbó voltam. Jelentéktelen és csúnya. Amíg szerettél, nyíló rózsa voltam. Mindenki megcsodált, de töviseimmel védtem magam tőlük. Most pedig elhervadok búsan, egyedül. Miért nem hagytad, hogy örökké viruljak?

És valóban, a hercegnő már emlékét sem mutatta régi önmagának. Haja fénytelen és kopott volt, mint a szalma. Szeme ürességének csak sós könnyei adtak néha egy kis fényt. Ajkáról eltűnt a mosoly, helyette a szomorúság látszott rajta.

Csak várt a toronyban reményvesztetten.

Már nem tudta azt sem, hogy kit vagy mit vár, csak azt tudta, hogy várnia kell.

Egy borús estén, amikor az égen sötét felhők jelentek meg és vihar készülődött, valami ismeretlen rettegés fogta el a szívét.

Hosszú időbe telt, mire el tudott aludni. Mikor felébredt, a vihar már tombolt, a szél süvítve tépte a faágakat, az ég mennydörögve villámlott, de a hercegnőt nem ez zavarta fel álmából.

Ami őt ébresztette fel, az az ajtó felől érkezett. Hallotta, amint valaki kulcsokat dug a zárakba, néha megtalálva a helyeset, néha nem. És hallotta, ahogy a lakatok hangos koppanással a földre zuhannak. Sorra egymás után. Mind a kilencvenkilenc.

A hercegnő érezte, hogy elveszett, hogy most férjhez kell mennie.

Az ajtó kinyílt és egy gyönyörű herceg lépett a toronyszobába.

-Nem lehetek a feleséged-szólt a hercegnő, kijátszva egyetlen lehetőségét a menekülésre.-Hiányzik egy kulcs.

-Elhoztam a századikat is, a szíved kulcsát. Most már az enyém vagy.

A herceg elővette bársony tarsolyából a hercegnő kedvesének szívét. A hercegnő könnyezve vette kezébe a szívet. Érezte, hogy lehullik saját szíve lakatja és felszabadul a hűség ígérete alól. S érezte azt is, hogy ez az ígéret tartotta eddig életben.

Kérőn a hercegre nézett, de annak szemében nem látszot szánalom. Gonosz és kegyetlen volt tekintete, csak a megérdemelt jutalmára vágyott: a hercegnőre. S a lány szíve zakatolt, majd szétpattant mellkasában, hatalmas fájdalom kínozta és nem látta értelmét az életnek. A szív, mely az övét éltette, most tenyerében pihent élettelenül. Ekkor a hercegnő szíve hatalmasat dobbant, majd örökre megállt.

Alternatív befejezés:

A királylány már mindenről lemondott, amit az élet kínálhatott neki. Szíve üres volt és csak az Ő nevét ismételte reménytelenül.

Egy nyári reggelen, amikor a nap fénnyel árasztotta el a kihalt torony ablakát, a hercegnő hangos kiáltásra ébredt. Egy hang az ő nevét kiáltotta a torony tövében. Ismerősen édes hang volt, a királylány káprázatnak hitte csak. Anyiszor álmodott már róla, hogy egy napon hűtlen szerelme visszatér hozzá, de reménykedni már nem is mert benne.

Kinézett az ablakon és ott állt a herceg. Azt hitte álom ez, mint már annyiszor.

-Gyere le édes hercegnőm!.kiáltott fel neki.-Visszajöttem, mert visszahúzott szívem. Ha még tudsz szeretni, kérlek gyere le!

-Ó, hát nincsenek meg a kulcsok? Én azt hittem hogy...

-Milyen kulcsok kedvesem?

- A torony kulcsai. Elválaszt minket a torony mindörökre.

-Akkor hát nincs menekvés. A sorsunk, hogy külön éljünk, boldogtalanul...

-Ne! Várj!-szólt bánatosan a királylány, majd hirtelen kivetette magát az ablakon. Utolsó leheletével a herceg nevét sóhajtotta, majd egy utolsó csókot kért tőle.

Halála percében ajkán elégedett mosoly jelent meg, zafír szeme csillogva csukódott le.

Tegnap este korán el akartam aludni. Nehéz nap volt a tegnapi, gondoltam egy kis alvás jót tesz. Aztán az éjszaka sem volt könnyebb. Elaludni nem volt könnyű, mert mindig a régi szép emlékek jutottak eszembe. Emlékek, amik csak bennem élnek.

Szóval megint éjfél körül aludtam el, addig küzdöttem a könnyeimmel. Mindig próbálom őket elfojtani, de erősebbek nálam. És talán jobb is így, mert lehet, hogy megfulladnék tőlük.

Nem is tudom mennyit aludhattam, de azt hiszem hajnali négy óta forgolódom. Azt hittem, hogy nagyon rosszatt álmodtam. Rosszabbat, mint valaha, és Ő nem volt ott, hogy megvigasztaljon. Aztán odanéztem, ahol a rózsám lóg(az a bizonyos első rózsa, amit azt hiszem ma végleg eltüntetek. Az utolsót is eltüntetném, azt a hazug rózsát, de az sajnos nem nálam van. Remélem eltünteti Ő is.)Szóval a rózsára nézve láttam, hogy elég meggyötört szegény. Aztán eszembe jutott:este kicsit kínoztam szegényt, mintha ő tehetne bármiről is. Szegény virág, soha nem akart több lenni egy egyszerű rózsánál, mégis milyen nagy szerepe lett. Először hálás, majd hálátlan szerepe.

Rögtön tudtam, hogy nem álmodtam, hogy hiába nyitom ki a szemem újra és újra, ottmaradnak a rémképek. És ettől jobban fájt, mint bármi. Utána már nem tudtam elaludni. Próbáltam magam meggyőzni, hogy nem baj, minden rendben van. De hogy lenne már rendben? Nem tudok úgy tenni, mintha nem fájna, hiszen majd megszakad a szívem. Forgolódtam, sírtam, de nem akartam felébreszteni a többieket. Végül fél hat körül száműztem magam a számtech terembe, itt ilyenkor egy árva lélek sincs. Lehet sírni nyugodtan. Ki kell magam sírni, mert otthon nem akarok. Ne tudják, hogy fáj a szívem, mert az nekik is fájna.

Azt is reméltem, hogy itt majd elterelem a figyelmem, de azt hiszem ezt még nem lehet. Most elolvastam az összes e-mailjét. Azt hiszem egy határozott pillanatomban törlöm is őket. Mint tegnap az smsei nagy részét. A hazug smsek, amik tele vannak szebbnél szebb ígéretekkel. Amik miatt elhittem, hogy igenis most nem bánom meg, ha szerelmes leszek. Megbántam. Soha nem hittem abban, hogy pár hónapnyi felhőtlen boldogság megérne sok hónapnyi kegyetlen szenvedést. Most sem érzem így, hiszen "A boldogság emléke már nem boldogság, de a fájdalom emléke még fájdalom."(Byron)

Tegnap tettem egy utolsó, nem túl esélyes kisírlétet arra, hogy ne kelljen Őt örökre törölnöm az életemből. Még gondolkodik. Ha nem lesz a válasza, azt hiszem örökre elfelejtem. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha elhitetem magammal, hogy soha nem is ismertem, hogy ami olyan gyönyörű volt, hogy megérte érte megszületni, soha nem is történt meg. Mindent eltüntetek, ami valaha is emlékeztetett rá.

Nem tudom hol rontottam el, mert hiába mondja, hogy Ő a hibás, én tudom, hogy ez nem igaz. Soha nem csak egy ember a hibás. Ketten rontottuk el. Csak még nem tudom, hogy hol, mikor és mivel? És azt sem, hogy miért nem engedi, hogy kijavítsuk a hibákat, ahelyett, hogy eldob magától? És ez a szörnyű a kapcsolatokban. Ahhoz, hogy elkezdődjön két ember kell. Egy ember soha nem dönthet erről. De ha a végéről van szó, az már többnyire egy ember döntése. Rendszerint a boldogtalan fél hoz döntést, amibe a boldognak semmi beleszólása. Pedig olyan döntés ez, ami nemcsak saját, de a másik életére is hatással van. Rossz, ha más hoz helyettünk olyan döntést, ami képes minket egyetlen szóval a porba sújtani úgy, hogy lehet, hogy sosem állunk fel többet. Ami akár egy életre boldogtalanná tehet.

De nézzük csak. Ebben a kapcsolatban én voltam a boldog, és ő a boldogtalan. És ez volt a hiba, amit elkövettem:nem vettem észre, hogy ő nem az. Persze akartam hinni, hogy képes vagyok boldoggá tenni, és Ő is azt mondta, hogy ez így van. Elhittem, mert el akartam hinni.

Sosem értettem miért mondanak mást az emberek, mint amit éreznek.Mert Ő ezt csinálja.

Azt mondja boldog volt velem, de mégsem kér már ebből a boldogságból.

Azt mondja szép vagyok, de neki mégsem tetszem.

Azt mondja szerethető vagyok...csak Ő nem tud szeretni.

Boldog volt? Hiszen az ember nem menekül a boldogságból. A boldogság jó, azt nem szokás csak úgy eldobni, mert ki tudja mikor jön majd másik.

Szép vagyok? Ezt valahogy sosem hittem el. És tényleg nem is vagyok valami szép. Kövér vagyok és pattanásos, aki ismer az tudja ezt. És most...most még rosszabb. Ha a tükörbe nézek, már nem az néz vissza rám, aki pár nappal ezelőtt. Az a lány eltűnt örökre. Talán őt még tudtam volna szépnek látni, de azt, aki most vagyok már nem. És akkor hogy látnának mások szépnek?

Szerethető vagyok? Na persze. Ezért bír ki mellett mindenki csak két hónapot. Nem tudom mi a hiba bennem. Miért nem lehet engem szeretni? Tudtam ezt már egy ideje,de gondoltam adok magamnak még egy esélyt. Ennyi volt. Már nem kell több. Nem kell több csalódás, nem kell több fájdalom. Erre szokták mondani, hogy még fiatal vagyok. Na és akkor mi van? Egy fiatalnak nem fájhat semmi? Ha valaki fiatal, akkor az azt jelenti, hogy simán túllépek mindenen, olyan címszóval, hogy"majd jön másik"? Én nem így fogtam fel ezt a kapcsolatot. Én igenis úgy kezdtem bele, hogy nem kell másik, csak Ő. Miért olyan nehéz ezt megérteni?

Most marad a dolgok magamban történő letisztázása, a fájdalmas önmarcangolás és a várakozás, hogy talán elfogadja a neki felajánlott helyet az életemben. Akkor talán nem éreznék fájdalmat és bármi jó, ami enyhítheti ezt a mostani szenvedést. És akkor talán könnyebben tudnék barátként nézni rá.

Az ésszerűség azt mondja, hogy fogadja el. Én is azt mondom. Kérdés, hogy Ő mit mond erre.

Eddig csak a boldogságnak éltem

Szép volt, igen. Csodaszép mese.

És most vége. Miért? Én sem értem.

Elment szívem szép szerelmese.

Fáj most. Szívem ott van porba dobva.

Rettenetes fájdalom gyötör.

Nem nézek rá… talán már csak lopva.

Egy pillanat… s maga a gyönyör.

"Alkonytájban tarka lámpákat gyújtottak, s a matróznép vidáman táncolt a fedélzeten. A kis hableány tűnődve gondolt arra az estére, amikor először bukkant fel a tengerből, s meglátta az ünnepi fényben úszó hajót. Táncba kezdett most maga is, ringott, suhant, cikázott, akár a fecske, s a násznép álmélkodva nézte, mert ilyen táncot még sohasem látott. Mintha kések élén lépkedett volna, most is úgy érezte, de nem törődött fájdalmával, mert a szívét még gyötrőbb szenvedés marcangolta. Tudta, hogy ez az utolsó estéje, soha többé nem láthatja a királyfit, akiért odahagyta szeretteit és apja palotáját, akiért odaadta lágyan csengő hangját, s akiért mindennap a kínok kínját szenvedte el anélkül, hogy az valamit is sejtett volna fájdalmáról. Utoljára lehet mellette ezen az éjszakán, utoljára láthatja a végtelen tengert meg a csillagos eget; aztán belevész az örök éjszakába, ahol szétfoszlik minden emlék, minden gondolat.

A hajón még éjfél után is vigadt a násznép, s ő is táncolt és kacagott, pedig szíve tele volt a halál rettegésével. A királyfi megcsókolta ifjú feleségét, simogatta fénylő fekete haját, aztán átkarolta, és bevezette a pompás sátorba."

"Félrevonta a királyi sátor függönyét, s meglátta az egymás mellett pihenő két fejet; fölébük hajolt, és megcsókolta a királyfi szép homlokát. Fölnézett a halványodó égre, aztán az éles kést nézte, megint a királyfira tekintett, aki ifjú felesége nevét suttogta álmában is. Megremegett a gyilkos kés a kis hableány kezében, s kihajította a tengerbe, a hajnali fényben csillámló hullámok közé. Megtört tekintetével utoljára végigsimította a királyfit, aztán belevetette magát a tengerbe, s érezte, hogy lassan-lassan maroknyi fehér habbá foszlik szét a teste.

Ebben a pillanatban merült fel a tengerből a nap. Nyájas, meleg sugarai ráhullottak a hidegülő habra, s a kis hableány már nem érezte a halál rettegését. Egyszerre meglátta a bíborszín napot, a hajók fehérlő vitorláit, a piros szélű felhőket, s a tenger fölött áttetsző, könnyű lényeket látott suhanni. Lágyan zsongó hangjukat is hallotta, olyan halk volt, hogy azt emberi fül föl nem foghatja, mint ahogy emberi szem se veheti észre őket soha. Az áttetsző, könnyű lények szárnyak nélkül suhantak a magasban, mert a levegőnél is könnyebb volt a testük. A kis fehér tajték nőni kezdett, a hableány lassan kiemelkedett belőle, s akkor látta, hogy neki is olyan teste van, mint azoknak."

Annyira szép történet, persze nem a Disney véltozatra gondolok,hanem az igazi, Andersen történetre.

Mert a Kis hableány tudta, mi az igazi szerelem. Meghalni inkább, de őt boldognak tudni. A Kis hableány megölhette volna a hűtlen királyfit és visszakapta volna régi életét a víz alatti palotában. Újra együtt lehetett volna apjával, nagyanyjával és nővéreivel. De nem tudott végezni azzal, akit annyira szeretett, hogy mindent feláldozott érte: családját, barátait, uszonyát és a hangját.

Inkább meghalt, teste habbá változott. De nem bánta...cseppet sem.

De ez a Disneyben kimarad, mert ami Disney, az happy end. Pedig ez így szép, még ha nem is túl happy.

Ma elkísértük Julcsit a könyvtárba. A nevét nem jegyeztem meg, de ott van a Kálvin téren. Én és Morci nem mentünk be, mert én viszolygok a könyvtártól.(Nem általában a könyvtáraktól,hanem konkrétan ettől.) Kint maradtunk.

Egy tök szép szökőkútra ültünk le.(Lehet nem is szökőkút volt , mert nem volt benne vít, de egyébként teljesen úgy nézett ki, mint egy víztelen szökőkút.)

De nem is ez a lényeg.Szép volt és kész. Előtte volt egy parkosított rész. Tök szép meg minden.

Morcinak mutattam,hogy melyik növény micsoda, illetve kérdezgettem tőle,hogy tudja-e?Megtudtam, hogy a pongyola pitypangról még nem is hallott, a gyermekláncfű elnevezést sem ismeri.Ő csak nemes egyszerűséggel kutyatejnek hívja.Ami szintén helytálló, bár az inkább egy gyűjtőnév, vagyis a kutyatejfélék családjába tartozik, szóval nagyjából képben van.Viszont fogalma sem volt róla,hogy hogyan működik, pontosabban,hogy egyáltalán működik valahogy.De hiszen nem hiába hívják gyermekláncfűnek.

Aztán láttunk százszorszépet is, egy csomót.Morci vidáman jegyezte meg, hogy azt ismeri, az a kamilla. Kicsit elképedtem. Úristen itt pesten nem ismerik fel a kamillát.Mire közölte szegénykém, hogy még csak teában látott kamillát,az meg ugye szárított.

És ami a legjobban tetszett,az a pásztortáska, pestiesen "harangvirág".Ledöbbentem, mert hol van a pásztortáska a harangvirágtól?És mégis miért harangvirág?Mert azt ugye tudja,hogy hogyan működik a pásztortáska,hogy csörgő hangot ad ki.De ettől az még nem harangvirág.Ennyi erővel lehetne csörgő kígyó is.

Aztán sétáltunk a Rákos-pataknál,amiben régen rákok éltek(mondta Morci)ma meg már csak kacsák. Azok tök arik.Az egyik ott repült el alattunk,mármint a híd alatt,mikor rajta álltunk.Annyira kis ügyes volt.

És ott is találtunk egy csomó növényt,amit én ismerek,ő meg nem.Például a papsajtot vagy az akácot.Ismeri viszont a rózsát,a tulipánt és az orgonát. Nem is rossz ahhoz képest, hogy a főváros nem egy erdő.

Boldog,aki jót nevethet.

Még boldogabb,aki sírhat.

Csak az fájhat kegyetlenül.

Aki kacag,de sír belül.

Téged látni halálos gyönyör

Elmúlik már mind, ami gyötör.

Könnyel mérgez, életemre tör.

Ajkamon a végső lehelet:

Halkan súgni könnyes nevedet.

De nincs erre semmi felelet.

Lelkem szárnya téged átkarol.

Halott szívem égi dalt dalol:

Látlak én még tudom valahol.

Jobb, hogy élve nem lát már szemem.

Én már csak a múltban létezem.

Szívem száguld, bárhogy fékezem.

S mit fizettél mindezért nekem?

Elvetted a régi életem,

S nem maradt más csak a félelem.

A hercegnő tornyában ragad.

S amíg csak él, mindig ott marad.

Szíve az úr, ő csak néma rab.

Tudom, neked szerelmem teher,

És a múltunk eldobva hever,

S nem segíthet senki semmivel.

Fájó szívben mindez el se fér.

Hogy a múltunk vissza sose tér.

És szívemből patakzik a vér.

Megöltél,de nem bánsz semmit,ó

S nincs már semmi,ami bíztató.

Végleg elmúlt minden,ami jó.

És itt most már semmi nem elég.

Fájó tűzben szívem hát elég,

S egy ugrás a biztos menedék.

Nagyot sóhajt még egyszer szívem.

Repülés a puszta semmiben…

…És a Duna újra elpihen.

Újabb agóniába estem.Valahogy mindig egyre mélyebbre és mélyebbre csúszok.És ennek az az oka,hogy egyre nagyobb álmokat kergetek.Mindig azt hiszem,hogy na most sikerült,egy karnyújtásra vagyok a csillagoktól, de mindig kiderül hogy csak délibáb az egész.A csillagok,az álom a repülés...csak a képzelet szülöttei,sosem valóságosak.

Egy mély mocsár a szerelem.Amíg nem megyek a közelébe,addig nem veszélyes.De amint belelépek elkezdek süllyedni.Olyan lassan,hogy észre sem veszem. És puhán ölel körül,nem érzem,hogy veszélyes.Aztán egyre jobban magába szív és már nem kapok levegőt.Kiáltanék,de nincs társam a szerelemben,nincs aki kihúzna. Aztán megfulladok és a mocsár csak akkor dob ki magából,amikor már nem maradt más csak a csontjaim.

Miért sétálok bele folyton,amikor tudom,hogy veszélyes?Miért vállalom a szenvedést a rövid boldogságért?Tudom,hogy nem éri meg. Annyira akartam védeni magam.Annyira szerettem volna,de levette rólam a páncélt...Miért hagytam?Miért vagyok ennyire ostoba?Mit remélek?

Aztán ez van.Csak a könnyek...csak a fájdalom.Önként vállalt lelki halál...

Á,nem megy most a blogolás se.Csak egy zuhanyra vágyom.Aztán igyekszem magam álomba sírni. Most nem segít a blogolás,pedig szokott...

U.i.:nem érzem úgy,hogy elárultak,én árultam el saját magam.

Na jó, a bejegyzés nem kifejezetten a napraforgókról fog szólni. Tulajdonképpen mindössze egy mondat erejéig kerül szóba a napraforgó. Valahogy úgy, mint A kopasz énekesnő (nem Britney Spearsre gondolok, hanem Ionesco darabjára).

Azt hiszem most az apró boldogságokról fogok írni, ha nagyokból nem is jut ki mostanság.

Szóval ma sok kis boldogság ért.

Az első dolog, ami jólesett a lelkemnek az talán az volt,hogy a buszon nem ült mellettem senki, így kellemesen elfértek a cuccaim a másik ülésen. Szeretek egyedül ülni.

A másik a mögöttem ülő bácsi volt.Nem is tudom miért volt nekem szi mpatikus nekem. Azt hiszem a kedves hangja miatt.Hallottam ahogy az unokájával beszél telefonon:"Nagypapa vagyok, megyek hozzátok"-mondta. De ezt olyan bársonyos hangon, hogy azonnal eszembe jutott az én nagypapám, aki szegény beteg, de sokkal erősebb,mint amilyennek látszik.

Aztán az egyik faluban egy öreg nénit láttam, amint épp a kertben dolgozott. Róla meg az én szeretett dédnagymamám jutott eszembe. Ő is ugyanolyan csöpp, törékeny öregasszony volt, és (szó szerint) utolsó perceiig dolgozott. Nagyon szerettem őt,bár sajnos ritkán láttam. Párszor viszont voltam néla nyaralni és az felejthetetlen élmény volt.

Aztán Szentkút mellett haladtunk el. Pontosabban az út mellett, ami Szentkútra vezet.Nagymamámmal rengeteget jártunk zarándokutakra a helyi egyház szervezésében. De akkor még nagyon kicsi voltam. Bejártuk Szentkutat, Máriapócsot, Máriaremetét, Márianosztrát meg az összes Máriával kezdődő helyet. Nem igazán emlékszem rájuk, csak arra, hogy mindegyik helyen vettünk selyemcukrot. Azt imádtam. És ezért volt boldogság Szentkútra gondolni :a selyemcuki miatt.

Aztán láttam egy kislányt lapszoknyában, és akkor eszembe jutott, hogy lassan én is elkezdhetnék lapszoknyát hordani, mert szeretem. Meg a strandkendőket. Szóval jön a nyár.

Bátonyban láttam egy szobrot(a buszmegálló környékén van),ami egy embert ábrázolt valami csákánnyal vagy vésővel. Ijesztő volt és csúnya,mint a Sziklák szemében az emberek. És akkor eszembe jutott, hogy a Sziklák szeméhez is kellemes emlékek kötnek.Nem is egy.

Aztán láttam egy csomó orgonát, és eszembe jutott a közelgő anyák napja.Még valami jót kéne kitalálnom anyunak. Vagy írhatnék verset. Az első valamirevaló versemet pont anyáknapjára írtam ezelőtt 11évvel.Akkor nagyon örült neki, meghatódott. Ma már nem tudok úgy verset írni, hogy elhatározom, hogy na most akkor írok. Azt érezni kell. És valahogy most nem érzem.Azt hiszem marad a virág,meg valami kis ajándék.De mindenesetre imádom ezt az ünnepet, meg a sok orgonát.Olyan jó illata van.Egész délelőtt az "Orgona ágát"énekeltem.

És ami a legvidámabbá tett,az tesóm haverjának tegnapi mondata volt. Az úgy volt, hogy Mónikának már ígérem egy ideje, hogy csinálok neki hagymalevest,amit Tibitől tanultam, és egy vega szakácskönyvben is megtaláltam a receptet,de abba volt fehérbor is. Ekkor mondta anya,hogy ne térjek el a recepttől,mert akkor biztosan elrontom,csináljam úgy,ahogy tanultam.Az finom volt.És ekkor mondta Gabi,hogy"Főzzél bele varnyú húst."Ezen akkorát röhögtem.Eleve már milyen szó az hogy varnyú?:DNa úgy döntöttem,mégsem térek el a recepttől.Nem lesz benne se fehérbor,se "varnyúhús".

A buszon meg volt egy kislány,aki tök aranyos volt, és két falu közt mindik felébresztette az anyukáját,hogy"Mennyi napraforgó!"és közben buzgón mutogatott a pongyola pitypanggal teli mezőkre.Végülis mindkettő sárga.És a vegaszakácskönyvben láttam azt is,hogy a pitypang leveléből lehet salátát csinálni.Én mindenesetre nem kóstolnám meg,de ha azt mondják,akkor tuti finom.Azonkívül egészséges, és jó vele játszani.A gyermekláncfűből lehet a legszebb koszorút fonni.

Viszont voltak olyan dolgok is,amik feldühítettek.

Az első a Tescoban ért,amikor sajtot akartam venni. Rájöttem,hogy az olcsó sajtból csak akkora darabok vannak levágva,ami egy hadseregnek is elég.Úgy meg már drága.Szóval ha teszem azt 400Ft-ért akarok sajtot venni,akkor marad az,amiből egy kiló 2500Ft-ba kerül és vehetek egy hajszálnyi szeletet,ahelyett, hogy lenne leszelve az 1300Ft/kg-ból is 400Ft-os értékben.De abból csak 800ért van és akkora mint a fejem.Na ez most kicsit zagyva lett,de én értem.És aki nem érti,az higgye el hogy dühítő.

A másik,ami idegesít,ha rossz gyerekek(vagyis ilyet nem mondunk,mert nincs rossz gyerek,csak eleven)és hülye gyerekek(nincs hülye gyerek,csak különleges)nekem tolják a bevásárlókocsit,vagy egyszerűen nekem szaladnak úgy, hogy felesek bennük.Szóval játszótérnek használják a bevásárlóközpontot.

A harmadik pedig,amitől falra tudok mászni:az andalgók. Az andalgó szerelmesek,akik elálják a járdát úgy,hogy nem lehet őket kikerülni sem, de olyan lassúak,hogy az embernek nincs idegzete mögöttük kullogni.Akkor vannak az andalgó felnőttek,akik csak azért sétálgatnak,mert vasárnap van, jó idő meg semmittevés.Dolga senkinek nincs.Mi a legjobb ilyenkor?Ahelyett, hogy valami parkban ütnik el az időt,nincs jobb,mint a forgalmas utcákon tartani fel azt,aki esetleg tart is valahová.És vannak még az andalgó öregek.És itt nem arra gondolok,aki ereje teljében is csak a 100m/órás max sebességre képes.Arra gondolok,aki fél kiló kenyeret cipelve majd megszakad,miközben bottal járva 5percenként lép egyet,de amikor beáll a troli,úgy szalad,mint a nyúl és a botjával tör utat magának,így téve hatékonnyá a felszállást.Szóval az andalgókkal addig nincs bajom,amíg nem tartanak fel,de sajnos valahogy mindig feltartanak:(

Sokat gondolkodom mostanában azon, hogy mi is a szerelem. A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint: „ A szeretett személy iránti vágyban és odaadásban megnyilatkozó, nemi vonzalmon alapuló érzelem.”

Én azonban úgy érzem, hogy ennél valamivel többről van szó. A szerelem egy olyan érzés, ami egyszerre kellemes és kellemetlen. Képes igazán boldoggá és teljesen boldogtalanná tenni. Igazán szívből jön és a nem vonzalomnak csak másodlagos szerepet tulajdonítok. Ahogy Hugo írta a Nyomorultakban:” Igyekezzetek lelket szeretni!”

A világon nincs boldogabb ember, mint az, akinek a szerelme viszonzásra lel, és nincs nagyobb szenvedés, mint viszonzás nélkül szeretni. A romantikus regényekben általában ez vezet a hős vagy a hősnő halálához, vagy ami még rosszabb: örök boldogtalanságához.

Én kezdem azt érezni, hogy a szerelem mindenkinek mást jelent és ezért fordul elő gyakran, hogy két különbözően gondolkodó ember kapcsolata véget ér. És még az, hogy egy kapcsolatban a felek nem szeretik egymást egyforma mélységgel. Az egyik mindig szerelmesebb, mint a másik.

Nekem a szerelem annyit jelent, hogy az, akit szeretek, az életem fontos és nélkülözhetetlen részévé válik. Folyton Ő jár a fejemben, mindenről Ő jut eszembe. Nem tudom elképzelni az életem nélküle. Pedig ez akkora butaság, hiszen az élet bárki nélkül élhető. Minden elmúlt szerelmet követ egy újabb, és annak a lángja sem kevésbé perzselő.

Hamar képes vagyok szerelembe esni. Csak egy a baj: nehezen múlik. Azt végülis nem tudom, hogy a vég után a szeretett személyt sírom-e vissza vagy a tőle kapott boldogságot. Mert szakítás után többnyire csak a szép emlékek maradnak meg. Az apró sérelmek nem látszanak az idő homályából visszatekintve. Olyan ez a homály, amin csak a boldog pillanatok fénye képes átragyogni.

A boldog pillanatok nagy része pedig a kapcsolat elején játszódik le. Hm… boldog pillanatok. Meddig is boldogok ezek? Boldogok, amíg megtörténnek, boldogok, amíg a kapcsolat felhőtlen, és boldogok, amikor már nem maradt más, csak az emlékezés. És boldogtalanná válnak, amikor a kapcsolat már romlik, vagy épp se nem meleg, se nem hideg, olyan langyos az egész. Ezt nem tudom jobban megfogalmazni, talán olyan, hogy „ha itt vagy, az jó, de ha nem vagy itt az sem rossz.” Ekkor a szép emlékek csak jobban rádöbbentik az embert, hogy valami éppen elmúlik a másikban, vagy talán el is múlt. Akkor ezek csak fájó foszlányai a hajdani boldogságnak

Különbséget kell tenni szerelem és fellángolás között. A fellángolás hamar jön és hamar múlik. A szívnek megtetszik valami egy pillanatra, majd megunja azt. Mégis könnyű összekeverni a szerelemmel. Ami viszont lassan alakul ki, de örök életre nyomot hagy maga után.

De a szerelem is elmúlik idővel, és akkor jobb túllépni a kapcsolaton. És nem szabad arra hivatkozni, hogy a másiknak fájna a szakítás. Igen, talán fájna neki, ha ő még szerelmes. De tapasztalatból tudom, hogy a szerelmes embernek a szakításnál is jobban fáj a hamis biztonságérzet és még attól is jobban a tanácstalanság. Nincs annál fájóbb, mint amikor valaki érzi, hogy a másik nem boldog vele, nem érzi a hiányát. Azt a hiányt, ami a szerelmes szívet üressé teszi és felemészti. Csak ül és vár, hogy a másik kimondja azokat az átkozott szavakat. Szinte sóvárog utánuk. Sírni szeretne, mert fáj neki a közelgő vég, de a végzetes szavak még nem hagyták el a másik ajkát. Minden csókjában érzi, hogy ott vannak a nyelve hegyén, de egyszerűen nem tudnak onnan elszakadni. És ahogy a szakítás szavai égetik a másik ajkát, úgy égetik a szerelmes szemét a visszatartott könnyek. De azok a szavak és azok a könnyek egymás ikertestvérei, csak együtt képesek megszületni. Mert a szerelmes is tudja, hogy megsiratni csak a halott kapcsolatot szabad.

Úgy vár a szakításra, mint az égő házban rekedt áldozat. Fullasztja a füst és fél, de arra vágyik, hogy minél hamarabb elérjék a lángok. Hogy végre múljon a fájdalom. Így vár a szerelmes a szakításra. És hogy miért nem szakít ő? Azért amiért a haldokló sem szalad a tűzbe, mert várja, hogy utolsó percben történik valami csoda, ami megmenti.

De a tapasztalataim szerint nem jön csoda, csak a lángok. És a szemben égő könnyek egyszer elhagyják otthonukat. Szomorú ez.

A világon nincs kegyetlenebb, mint amikor magadra hagynak, és szépen lassan elfelejtenek. Közben pedig azt várják, hogy felejts te is.

Pénteken hazamentem. Egész úton azon gondolkoztam, hogy de jó lenne már, ha nyári szünet lenne és mehetnék nyaralni. Valami strandközeli helyre.

Mint amikor Berekfürdőn voltunk. Na, akkor egy hétig minden nap a strandon voltunk. Az volt életem legszebb nyara. Azelőtt nem voltunk anyuékkal hosszabb ideig nyaralni, csak egy-egy napokra. Persze jártam a sulival táborba (Felsőtárkányba és Tarnamérára), de az mégsem olyan jó, mint egy családi nyaralás.

Kocsival mentünk (kivéve mamát, aki busszal ment, mert nem fért már el a kocsiban és hiába javasoltuk, nem akart a tetőcsomagtartón utazni.). Berekfürdő egyébként Tiszafüred után és Karcag előtt van-bár attól, hogy az ember honnan indul. A legjobb megfogalmazás talán az, hogy a kettő között helyezkedik el. Én egyébként még azelőtt sosem jártam ott, mert egy napra nem érdemes elmenni, mert elég messze van. Apuék viszont gyerekkorában sűrűn jártak ott. Ők akkoriban sátorral mentek, mi egy kétszintes családi házat béreltünk ki. A ház nagy volt és gyönyörű. Arról álmodoztunk egész héten, hogy ha sok pénzünk lenne, akkor vennénk egy ilyet (vagy akár ezt megvennénk). Az elülső bejárat előtt egy hatalmas terasz volt, amit mi nem igazán használtunk. Onnan nyílt a nappali, ahol két kihúzható ágy volt. Itt aludt öcsém és nagybátyám. És itt volt a tévé is, amit csak az egyetlen esős napon néztünk. Az alsó szinten volt még a konyha, és egy WC.

Az emeleten volt a fürdőszoba és két hálószoba. A kisebbik hálószobát anyunak és apunak adtam (én osztottam ki a szobákat, mert rajtam kívül mindenkinek mindegy volt, hogy hol alszik. A nagyobb szobát magamnak tartottam fent, és nagymamámmal osztoztam rajta. Gyönyörű volt, tágas és a berendezés sem tette zsúfolttá. Egy szekrénysor volt benne, meg két ágy. Mamáé egy egyszemélyes ágy, én viszont lefoglaltam a ház egyetlen franciaágyát (még anyuék is két összetolt egyszemélyesen aludtak). Mivel nálam voltak az ágyneműk, így azokat is én osztottam ki-magamnak választva a legszebbet, egy napraforgókkal díszítettet. A mi szobánkhoz erkély is tartozott. Esténként azon ültem és hallgattam a zenét a közeli halászcsárdából. Közben jót falatoztak belőlem a szúnyogok, akik olyan masszívak voltak, hogy nem féltek olyan semmiségtől, mint a szúnyogriasztó.

A konyhából nyílt a hátsó kijárat, ami a kertbe vezetett. Itt körtefák voltak, mézédes körtékkel és egy kőből készült szalonnasütő és bográcsozó, amin sakk- és malomtábla volt.(nem tudom mi a neve, ezért csak körülírni tudom.

A ház körülbelül 5 perces sétára helyezkedett el az élelmiszerbolttól. Anyuék minden reggel korán felkeltek és mire mi is felébredtünk, már hoztak is reggelit. Sem azelőtt, sem azóta nem reggelizünk együtt(valójában nem is reggelizünk). A boltba sokat jártunk, mert ipari mennyiségű ásványvízre volt szükségünk. Olyan kellemetlen ízű volt a csapvíz, hogy egyszerűen nem bírtuk meginni. Kicsit mintha rozsdás lett volna. Lehet, hogy a csövek voltak régiek, de mama szerint a gyógyvíznek van furcsa íze.

És ha az ember 10percet sétált, már ott is volt a strandon.

A strand nagyon jó volt, sok medencével és csónakázó tóval.

Amikor odaértünk először lecuccoltunk, volt egy kis sátrunk, amit azért vittünk, hogy a kólák mégse a napon álljanak, meg hogy anyunak legyen hol pihennie, mert ő annyira nem lelkesedik a strandolásért.

De én már alig vártam, hogy csobbanhassak végre. Szerencsére ebben a vágyamba társra találtam mama személyében, aki szintén imád pancsolni.

A strandon 6 medence volt: egy dögönyöző, a strand elején egy ikermedence, hátrébb egy ikermedence (35^oC és 37^oC-osak), és egy nagy úszómedence. Én leginkább a hátsó ikermedencéket szerettem, mert a vizük kellemesen forró volt. Egyszer ugyan hirtelen le kellett engedni a vizet az egyik feléből, mert valaki belekakkantott. Fúúúj. Ez az eset csak azért fontos, mert rákényszerített arra, hogy bemerészkedjek a mélyvizes medencébe, és megtanuljak úszni. Azt hiszem sikerült is, mondjuk apuék ezzel vitatkoznának. Igaz, hogy az, amit úszásnak nevezek, inkább csak kapálózás, de haladok vele. Ez az úszás lényege, nem?

Az a nyár maga volt a csoda. Egyetlen nap volt, amikor nem strandoltunk, a már említett esőnap miatt. De akkor bementünk Karcagra. Azt már nem igazán tudom, hogy minek. Délután elmentünk az üveggyárhoz, mert az is van Berekfürdőn. Hát az annyira nem kötött le.

De nemcsak a hosszabb nyaralások teszik széppé a nyarat, hanem az egynapos kirándulások is. Mi leginkább Egerbe szoktunk menni, mert közel is van és jó is a strand. Az is gyógyvizes és ott is sok a medence. Van egy gyerekmedence, amit kifejezetten imádok. Egy várkastélyos csúszdás. Csak kicsit öregnek érzem magam hozzá. Majd, ha lesz egy gyerekem, akkor vele nem lesz ciki ott csúszkálni.

Eger egyébként is a szívem csücske. A várban már milliószor jártam, mondjuk az úgy az izgi, ha csoporttal megy az ember, vagy hozzácsapódik egy csoporthoz, mert sok hely van, ahová csak idegenvezetővel lehet bemenni. És azok a legjobb helyek.

A Bazilika is nagyon szép, ott is sokszor voltam már.

Van egy számítógépes játék, a Jumurdzsák gyűrűje, na abban végig Egerben kell kalandozni. Imádtam, de miután kijátszottuk tesóm letörölte a gépről. Pedig az nem csak játék volt, hanem városnézés is.

A másik kedvenc helyem Szilvásvárad. Nyáron odamegyünk majd a csajokkal. Felmegyünk a Szalajkába, megnézzük a vízesést és az ősember barlangot is(ahol én nem láttam a barlangrajzokat, de nekik hátha jobb a szemük és majd megmutatják mit kell nézni.)

A hétvégén otthon voltam Ózdon.

Azt éreztem, hogy igenis jó otthon lenni. Valahogy boldogságot éreztem, amikor leszálltam a buszról. Azt éreztem, hogy végre a helyemre kerültem, vagy valami ilyesmi. Ahogy Petőfi mondta: ”Ott vagyok honn, ott az én világom”(Csak ő nem Ózdra mondta, hanem az Alföldre). Az érzés ugyanaz, talpunk alatt érezni a szülőhazát. Épp csak a nyálfilmekben gyakran előforduló ”csókkal illetni az anyaföldet” mozdulat maradt el. És akkor eszembe jutott, hogy még nem is írtam soha az én kis városomról.

Nem is tudom mit írjak róla. Kezdhetném a szakkönyvekben leírtakkal, hogy „A Bükk hegység alacsony hegyláncai és dombsorai között fekszik ezen és ezen patakvölgyek találkozásánál”, de az elég objektív lenne.

Néhány történelmi adat is található a könyvekbe, de engem valahogy sosem érdekelt a történelem. Meg azt hiszem mindig azt gondoltam, hogy itt régen nem volt semmi, esetleg erdő vagy mocsár. De mint kiderült számomra, még Árpád-kori vasbegyűjtési központ is volt itt.

De azt veszem észre, hogy az emberekben csak negatív képek élnek Ózdról. Ami nem is csoda, mert mindenki csak a szegénységet és a munkanélküliséget látja. Én mindig jól elvoltam itt, bár az is igaz, hogy gyerekkorom a gyár virágkorára tehető, amikor is az emberek nagy részének volt munkája. Az én családom férfi tagjai is ott dolgoztak. Erre tisztán emlékszem is. Sosem jártam a gyárban (legalábbis nincsenek emlékeim róla), de mindig úgy tekintettem rá, mint valami csodálatos helyre. Az a kép él bennem azokról az időkről, hogy anyu ebédet csomagol apunak és apu reggel öt órakor útnak indul. Aztán, amikor nagymamámnál aludtam láttam, hogy ő ugyanúgy csomagolja a kaját nagypapámnak és nagybátyámnak, aztán apu beköszön és együtt koptatják az aszfaltot a gyárig. Arra is emlékszem, hogy nem szendvicset vagy ehhez hasonlót vittek, hanem kenyeret, szalonnát, kolbászt esetleg szalámit.

Aztán megszűnt a gyár, pont úgy, mint régebben a farkaslyuki bánya. A bányára mindigis kíváncsi voltam. Ahol én lakom, van egy légópince, ami nagymamám elmondása szerint a bányába vezet. Szerettük volna megnézni a többi gyerekkel együtt, de sajnos elárasztotta a víz. Nem is nagyon engedték, hogy a környékén játszunk, mert balesetveszélyes. De mi makacs gyerekek voltunk, nem hittük, hogy minket bármi veszély érhet. És nem is igazán ért. Pedig nem kíméltük magunkat: egyszer Virággal például beleestünk a patakba. A víz tulajdonképpen bokáig ér, de 5 évesen sokkal mélyebbnek tűnt (és lehetségesnek tartom, hogy valóban mélyebb volt). És az egész a mi hülyeségünknek volt köszönhető: egy-egy nádszállal leültünk a kis hídra horgászni (a vízben sosem volt hal, legfeljebb üres flakonok és patkányok. De nekünk természetes volt, hogy ott a hal, ahol a víz.)Én kihajoltam megnézni, hogy miért nincs kapás, aztán bumm…már sodródtam is. Szegény Virág kétségbeesetten nyújtotta a kezét, mire őt is magammal rántottam. Végül kimásztunk valahogy. A szülők, akik eközben a ribizlit szüretelték iszonyúan megdöbbentek, amikor tatőtől talpig vizesen betoppantunk.

Most kicsit elkalandoztam. Szóval a város: amióta Pesten vagyok, elkezdtem értékelni ezt. Mert kosz itt is van, meg környezetszennyezés, de itt nem igazán vannak hajléktalanok. Nem azt mondom, hogy egyáltalán nincsenek, de én egy kezemen meg tudom számolni, hogy mennyit láttam. És itt nincs olyan büdös, mint Pesten. Ott sokszor a hányinger kerülget, amikor végigmegyek az utcán (az aluljárókról nem is beszélve). Mindenfelé doh és vizelet szag. Nagy élmény. Ehhez képest felüdülés beleszippantani Ózd (nem igazán friss) levegőjébe.

És itt kéregetőkkel sem találkozik az ember úton útfélen. Én eggyel sem találkoztam még. Sem olyannal, aki magának kéreget, sem olyannal, aki létező vagy nem létező alapítványnak. Azok a legpofátlanabbak, mert hiába mondod, hogy nem, addig alkudoznak, hogy végül az ember kénytelen adni, csak azért, hogy szabaduljon tőlük. Itt Ózdon egyszer kértek tőlem pénzt, de azt sem csak úgy, hanem jósolt a tenyeremből. (Hozzáteszem: igazakat mondott, és csak 100 Ft-ot kért)

És nem is annyira lepukkant város, mint mások gondolják. Régen sem láttam annak, inkább kicsit falusias jellege volt, de az nem rossz dolog. Most pedig egyre inkább szépül. Csomó változással találkozom minden héten, amikor hazajövök. Most például a kedvenc fagyizóm épületét (ahol 100 Ft a fagyi és nem 170 és még drágább-mint a fővárosban) átfestették narancssárgára. Tök szép lett. A körforgalmak virágba borultak, a fák zöldellenek vagy éppen hófehérek a sok virágtól.

Azonkívül nem vagyunk mi olyan elmaradott város. Van Tesconk, állítólag pláza is lesz, de ebben annyira nem vagyok biztos. És vannak középiskoláink, ahová rengeteg diák jár a környező településekről. Van zeneiskolánk, valamiféle színitanoda is működik itt, és a legújabb szenzáció az egyetemünk. Nem is főiskola, hanem máris egyetem. Tulajdonképpen a Nemzetvédelmi Egyetem kihelyezett tagozatáról van szó, és az is csak levelezőn indult, de valahol el kell kezdeni. És amióta ott az egyetem, az a rész is elkezdett fejlődni, az előtte lévő kis parkba padok kerültek és mintha a nap is jobban sütne oda azóta. Pár éve a könyvtár (régi tanácsháza, az esküvőket ma is ott kötik meg) előtt is megszépült a park. Új padok a régiek helyett, szebbnél szebb virágok, zöld bokrok.

A Tesco mellett új uszoda épült. A régi a gyár területén volt, de bezárták. Én még ott tanultam úszni (nem sok sikerrel). A terület, ahová az új épült, elvileg folyamatosan süllyed, ezért építik át a SZIKSZI –t a város más részére.

És strandunk is van. Hááát… ami a strandot illeti, az nem egy élményfürdő, de legalább van. Arról sokat nem tudok írni, mert évek óta nem jártam ott. Mellette van a csónakázó tó, amit egyébként szeretek. Halak is vannak benne. A tótól nem messze, az Ifjúsági parkban szokták megrendezni a városi rendezvényeket, mint az Ózdi Napok, vagy az Augusztus 20-a.

Mostanában egyre nagyobb boldogsággal tölt el,ha látok egy gyereket.Mindenféle neműt,korút és méretűt.Nem számít,hogy szőke,barna vagy fekete,kék avagy barna a szeme.A lényeg az,hogy nem tudok úgy elmenni egy játszótér mellett,hogy ne mosolyogjak a rohangáló kis csöppségek láttán.Minnél többen vannak,annál nagyobb az öröm.

És itt a Wesleyben is lehet találkozni jópár kis manóval.Csodálatosak.Párosával sétálnak a fal mellett,követve az óvónénit,és ha valaki arra jár,azt hangos "Jó reggelt kívánunk"-kal üdvözlik.Egyszerűen ennivalóak.

Nagyon szeretem őket.A kisbabákat főleg.Jó őket megfogni,elaltatni,össze-vissza tapogatni vagy csak úgy nézni,amint alszanak.

Mindig is óvónő szerettem volna lenni.Azt hiszem jól is csináltam volna,mert szeretem a kicsiket és az a tapasztalatom,hogy ők is engem.Szerettem volna gimi után óvónőnek továbbtanulni.Már ki is választottam a lehetséges főiskolákat,de végül nem mertem jelentkezni.Egy akadály állt az utamban:az ének alkalmassági. Tudtam én már azt,ami az alkalmasságin kiderült volna:a hangom éneklésre alkalmatlan.Pedig olyan nagyon vágytam az egészre,hogy tele voltam önbizalommal.El akartam menni az előalkalmasságira.Gondoltam,ha nem felelek meg,akkor azt ott megmondják,és akkor nem jelentkezek.De reménykedtem,hogy hátha van amit lehet fejleszteni az igazi alkalmasságiig.Aztán kiderült,hogy gyáva vagyok(vagy túl reális),de nem írtam rá a jelentkezési lapra.

Manapság(az utóbbi napokban) viszont kezdem úgy érezni,hogy bár jól elvagyok mások gyerekeivel is,de egy sajáttal jobban ellennék.Nem,nem arról van szó,hogy most szeretnék gyereket.Isten őrizz.De egyszer majd szeretnék.És biztos vagyok benne,hogy nem szeretném,ha ez lenne az az idő,mert tudom,hogy kb 5 év múlva lesz meg az első gyerekem.Viszont szeretnék már öt évvel később tartani.

Azt hiszem szeretném a terhességet,minden nyűgével együtt.Bár az is igaz,hogy amit nem ismerek,arról nem szabad beszélni.Csak egy dolgot szeretnék majd leendő terhességemmel kapcsolatban(a magától értetődő magam és a baba egészségét leszámítva):szép terhes akarok lenni.Mint a vékony nők,akikre nem rakódik semmi zsír,csak a pocijuk nő.

Szóval a lényeg az,hogy nagyon vágyom egy gyerekre.Egy olyanra,aki csak az enyém(meg kicsit az apjáé).De majd elmúlik ez is,mint már annyiszor.Azt hiszem arról van szó,hogy a hónap azon szakaszában járok,amikor a hormonjaim össze-vissza vannak.

Addig meg,amíg nincs saját gyerekem,elvagyok a keresztlányommal,aki a legédesebb gyerkőc,akit ismerek.Kicsinek is aranyos volt,és azt hittem,hogy ahogy nő majd egyre idegesítőbb lesz,meg makacsabb.De csak tündéribb lett. Most már nem csak hurcolászni lehet,meg iderakni-odarakni.Most már megy magától.Beszél megállás nélkül (nem is butaságokat),énekelget,verseket is tud,és (nagyon büszke ám rá!!!) bilizik.És egy ideje már keresztanyának hív Edit helyett,amit nagyon szeretek,mert a keresztanya mégiscsak közelebb áll az "anyához",mint az Edit.

Azon kívül,amit a legjobban szeret csinálni,az az AVON katalógus nézegetése.Nagyon ügyes,mert mindennek tudja a nevét a szempillaspiráltól kezdve a arctisztítóig.De amiért igazán lelkesedik az az illatosított oldal.Megismeri,hogy melyik az,amelyiken végig kell húznia a kezét és már dörzsöli is.Igazi nő lesz,ha felnő.A körömlakkért is rajong,pedig csak 2 éves.Néha színtelennel kilakkozzuk a körmét,vagy úgy teszünk mintha...Nagyon örül neki.

Meg,ha nagyon nem marad nyugton,akkor könnyen le lehet kötni:szagolgatni kell vele,parfümöket,tusfürdőket,meg samponokat is.

Én is ilyen kislányt szeretnék majd.Meg persze egy fiút is.Már a nevek is megvannak,de ebbe még 5%beleszólási jogot biztosítok az apjának.(Felsorolok párat és választhat majd)

Huh,de beleéltem magam az anyaságba...pedig hol van még az...Egy biztos:30éves korom után nem szülök több gyereket,de addig kettőt tuti.Már csak a sulit kell elvégezni,valami meló kell,és egy apának való.5év alatt talán egy része össze is jön:)

Azt hiszem most lette elegem mindenből.Valahogy eddig is fárasztott a suli,de már dühít.

Ez az egész hülye gyakorlat dolog is csak dühít.Hát igen,kellett nekem a legmesszibb gyakorlati helyet választani...De ki gondolta előző félévben,hogy majd ugyanoda kell visszamenni most is.Meg azt sem gondoltam,hogy most nem lesz gyakorlati nap,mint előző félévben volt.Mindenki menjen,ahogy tud.Meg az is milyen már,hogy vannak akik ketten-hárman járnak,én meg teljesen magamra hagyva állok itt a világban.Olyan szar ez az egész.

Nincs kedvem a sulihoz,nincs kedvem semmihez.Szívem szerint csak ülnék a Duna parton,vagy egy eldugott erdőben és bőgnék megállás nélkül.Mint amikor minden összegyűlik és ki kell adni valahogy.Én ezt sírással szoktam megoldani.

Aztán itt van a szombati nap is. Mi ez már,hogy tanítás lesz?Itt ezt nem szokás.És különben is,nekem haza KELL mennem.Olyan elképzelhetetlen,hogy valaki egy héten legalább egyszer szeretné látni a családját?Hiányoznak.Mostanában egyre jobban.Azt hiszem nagypapám betegsége miatt is,meg a tavasz miatt.A tavasz rengeteg gyerekkori emlékemet előhozza,és vágyom vissza Ózdra.Meg különben is haza kelle mennem,mert hiányzik anyu főztje.Egy hete száraz koszton meg kínain élek.Nem valami kielégítő.És akarok csináltatni palacsintát is.Jó sokat és sokfélét:túrósat,lekvárosat,kókuszosat,almásat,fahéjasat...

De ezeket leszámítva sem volt jó napom.Reggel arra keltem,hogy nagyon fáj a derakam(gondolom hirtelen fordultam vagy ilyesmi).Aztán meg egy gyerek kezdett el üvölteni lent az óvodában.Borzalmas volt.

Aztán jött a Bibliaismereti óra,ami alatt elkezdett szúrni a szívem.Nem tudom mi lehetett,de én szívrohamra tippelek.(Egymás után négyszer)Bár Lili azt mondta,hogy aközben nem igen mosolyognék.De akkor nem tudom miért fájt.És annyira megviselt az eset,hogy a lában is fájni kezdett.

Aztán meg Morcival elmentünk chipset venni,de panaszkodott,hogy gyalog kell menni.De nem az én hibám volt,hogy minden jármű az orrunk előtt ment el.És a Blahára kiérni(mert odamentünk)gyalog sem több 10percnél.Meg aztán ilyen szép időben öröm a séta.

Na,hirtelen felindulásból ennyit sikerült összehozni,és mire ezt megírtam,el is szállt minden dühöm.

Csak ne halljam azt a szót többet,hogy GYAKORLAT!!!!

Titok.Általában szeretem.Persze nem a sajátjaimat,az nem marad meg nálam.Mások titkait viszont szeretem megtudni.Nem azért,hogy továbbadjam,csak úgy.Mert a titok érdekes.Különben nem tartanák titokban.Az a tudás,ami csak pár ember birtokában van,valahogy mindig érdekes.Azt megtudni olyasmi,mint ismerni az ismeretlent.Mindig az elérhetetlen megszerzése,és azzal járó küzdelem az,ami igazán izgalmas.

Visszaélni nem szeretek mások titkaival.Nem akarok sem hazudni,sem szenteskedni:volt már olyan,hogy visszaéltem vele,de nem szívesen.Később meg is bántam.

Viszont vannak olyan titkok,amiktől jobb távol maradni.Az a tipikus "ha elmondom,meg kell,hogy öljelek" titok.Van titok,ami választás elé kényszerít.Például megtudod,hogy valaki embert ölt.Vajon mi a jobb,ha elmondod,vagy ha nem?Vagy titok,amely ha kiderül fájdalmat okoz egy ártatlan embernek.

Szinte kettészakít.Mert egyfelől joga van tudni,hiszen az,amit megtudok körbefogná,mint egy hurok és rántaná magával. Fájna neki,szenvedne.

Ha nem tud róla,akkor nyilván nem fáj,de kétségei lennének.Benne élne a gyanú.És nem tudnék a szemébe nézni és azt mondani,hogy semmi baj.

Titok.El kell-e mondani vagy sem?Egész életet változtathat meg.Akkor ha kiderül,és belülről emészt fel engem,ha nem derül ki.

Végül rájöttem,hogy jobb nem elmondani,amíg nem győzödtem meg 100%-ig a valóságtartalmáról.Mert tévedtem.Nem volt itt titok,főleg nem az,amit hittem.Csak félreértettem valamit.Kár lett volna egy nem létező titokkal szétzúzni valamit,ami talán nem áll elég erős lábakon,de még megerősödhet.

Délután Mónikával a Westendben voltunk.Tök jó volt,olyan csajos nap féle.Nem igazán szoktunk Mónikával eljárós programokat csinálni.Lehet azért,mert a számtech teremben élem az életem.De ez kellett.

Azért találtuk ki az egészet,mert volt arra egy kis dolgunk.Aztán ,ha már ott vagyunk,akkor Westendezünk.Elvoltunk,nézelődtünk,és én eldöntöttem,hogy egyszer nagyon szeretném végigenni ott a kajáldákat.Imádom a különböző népek ételeit(kivéve a vietnámit,az nagyon nem jött be)

Kb. 2 órát  mászkáltunk ott,minden különösebb cél nélkül.A DM-ben meg igazán sokat voltunk,szinte minden tusfürdőt és parfümöt végigszaglásztunk,mire aztán nem igazán vettünk semmit.

De gondolom ezt kell csinálni egy plázában,nem?Vagy mivel ütik el az időt azok,akik egész álló nap ott ülnek?Végigborulnak a fotelekben és vannak,mint a befőtt.Vagy smárolnak hosszasan és cseppet sem ízléses módon. Mónikával azt nevettük,hogy egy pár úgy csókolózott,hogy nem is mozgott a szájuk,csak voltak összeragadva.Lehet,hogy be is aludtak közben.

Aztán az aluljáróban szórólapozok egész seregébe botlottunk.Elegem van belőlük.Mármint nem azokkal,akik odaadják a szórólapot,aztán viszontlátás,mert a munkájukat végzik,engem sem hátráltatnak közben,és örülök,hogy semmi erőfeszítéssel segítem valaki munkáját.De ott vannak a pofátlanabb fajták.A múltkor elvettem a felém már fél méterről nyújtott hirdetést,mire közölte a nő,hogy valami közvélemény kutatás miatt válaszoljak neki erre-arra.Nem nagy kedvem volt,meg siettem is.

De a lagjobban az a típus ellenszenves,akivel a múltkor találkoztam.A kezembe nyomott valami kis reklámi izét,és mikor mentem volna utamra,megfogta a karom és közölte,hogy ő a mittudomén milyen gyerekkórháznak gyűjt,és amit nekem odaadott,az 20Ft-omba kerül.20Ft nem a világ,gondoltam le van szarva,hagy vigye(bár a pénztárcát előkotorni a táskából volt a nagyobb nehézség.)Ekkor közölte,hogy ő képeslapot is árul,ami 390 Ft-ba kerül minimum,aztán meg az én jóindulatomra van bízva,hogy mennyit adok.Egyszer a jóindulatom adott egy 500-ast mire közölték,hogy képeslap csak ezres fölött jár,de az adakozók listájára azért felírja a nevem.Hát ebből elegem van.Meg abból is,hogy a nyamvadt képeslapokat úgy nyomják az ember kezébe,mint a szórólapokat,aztán meg bummm!Közlik,hogy nem ingyen van ám.

Nem tudom hogy jutottam el most ide,de ezen jól felidegesítettem magam.Szóval nem is írok többet,mert csak még idegesebb leszek:( 

Tegnap befestettem a hajam.Hogy mennyi sikerrel,az már egyénileg eldöntendő.Tibinek nem igazán tetszik,azt mondja fura.Mónika szerint jó,de szerinte is fura.Nekem tetszik,szerintem olyan mint egy manga hercegnőnek.Anyu viszont majd infarktust kapott,amikor mondtam neki.Azt kérdezgette folyton:Na,de miért kellett ezt csinálni?Hát végülis nem katasztrófa ez,és nem is egy lletre szól.Mindössze 6-8 hajmosás és elég gyakran mosok hajat.Maximum 3hétig lesz ilyen szép,rózsaszín(mások szerint lila ill.narancssárga)a hajam.

Szóval annyira elmerültem saját boldogságomban,hogy rossz buszra szálltam fel.Vagyis nem rosszra,csak nem arra amelyikre akartam.Mindenesetre elértem a célt,ahová indultam,csak kicsit hosszabb útvonalon.Sajna,azzal a járattal mentem,ami nem végig az autópályán jön,hanem bemegy egy-két faluba.Kicsit paráztam,hogy esetleg valahol felszáll egy ellenőr és akkor nekem annyi.Beszélgetett a sofőrrel egy kék zakós pasi,aki nekem nagyonis ellenőr arcúnak tűnt.Szerencsére nem volt az.

Aztán gondooltam arra is,hogy úgy tehetnék,mintha aludnék.Mert ha jön is ellenőr,alvó embertől csak nem kéri a jegyet,vagy mégisű,Hiszen aki alszik azt nem illik felébreszteni.Az modortalanság.De nem tudtam úgy tenni.Egyszerűen nem bírtam ki,hogy ne nézzem a tájat,ezt az ismeretlen helyet.Ha az ember jár valamerre,akkor azt szemlélje meg.

Mennyivel szebb lenne,ha minden kivágott fa után elültetnének egy csemetét,mert akkor majd a gyerekeiknek is lenne miből megélni.Ez azért magasztos cél lenne,ha az nem is számít nekik,hogy kipusztulnak a rókák,vaddisznók és mókusok,meg azért az sem fontos,hogy legyen,ami termeli az oxigént:(De kicsit fura lenne,hogy miután minden agresszióját levezeti valaki azon,hogy stihlfűrésszel nekiesik a fél erdőnek éscsak a fűrészport meg a forgácsot hagyja belőle,a legnagyobb szeretettel kezd el ott kertészkedni,meg locsolgatni a csemetét.Esetleg énekelget is neki,mert állítólag a növények azt szeretik,és attól jobban nőnek.Pedig gyönyörű kép lenne.

  Egy srác meg elkezdett bámulni.Azt hittem a hajam miatt.Hát rajta is lett volna mit bámulni.Meg paprika szaga volt.Nézek oda,hogy miért,hát paprikát eszik.De nem szendvicsben vagy ilyesmi.Egyik kezében rántott hús,meg kenyér,a másikban meg tv paprika és úgy harapja,mint más az almát.

Régen,amikor még kicsi voltam és mamával jártunk kirándulni,neki volt az a szokása,hogy rántott húst meg kenyeret nyomott a kezünkbe.Kicsit mindig szégyelltem,mert buszon,vonaton szendvicset illik enni.Főleg mikor a főtt tojást is elővette.Na annak még szaga is van.Ettől már csak tesóm haverjának a nagymamája durvább,aki egyszer fennhangon kérdezte meg a buszban a sráctól,hogy enne-e egy kis tepertőt.

18:02: Na,nekikezdtem a társtöri házi dogának.Nem nagy lelkesedéssel,de hosszú az éjszaka,és annyira nem kell sokat írni.Az egyiket azt hiszem egész könnyen megoldom.Na,nem feltétlenül jól,hanem könnyen.A "lesz,ahogy lesz,csak legyen"jelmondatot követem.

18:30: Csak hát itt szól valami monoton gépzene,ami nemhogy nem hat rám inspirálóan,de kifejezetten tompítja az agyam.Na,ez az igazi szenvedés,ilyen körülmények közt gondolkozni.És a "zene" még hagyján lenne,de a néha-néha visítozó hangon felordibálók már minden kínzások csúcsa.Közben meg olvasom a szórakoztatónak nem mondható cikket.

18:58: Hát haladok vele.Nem valami profin csinálom.Ami azt illeti,kiírom a tartalmát.De mi mást tehetnék.Tudásom nem nagyon van róla,véleményem még úgy sem.Kínlódok,de rendesen.Közben a Dittivel folytatott msn beszélgetés ad erőt.Ő is elkezd blogolni.Olyan ez,mint valami vírus,fertőz,terjed.Apropó vírus:voltam Morcival a dokinál.Hamar bejutott.Kiváltotta a gyógyszert is,remélem rendbe jön majd tőle.

Most nézegetem hány leütésnél tartok(szinte leütésenként meglesem).Van már vagy negyed oldal.

Közben kezdek fázni.Megbízható források szerint vihar lesz.Sebaj,megázni már nem tudok,mert fedél alatt vagyok és leszek is egy darabig.Szóval engem a vihar nem fenyeget,csa ez az álmosság...

19:32: Ditti idő közben eltűnt. Majd még visszajön és akkor elkezd blogolni.Itt vagy csendesebb lett a zene,vagy már megsüketültem és nem hallom.Közben meg már szomjas is vagyok.Vettem szörpöt a Tescoban.Tök keveset költöttem és erre nagyon büszke vagyok. Most bizonyítottam magamnak és a világnak,hogy 1300Ft-ból lehet élni egy hétig.(Bár gondolom csak a hét végén lesz tudományos jelentőségű ez a megállapítás,mert addig lehetséges,hogy kísértésbe esem és bevásárolok)

Most hallottam a rossz hírt:a társadalomegészségügy tanár szombaton órát tart.Hát engem ez nem érdekel.Én megyek haza.Nehogy már.Itt a Wesley-n nem szokás órát tartani szombaton.

A társtöri dogával kapcsolatban:túl vagyok az első oldalon,3890 leütés.Kicsit megakadtam.Van egy mondat,ami el van kezdve az egyik oldalon(pontosabban egy szó van félbehagyva)és valahogy nem találom a folytatást a következőn.Szóval most keresgélek.

20:18: Tibivel beszélek.Nem nagyon haladtam a dogával.De nem is baj,mert kicsit már fáradok.A drágám legalább felüdít.Holnap megyek hozzá.Befestem a hajam is a moziban kapott rózsaszín színezővel.Remélem nem fogok úgy kinézni mint egy bohóc.Inkább mint egy manga hercegnő.

Majd kifolyik a szemem,olyan sötét van,de mindjárt csinálok valami fényt.Hosszas vívódás után csináltam is:)

Közben megjött Zsu,vagy háromszor leszaladtam szörpit inni.És szenvedek tovább.

Társtöri:4503 karakter(nem sokat haladtam)

20:49: Zsuval nyomom az msn-t.Kicsim már kilépett,mert álmi volt.Nem is baj,hagy pihenjen.Tegnap későn feküdtünk,korán keltünk.

Most az a legnagyobb boldogságom,hogy msnen visszakapcsoltam a hangulatjeleket,amiket valaki kikapcsolt.Nem volt ám könnyű.Közben nyomom a protestáns papokat,pontosabban róluk írok,mielőtt mocskos fantáziájú olvasók félreértenék.

21:31: Fáradok,ezért is írok ilyen hamar.Kell valami,ami ébren tart.Már másfél oldalon vagyok túl, és 6347 leütött karakteren(szóköz nélkül csak 5547,basszus,mennyi szóközt ütök).Mindenesetre elgondolkodtató,hogy még miért nem állt görcsbe az ujjam,ha ennyiszer ütöttem le a billentyűket:És ebben az msn és a blog nincs is benne.

Most leírok valamit,ami ma történt.Nem tartalmaz bölcs tanulságokat,nem is szórakoztató.Egyszerűen felidegesített.Jöttem haza a Tescoból,két nem túl könnyű szatyorral megpakolva,vágták is a kezem a szatyrok.Felszálltam a Blahán a 99-esre.Tömve volt.Éppen hogy felfértem.Hát elég sokáig vártam amíg egyáltalán rászánta magát,hogy elinduljon.Aztán mikor indulni akart,és már összezárta az ajtókat,egy srác elkezdett üvölteni,hogy nyissa ki,mert ő még fel akar szállni.Nem is fért volna fel,indulni is kellett,hát nem engedték be.Ekkor a srác a busz elé állt,hogy ő márpedig vagy felszáll vagy a busz el nem indul.Azt hittem ott halok meg.Levegő semmi,lökdösnek és nem indulunk.A lámpa pirosról zöldre vált,majd újra pirosra,de mi nem mozdulunk.Ekkor jött még két hapsi és az egyikük elkezdte ököllel verni a busz ajtaját,hogy fel akar szállni.Aztán végre elindultunk,de akkor már nagyon bántam,hogy nem gyalog mentem.Gyorsabb lett volna és kellemesebb.Fáradt voltam és fájt a lábam,de térden csúszva is elértem volna a Dankóig,még ha nyomoromban az aszfaltot is kellett volna kaparnom.Aztán leszálltam a Nagyfuvaroson,onnan már mentem gyalog.És közben azon agyaltam,hogy miért kell egyes embereknek csinálni a cirkuszt,ahelyett,hogy várnának 10percet a következő buszra?(A kép csak illusztráció,a 99-es sokkal ótvarabbul néz ki)

Most jöt el ide a vihar.Hallom,hogy dörög az ég.

Ditti ügyesen halad a bloggal.

Én meg ügyesen haladok a társtörivel. Vagyis majdnem kész.A leütés számmal eddig sem volt gond,csak az oldalszámmal.Aztán rájöttem,hogy Isten ezért találta fel a 1,5-es sorközt.

6787 leütés szóközzel,anélkül 5938 és három oldal a végeredmény.Most jöhet az újabb kín:az interjú-alany nélkül.:(

21:50: Elkezdtem az interjút,jobb híján magammal.Nos,sokat nem tudok az 50-es évekről,nem igazán éltem.Legalábbis nem ebben az életemben.A neten próbáltam ezt-azt összevakarni,de nem sok sikerrel.A hivatalos interjúalanyomnak nagymamámat választottam,bár lehet jobban jártam volna a dédnagymamámmal.Szegény ugyan már nem él,de ha már kitalált az interjú,akkor úgyis mindegy.Ez van.Holtakat jobb nem előrángatni,még akkor sem,ha olyan életbevágóan fontos feladatom van,mint ez a szar.

Itt a vihar és félek,hogy elmegy az áram.Na akkor nekem annyi:(

22:03: Teljes csőd és kétségbeesés:(A cím minden,amit megírtam.Azt is másoktól koldultam össze.)Semmi használhatót nem találtam a neten sem.Unalmas,száraz és erőltetett.Most elolvasom Ditti blogját.Hátha attól visszajön az életkedvem.

22:10: Lemegyek Julcsi pendrive-jáért,mert ez a vihar minden,csak nem megnyugtató.

Ditti blogja valami csoda.Nagyon ügyes lány.Nem a gondolatait,érzéseit írja le,hanem egész kis novellákat.És nem ilyen tingli-tangli vackokat,hanem igazi költői darabokat.Ekkorát még nem csalódtam kellemesen emberben.Sosem mondta hogy így tud írni.

22:37: Haladok,haladok,de nagyon lassan. Alig fél oldal, 2000 leütés:(Ráadásul olyan szavakat adok szegény nagyanyám szájába, amiket nem igen mondana. )Kicsit nyál a szöveg, meg minden,de a fő az ,hogy kész lesz. Talán...

23:01: El vagyok keseredve.Bár Zsu egy tündér és rengeteg tippet adott doga ügyben, de valahogy nem akartak gyűlni az oldalak.Megint bevetettem az utolsó reménysugarat,a titkos fegyvert:a 1,5es sorközt:)

23:26: Vacsi megvolt, újra lendületben. Álmos már nem vagyok egyáltalán. Nem is unom már annyira most, hogy msnen is egyre nagyobb a csend.

23:43: Utolsó simítások.Éjfélre kész is leszek. Kár, hogy Rogersre nem jutott elég időm:( Nem baj, mert most ez a fontosabb.Ennek nagyobb a tétje.Büszke vagyok magamra.Hosszú volt,nehéz ,fárasztó és unalmas,de sikerült.Lehet,hogy nem jó,de elkészült.A rossz is jobb mint a semmi.Legalább dolgoztam vele.

Tudom,már túl sokat írtam az utazásokról,nem is fogok többet.Csak annyit,hogy megtanultam:más bérletét használni bűn és mint olyan,csúnya dolog.

Az egész pénteken kezdődött,amikor észrevettem,hogy elfelejtettem visszaadni Mónikának a bérletét.Totál ideges lettem.Gondoltam,szegénynek milyen rossz lehetett,hogy jegyet kellett vennie.Még jó,hogy volt nála pénz,és haza tudott menni.Egész hétvégén emiatt idegeskedtem.

Aztán gondoltam,ha már úgyis kifizetek Mónikának egy oda-vissza utat,akkor használjam ki,hogy nálam van a bérlet.Elmentem Tibihez.De útközben is csak a stressz és a félelem.Mert a sofőr nem csak megnézte a bérletet,úgy messziről,ahogy rendes sofőrhöz ilik,hanem kivette a tartóból és szemlélgette,hogy hány km-re szól.Meg az igazolást is nézegette.Hát akkor megállt bennem a vér és azt hittem elájulok.Mert ugye,ha nincs veszélyhelyzet,könnynen mondja az ember,hogy:ha lebukok nem nagy ügy,megyek a következővel.Mert nem is az a gáz,hogy jegyet kell venni,nem ia a büntetés(amire egyébként most nem igazán lenne pénzem),hanem az a mérhetetlen szégyen,amit akkor éreznék,ha leszállítanának a buszról. Végülis nem lett semmi baj.És annyira azért nem ijedtem meg,hogy többet ne kockáztassak.Reggel megint megtettem.És fogom is még.

Az utat Székesfehérvárra különben élvezem.Nem is túl hosszú,de nem is olyan rövid,hogy ne lehetne pihenni közben.És azt imádom a legjobban,amikor a busz átmegy a Petőfi hídon.Az valami csodálatos.Onnan nézve gyönyörű a Duna és a Gellért-hegy.

A Gellért-hegyet egyébként is szeretem.Szép hely,bár szomorú emlékek kötnek oda.Emlékszem ott éreztem magam a legszomorúbbnak.Azt a kegyetlen érzést éreztem ott,amikor még együt jársz valakivel,de tudod,hogy már semmi nincs rendben,hogy már csak azért vagytok együtt,mert egyik fél sem meri kimondani,hogy vége.Akkoriban egyébként is elég depresszív voltam.Végig azon gondolkodtam,hogy milyen romantikus lenne belehalni a bánatba,azon a csodálatos helyen.Nem tudom miért,de azt hittem akkoriban,hogy a mártíromság valami szép és megfoghatatlanul hősies dolog.Ma már ezt nem így látom.

Remélem Tibivel is leszünk majd egyszer a Gellért-hegyen,és akkor majd szép emlékeim is lesznek A hellyel kapcsolatban.Mert Tibivel csak jó emlékeim vannak.A napokban jöttem rá,hogy sokkal jobban szeretem,mint azt eleinte hittem.Nem tudom mi ennek az oka,nem igazán történt semmi változás a kapcsolatunkat illetően.Mégis minden olyan másnak tűnik.Az a régi árny,ami azt hittem örökre a részem lesz,megszűnt az lenni.Már csak egy az emlékek közül.Emlék,amire néha jó visszagondolni,néha fájó.De megszűnt a sóvárgás.Ma már csak Ő létezik,és minden más pasi csak barát,jó ismerős lehet.

Hazafelé nagyon ideges voltam.Nem azért,mert nem volt ülőhelyem(azt már megszoktam).Eszembe jutott,hogy annyi tanulnivalóm van,hogy sosem fogok vele végezni.És mindez holnapra.A buszon olvasgattam Carl Rogerst,mert abból holnap ZH.Annyira nem kötött le,viszont megállapítottam,hogy Rogers kliensei egytől-egyig rendkívül intelligens emberek,akik a gondolataikat iszonyatosan emelkedett stílusban,már-már a költőiség szintjén fogalmazzák meg.És azt is leszűrtem,hogy akár a kliens beszél,akár a segítő,a mondanivalót hümmögéssel kezdi.Hogy ennek van-e jelentősége,nem tudom.Valami biztos,mert ez a tananyag.

De Rogers csak a kisebbik gond.Az igazi mumus a társtöri házi doga,amit valójában már két hete kellett volna leadni.Irtó lusta vagyok:( Ha Rogersre azt mondtam,hogy nem szórakoztat,akkor nem tudom mit lehetne mondani erről.Egy cikket kell elolvasni a Rubiconból és arról írni.Tiszta öröm,mit ne mondjak.És a másik egy interjú,ami még nincs.Továbbmegyek:alanyom sincs.

Aztán jogból is írtunk ZH-t.De Morcika segített óra előtt.Nem tudom hogy sikerült,de remélem nem túl rosszul.Emiatt mindenesetre nem aggódok,úgyis kell már vizsgáznom.

Most elkísérem Morcit az orvoshoz,aztán rittyentek valamit társtörire.Nem lesz könnyű.

De holnapig még sok idő van.Addig még előfordulhat,hogy elkészülök vele,De az is lehet,hogy elüt a villamos,vagy egy kocsi,esetleg belém csap a villám,vagy valami hasonló balesetecske ér.Akkor megesne rajtam a szíve a tanárnak.Vagy nem?

Ma volt a mozifanatikusok éjszakája.Morcival a Blahán találkoztunk,ahonnan villamossal mentünk a Nyugatiba.Tömve volt,olyanok voltunk,mint halak a szardíniás dobozban.

A Nyugatiban találkoztunk Dittivel és Jánossal,majd együtt mentünk a Westendbe.

Az első percben jött a csalódás,mert bár mi tolakodtunk ezerrel,még sorba sem álltunk,mint a rendes emberek,mindhiába.A film,ami miatt mentem,kiesett a tervezetből,mert már nem fértünk be a terembe.Elkeseredtem.Azt éreztem,hogy nincs igazság.Mit nézzünk helyette?-volt a kérdés.Semmit,én semmit nem nézek HELYETTE.Step up 2 mindenáron,anélkül haza nem megyek.Beültünk egy filmre:Agyő,nagy Ő.Francot sem érdekelte.Amúgy otthon meg is van dvd-n,egyszer elkezdtem nézni,de meguntam.Biztos voltam benne,hogy ezt én nem akarom nézni.Azon nyomban átszaladtam egy másik terembe,vagyis próbálkoztam volna,de az orrom előtt csukták be az ajtót.Elcseszett este-gondoltam.Akkor azonban azt mondtam magamnak:nem,az én estém nem lesz elcseszve.Elszakadtam a csoporttól és csináltam egy új moziműsor-tervezetet,amiből a Step up 2 semmiképp sem maradhat ki.Beültem a Szemre, kezdés előtt 45perccel kb. Egész jó film volt.

Aztán összeszedtük egymást a többiekkel.Elmondásuk szerint jó filmet hagytam ki,de én cseppet sem bánom.A következő filmre már együtt ültünk be:I.E.10000.Hááát...mit ne mondjak.Nekem tetszett benne a pasi,de maga a film itt-ott untatott.És nem csak engem.Morci kezdett el-elbóbiskolni.Én is azt tettem volna,ha nem feliratos a film.De feliratos filmen nem merem becsukni a szemem,mert akkor nem tudom mi történik.

A moziban oszotgattak hajszínezőket is.Ez nem annyira fontos,de az igen,hogy Morcika volt olyan bűbájos,hogy hozott nekem,amikor én sokadjára már szégyelltem kérni.De tök örültem neki,hogy van.Lehet fel is használom mihamarabb és rózsaszínben fogok villogni:) 

Ezután megint szétváltunk:Ditti Jánossal,én Morcival.Mi végre a Step up 2-re ültünk be.Nem volt könnyű bejutni.Már beengedés előtt egy órával az ajtó előtt nyomorogtunk a tömegben.Rengetegen voltak,levegő semmi.Mindenfelé lökdösődés és tolakodás.De nem baj,minket nem volt könnyű kitúrni.A filmről annyit,hogy nem rossz.A zenéje nagyon jó,de ezt eddig is tudtam.Maga a történet is ok,bár annyira most nincs előttem miről is szól.Még friss az élmény,én meg nagyon fáradt vagyok.Meg azt hiszem el is szundítottam néhány percre.

A film után még volt időnk egy utolsót megnézni.Néhány srác a vészkijáraton át távozott,mi meg követtük őket.Fura volt,valami hófehér folyosón mentünk végig,fogalmam sem volt hol lyukadunki,ha egyáltalán valahol kilyukadunk.Végülis biztonságban kiértünk és egy hirtelen mozdulattal a másik terembe mentünk,ahol épp kezdtek egy filmet vetíteni.Nem tudtuk,hogy mit,de gondoltuk max alszunk rajta.Tele volt az egész,ülőhely alig.A lépcsőkön is ültek,meg a vászon előtt a szőnyegen feküdtek.Én találtam egy kóbor helyet a második sorban.Rémes volt.Olyan közel voltam,hogy majd kifolyt a szemem.A film is uncsi volt,fáradt is voltam.Vagy 40percet aludtam közben,így jócskán kiesett ez-az.És Morci is aludt(4filmből egyet nézett végig teljesen,szundi nélkül)

Dittit és Jánost elvesztettük sajnos.Mozi után fáradtan indultunk haza Morci bajtársammal.A lábam majd leszakadt,iszonyatosan feltörte a cipő és nagyon gázul sántítottam.

Most meg készülök lefeküdni,csak még megírtam a blogbejegyzést,nehogy elfelejtsem.

Ja,és nem megyek haza,szóval hétvége Pesten.És unatkozva.:( 

A vágy nagyon különös dolog.Hirtelen jön és máris olyan erővel tör rá az emberre,hogy eluralja az egész testét-lelkét,és nem engedi másra gondolni,csak a vágy tárgyára.

Vágy,ami megborzongat és makacsul arra késztet,hogy valósítsuk meg célját.

De ugyanakkor a megvalósulás a vágy halála,hiszen csak arra lehet vágyni,ami még nem a miénk.A vágy csak a meg nem levőre irányulhat.

A vágy célja,hogy megkapjon valamit,amit szeretne és a beteljesüléssel meg is öli magát.

És a vágy egy nagyon rossz érzés.Rossz,mert a vágy sóvárgás valami után,amit szeretnénk elérni.Egyfajta kielégítetlenség-érzés.

Ma rengeteg dolog után vágyakoztam.

Először is vágytam rá,hogy bár lenne BKV,mert nem szívesen gyalogolok fáradtan a moziig.Aztán láss csodát:lett.Na,nem arról van szó,hogy nem volt sztrájk,hanem arról,hogy láttam a 4-6-ost közlekedni.Tökéletes,gondoltam,nekem pont arra van szükségem.Olyan boldogságérzetem támadt,hogy azonnal felhívtam Morcit,hogy elújságoljam neki.Szinte extázisban voltam.Kis dolog,nagy boldogság.

Aztán vágytam egy Raffaellora.Jobban vágytam rá,mint eddig bármikor.Nagyon rossz volt.A pénztárnál sorban állva,arra gondoltam,hogy ott nyomban felbontom és megesezk egyet.Azt hiszem leeshetett a vércukrom,vagy ilyesmi,mert még nem ettem semmit azidáig. Aztán ettem rendes kaját is(tavaszi tekercset,ami Morci szerint fúj,Zsu szerint meg fini,nekem jólesett)El is múlt minden kajára irányuló vágyakozásom.

(A kínaiban közben rájöttem-Kicsim,te most ugorj egy részt-hogy nekem nagyon tetszenek az ázsiai pasik,mert olyan kis édesek.És milyen finom kajákat tudnak főzni...hm...mennyei) 

Aztán vágytam arra,hogy otthon legyek.Na,ez egy olyan vágy,ami csak reggel teljesül be(mondjuk lényegében el is múlt)Az egész egy pillanatig tartott.A Népszínház utcán jöttem hazafelé,és van a ott valami ház,amit vakolnak.Beszagoltam a nyitott ajtón és eszembe jutottak az otthoni nyarak,amikor festettünk.Imádtam a vakolat és a friss,nedves festék illatát.Ez azt hiszem nem is annyira vágy volt,mint pillanatnyi nosztalgia. 

Aztán van valami,amire folyton vágyok:és az Ő közelsége.Olyan,mintha száz éve nem láttam volna,pedig szerdán még együtt voltunk.De ez így szokott lenni,szerelmes embernek máshogy telik az idő.A vele töltött órák másodpercnek,a nélküle töltött másodpercek óráknak tűnnek.Vágyom rá a nap minden percében,mert olyan Ő,mint a levegő:sokszor észre sem vesszük,mennyire fontos számunkra,mert természetes,hogy van,de ha hirtelen megszűnik velünk lenni,fulladni kezdünk és azt érezzük,az életnek vége lenne,ha nem lenne többé.Ez most megint kezd nyálas lenni,úgyhogy azt hiszem visszafogom magam.

És van még egy vágy,amit folyton érzek,ha Vele vagyok,vagy ha rágondolok.Olyan bizsergető érzés.Mindennél nagyobb erejű vágyakozás.Vágy és szenvedély összhangja,melynek végén csodás a beteljesülés.Vágy,mely nem csak bennem él,hanem Benne is,és ettől olyan szép az egész.De erről meg nem illik írni,épp elég az is,hogy gondolok rá:)És akinek tudnia kell,az tudja,hogy hogy érzek ezzel kapcsolatban.

Sokszor meghatározza az ember napját az,hogy hogyan ébred.

Én általában magamtól kelek fel,minden ébresztés nélkül.Bár ez rendszerint csak ilyen félig éber állapot.Kicsit a valóság és az álom közt megrekedt lét.Ekkor meg szoktam nézni az órát,hogy tudjam,mikor kell kipattannom az ágyból és kezdeni a napot.Ezt szokta megelőzni az,hogy félálomban nézem meg az időt,pontosabban azt álmodom,hogy megnéztem.Ekkor szoktam nyugtázni magamban-tévesen-hogy még sok-sok órát alhatok.De az igazság az,hogy többnyire már csak percek vannak az ébredésig.Fura,de valahogy mindig azidőtájt kelek,amikor egyébként is kéne. 

Mostanában a koliban nem tudok sokáig aludni.Egyfelől azért,mert az óráim 8-9körül kezdődnek.Másfelől,mert nincs se reluxa,se redőny,de még egy valamirevaló sötétítő függöny sem.Egyszer olvastam egy újságban,hogy a kék szem érzékenyebb a fényre.Na,én ezt akkor elhittem és azóta meggyőződésem,hogy emiatt nem tudok aludni a beáradó fényözön közepette.

 Otthon tudnék aludni,mert ott jók ám a körülmények,de általában anyu szokott ébreszteni,hogy megyünk vásárolni.Jó,nem lenne muszáj mennem,de én szeretek.És alapjába véve,otthon ki szoktam magam pihenni.

Tibinél esik legjobban az alvás.Valahogy ott olyan édesen alszom,mint a tej.De ott meg az a nyavalyás telefon ébresztő...Na,az a halálom.Utána még 10-15 perc pihi,de annak sok haszna már nincs.Mostanában rögtön ébresztés után megyek mosakodni és utána még visszabújok kicsit.Szeretem nézni,ahogy pihenget.Olyan édes olyankor.

Ma viszont pocsékul ébredtem.Gondoltam:öröm az ürömben,hogy ha már sztrájk van,legalább alhatok,mert suli sincs.Na,ez nem jött be,mert még 8óra sem volt (és édesdeden szundikáltam),mikor valami éktelen zaj riasztott fel boldog álmomból.Nem,nem óracsörgés vagy ahhoz hasonló dallamos ricsaj,hanem fúrás.Valmit fúrnak a suliban már napok óta,de eddig nem is nagyon zavart.Ma viszont olyan intenzíven hallottam,mintha a fejem mellett akarták volna átrobbantani a falat.Mit ne mondjak,megijedtem kicsit.

Visszaaludni már nem tudtam,így elmentem lezuhanyozni.Klassz volt,mert volt meleg(mit meleg,forró)víz.De nem meglepő ez,nekem mindig van.(A többiek ha most ezt látnák...szegény Julcsi rendszerint hideg vízben zuhanyozik.De nem én pancsolom ki a meleget,becsszó.Egyszerűen szerencsés vagyok:D )

Zuhany után sem éreztem magam frissnek.Csodálom Julcsit,aki az ágyból kipattanva is énekelve tud zuhanyozni,frissen,üdén.Én meg ülök az ágy szélén,azon merengek,hogy el kéne pakolni az ágyneműt,meg úgy alapból kezdeni magammal valamit.De nem megy,olyan vagyok minden reggel,mint a mosott szar,és olyan bágyadt arccal nézek,mint akinek vállán a világ fájdalma és szenvedése nyugszik.

Egyszer kéne egy jó ébredés.Mint a hercegnők a tündérmesékben:És a herceg szerelmes csókkal ébresztette fel...Hát igen.Gyönyörű is az.

Szóval rossz volt a mai kezdés.De valószínűleg még lehet belőle jó folytatás:) 

Vannak napok,amikor az ember fáradtabbnak érzi magát még a szokásosnál is.

Ez a mai is ilyen.Talán amiatt van,hogy jó pár napja nem aludtam ki magam.Bár ez teljes mértékben az én hibám,mert mindig a gép előtt savanyodok éjfélig.Mentségemre szolgáljon,hogy a barátokkal és az én Drágámmal msnen tartom a kapcsolatot.Ez még mindig jobb módja a besavanyodásnak,mint a tévé előtt ülni.Az,hogy reggel korán kelek,már nem az én hibám.Az a suli miatt van.Hülye suli,meg hülye korai órák.Sokszor már hajnal nyolckor ott kell(ott kéne)feszíteni.

Aztán az utazások is fárasztanak.De azt legalább szeretem és értelmesnek tartom,mert van célja.Vagy a családomhoz juttat el,vagy Tibihez.Mindkettő örömteli dolog.

A mai fáradtságra az is rátett,hogy egész nap szar idő volt.Hol esett,hol esőre állt.Ilyenkor kimozdulni is bűn.Aztán meg hová is mennék?

Azért vannak dolgok,amik ideig-óráig feltöltenek energiával.Ilyen a zene,az msn(már amikor van fent valaki értelmes),a szerelmemmel töltött idő és a barátok.De olyan ez,mint amikor az ember telefonja lemerülőben van,de nincs ideje feltölteni.Töltőre teszi egy kis időre,valamennyit rátölt,de az aksi nem sokkal később megint csutkáig van lemerülve.Azt hiszem én is ilyen vagyok.Kéne már egy alapos feltöltés.De erre kevés az esély a nyári szünetig,mert hétközben ide vagyok kárhoztatva.:(

Meg most nincs jókedvem sem,mert a BKV megint sztrájkolni fog holnap.Ezt annyira unom és utálom.Azt még értem is,hogy az érdekeiket akarják érvényesíteni,oké,tegyék.De miért mások kárára?Mert az igenis más kára,ha nem tud munkába vagy iskolába menni.Én meg moziba.Huh,most lehet mondanák sokan,hogy annyi bajom legyen,de már megvettem a jegyet.És annyira vártam.Vagyis várom most is,csak nem hoz lázba,hogy gyalogolnom kell.Főleg ha holnap is esős idő lesz.Akkor el van rontva az egyetlen értelmes Pesten töltött napom is.

Reggel még el kell mennem a kórházba is,visszavinni a dokinak a leleteimet.Aztán meg lehet kiderül,hogy délután van rendelés.Nem baj,legalább közel van,vissza tudok menni később is.És remélem holnap megírja a gyógyszert is,mert nem szeretek fölösleges köröket futni.Már háromszor jártam a kórházban,kicsit már unom.

Aztán napközben még aludni sem ártana,mert éjszaka nem fogok a mozi miatt.Aztán megyek haza,Ózdra.A buszon sem tudok aludni,nem kényelmes.Utána meg sétálj haza.Ide szaladj,oda szaladj.Látogass meg mindenkit(ideje is lenne,mert nagyon elhanyagoltam az otthoniakat sajnos:( )Szóval alvás már csak holnapután este,valószínűleg.Ma meg pár óra.De mit panaszkodok,mikor Morci ennyit sem fog aludni?Na,őt tényleg sajnálom,mert állandóan dolgozik,és ő sem fog holnap aludni,szombat reggel meg már dolgozik is.

És a jövő hetet is várom.Mert akkor meg Tibizek(remélem).Hiányzik,úgy lelkileg,mint testileg.Kívánom.Kívánom a csókjait,az érintéseit,az ölelését.És kívánom,hogy a szemembe nézzen és azt mondja szeret. Ezek a pillanatok a legszebbek a héten.

És vannak még,de azt nem biztos,hogy itt kéne megírni.Ő tudja,én tudom,sőt szerintem mások is tudják mire gondolok:)De hát nem szégyen az,ha egyszer jó:D

Na,most egész jó kedvem lett,hogy erre gondoltam.Azt hiszem ennyi jó volt ebben a napban.Hát még,ha ez az ábránd megvalósul.Mert meg fog:DÉs az majd minden képzeletnél csodálatosabb lesz.

Hallgat minden,ami él,

Kis darázs sem döngicsél.

Semmi nem szól,nem beszél,

Csak a fák közt zúg a szél.

Az is halkan,csendesen.

Te is hallgass,kedvesem.

Harmat csillog nedvesen,

S te csak nézz,nézz kedvesen.

Nézlek,s szemem arra kér:

Csókot adj szerelmemért.

S száguld testemben a vér,

Mikor ajkunk összeér.

Boldog mámor életünk.

Szívünkben szól énekünk.

Tüzes csókban elveszünk,

S mégis olyan jó nekünk.