Tegnap este korán el akartam aludni. Nehéz nap volt a tegnapi, gondoltam egy kis alvás jót tesz. Aztán az éjszaka sem volt könnyebb. Elaludni nem volt könnyű, mert mindig a régi szép emlékek jutottak eszembe. Emlékek, amik csak bennem élnek.

Szóval megint éjfél körül aludtam el, addig küzdöttem a könnyeimmel. Mindig próbálom őket elfojtani, de erősebbek nálam. És talán jobb is így, mert lehet, hogy megfulladnék tőlük.

Nem is tudom mennyit aludhattam, de azt hiszem hajnali négy óta forgolódom. Azt hittem, hogy nagyon rosszatt álmodtam. Rosszabbat, mint valaha, és Ő nem volt ott, hogy megvigasztaljon. Aztán odanéztem, ahol a rózsám lóg(az a bizonyos első rózsa, amit azt hiszem ma végleg eltüntetek. Az utolsót is eltüntetném, azt a hazug rózsát, de az sajnos nem nálam van. Remélem eltünteti Ő is.)Szóval a rózsára nézve láttam, hogy elég meggyötört szegény. Aztán eszembe jutott:este kicsit kínoztam szegényt, mintha ő tehetne bármiről is. Szegény virág, soha nem akart több lenni egy egyszerű rózsánál, mégis milyen nagy szerepe lett. Először hálás, majd hálátlan szerepe.

Rögtön tudtam, hogy nem álmodtam, hogy hiába nyitom ki a szemem újra és újra, ottmaradnak a rémképek. És ettől jobban fájt, mint bármi. Utána már nem tudtam elaludni. Próbáltam magam meggyőzni, hogy nem baj, minden rendben van. De hogy lenne már rendben? Nem tudok úgy tenni, mintha nem fájna, hiszen majd megszakad a szívem. Forgolódtam, sírtam, de nem akartam felébreszteni a többieket. Végül fél hat körül száműztem magam a számtech terembe, itt ilyenkor egy árva lélek sincs. Lehet sírni nyugodtan. Ki kell magam sírni, mert otthon nem akarok. Ne tudják, hogy fáj a szívem, mert az nekik is fájna.

Azt is reméltem, hogy itt majd elterelem a figyelmem, de azt hiszem ezt még nem lehet. Most elolvastam az összes e-mailjét. Azt hiszem egy határozott pillanatomban törlöm is őket. Mint tegnap az smsei nagy részét. A hazug smsek, amik tele vannak szebbnél szebb ígéretekkel. Amik miatt elhittem, hogy igenis most nem bánom meg, ha szerelmes leszek. Megbántam. Soha nem hittem abban, hogy pár hónapnyi felhőtlen boldogság megérne sok hónapnyi kegyetlen szenvedést. Most sem érzem így, hiszen "A boldogság emléke már nem boldogság, de a fájdalom emléke még fájdalom."(Byron)

Tegnap tettem egy utolsó, nem túl esélyes kisírlétet arra, hogy ne kelljen Őt örökre törölnöm az életemből. Még gondolkodik. Ha nem lesz a válasza, azt hiszem örökre elfelejtem. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha elhitetem magammal, hogy soha nem is ismertem, hogy ami olyan gyönyörű volt, hogy megérte érte megszületni, soha nem is történt meg. Mindent eltüntetek, ami valaha is emlékeztetett rá.

Nem tudom hol rontottam el, mert hiába mondja, hogy Ő a hibás, én tudom, hogy ez nem igaz. Soha nem csak egy ember a hibás. Ketten rontottuk el. Csak még nem tudom, hogy hol, mikor és mivel? És azt sem, hogy miért nem engedi, hogy kijavítsuk a hibákat, ahelyett, hogy eldob magától? És ez a szörnyű a kapcsolatokban. Ahhoz, hogy elkezdődjön két ember kell. Egy ember soha nem dönthet erről. De ha a végéről van szó, az már többnyire egy ember döntése. Rendszerint a boldogtalan fél hoz döntést, amibe a boldognak semmi beleszólása. Pedig olyan döntés ez, ami nemcsak saját, de a másik életére is hatással van. Rossz, ha más hoz helyettünk olyan döntést, ami képes minket egyetlen szóval a porba sújtani úgy, hogy lehet, hogy sosem állunk fel többet. Ami akár egy életre boldogtalanná tehet.

De nézzük csak. Ebben a kapcsolatban én voltam a boldog, és ő a boldogtalan. És ez volt a hiba, amit elkövettem:nem vettem észre, hogy ő nem az. Persze akartam hinni, hogy képes vagyok boldoggá tenni, és Ő is azt mondta, hogy ez így van. Elhittem, mert el akartam hinni.

Sosem értettem miért mondanak mást az emberek, mint amit éreznek.Mert Ő ezt csinálja.

Azt mondja boldog volt velem, de mégsem kér már ebből a boldogságból.

Azt mondja szép vagyok, de neki mégsem tetszem.

Azt mondja szerethető vagyok...csak Ő nem tud szeretni.

Boldog volt? Hiszen az ember nem menekül a boldogságból. A boldogság jó, azt nem szokás csak úgy eldobni, mert ki tudja mikor jön majd másik.

Szép vagyok? Ezt valahogy sosem hittem el. És tényleg nem is vagyok valami szép. Kövér vagyok és pattanásos, aki ismer az tudja ezt. És most...most még rosszabb. Ha a tükörbe nézek, már nem az néz vissza rám, aki pár nappal ezelőtt. Az a lány eltűnt örökre. Talán őt még tudtam volna szépnek látni, de azt, aki most vagyok már nem. És akkor hogy látnának mások szépnek?

Szerethető vagyok? Na persze. Ezért bír ki mellett mindenki csak két hónapot. Nem tudom mi a hiba bennem. Miért nem lehet engem szeretni? Tudtam ezt már egy ideje,de gondoltam adok magamnak még egy esélyt. Ennyi volt. Már nem kell több. Nem kell több csalódás, nem kell több fájdalom. Erre szokták mondani, hogy még fiatal vagyok. Na és akkor mi van? Egy fiatalnak nem fájhat semmi? Ha valaki fiatal, akkor az azt jelenti, hogy simán túllépek mindenen, olyan címszóval, hogy"majd jön másik"? Én nem így fogtam fel ezt a kapcsolatot. Én igenis úgy kezdtem bele, hogy nem kell másik, csak Ő. Miért olyan nehéz ezt megérteni?

Most marad a dolgok magamban történő letisztázása, a fájdalmas önmarcangolás és a várakozás, hogy talán elfogadja a neki felajánlott helyet az életemben. Akkor talán nem éreznék fájdalmat és bármi jó, ami enyhítheti ezt a mostani szenvedést. És akkor talán könnyebben tudnék barátként nézni rá.

Az ésszerűség azt mondja, hogy fogadja el. Én is azt mondom. Kérdés, hogy Ő mit mond erre.

Eddig csak a boldogságnak éltem

Szép volt, igen. Csodaszép mese.

És most vége. Miért? Én sem értem.

Elment szívem szép szerelmese.

Fáj most. Szívem ott van porba dobva.

Rettenetes fájdalom gyötör.

Nem nézek rá… talán már csak lopva.

Egy pillanat… s maga a gyönyör.