Újabb agóniába estem.Valahogy mindig egyre mélyebbre és mélyebbre csúszok.És ennek az az oka,hogy egyre nagyobb álmokat kergetek.Mindig azt hiszem,hogy na most sikerült,egy karnyújtásra vagyok a csillagoktól, de mindig kiderül hogy csak délibáb az egész.A csillagok,az álom a repülés...csak a képzelet szülöttei,sosem valóságosak.

Egy mély mocsár a szerelem.Amíg nem megyek a közelébe,addig nem veszélyes.De amint belelépek elkezdek süllyedni.Olyan lassan,hogy észre sem veszem. És puhán ölel körül,nem érzem,hogy veszélyes.Aztán egyre jobban magába szív és már nem kapok levegőt.Kiáltanék,de nincs társam a szerelemben,nincs aki kihúzna. Aztán megfulladok és a mocsár csak akkor dob ki magából,amikor már nem maradt más csak a csontjaim.

Miért sétálok bele folyton,amikor tudom,hogy veszélyes?Miért vállalom a szenvedést a rövid boldogságért?Tudom,hogy nem éri meg. Annyira akartam védeni magam.Annyira szerettem volna,de levette rólam a páncélt...Miért hagytam?Miért vagyok ennyire ostoba?Mit remélek?

Aztán ez van.Csak a könnyek...csak a fájdalom.Önként vállalt lelki halál...

Á,nem megy most a blogolás se.Csak egy zuhanyra vágyom.Aztán igyekszem magam álomba sírni. Most nem segít a blogolás,pedig szokott...

U.i.:nem érzem úgy,hogy elárultak,én árultam el saját magam.