Tegnap nagyon boldoggá tett.
Azt mondta rendben. Most megpróbáljuk, aztán majd lesz valahogy. Valahogy mindig van.
Soha nem hittem, hogy egy kapcsolatnak úgyis vége lehet, hogy egyik fél sem törik össsze lelkileg. Bár ennek nem is igazán lett vége. Valahogy könnyeben elfogadom, ha azt mondom magamnak, hogy csak átalakul. Nem veszítem el teljesen. És ez benne a jó. Mert az nagyon fájna. Örökre elveszíteni... nem tudom azt hogy bírnám ki. De ezt soha nem fogom elfelejteni neki. Hálás leszek, mert Ő végre olyan, aki nem csak a saját érdekeit nézi, nem csak a szabadulás vágya hajtja.
Még most is annak lát, aminek én is szeretném látni magam: kedvesnek, szépnek, szeretetreméltónak.
Ezért is nem akarom végleg elveszíteni, mert amíg az Ő szemeivel nézem magam, addig azt látom, hogy van bennem jó. Hogy nem vagyok fölösleges a világban.
És ez nagyon jó, mert nem kell azt éreznem, amit minden kapcsolatom után, hogy engem mindenki csak ellök magától, és hogy nekem ez a sorsom. Végre azt érezhetem, hogy szeretnek engem. Ha nem is szerelemmel, de szeretnek. Olyan szeretettel, amire vágyik az ember. Amikor érzi, hogy a másiknak fontos. Én ezt érzem.
És jó érzés egy olyan emberrel lenni, aki szeret. Sokszor a szeretet fontosabb, mint a szerelem. A szerelem idővel elmúlik, de a szeretet örök. Az egy erősebb kapocs. Mert az ember szereti a barátait, a családját, és ezek nem hónapokig tartanak.
Remélem ez sem addig fog. És, ha nem is működne ez az új dolog (bár én szeretném), akkor még mindig ott marad utolsó mentsvárnak a barátság(ami nekem kicsit nehéz lenne).
