Sokat gondolkodom mostanában azon, hogy mi is a szerelem. A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint: „ A szeretett személy iránti vágyban és odaadásban megnyilatkozó, nemi vonzalmon alapuló érzelem.”

Én azonban úgy érzem, hogy ennél valamivel többről van szó. A szerelem egy olyan érzés, ami egyszerre kellemes és kellemetlen. Képes igazán boldoggá és teljesen boldogtalanná tenni. Igazán szívből jön és a nem vonzalomnak csak másodlagos szerepet tulajdonítok. Ahogy Hugo írta a Nyomorultakban:” Igyekezzetek lelket szeretni!”

A világon nincs boldogabb ember, mint az, akinek a szerelme viszonzásra lel, és nincs nagyobb szenvedés, mint viszonzás nélkül szeretni. A romantikus regényekben általában ez vezet a hős vagy a hősnő halálához, vagy ami még rosszabb: örök boldogtalanságához.

Én kezdem azt érezni, hogy a szerelem mindenkinek mást jelent és ezért fordul elő gyakran, hogy két különbözően gondolkodó ember kapcsolata véget ér. És még az, hogy egy kapcsolatban a felek nem szeretik egymást egyforma mélységgel. Az egyik mindig szerelmesebb, mint a másik.

Nekem a szerelem annyit jelent, hogy az, akit szeretek, az életem fontos és nélkülözhetetlen részévé válik. Folyton Ő jár a fejemben, mindenről Ő jut eszembe. Nem tudom elképzelni az életem nélküle. Pedig ez akkora butaság, hiszen az élet bárki nélkül élhető. Minden elmúlt szerelmet követ egy újabb, és annak a lángja sem kevésbé perzselő.

Hamar képes vagyok szerelembe esni. Csak egy a baj: nehezen múlik. Azt végülis nem tudom, hogy a vég után a szeretett személyt sírom-e vissza vagy a tőle kapott boldogságot. Mert szakítás után többnyire csak a szép emlékek maradnak meg. Az apró sérelmek nem látszanak az idő homályából visszatekintve. Olyan ez a homály, amin csak a boldog pillanatok fénye képes átragyogni.

A boldog pillanatok nagy része pedig a kapcsolat elején játszódik le. Hm… boldog pillanatok. Meddig is boldogok ezek? Boldogok, amíg megtörténnek, boldogok, amíg a kapcsolat felhőtlen, és boldogok, amikor már nem maradt más, csak az emlékezés. És boldogtalanná válnak, amikor a kapcsolat már romlik, vagy épp se nem meleg, se nem hideg, olyan langyos az egész. Ezt nem tudom jobban megfogalmazni, talán olyan, hogy „ha itt vagy, az jó, de ha nem vagy itt az sem rossz.” Ekkor a szép emlékek csak jobban rádöbbentik az embert, hogy valami éppen elmúlik a másikban, vagy talán el is múlt. Akkor ezek csak fájó foszlányai a hajdani boldogságnak

Különbséget kell tenni szerelem és fellángolás között. A fellángolás hamar jön és hamar múlik. A szívnek megtetszik valami egy pillanatra, majd megunja azt. Mégis könnyű összekeverni a szerelemmel. Ami viszont lassan alakul ki, de örök életre nyomot hagy maga után.

De a szerelem is elmúlik idővel, és akkor jobb túllépni a kapcsolaton. És nem szabad arra hivatkozni, hogy a másiknak fájna a szakítás. Igen, talán fájna neki, ha ő még szerelmes. De tapasztalatból tudom, hogy a szerelmes embernek a szakításnál is jobban fáj a hamis biztonságérzet és még attól is jobban a tanácstalanság. Nincs annál fájóbb, mint amikor valaki érzi, hogy a másik nem boldog vele, nem érzi a hiányát. Azt a hiányt, ami a szerelmes szívet üressé teszi és felemészti. Csak ül és vár, hogy a másik kimondja azokat az átkozott szavakat. Szinte sóvárog utánuk. Sírni szeretne, mert fáj neki a közelgő vég, de a végzetes szavak még nem hagyták el a másik ajkát. Minden csókjában érzi, hogy ott vannak a nyelve hegyén, de egyszerűen nem tudnak onnan elszakadni. És ahogy a szakítás szavai égetik a másik ajkát, úgy égetik a szerelmes szemét a visszatartott könnyek. De azok a szavak és azok a könnyek egymás ikertestvérei, csak együtt képesek megszületni. Mert a szerelmes is tudja, hogy megsiratni csak a halott kapcsolatot szabad.

Úgy vár a szakításra, mint az égő házban rekedt áldozat. Fullasztja a füst és fél, de arra vágyik, hogy minél hamarabb elérjék a lángok. Hogy végre múljon a fájdalom. Így vár a szerelmes a szakításra. És hogy miért nem szakít ő? Azért amiért a haldokló sem szalad a tűzbe, mert várja, hogy utolsó percben történik valami csoda, ami megmenti.

De a tapasztalataim szerint nem jön csoda, csak a lángok. És a szemben égő könnyek egyszer elhagyják otthonukat. Szomorú ez.

A világon nincs kegyetlenebb, mint amikor magadra hagynak, és szépen lassan elfelejtenek. Közben pedig azt várják, hogy felejts te is.