A hétvégén otthon voltam Ózdon.

Azt éreztem, hogy igenis jó otthon lenni. Valahogy boldogságot éreztem, amikor leszálltam a buszról. Azt éreztem, hogy végre a helyemre kerültem, vagy valami ilyesmi. Ahogy Petőfi mondta: ”Ott vagyok honn, ott az én világom”(Csak ő nem Ózdra mondta, hanem az Alföldre). Az érzés ugyanaz, talpunk alatt érezni a szülőhazát. Épp csak a nyálfilmekben gyakran előforduló ”csókkal illetni az anyaföldet” mozdulat maradt el. És akkor eszembe jutott, hogy még nem is írtam soha az én kis városomról.

Nem is tudom mit írjak róla. Kezdhetném a szakkönyvekben leírtakkal, hogy „A Bükk hegység alacsony hegyláncai és dombsorai között fekszik ezen és ezen patakvölgyek találkozásánál”, de az elég objektív lenne.

Néhány történelmi adat is található a könyvekbe, de engem valahogy sosem érdekelt a történelem. Meg azt hiszem mindig azt gondoltam, hogy itt régen nem volt semmi, esetleg erdő vagy mocsár. De mint kiderült számomra, még Árpád-kori vasbegyűjtési központ is volt itt.

De azt veszem észre, hogy az emberekben csak negatív képek élnek Ózdról. Ami nem is csoda, mert mindenki csak a szegénységet és a munkanélküliséget látja. Én mindig jól elvoltam itt, bár az is igaz, hogy gyerekkorom a gyár virágkorára tehető, amikor is az emberek nagy részének volt munkája. Az én családom férfi tagjai is ott dolgoztak. Erre tisztán emlékszem is. Sosem jártam a gyárban (legalábbis nincsenek emlékeim róla), de mindig úgy tekintettem rá, mint valami csodálatos helyre. Az a kép él bennem azokról az időkről, hogy anyu ebédet csomagol apunak és apu reggel öt órakor útnak indul. Aztán, amikor nagymamámnál aludtam láttam, hogy ő ugyanúgy csomagolja a kaját nagypapámnak és nagybátyámnak, aztán apu beköszön és együtt koptatják az aszfaltot a gyárig. Arra is emlékszem, hogy nem szendvicset vagy ehhez hasonlót vittek, hanem kenyeret, szalonnát, kolbászt esetleg szalámit.

Aztán megszűnt a gyár, pont úgy, mint régebben a farkaslyuki bánya. A bányára mindigis kíváncsi voltam. Ahol én lakom, van egy légópince, ami nagymamám elmondása szerint a bányába vezet. Szerettük volna megnézni a többi gyerekkel együtt, de sajnos elárasztotta a víz. Nem is nagyon engedték, hogy a környékén játszunk, mert balesetveszélyes. De mi makacs gyerekek voltunk, nem hittük, hogy minket bármi veszély érhet. És nem is igazán ért. Pedig nem kíméltük magunkat: egyszer Virággal például beleestünk a patakba. A víz tulajdonképpen bokáig ér, de 5 évesen sokkal mélyebbnek tűnt (és lehetségesnek tartom, hogy valóban mélyebb volt). És az egész a mi hülyeségünknek volt köszönhető: egy-egy nádszállal leültünk a kis hídra horgászni (a vízben sosem volt hal, legfeljebb üres flakonok és patkányok. De nekünk természetes volt, hogy ott a hal, ahol a víz.)Én kihajoltam megnézni, hogy miért nincs kapás, aztán bumm…már sodródtam is. Szegény Virág kétségbeesetten nyújtotta a kezét, mire őt is magammal rántottam. Végül kimásztunk valahogy. A szülők, akik eközben a ribizlit szüretelték iszonyúan megdöbbentek, amikor tatőtől talpig vizesen betoppantunk.

Most kicsit elkalandoztam. Szóval a város: amióta Pesten vagyok, elkezdtem értékelni ezt. Mert kosz itt is van, meg környezetszennyezés, de itt nem igazán vannak hajléktalanok. Nem azt mondom, hogy egyáltalán nincsenek, de én egy kezemen meg tudom számolni, hogy mennyit láttam. És itt nincs olyan büdös, mint Pesten. Ott sokszor a hányinger kerülget, amikor végigmegyek az utcán (az aluljárókról nem is beszélve). Mindenfelé doh és vizelet szag. Nagy élmény. Ehhez képest felüdülés beleszippantani Ózd (nem igazán friss) levegőjébe.

És itt kéregetőkkel sem találkozik az ember úton útfélen. Én eggyel sem találkoztam még. Sem olyannal, aki magának kéreget, sem olyannal, aki létező vagy nem létező alapítványnak. Azok a legpofátlanabbak, mert hiába mondod, hogy nem, addig alkudoznak, hogy végül az ember kénytelen adni, csak azért, hogy szabaduljon tőlük. Itt Ózdon egyszer kértek tőlem pénzt, de azt sem csak úgy, hanem jósolt a tenyeremből. (Hozzáteszem: igazakat mondott, és csak 100 Ft-ot kért)

És nem is annyira lepukkant város, mint mások gondolják. Régen sem láttam annak, inkább kicsit falusias jellege volt, de az nem rossz dolog. Most pedig egyre inkább szépül. Csomó változással találkozom minden héten, amikor hazajövök. Most például a kedvenc fagyizóm épületét (ahol 100 Ft a fagyi és nem 170 és még drágább-mint a fővárosban) átfestették narancssárgára. Tök szép lett. A körforgalmak virágba borultak, a fák zöldellenek vagy éppen hófehérek a sok virágtól.

Azonkívül nem vagyunk mi olyan elmaradott város. Van Tesconk, állítólag pláza is lesz, de ebben annyira nem vagyok biztos. És vannak középiskoláink, ahová rengeteg diák jár a környező településekről. Van zeneiskolánk, valamiféle színitanoda is működik itt, és a legújabb szenzáció az egyetemünk. Nem is főiskola, hanem máris egyetem. Tulajdonképpen a Nemzetvédelmi Egyetem kihelyezett tagozatáról van szó, és az is csak levelezőn indult, de valahol el kell kezdeni. És amióta ott az egyetem, az a rész is elkezdett fejlődni, az előtte lévő kis parkba padok kerültek és mintha a nap is jobban sütne oda azóta. Pár éve a könyvtár (régi tanácsháza, az esküvőket ma is ott kötik meg) előtt is megszépült a park. Új padok a régiek helyett, szebbnél szebb virágok, zöld bokrok.

A Tesco mellett új uszoda épült. A régi a gyár területén volt, de bezárták. Én még ott tanultam úszni (nem sok sikerrel). A terület, ahová az új épült, elvileg folyamatosan süllyed, ezért építik át a SZIKSZI –t a város más részére.

És strandunk is van. Hááát… ami a strandot illeti, az nem egy élményfürdő, de legalább van. Arról sokat nem tudok írni, mert évek óta nem jártam ott. Mellette van a csónakázó tó, amit egyébként szeretek. Halak is vannak benne. A tótól nem messze, az Ifjúsági parkban szokták megrendezni a városi rendezvényeket, mint az Ózdi Napok, vagy az Augusztus 20-a.