- Erre gondolnod se szabad! - kiáltotta ijedten a nagyanyja. - Mi sokkal boldogabban élünk, mint odafönn a földi emberek.
- Ha meghalok, fehér tajték lesz belőlem, hullámokon hánykolódom, és soha többet nem hallhatom a tenger moraját, nem láthatom a szépséges virágokat, a bíborszínű napot? Mit tegyek, hogy az én lelkem is örökkétig éljen?
- Nem tehetsz semmit - felelte az öreg királyné. - Csak akkor válhatna halhatatlanná a lelked, ha egy földi ember úgy megszeretne, hogy előbbre helyezne apjánál, anyjánál; ha a tied volna egész szíve és minden gondolata; ha megfogná a kezed, és örök hűséget fogadna neked. Akkor az ő lelke átömlene a tiédbe, s emberré válnál magad is. Csakhogy ez nem történhet meg soha. A halfarkadat, legszebb ékességedet rútnak tartják odafönn, mert nem tudják, mi a szép. A felsőbb világban két esetlen dorong kell a szépséghez - lábnak nevezik."
- Eltűröm - felelte a kis hableány reszkető hangon. A királyfira gondolt meg a halhatatlan lélekre.
- De tudnod kell - folytatta a tenger boszorkánya -, hogy ha egyszer emberi alakot öltesz, soha többé vissza nem változhatsz hableánnyá. Nem merülhetsz a tenger mélyébe nénéidhez a vízipalotába, ha pedig nem szeret meg a királyfi úgy, hogy apjánál-anyjánál előbbre helyez szívében, ha nem a tiéd minden gondolata, és nem fogad neked örök hűséget, sohasem nyersz halhatatlan lelket. Ha meg más hajadont vesz feleségül, a menyegzője reggelén meghasad a szíved, meghalsz, s hullámokon hányódó maroknyi fehér habbá változol.
- Azt se bánom - felelte a kis hableány, s fehér lett az arca, mint a gyolcs."
"Alkonytájban tarka lámpákat gyújtottak, s a matróznép vidáman táncolt
a fedélzeten. A kis hableány tűnődve gondolt arra az estére, amikor
először bukkant fel a tengerből, s meglátta az ünnepi fényben úszó
hajót. Táncba kezdett most maga is, ringott, suhant, cikázott, akár a
fecske, s a násznép álmélkodva nézte, mert ilyen táncot még sohasem
látott. Mintha kések élén lépkedett volna, most is úgy érezte, de nem
törődött fájdalmával, mert a szívét még gyötrőbb szenvedés marcangolta.
Tudta, hogy ez az utolsó estéje, soha többé nem láthatja a királyfit,
akiért odahagyta szeretteit és apja palotáját, akiért odaadta lágyan
csengő hangját, s akiért mindennap a kínok kínját szenvedte el anélkül,
hogy az valamit is sejtett volna fájdalmáról. Utoljára lehet mellette
ezen az éjszakán, utoljára láthatja a végtelen tengert meg a csillagos
eget; aztán belevész az örök éjszakába, ahol szétfoszlik minden emlék,
minden gondolat.
A hajón még éjfél után is vigadt a násznép, s ő is táncolt és kacagott,
pedig szíve tele volt a halál rettegésével. A királyfi megcsókolta ifjú
feleségét, simogatta fénylő fekete haját, aztán átkarolta, és bevezette
a pompás sátorba."
"Félrevonta a királyi sátor függönyét, s meglátta az egymás mellett pihenő két fejet; fölébük hajolt, és megcsókolta a királyfi szép homlokát. Fölnézett a halványodó égre, aztán az éles kést nézte, megint a királyfira tekintett, aki ifjú felesége nevét suttogta álmában is. Megremegett a gyilkos kés a kis hableány kezében, s kihajította a tengerbe, a hajnali fényben csillámló hullámok közé. Megtört tekintetével utoljára végigsimította a királyfit, aztán belevetette magát a tengerbe, s érezte, hogy lassan-lassan maroknyi fehér habbá foszlik szét a teste.
Ebben a pillanatban merült fel a tengerből a nap. Nyájas, meleg sugarai ráhullottak a hidegülő habra, s a kis hableány már nem érezte a halál rettegését. Egyszerre meglátta a bíborszín napot, a hajók fehérlő vitorláit, a piros szélű felhőket, s a tenger fölött áttetsző, könnyű lényeket látott suhanni. Lágyan zsongó hangjukat is hallotta, olyan halk volt, hogy azt emberi fül föl nem foghatja, mint ahogy emberi szem se veheti észre őket soha. Az áttetsző, könnyű lények szárnyak nélkül suhantak a magasban, mert a levegőnél is könnyebb volt a testük. A kis fehér tajték nőni kezdett, a hableány lassan kiemelkedett belőle, s akkor látta, hogy neki is olyan teste van, mint azoknak."
