Az imént kimentem a konyhába és kinéztem az ablakon. Ott mindig nyitva van az ablak, és ilyenkor este olyan jó érzés kinézni. A levegő tiszta és nyugalomszagú. Senki nem mászkál, csend van és minden annyira békés, mintha az egész világ aludna rajtam kívül.
A csillagokat kerestem szememmel, de valahogy nem találtam őket. Talán felhős az ég, és ezért nem látok csillagokat. Egyet azonban megláttam. Nagyon fényes volt. Gondolom a Vénusz lehetett, mert úgy tudom, az a legfényesebb, de nem tagadom, hogy sosem voltam jó csillagászatból. Ha nagyon jól kinyitottam a szemem, és egy pontra koncentráltam, akkor több csillag is feltűnt előttem. Halványan és csak egy pillanatig, de láttam őket.
Olyan boldogság öntött el, mint akkor, amikor legutóbb néztem őket. Az már egy hónapja volt. Igen, két napja volt egy hónap. Csak néztem az eget és a gondolataim messze jártak. Valakinél, akit még sosem láttam. Valakinél, akit akkor még nem tudtam merre van, csak azt, hogy közel. A csillagok reményként ragyogtak az égen és lelkemet izgatott várakozás feszítette. Látni akartam, nagyon vágytam rá. Tudtam, minden eldől majd. Tudtam, hogy az a nap változást hoz.
Igazam lett. Megtörtént a változás és valóban minden eldőlt. Ma már kevesebb csillag ragyog fölöttem. Olyan halványan égve, mint amilyen halvánnyá zsugorodott a remény. Ugyanúgy nem látszik, mint a felhők mögött megbújó csillagok. Az izgatottság is alább hagyott. Akkor nyernivalóm volt, most már csak veszthetek. Egy dolog azonban nem változott: látni szeretném. Most is, pont úgy, mint akkor. A különbség annyi, hogy akkor ő is erre vágyott. Most kerülni igyekszik a találkozást.
Egy hónappal és két nappal ezelőtt az járt a fejemben, hogy ki lesz az az ember, akivel majd találkozom. Most az jár a fejemben, hogy ki volt az az ember, akit a számítógép rejtett. Ő eltűnt, és jött helyette egy másik. Ha tehetném, visszadugnám a gépbe és elfelejteném, hogy valaha is kijött onnan. Elfelejteném, hogy valaha is tehernek érzett. Elfelejteném, hogy képes volt elfelejteni.
Érdekes, vannak dolgok, amik megszűnnek egy pillanat alatt. Például a csend. Egyetlen apró pisszenés, és a csend megszűnik. Az a régi ember is így szűnt meg. Épp mint a csend, noha nem egy szóval, de egy pillanattal. Egy egymásranézéssel, egy tekintet mögött rejlő hideg elutasítással. Akkor valami megváltozott. Az a pillanat eldöntötte két ember sorsát. Minden, amit addig építettem vágyakozásból, reményből és az érzésből, hogy fontosak vagyunk egymásnak ebben a világban, ahol az emberek oly keveseket tartanak fontosnak, összeomlott egy pillanat alatt. A remény elillant, a fontosság érzése eltompult és csak a vágy maradt kérdőn, hogy most hogy építkezzen egyedül?
