Nem akarok tőled semmit. Nincsenek álmaim, nincsenek vágyaim, nincsenek reményeim. Azt hiszem igazán sosem voltak. Mindig tudtam, hogy egy magadfajta pasinak, nem az olyan lányok kellenek, mint én. Hanem a „fullos” csajok. Én nem vagyok olyan, s épp ezért az esélytelenek nyugalmával indultam neki az ismerkedésnek. Hogy megismertelek, azért hálás vagyok a sorsnak. Hogy megkedveltelek, annak szívből örülök. Hogy kötődtem hozzád, az az én hülyeségem volt. Bánni nem bánom. Soha nem bánom meg, ha az arra érdemes emberek fontosak lesznek számomra. Bánni nem fogom, hogy kis időre az életem egy fontosabb darabkája lettél, és mindig szép emlékként tekintek majd rád. Akkor is, ha az élet messze sodor minket egymástól. Mert senkit nem felejtek el, aki egykor fontos volt számomra. És már te is örökre a múltam emlékezetes része leszel, akkor is, ha a jövőmé nem lehetsz.

Nem akarok tőled semmit. De jól érzem magam veled. Talán önző dolog részemről, hogy figyelmen kívül hagyom, hogy te hogy érzed magad velem, de annyira jó most nekem ez az érzés. Azt hiszem, boldog vagyok. Olyan nagy baj ez? Vagy attól tartasz, hogy ha majd kilépsz az életemből (igen, tudom, hogy nincs már olyan messze) akkor képtelen lennék más boldogságot találni ehelyett a boldogság helyett? Ezt nem gondolhatod.