Tegnap nagyon zavart, amit mondtál. Most hiheted azt, hogy ha ennyire motoszkál bennem a dolog, akkor valószínűleg érzékeny pontot nyomtál meg rajtam, de nem erről van szó. Inkább arról, hogy ha nem is volt igazad teljesen, azért mégis csak volt igazság a szavaidban. Annyi különbséggel, hogy amit te leírtál, az a múlt egy icipici darabkája, nem pedig a jelent behálózó állandó érzés.

De zavar, hogy olyan vagyok számodra, mint egy nyitott könyv. Zavar, hogy a gondolataim, érzéseim között turkálsz. És nyilván nem érdekelne a dolog, amíg nem találsz valamit. Valami olyat, ami nem véletlenül van oda rejtve, ahová.

Mert mindaz, ami ott van, nem tartozik senkire, csak rám. Annyi a tiéd belőle, amit én magam mutatok meg, mondok el. A többi számodra és mások számára titok. Akkor hidd, hogy többet akarok, ha majd én mondom. Akkor gondold, hogy érzek valamit, ha tőlem hallod. Ha pedig mégis belém látsz, ha valamit tudni vélsz, mindig legyen benned annyi tapintat, hogy nem hozod szóba. Ha segítségre lenne szükségem, kérnék. Ha tanácsot kérek, arra válaszolj, amit kérdezek. De nem kutass a szívemben. Ha megteszed, akkor azt nagyon diszkréten csak, és tudd, hogy ha valamiről nem beszélek, annak mindig, de mindig oka van. Ne hozz szóba olyat, amit én nem akarok, főleg, ha téged nem érint a téma.

Én elfogadtam, hogy csak az életed bizonyos, és jól körülhatárolt részéhez van közöm. Nem is kérek többet, és ha néha követelőzőbb voltam, mint kellett volna, azért elnézést kérek. De te is fogadd el, hogy vannak részeim, amikhez nincs közöd. Ezek pedig a titkolt érzések.

Én nyitottam túl nagy ablakot a szívemen? Miattam van, hogy belém láttál? Lehet. De ezt az ablakot én most bezárom, és kérlek, soha többé ne próbáld meg kinyitni