Furcsa dolog történt ma. Arról panaszkodtam neki, hogy rossz a kedvem, szomorú vagyok, nagyon bánt valami. Nem mondhattam el neki, hogy mi az, és nem is akartam, de szükségem volt rá, hogy utat mutasson. Hogy válaszoljon az élet nagy kérdéseire, amikre ugyan nekem is vannak válaszaim, de tudni akartam másét is. Az övét.
Beszélgettünk, és úgy éreztem minden szó kicsit közelebb visz a válaszokhoz. Azokhoz, amik segíthetnek abban, hogy lépjek valamerre az engem oly nagyon emésztő problémával kapcsolatban. Hasznomra vált, noha olyan témákat feszegettünk, mint a remény és a sors, mely témák engem mindig jobban felzaklatnak a kelleténél.
Majd hirtelen váratlan fordulatot vett a beszélgetés. Közölte, hogy a gondom már nem titok számára, mert rájött, mi az, ami ekkora lelki gyötrelem nekem. Meglepődtem, majd egy pillanatra megállt a szívem. Félelemmel vegyes izgatottsággal vártam, hogy vajon mivel rukkol elő? Hogy mi az a nagy titok, amire azt hiszi, hogy rájött.
Majd megjelent egy hosszabb üzenet az msn ablakban és minden szónál megfagyott a vér az ereimben. Hogy én nem baráti kapcsolatot akarok tőle? Hogy engem bántanak a csajozós dolgai? Egy pillanatra ledermedtem, majd megráztam magam és már gépeltem is a választ. Tévedtél. Írtam neki.
És ha jobban belegondolok, egyáltalán nem hazudtam. Hiszen igaz, amit írtam. Nem akarok tőle semmi többet. De ezt már annyiszor megfogalmaztam. Talán, de csak talán, felmerült bennem ilyen vágy röpke pillanatokra (ki az, akiben soha nem merül fel, hogy ezzel, vagy azzal milyen jó lenne megpróbálni), de soha nem akartam tőle többet, mint amennyit adni tud. Ha meg is történt a más említett pillanatnyi vágyakozás, az éppoly hamar múlt el, mint ahogy fellobbant. Kezdettől fogva ez volt a koncepció: barátság és semmi több. Barátság…hiszen ez nem az. Hogy is lenne? Ez valami bekategorizálhatatlan kapcsolat, bár ha akarnám tudnék neki nevet találni. De nem akarok. Maradjunk a barátságnál, az olyan szép és magasztos szó. Szóval vágyak, álmok, tervek. Nincsenek, vele legalábbis. Bolond vagyok, de nem annyira, hogy olyasmiről kezdjek el álmodozni, amire szikrányi esély sincs. Álmodozó vagyok, de nem hülye. Ezt persze ő nyilván nem tudja, és ezért jött ez a meglepően merész feltételezés.
Hogy rosszul esnek-e nekem azok a nők, akiknek megadatik mindaz az esély, amire én nem vagyok érdemes? Részben igen, részben nem. Igen, mert bármennyire is reálisan személelem a dolgokat, bármennyire is beletörődök abba, hogy a sors ennyit ad nekem (és nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez maximálisan elég most), a negatív érzéseimet nem tudom uralni. Szép is lenne, ha lehetne. Akkor a világon senki nem lenne dühös vagy szomorú. És nem bánt, mert már hozzászoktam, hogy soha nem én vagyok az, akiknek az esélyeket dobálja az élet, és mert én erre készültem az első pillanattól, amikor a neve először jelent meg msnen. És nem bánt, mert az az énem, aki szeretne a barátja lenni, boldognak akarja őt tudni, nem számít kivel…csak boldogan.
Szóval megírtam, hogy félreértette a helyzetet és azt hiszem a továbbiakban kár erre egy szót is vesztegetni. Hogy mennyire voltam meggyőző, azt nem tudom. Úgy tűnt, elhiszi, amit mondok, noha megérteni aligha tudja, amíg nem ismeri a dolgokkeszekuszasága mögötti okokat. Másfelől, mi oka lenne kételkedni bennem? És nekem mi okom lenne hazudni neki? Nem akarok semmit, csak ami van…addig amíg lehet. Reménytelen álmodozónak tart engem, de azt nem tudja, hogy ugyan valóban szeretek álmokat szőni, meghagyom azokat a képzelet szintjén. Nem szoktam hajszolni az elérhetetlent, és nem szoktam akarni a megkaphatatlant.
Ha pedig egy nap majd többet szeretnék, ha eljönne az a nap, azt észre fogja venni. És nem így, ahogy most sejteni vélte, hanem egyértelműen és minden kétséget kizáróan. Mert akkor majd kilépek az életéből olyan hirtelen, amilyen hirtelen ő lépett be egykor az enyémbe és nyomom sem marad majd. És akkor tudni fogja az okát. Mert az élet ilyen: egymás mellé sodorja az embereket, majd távolabb sodorja őket egymástól. S akadnak, akik soha többé nem látják egymást.
S hogy mi marad azután? Talán semmi. Talán az egyik félben marad némi emlékfoszlány, valami halvány kép, amit nem tud már hová kötni, csak néha feldereng, hogy igen, mintha már ismertem volna valakit, aki…És talán a másik fél őriz majd emlékeket, amiket majd jó lesz visszaidézni az idők távlatából, ahol már minden emlék megszépül. De ez nagyon távoli és szomorú dolog, és remélhetőleg soha nem jön el, mert bízom abban, hogy a kettőnk kapcsolata nem olyan törékeny, hogy ilyen könnyen romba dőljön. Majd igyekszem megszilárdítani türelemmel, mértékletességgel és távolságtartással. És közben igyekszem majd én is erősödni, hogy ne én tegyem tönkre azt, ami olyan sokat jelent.
