A hétfői nap végtelennek tűnt. Reggel nyolctól este hatig órák…

Legalábbis az órarend szerint.

Aznap reggel korán keltem, hajnali hatkor. Ez lehet, hogy nem hangzik olyan megterhelően, és idővel biztosan bírni fogom, de a nyáron megszoktam, hogy későn fekszem le és alszom, ameddig szükségesnek érzem. Persze nyilván könnyebb lett volna az ébredés, ha előző nap nem neteztem volna éjjel fél egyig, és nem forgolódtam volna álmatlanul kb. kettőig.

Amikor nagy nehezen kimásztam reggel az ágyból, csak azt éreztem, hogy hideg van. (Mostanában minden nap fázom). Kikászálódtam a fürdőszobába és próbáltam némi életet lehelni magamba. Mindent nagyon-nagyon lassan csináltam, majd azt vettem észre, hogy késésben vagyok.

Kikaptam valami ruhát a szekrényből és gyorsan felvettem. Reggelizni nem volt időm, gondoltam majd veszek valamit. Majd gyorsan elindultam, hogy Dittinek ne kelljen rám sokat várnia. Az aluljáróban kisebb fajta ledöbbenés lett rajtam úrrá, amikor megláttam azt a rengeteg embert. Tavaly ilyenkor még a koliból jártam be, ami gyalog is 1,5-2 perces, tömegmentes utat jelentett. Később, amikor már innen jártam, akkor vagy később kezdődtek az órák, vagy nem mentem be a koraiakra, vagy már vége volt az általános-és középiskolai tanévnek. De az is lehet, hogy csak elszoktam már ettől az egymást lökdöső, mindig siető mentalitástól. Átverekedtem magam a tömegen, ahogy mások is tették és utolsó pillanatban felugrottam a metróra. Még éppen felfértem.

 Persze elkéstem és ő már ott volt, pedig tavaly mindig én értem oda hamarabb. Meglepő volt látni élőben az új frizuráját, kicsit úgy is éreztem, hogy ezt nagyon nehéz lesz megszokni. De a nap végére már egész hozzászoktam, és tényleg jól is áll neki. Tegnap pedig már kimondottan szépnek találtam. Olyan vidám és energikus, noha maga Ditti elég fáradtan viselte ezt a hetet. (Pont mint én)

Beértünk a suliba, mindketten hulla fáradtan. Hamarabb is értünk, mint az óra kezdődött volna. Elszaladtam venni ásványvizet, hogy azért mégse halljak szomjan egész nap. Az automata persze szokásához híven, nem akarta elfogadni a papír pénzt, váltani meg senki nem tudott a közelben. Visszaballagtam a csajokhoz, némi csalódottsággal, és némi reménnyel, hogy majd ők váltanak nekem pénzt. Egyik csoporttársam végül meg is oldotta a problémát, én meg siettem, nehogy elkéssek az óráról.

Aztán közölték, hogy a tanár defektet kapott, majd csak kilencre jön. Addig a büfében ücsörögtünk és beszélgettünk, illetve előtte még Dittivel elszaladtam a pékségbe. Nagyon szeretem, mert közel van, olcsó és mindig frissek a péksütemények. Vettem egy pizzás csigát, mert az a kedvenc. Szocpol előtt el is nyammogtam rajta.

Közben Évivel is találkoztam hosszú idő után. Csicsergett és csicsergett…ahogy mindig. Volt mit mesélnie, hiszen hetek óta nem találkoztunk.

Aztán elkezdődött az óra és halálosan untuk. Először beszélgettünk Dittivel, az kis ideig lekötött, de mindketten nagyon álmosak voltunk. Aludni még korai lett volna, hiszen a többiek mind nagyon aktívak voltak. Amőbáztunk…nyertem, háromszor:D Aztán bolháztunk, abban meg senki sem nyert, vagy mindenki…attól függ, hogy közelítjük meg.

Az órának hamarabb vége lett. Utána punnyadtunk az udvaron. Aztán fotódokumentáció óra, ami érdekes volt, de rettenetesen hosszú. Kaptunk egy olyan csoportos feladatot, hogy válasszunk képet egy újságból és írjuk le, ami a képre nézve eszünkbe jut. Mi egy National Geographicot választottunk. Persze, mint kiderült, valami párzásos kiadás volt, így egy szexuális aktust létesítő medvepár képére esett a választásunk. El lehet képzelni, kinek mi jutott eszébe a képről. Naná, hogy nekem kellett felolvasnom, pedig az elmúlt két évet megúsztam mindenféle szereplés nélkül. Nagyon zavarban voltam, úgyhogy gyorsan elhadartam az egészet.

Az utolsó óra…már nem is tudom, mi volt, de gondolom eléggé lefárasztott. Aztán hazajövet, már itt volt Jani, aki ezen a héten a „szobatársam” lesz. Megdöbbentő rendetlenség van a szobámban, ami egy kissé zavar, pedig egyáltalán nem vagyok rendmániás. De pár nap, és a padlót beterító utazótáskák eltűnnek, úgy mint ahogy a kis széken lévő zoknik és alsó gatyák is.

Tegnap annyival volt jobb, hogy csak délután kellett menni. Persze az sem igazán tetszett, mert már a „menni kell”-nél kezdődött a probléma. De kettőtől hatig voltunk, ami akárhogy számolom, csak 4 óra, tehát túlélhető.

Ma sem volt sokkal több elfoglaltságunk. Ami megalapozta a nap hangulatát, az az volt, hogy kis híján elkéstünk. A 4-es 6-os valamiért kimaradt egy ideig, így metróval kellett mennünk, ami kitérő, meg átszállás…ááá, nem volt jó. 8 percet késtünk…volna, ha a tanár ott lett volna. Aztán mondta, mondta és mondta. Hazaérve már iszonyú éhes és rettenetesen álmos voltam. Most ébredtem fel délutáni sziesztámból. A hétnek már vége. Ami a tanítást illeti. Holnap és holnapután nincs suli. Majd hétfőn kezdődik minden elölről. Addig meg igyekszem leszokni a sokáig alvásról.