Diétázom. Nem túl élvezetes a dolog.

Anyu gondosan odafigyel arra, hogy mit és mennyit eszem. Pontosabban a mennyiséget azt nem korlátozza olyan drasztikusan, mint én magam, de a kisebb bűnözésekre nagyon figyel.

Tegnap kezdtem, de már most unom. Nem vagyok hozzászokva, hogy nem azt eszem, amit megkívánok.

Tegnap és ma reggel ugyanazt ettem: 3 darab puffasztott rizses izé medve sajttal megkenve. Anyu a hatás kedvéért hagymaszárat is szokott rá vágni nekem, mert ugye „adjuk meg a módját”. Mondanom sem kell, hogy sokat nem dob az élvezeti értékén. Igazából jól lakok vele, azzal nincs is gond. A probléma az, hogy nem esik jól. Mert ma is például tükörtojást ettem volna, erre ilyen hungarocell izével kell beérnem.

Aztán tegnap kajálás után mentem suliba, így nem is nagyon gondoltam a kajálásra. Később Dittivel úgy döntöttünk, megebédelünk. Ő ette a finom kis szendvicsét, én benyomtam még egy puffasztott vackot úgy natúrban. Uzsonnára dettó. Isteni volt, mit ne mondjak.

Ma már rosszabb volt a reggeli és az ebéd közti időszak. Egyfolytában mindenféle jó kaja lebegett a szemem előtt. Most éppen a milánóit, vagy a rántott májat kívántam meg. Na és a túró rudit. De nem számít, mert anyu csinált nekem finom paradicsom levest (nem is az volt, csak annak nevezte). Persze még csak nem is betű tésztával, mert a tészta hízlal. Valami rizsféle volt benne. (Lassan több rizst eszem, mint egy kínai). Ezen elnyammogtam, de koránt sem olyan jóízűen, ahogy régen tudtam enni.

Na igen, régen élveztem az evést. Azt hiszem pont amiatt híztam, mert ami finom, az hízlal. Most eszek, mert enni kell. Mert aki nem eszik, az legyengül. Nem érzem azt evés közben, hogy „milyen finom” vagy mennyire kívántam már ezt”. Csak azt érzem, hogy ennem kell, hogy ne estére legyek éhes, amikor már nem szabad enni. És persze mérhetetlen bűntudatot.

Valahogy minden étel bűntudat ízű. A legdiétásabbak is. Azt érzem, hogy hiába eszem ezt a sok szart, nem lesz eredménye. Ugyanolyan kövér leszek egy hét, vagy egy hónap múlva is. Ha nem ennék semmit, akkor talán lenne eredménye, de így nem lesz. Csak annyi, hogy megutálom az evést.

A vacsora jó, azzal nincs baj. Anyu tegnap is, meg ma is csinált salátát. Nem mondom, hogy finomabbat nem tudnék elképzelni, de azért ez is finom. És értékelem anyu szándékait, még ha látszatja nem is nagyon lesz. Kidobott pénz és energia az egész. De hát rajtam ne múljon.

Fizetéskor kiváltjuk a Lindaxát. Elvileg az használ, na de én nem hiszek már az ilyesmiben sem. Szedtem én már mindenféle fogyókúrás nyavalyát, de soha egyiktől sem fogytam. Szerintem ettől sem fogok. Csak feleslegesen beleélem magam, aztán meg pofára esek…ahogy mindig mindenben.

Amiért anyu állandóan csesztet, az a folyadék. Szerinte nem iszom eleget. Ez eddig igaz volt, mert szerintem maximum napi egy liter folyadékot ittam. De lehet, hogy még annyit sem. Amikor szomjas voltam, mindig ittam 1-2 kortyot és annyi. Egyszerűen többet nem tudok. Nem vagyok szomjas. Ha viszont csak iszok és iszok, akkor fáj a gyomrom. Üdítőből rengeteget meg tudok inni, de az meg nem diétás. Amit még korlátlan mennyiségben, az meg a tej. De az meg nem olcsó, most meg beütött nálunk a krach. De most összeszedtem magam, iszom a citromos vizet (az állítólag fogyási szempontból jó). Anyu ezt is kevesli, pedig ma már megittam egy nagy bögrényit (az van vagy 3-4 deci is). Ha még kettővel megiszok (annyit úgysem fogok:S) akkor az mártöbb, mint egy liter. Jujj, az tényleg kevés:O.

Na mindegy. Valahogy csak túlélem ezt az időszakot. Aztán ha egy hónap alatt semm változás, akkor beletörődök, hogy kövéren halok majd meg.

A napokban furcsa információ került a birtokomba.

Nem akarom leírni, hogy kitől kaptam és mi volt az, de alapjaiban rengette meg a világomat. Az informátor (nevezzük A-nak) nem a legmegbízhatóbb. Olykor igazat mond, olykor elferdíti a dolgokat. Nagyon gyakran a semmit nagyítja fel és ezzel feszültséget kelt. Semmi okom nem lenne rá, hogy higgyek neki. Valamiért mégis hiszek…

A szerint egy közös ismerősünk (legyen B) mondott rólam valamit. Elég durva dolgokat. Legalábbis a köztünk lévő kapcsolathoz mérten durvát.

B nem szokott hazudni. Magát őszinte embernek vallja, és ezidáig én is ezt tapasztaltam, bár nem ismerem olyan régóta. Minden okom megvan, hogy bízzak benne. Valami miatt mégis kétségeim vannak…

B-vel még nem beszéltem a dologról. Még nem volt rá alkalmam. De amint lesz, rákérdezek a dologra. Bízom benne, hogy az igazat mondja majd, legyen az bármi.

Ha megerősíti azt, amit A mondott, vagy kiderül, hogy részben igaz volt, akkor nagyon nagyot fogok csalódni B-ben. És nem is az fog bántani, hogy miket gondol rólam, milyennek lát valójában, hanem, hogy félreismertem.

Ha igaz, amit A állít, akkor minden hazugság volt és képmutatás. Nem, B nem képmutató. Bárcsak tudnám mi az igazság.

Azt hiszem, a szívem mélyén feltétel nélkül bízom B-ben. De ott van bennem a kétség, az önbizalomhiány okozta bizalmatlanság. A kis hang azóta folyton azt kérdezi: „Tényleg olyannak lát engem, mint amilyennek én látom magam?” Lehetséges. Nem haragudnék érte. Inkább az fájna, hogy mástól kellett megtudnom és az ő tettei teljesen ellentétesek azzal, amit gondol. És hogy teljesen félreismertem.

A barátságunkban is változás állna be. Nem tudnék bízni benne, nem tudnék hinni neki. És azt hiszem talán vége lenne mindennek.

Jade mai bejegyzése a nevekről elgondolkodtatott.

Gondolkodtam azon, hogy milyen neveket szeretek, szeretem-e a sajátomat, egyáltalán hogy kapcsolódik hozzám és minden eszembe jutott, ami csak a nevekről eszembe juthatott.

Először a saját nevemen gondolkodtam. Azon, hogy szeretem-e vagy nem? Illik-e hozzám vagy nem? Megváltoztatnám-e?

Régebben készségfejlesztésen volt egy olyan feladat, melynek során a nevünkről kellett beszélgetnünk párokban. Azt hiszem az volt a téma, hogy ki választotta nekünk és miért? Azt hiszem ezeket a kérdéseket a legtöbb gyerek felteszi a szüleinek, így én is számtalanszor hallottam a történetét annak, hogy miért is vagyok Edit. Nem így tervezték, nem ezt a nevet szánták nekem. Az egész azon múlt, hogy anyuék nem tudtak megegyezni a nevemet illetően. De jó esélyem volt a Szilvia vagy az Eszter névre is. Aztán megszülettem és kellett egy név. Mivel már ott voltam, elég sürgős volt a dolog. Így kaptam anyu nevét és lettem Edit. Mennyivel egyszerűbbnek, unalmasabbnak tűnt ez nekem az Eszterhez vagy a Szilviához képest. Mindig úgy gondoltam, hogy parasztos vagy öreges, vagy nem is tudom. Nem tetszett, nem szerettem. Nem mondom, hogy szívesebben lennék Eszter. Gyerekkoromban volt egy Eszter nevű ismerősöm, nem lett volna jó, ha ugyanaz a nevünk. Editet viszont akkor még nem ismertem többet (kivéve persze anyut).

Kicsi gyerekként, amikor még kevés embert ismertem, nem gondolkodtam azon, hogy ritka vagy gyakori a nevem. Szinte minden névhez egyetlen embert tudtam társítani (többet nem ismertem) és természetesnek tartottam, hogy nincs két egyforma nevű ember. Csodálkoztam is, amikor találkoztam valakivel, aki hasonló névvel rendelkezett, mint egy ismerős. „Ő nem lehet Lackó, mert Lackó a testvérem!” és ehhez hasonló gondolatok cikáztak végig rajtam olyankor. Na igen, ebből is látszik, hogy egy kisgyerek mennyire korlátoltan tud gondolkodni, hiszen még a rendelkezésére álló ismeretanyag is kevés.

Amikor idősebb lettem, akkor már tudtam, hogy vannak tucat nevek és vannak ritkák. Az enyémet ritkának hittem, mert általános iskolában egyetlen Editet ismertem magamon kívül. Az a lány nagyon szép volt. Főleg a haja tetszett. Hosszú, fekete, dús és göndör haja volt. Akkor kezdtem máshogy tekinteni a nevemre. Gondoltam, nem lehet olyan pocsék név, ha egy szép lánynak is ezzel kell élnie. Vagy ha mégis, akkor már nem egyedül szívok vele.

Aztán egy napon kezembe került a Ladó-féle utónévkönyv. Elolvastam mit jelent a nevem, és hogy mennyire ritka név. Annyira nem is, mint hittem.

Edit

Naptári napok:
Szeptember 16.

Naptárban nem szereplõ névnapok:
Nincs ilyen

Név jelentése:
Vagyon és harc

Név eredete:
Germán eredetû

Név elemzése:
Az Edit név alkotó, találékony személyiség kialakulását segíti. Könnyen fejezi ki magát, és könnyedén ismerkedik másokkal. Mivel érzései és vágyai gyakran változnak, ezért szinte soha nem elégedett az adott körülményekkel. Sok ötlete és terve van, de ezek nagyon gyakran szólnak arról, hogy mi módon juthatna viszonylag könnyen és egyszerûen, ám lehetõleg gyorsan pénzhez. Szeret utazni és ismerkedni, szereti a változást. Nehezentart ki egy dolog mellett, így céljai elérésében is nehézségei adódnak. Bár mások elõtt pozitívnak tûnik, de önbizalom és - ebbõl adódóan - akaraterõ hiányában szenved.

A nevem fenti elemzésénél írtak többnyire igazak rám. Általában az ilyesmire rá szoktam fogni, hogy véletlen, mint a horoszkópokra is. De lehet, hogy mégis van abban valami, hogy „nevedben a sorsod”

Minden esetre megszerettem a nevem. Már maga az tetszett, hogy germán eredetű, kicsit nekem olyan hősnőszerű. :) Mára az egyszerűségét is megszerettem. Nem csicsás, nem ultramodern (ez a mai neveket tekintve nálam inkább negatív dolog).

Szeretem a nevem, mert hozzám tartozik. Mert én vagyok, és mert ezzel kell leélnem az életem (már nem is bánom).

Akartam nevet változtatni. Szerintem sok embernek megfordul a fejében, hogy de jó lenne másik névvel élni. Olyannal, amit ő választ. Ami őt tükrözi. Én is gondoltam rá, de azt hiszem sosem tenném meg.

A leggyakorlatiasabb oka, hogy az rengeteg hercehurcával járna. Minden iratot, igazolványt újracsinálni stb. Aki Editnek ismert meg, annak már Edit leszek. Legfeljebb azok neveznének az új nevemen, akikkel majd ezután találkozom. Magamnak is Edit maradnék, azt hiszem. Akkor meg mi értelme.

Másfelől, sok név tetszik, választani sem tudnék. És nem hiszem, hogy más nevekkel könnyebben tudnék azonosulni. Tetszik például a Noémi név, de én nem vagyok Noémis típus. Én Edites vagyok, mindenki ezt mondja.

De milyen az, aki Edites? Érdekes kérdés. Aki engem ismer, annak én vagyok Edites. Aki más Editet, annak pedig az Edit névről a saját ismerőse ugrik be. Aki nem ismer személyesen egyet sem, annak valószínűleg valami ismert személyiség. Ez szerintem teljesen asszociatív dolog. Nekem például sok név azért tetszik, vagy éppen nem tetszik, mert ismerek egy viselőjét, akire gondolok a név hallatán. A nevet pedig az illető tulajdonságaival, az iránta érzett szimpátiámmal vagy ellenszenvemmel töltöm meg. Ilyen alapon teljesen meg tudok szeretni neveket, vagy megutálni őket. (A Szabolcs nevet például nem nagyon szeretem, mert ahol régen laktam, ott lakott egy ilyen nevű fiú, akit ki nem állhattam -most sem)

Más nevek a hangzásuk miatt tetszenek, vagy éppen nem.

A nevemmel kapcsolatban azt sem szerettem, hogy nem nagyon lehet becézni. Mindössze négy betű az egész, fölösleges rövidítgetni. Az egyetlen becézés, amit kaptam, az a „ke” kicsinyítőképző volt, ami megkülönböztetett anyutól. Na de az meg olyan, amitől egy idő után szabadulni akar az ember. Amióta fősulira járok, valamelyik csajszi kitalálta (szerintem Cicó), hogy akkor én onnantól Edi leszek. Na igen, komoly könnyebbség lehagyni a „t” betűt. Először nem is örültem neki. 20 évig becézésmentes voltam, nem éreztem szükségesnek az egy betűnyi rövidülést. Aztán megszoktam, megszerettem ezt is. Most a poénból elkezdett „csi”-zés hatására Edcsi lettem. Érdekes, de nekem ez tetszik:)

Egy név van, amit magamnak választottam. Az amani. Direkt írom így, kis betűvel, mert már így van megszokva. Mindenhol ezt használom: e-mail címben, társkereső oldalakon, minden közösségi portálon, fórumokon, a blogjaimban…mindenhol, ami internet.  Egy könyvben találkoztam ezzel a névvel. Jean Sasson A hercegnő lányai című könyvében. Szultána hercegnő kisebbik lányát hívták így. A náv elsőre megtetszett. A könyvbeli karakter nem áll hozzám közel, nem hasonlít rám, nem ismerek benne magamra. Inkább a szépsége tetszett meg, az egzotikus külseje, amit elképzeltem a leírás alapján. Egyszer használtam valahol ezt a nevet, aztán rajtam ragadt. Azóta ezt használom, de nem szeretem, ha így hívnak. Társkeresőkön szoktak így nevezni (hiszen csak ezt a nevet tudják hozzám kapcsolni), de első válaszlevélben általában a saját nevemmel írok alá. Onnantól elvárom, hogy azt használják.

Én általában mindenkit úgy hívok, ahogy kéri. Vagy ha nekem az nem tetszik, és nincs ellenére, ha máshogy hívom, akkor azt használom a megszólítására, amivel azonosítani tudom őt. Például itt van Gábor. Az ő beceneve nekem nem tetszik. A legtöbben azon szólítják már jó ideje, de nekem a Gábor jobban bejön. Társkeresőn így írta alá az első levelét, így gondoltam nincs ellenére ez a név. Megkérdeztem, gond-e ha én így nevezem majd. Mivel nem ragaszkodott a becenevéhez, így nekem ő már mindig Gábor marad.

Végezetül, mindenkinek joga van ahhoz, hogy megváltoztassa a nevet, aminek kiválasztásába nem volt beleszólása, mégis neki kell vele egy életet leélnie. Én már nem gondolok ilyesmire. Hiszem, hogy az emberek, akik szeretnek, velem együtt szerették meg a nevemet is. Nem a név formál engem, hanem én formálom a nevet. Szeretnének engem, akárhogy is hívnának. Én pedig Edit vagyok. Annak születtem, akként is fogok meghalni. Azt hiszem ez lesz az egyetlen velem kapcsolatban, ami soha nem fog változni.

Tegnap kicsit magam alatt voltam. Mára sikerült összeszednem magam.

Nem lettem depis, mindössze egy pár óráig tartott az összeomlás.

Hogy mi volt az oka? Minden.

A szigorlat miatti stressz, némi bűntudat, az állandó kialvatlanság, a női gondok és utolsó cseppként abban a képzeletbeli pohárban, egy beszélgetés, amit egy barátnak nem nevezhető egyénnel folytattam a szükségesnél ingerültebben.

Ma minden rendben volt. Egész klassz napot sikerült összehoznunk Dittivel. A suli laza volt (azzá tettük). Ma meg már péntek, itt a hétvége.

Pszichiátriára nem kell tanulnunk, mert hétfőn egész napos felmentést kapunk minden óra alól (a négynapos előadás miatt- milyen okos dolog volt felvenni:)  ). Holnap lehet megyünk valahová. Olyan csajos, városban mászkálós nap. Szóval minden olyan, mint régen, mint szebb napokon. El is felejtettem, hogy tegnap sötéten láttam a világot:)

Egy ideje nagyon hiányzik nekem. Sokat gondolok rá, és néha kicsit üresnek is érzem magam nélküle. Jó lenne, ha itt lenne velem.

Hiányzik, hogy átöleljen. Olyan öleléssel, amiből az ember sosem akar kiszabadulni. Ami elég szoros ahhoz, hogy biztonságot adjon, de elég laza, hogy ne fullasszon meg.

Hiányzik, hogy megcsókoljon. Olyan csókkal, ami minden mást feledtet. Amely közben az idő szinte megáll, és minden pillanat végeláthatatlannak tűnik.

Hiányzik, hogy rám nézzen. Olyan tekintettel, mellyel a lelkemig belát. Amely szépnek lát engem, s mely által én is szépnek látom magam.

Hiányzik, hogy megérintsen. Olyan kis apró, jelentéktelennek tűnő érintéssel. Ami azonban mégsem jelentéktelen, hiszen a bőröm azonnal bizseregni kezd tőle.

Hiányzik, hogy rám mosolyogjon. Olyan mosollyal, ami engem is mosolyra fakaszt. Amitől forróság önti el a szívem.

Hiányzik nekem.

Nem személyről van szó. Vagyis nem konkrét személyről. Arról van szó, akit majd úgy nevezek egyszer, hogy Ő. A nagy szerelem hiányzik. Valaki, akihez tartozhatok és aki hozzám tartozik.

Őt akarom, rá várok és boldog leszek vele. Ha egyszer majd rám talál. Mert rám fog:)

Rettenetesen kétségbe vagyok esve.

Mostanra nagyon-nagyon kövér lettem, és sürgősen le kell fogynom, mert így egy rakás szar vagyok és ronda meg minden.

Holnaptól nem eszem, vagy csak minimálisat. Nem érdekel ha gyomorfekély, meg nem érdekel, ha szédülés, meg ájulás. Egyszerűen valamit kezdenem kell magammal, mert gusztustalan, ahogy kinézek.

Sokat vesztettem emiatt és nem akarok még többet. Én is szép akarok lenni, mint mások. Én is akarok annyit érni, mint az, aki vékony. De lássuk be, sosem fogok. A barátaim szemében talán, de a pasikéban sosem. Mert lehet valaki akármilyen okos, vagy akármilyen kedves, vicces, megértő…vagy bármi, szart sem ér, ha egyszer csúnya. Ez van, minden pasit a külső mozgat. És amíg így nézek ki, el is áshatom magam:( Szar ügy, de ez az élet!

Akartam most futni menni. El is indultam, nagy volt a lelkesedés, de itt Újpesten még futni sem lehet, mert mindenhol egy csomó ember ül kint, sétáltatják a tetves kutyáikat és bámulnak az ember pofájába. Mennyivel jobb volt vidéken. Ott az emberek nem ülnek estig az utcán. Szépen bemennek a maguk kis otthonába, és ott elvannak.

De itt nem. Itt levegőt sem lehet venni, hogy azt ne figyelnék. Utálok itt lakni. Most már nagyon.

És utálom ezt a tehetetlenséget! Utálom, hogy kövér vagyok! Utálom magam. És utálok mindent! És utálok mindenkit!

Egy társkeresős sráccal kezdtem el beszélni mostanság. Nem akarok tőle semmit, csak barátkozom. Neki van barátnője, ami nálam kizáró ok. Mert nem akarok én lenni a harmadik, akivel csalnak valakit. Nem akarok belemászni egy meglévő kapcsolatba, akár jól működik, akár rosszul. Nem akarok én lenni az, akit úgy neveznek, „a kurvád”. És ha úgy alakul, nem akarok én lenni az, aki miatt véget ért egy kapcsolat. Miattam senki ne szenvedjen. Senki bánatának nem akarok okozója lenni, se közvetlenül, se közvetve.

De szó sem esett róla, hogy kettőnk között esetleg lehet valami. Sőt, éppen a barátnőjével kapcsolatban akart tanácsot kérni, amikor felvett msn-re. Én úgy voltam vele, hogy szívesen segítek, ha tudok. Mindig szívesen beszélgetek az emberekkel a problémáikról. Ha segíteni nem is tudok a legtöbb esetben, de néha sokat segít, ha elmondhatják, mi a baj. Vagy ha elmondom a véleményem és esetleg olyan nézőpontot is megismerhetnek, ami nekik eszükbe sem jutott.

Ezzel a sráccal is így indult. Látszólag tényleg a barátnője és a kapcsolatuk miatti aggódás sodorta a közelembe. Aztán kicsit kezdtem magam furcsán érezni a beszélgetéseink alatt. Az eleje persze nem volt gyanús. Sok esetben indítják az emberek kedves bókokkal a beszélgetést. A „nagyon csinos vagy” és az „igazán kedvesnek tűnsz” még nem is okozott különösebb fejtörést. Aztán kezdett kellemetlen lenni a sok bók. Msn-en újabban Marcipánhercegnő néven futok (senki ne gondolkodjon rajta, hogy miért, egyszerűen csak megtetszett) és ezt úgy érezte, hogy felhasználhatja egy kis kedveskedéshez. A „miért vagy Marcipánhercegnő? Azt leszámítva, hogy szép vagy, mint egy hercegnő és édes vagy, mint a marcipán? Ja, valószínűleg pont ezért:)” nekem kicsit már sok volt. Ez volt az első beszélgetésünk, gondoltam csak próbálja a feszültségeket oldani. (Bár barátkozós ismerkedésnél én sosem vagyok feszült, meg amúgy is, neten miért lennék?) Aznap nem beszéltünk többet, mert elég késő volt már, amikor beszélgetni kezdtünk.

Másnap is megvoltak a kedveskedések, amiket más helyzetben nagyon szívesen vettem volna, de így nem tudtam mire vélni őket. Ahelyett, hogy a barátnőről beszéltünk volna, arról áradozott, hogy milyen édesen mosolygok, és milyen beszédes szemeim vannak. Nem kérdeztem meg, hogy mit mondanak neki, mert féltem, hogy a beszélgetés olyan irányba terelődne, amilyenbe nem kellene. Próbáltam a kapcsolatuk problémáiról kérdezni, de mindig hozzám lyukadtunk ki. „Mi miatt érzed azt, hogy ez már nem az igazi?”-kérdeztem. „XY-al nagyon nehéz, ő nem olyan komoly, érett, mint például te. Pedig nekem már egy ilyen lányra lenne szükségem”-válaszolta. És minden kérdésre az lett a válasz, hogy a barátnőnek ilyen meg olyan hibái vannak, amik szerinte nálam nincsenek meg. Nem tudom mire alapozza ezt, hiszen nem is ismer, de akkor is zavarba ejtett. Az, „amikor először megláttam a képed a társkeresőn, azonnal tudtam, hogy ritka kincs vagy” már csak hab volt azon a számomra igen keserű tortán, ami 3 beszélgetés alatt készült el.

Talán én értem félre a helyzetet, de általában azért megérzem, ha valaki bepróbálkozik. És nekem ez nagyon olyan. A barátnő, aki miatt felvett, nagyon ritkán kerül szóba. Ha igen, akkor csak velem való összehasonlítás miatt, amiből mindig én kerülök ki győztesen, mégha olykor próbálja is erősíteni a barátnője értékeit „kedves ő is, nem az a baj, de azért néha elég rosszindulatú, te meg egy nagyon jólelkű lány vagy”.

Párszor céloztam rá, hogy nem kellenének ezek a megjegyzések, és próbáljunk elvonatkoztatni tőlem, mert én nem tekintek rá úgy, mint férfira. Legjobb esetben is haver lehet, de ez nem működhet addig, amíg azt érezteti velem (még ha én is értelmezem rosszul), hogy ő nőként tekint rám. Jó érzés, ha azt mondja csinos vagyok, tetszik, ha azt mondja okos vagyok és jó. Kinek ne esne jól? De azt hiszem van egy bizonyos határ, ahonnan már sok és van ami már nem kedvesség, hanem flört. Én pedig nem szívesen flörtölök olyannal, aki már valakinek a pasija.

A biztosítékot azonban a „miért nem ismertelek meg még XY előtt” vágta ki nálam. Egyrészt, mert számomra ez már ajánlatnak számít, másrészt, mert sosem céloztam arra, hogy nekem ő kellene, ha nem lenne barátnője. Nekem ő egyáltalán nem jön be, még külsőleg sem. Jellemileg pedig most kezdi magát elásni az én szememben. Sosem bíztattam, sosem adtam jelet, sosem éreztettem, hogy imponál nekem a sok dicséret, amit tőle kapok (nagy részét talán nem is jogosan, hiszen hogy mennyire vagyok kedves, vagy okos, azt ő még nem igazán tudhatja abból a néhány beszélgetésből).

Egyébként sem értem mi ez a nagy érdeklődés irányomba, hiszen láttam képet a barátnőjéről, és gyönyörű szép. Nem pusztán szebb nálam (mert lássuk be, nálam nem nehéz szebbnek lenni), hanem női szemmel is irigylésre méltóan szép. Én tudom, hogy a legszebb nőt is unja valaki, na de akkor is, egy szupercsini csaj helyett csak nem állna le valaki pont velem. Néha azt érzem, hogy valamiféle játékba csöppentem és a játék célja belőlem hülyét csinálni. Azt nem tudom elhinni, hogy ilyen mély benyomást tettem rá.

Én nem vagyok szép, nem vagyok csinos, nem vagyok szexi. Inkább az aranyos kategóriába szokta sorolni, olyan kislány típus. Hugicának való. Hétköznapi és szürke. Meg infantilis. Olyan egy a sok közül. Nem tudok játszani a férfiakkal. Nem tudom őket meghódítani. Nem rendelkezem azokkal a praktikákkal, amiket a legtöbb nő csábításra használ. Vagy talán rendelkezem, de nem merem őket alkalmazni. Nem vagyok végzet asszonya. A pasiknak nem én szoktam kelleni.

Nem tudom magamban hová tenni ezt a srácot, de néha közel járok hozzá, hogy rákérdezzek a szavai valódi jelentésére. És hogy mire is akar menni ezzel.

Az előzőekben említett valakitől kaptam egy sms-t hajnali egykor. Azt írta haragszik rám és tudtam, hogy tényleg így is van. Kicsit rosszul esett, de megértettem. Dühös volt, és nem csak rám, hanem mindenre és mindenkire. Alighanem még magára is.

Minden esetre felzaklatott az üzenete. Annyira, hogy egész éjjel nem aludtam rendesen. Forgolódtam, izzadtam, fáztam, melegem volt és mindennek a tetejébe rémálmokat láttam. Nem is összefüggő álmokat, inkább csak képeket. Értelmetlen, zavaros, nem minden esetben negatív, de számomra negatív érzéseket előhívó képeket. Félálomban lehettem, mert teljesen tudatában voltam ezeknek a képeknek, de mégsem tudtam elterelni a gondolataim. Mintha valaki erőszakkal egy filmet nézetett volna velem.

Nagyon ritkán emlékszem az álmaimra. Olyankor is csak pár perccel ébredés utánig. Ezt annak tudom be, hogy nyugodtan alszom és nem ébredek fel az álomidőszakban. Most nagyon sokra emlékszem az elmúlt éjszakából.

Hogy mennyit aludtam, azt nem tudom. Ami biztos, hogy fél kettőkor még pörgött az agyam és reggel fél ötkor már szintén. Közte pedig az álomképek, melyek közben ki-kinyitottam a szemem.

A tegnap említett három dolog együttesen idegesített, és kellő erősségű bűntudatot hozott létre. Csak emésztett és emésztett és még azzal sem tudtam ellensúlyozni, hogy szép képekre gondoltam.

Mert az az sms nagyon meghatározta az éjszakát. Tudtam, hogy csak dühből írja, és hogy minden rendben lesz, ha elmúlik a haragja, mégis úgy éreztem, hogy ez most egy törést okoz kettőnk között, hogy elveszítek egy barátot. Ha nem is örökre, de már nem lesz ugyanolyan. Arra is gondoltam, hogy most pár napig biztosan nem beszél majd velem. Elképzeltem, hogy az milyen rossz lenne. Sosem voltam vele haragban és soha nem is gondoltam, hogy ilyen megtörténhet.

Az imént hívott. Nem gondolta komolyan. Ahogy én is gondoltam, csak dühös volt. Holnap találkozunk, ma beszélünk msnen, holott tegnap még azt mondta be sem jelentkezik. Most nyugodt vagyok és jó a kedvem. Akkor is, ha nem aludtam semmit. És akkor is, hogy vannak még dolgok, amik miatt lenne okom aggódni. De ez volt, ami lelkileg gyötört, a többi csak hab volt a tortán.

A mai nap eltelik majd. Csak úgy folydogál. Takarítást terveztem, mert az elmúlt hetekben minden felhalmozódott a polcon, cseppet sem tetszetős formába rendeződve. A ruháimat is át akarom rendezni. Könnyű kis nyári ruhák hátra, pulcsik előtérbe. (Persze ezt már hetek óta tervezem, nem tudom mi lesz belőle) A lényeg, hogy most nyugodt vagyok és délután talán aludni is fogok tudni.

Borzasztóan érzem magam.

A mai nap úgy volt rossz, ahogy volt, pedig este nyolcig nem történt semmi különös. Sőt, addig minden a lehető legjobb volt. Dittivel és Vicával vonatoztam haza, aztán pedig sétáltam egy órácskát, ami egész jó volt. Szeretek sötétben sétálni, kicsit titokzatos, és engem sem látnak annyira. Kicsit olyan, mint a menekülés és mégsem az.

Aztán hazaértem és olvastam tovább a pszichót. Nagyon nehezen ragadtak meg a dolgok, de azért olvastam.

Msnen történt a fordulat, ami az egész estémet meghatározta, és talán az elkövetkezendő napjaimat is meg fogja.

Egyrészt valaki miatt vagyok elkeseredve, másrészt valami miatt, harmadrészt magam miatt.

A valaki egy számomra fontos személy, akit sem megnevezni, sem körülírni nem akarok. Ez a személy elég rossz passzban van, és én ezt nem tudván, egy látszólag jelentéktelen dologgal mélyebbre taszítottam. Ő ezt tagadja, de én szinte biztos vagyok benne, hogy így van. Próbáltam segíteni neki, de nem akar segítséget. Mivel tényleg fontos nekem ez az illető, én azt hiszem mindent megpróbáltam, de segíteni csak azon lehet, aki igényli is azt. Ő nem haragszik rám, nem hibáztat engem (közvetlenül valóban nem vagyok hibás). Mást hibáztat. Saját magát, és ez sokkal rosszabb. Remélem hamar rendbe jön. Lehetőleg még a napokban, mert ez az időszak meghatározó lehet számára.

A valami egy hazugság. Hazudnom kellett valakinek. Jó, persze nem kellett, de egyszerűen nem találtam jobb megoldást. Vagy talán úgy kéne mondani, hogy nem találtam könnyebbet? Sosem a hazugság a helyes megoldás, de néha azt hiszem, hogy megengedett, ha senkinek nem ártunk vele, és magunkat megkíméljük a kellemetlenségtől. Itt nem tudom, hogy erről volt-e szó. A hazugság, az hazugság. Jó nem lehet, legfeljebb bocsánatos. Csak a hazugság újabb hazugságot szül és vagy kiderül előbb-utóbb, vagy felemészt.

És magam miatt vagyok szomorú, mert megbántottam azt a valakit, hazudtam egy másik valakinek. Rossz döntést hoztam, felelőtlen voltam, még rosszabb döntést hoztam, és másokat is magammal rántottam. Valaki azt mondta ma „szar vagyok”. Ezt én is mondhatnám magamról.

De amit mindig mondani szoktam: holnap új nap virrad, a maga problémáival. Hogy mit viszek át a mai napból, az már az én felelősségem. A holnapi nap talán rosszabb lesz, de lehet, hogy jobb. Majd elválik az is.

**** üzenete:

*szerintem nem kellene annyi képen olyan élénk színre festened a szád

            ¤*.¸¸.*¤·.¸¸.·Marcipánhercegnő                                  üzenete:

*     miért? kurvás?         

**** üzenete:

*dehogyis

*csak túlságosan kihangsúlyozod vele

            ¤*.¸¸.*¤·.¸¸.·Marcipánhercegnő                                  üzenete:

*     hm, és csúnya szám van, vagy mi?        

**** üzenete:

*nem, de a szemed sokkal szebb

*így viszont sokszor a szád uralja a képet

*ahelyett, hogy a gyönyörű kék szemed vonná magára a figyelmet

            ¤*.¸¸.*¤·.¸¸.·Marcipánhercegnő                                  üzenete:

*     :)      

Ez a beszélgetés ma délután zajlott le. Igaza van az illetőnek, néha tényleg elég pirosra rúzsozom a szám, de nem azért, mert hangsúlyozni akarom, hanem, mert így jobban elüt a bőrszínemtől. Én sosem keseregtem amiatt, hogy túl fehér a bőröm, sosem akartam szoliban természetellenesre pirítani. Mindig is tetszett olyannak, amilyen.

Na de most nem a bőrömről és nem is a számról akarok itt áradozni (egyébként egyikkel sem vagyok elégedett), hanem az úriember szerint olyan nagyon gyönyörű szemeimről.

A szem számomra nagyon fontos. Mindenkin azt nézem meg először. „A lélek tükre”-szokták mondani. Szerintem ez teljesen igaz. Annyi minden kiolvasható a szemből. A pupilla szűkülése vagy tágulása, a szembogár hevesebb mozgása, a tekintet csillogása…annyi mindent elárulnak az illető hangulatától.

A saját szemeimmel is így vagyok. Ha rossz a kedvem, mindig sokkal sötétebb, mint általában. De van, hogy valami rosszat jelez. Ha reggel sötétnek látom a szemeim, akkor általában egész nap vesztemet érzem, valami rosszat sejtek. (Lehet, hogy hülyeség, az is lehet, hogy nem a szemem jelez, hanem a vélt jelzés miatti aggodalom rontja el a napot, de általában be szokott válni a megérzés). És ha csak úgy csillog a szemem világoskék színben, akkor az nekem azt jelenti, hogy boldog napom lesz. Mint amikor az égre nézek és megjósolom, milyen lesz az időjárás. Vagy a tenger vad és nyugodt hullámai.

Úgy érzem, a szemem milliónyi információt közvetít rólam. Mintha a szemeimen keresztül belém lehetne látni. Nem szeretem, ha az emberek a szemembe néznek. Vagyis nem akárki. Számomra ez olyan intim dolog. Mintha minden titkom tudni akarnák. Nem is állom sokáig az emberek tekintetét. Ha valakinek képes vagyok hosszan a szemébe nézni, az azt jelenti, hogy bízom benne, kötődöm hozzá, hajlandó vagyok megnyílni előtte. Mintha csak azt mondanám ezzel: „itt vagyok, azt akarom, hogy ismerj meg!”.

Hogy szépnek tartom-e a szemeim? Igen. Ezt minden szerénytelenség nélkül mondhatom, mert annyi mindennel vagyok elégedetlen, hogy talán a szemem az egyetlen, amit szépnek látok magamon. (Bár vannak vele problémáim, mert például jobban szeretnék nagyobb szemeket, vagy sötétebb szempillákat- alapjáraton szőkék)

És most mit látna, aki a szemembe nézne? Meglepő, de semmi különöset. Holnap szigorlatozom. Az időm már kevés, a tudásom még kevesebb. Kétségbeesettnek kellene lennem, de nem vagyok. Olyan nyugodt vagyok, ami már-már megdöbbentő. Nem izgulok, nem félek, csak bízom a szerencsében és abban a kevésben, amit megtanultam (meg azokban, amit józan paraszti ésszel ki lehet következtetni, persze azokat sosem merem sajnos mondani). Majd lesz valahogy. Legrosszabb esetben júniusban újra nekiugrom:)

És most még egy szájfestés mentes képet küldök neki (****). Szerintem egyáltalán nincs hangsúly semmin. Inkább üresnek tűnik az arcom:S

Az elmúlt napok nagyon stresszesek voltak. Elég nagy rajtam a nyomás, több okból is.

Az egyik, és legfőbb ok, hogy nyakamon a szigorlat. Na igen, ez már eleve egy halasztott vizsga, mert júniusban (vagy július? Fene se tudja már) halasztást kértem betegség miatt. Ott volt az egész nyár, hogy tanuljak, de mindig halogattam…majd augusztus elejétől…majd szeptembertől…majd utolsó héten…majd ma, egy nappal vizsga előtt. Dittivel ugyan tanultunk két délutánt, de nem érzem, hogy most bármi is lenne a fejemben. Mindegy, ma még olvasgatom, és holnap megpróbálom. Lesz, ami lesz.

A másik dolog, ami aggaszt, hogy egy netes ismerősöm kavarja kicsit a szálakat körülöttem, és bár károm nem származik belőle, de nem szeretem, ha kavarják a szart.

És a tegnap este is kiverte a biztosítékot. Vácról hazajövet, gondoltam beugrok G-hez, ha úgyis ott lakik egy köpésre. Amolyan jövök-megyek találkozás lett volna, átnézettem volna a gépemen a vírusokat, kicsit beszélgetünk és dobbantok. Elképzeléseimben minden olyan jó volt. Elképzeltem, hogy majd tökre meglepődik, ugyanakkor nem lesz terhes számára a jelenlétem. Azt nem igazán gondoltam, hogy örül is majd neki, mert elég sokkoló lehet egy váratlan vendég, főleg ha az a vendég még csak reggel ment el.

Amikor azonban az ajtójához értem, már kétségeim voltak, hogy ez jó ötlet-e? A szívem úgy dobogott, mintha ki akarna ugrani a helyéről, és csak az járt a fejemben, hogy ez illetlenség. És mi van ha alszik? Mi van, ha most fárasztanám? Mi van, ha nincs egyedül? Mi van, ha kellemetlen lesz neki a betoppanásom? És különben is, mit mondjak?

Ekkorra már annyira leblokkoltam ezzel az agyam, hogy alig mertem kopogni. Csak álltam a sötétben (sosem kapcsolom fel a világítást a lépcsőházban), ökölbe szorított kezem az ajtó előtt tartottam és mélyeket lélegeztem. Olyan melegem volt, mintha augusztusi délután lett volna és nem szeptemberi este. Szakadt rólam a víz és alig kaptam levegőt. Kopogtattam bátortalanul és erőtlenül. Semmi válasz. Láttam, hogy otthon van, mert az ajtó alól fény szűrődött ki. Kicsit vártam, gondoltam nem hallotta meg, majd kopogtattam újra. Semmi válasz. A harmadik kopogás előtt sokat haboztam. A kezem változatlanul az ajtó előtt, néha kicsit hozzá is ért az ajtóhoz, de kopogni nem mertem. Egy harmadik kopogás…semmi. „Nem alkalmas most neki”-gondoltam szomorúan és kicsit megszégyenülten. Ekkor már nagyon haragudtam magamra, amiért ilyen hülyeség jutott eszembe. Hirtelen fény lett, gondolom valaki pár emelettel lejjebb épp akkor ment vagy jött. Megrémített a világosság. Akkor már nem akartam látszani. Láthatatlan szerettem volna lenni, hogy senki ne is lássa, hogy valaha ott voltam. Aztán újra sötét lett. El akartam menni, de gondoltam még egy próbát megér. Hangosabban kopogtam, gondoltam, ha akarja, ezt már meghallja. Igaz, az a kopogás még semmi volt ahhoz képest, ahogy akkor szoktam kopogni, amikor előre megbeszélten megyek. Olyankor mindig erősen és hangosan kopogok. Amolyan „végre itt vagyok” stílusban. Ez olyan kis „beengedsz, vagy elmenjek” féle volt. Egy ideig még álltam ott, aztán azt mondtam, hogy kár erre tovább időt fecsérelni.

Lassan mentem lefelé, hogy hátha még kijön és meglát. Egy emelettel lejjebbről még vissza is néztem.

Hazaértem és idegesen léptem fel msnre, majd ráköszöntem. Nem hallotta a kopogást. Illetve hallotta, de amiért olyan halk volt, azt hitte a szomszédba kopognak. Ez így volt megírva, így kellett lennie. Tanulság: mindig érkezz várt vendégként! Vagy legalább telefonálj fel a kaputelefonon! Vagy ha kopogsz, akkor azt úgy, hogy hallják is.

Hiányzik az eleje:( De csak így találtam. Sulibulik elengedhetetlen slágere volt.

Ez nagy kedvenc volt, olyan kis csajos zene:) És akkoriban még aktívan Barbie fan voltam. (Nem a legjobb, elég halk felvétel és karaoke változat, de a jóknál azt írja ki, hogy "Embedding disabled by request")

Ez hányszor lement a sulidizsiben:) Emlékszem, táborban is mindig ez szólt.

Egyik farsangon, meg erre táncolt az osztály (Hupikék törpikék változatban)

Ezt meg még most is nagyon szeretem:

Ezt a klipet meg anno a Bravo Tv című műsorban láttam először és még VHS-re vettem fel. Rongyosra néztük:)

De azt hiszem, nem teszek fel több zenét, mert annyit tudnék, hogy több oldalnyi klip lenne csak a bejegyzés:) Csak kicsit jó volt visszaemlékezni azokra az időkre. Akkoriban még nem volt internetünk, nem tudtuk letölteni a zenéket. Maradt a másolás (még szalagos magnókazettáról), vagy a rádió mellé leültünk és a kívánságműsort hallgattuk. Egyik ujjunk a felvevő gombon és állandó készenlétben vártuk, hogy mikor adják le a várva várt számokat:) Amibe persze mindenféle belemondogatások is bekerültek, de ki bánta? Fel lehetett venni később is;)

Kicsit le vagyok maradva zeneileg. Nem is csodálom, mert nem hallgatok rádiót, és tévét sem nézek már két éve. Neten sem nagyon hallgatok új számokat. Általában a kedvenceket hallgatom (amik többnyire le is vannak már töltve nekem). Csak akkor hallgatok valami újat, ha valaki belinkeli.

Persze hallok a mai „sztárocskákról”, de nem nagyon szoktam venni a fáradságot, hogy utánuk nézzek.

Tegnap Dittiéknél gyorstalpalón elvégeztem a „mai slágerek” kurzust, és hát...nem mondom, hogy mind szar, de azért nekem nem nyerték el a tetszésem a csapból is folyó zenék.

Itt van például ez az SP. Gőzöm sem volt eddig, hogy kicsoda. Hallottam már a nevét, de nem különösen hozott lázba. Talán annál a pontnál bőven elég lett volna. Tegnap meglestem youtube-on, meg Google segítségével néztem róla képeket, fórumokon pedig láttam, hogy a mai kislányok mennyire rajonganak érte. Persze, hogy kinek milyen pasik jönnek be, az egyéni ízlés kérdése. Magam részéről én nem tartom vonzónak, sőt első ránézésre azt tippeltem, hogy 15-17 éves lehet, így férfiszámba sem vettem. Mint kiderült, 21 éves, de nekem még így is túl gyereknek tűnik. A mi időnkben is megvolt a rajongás az énekesek irányába. Akkoriban a Backstreet boys, az N’sync és a hozzájuk hasonló fiúbandák tagjaiért volt divat odalenni. Lehet, hogy a megváltozott divatstílusok miatt, de számomra ők sokkal inkább férfiasak voltak, minden nyálasságukkal együtt. Nekem például ez az SP túl vékonyka, túl gyerekképű (jó, nem tehet róla) és olyan fura a haja is meg minden. De hagyjuk a külsőségeket, nekem a zenéje sem igazán jön be.

Épp a Kép maradsz című számot hallgatom, amihez tegnap is volt szerencsém. (Félreértés ne essék, nem azért hallgatom, mert tetszik, csak nehéz valamiről ismeretlenül véleményt nyilvánítani). Azt nem mondom, hogy értékelhetetlen szar, mert nem az. És nyilván sokaknak tetszik. A klip nekem nem tetszik, valahogy olyan fura a tánc koreográfiája, és az énekes is eltűnik a háttértáncosok közt. Mindegy, fura. A zene egy idő után idegesít és nem igazán ragad meg bennem. Amolyan háttérzajként megy, nem köt le benne semmi. De most ez a menő, hát változik a világ.

Ennek kapcsán találtam rá Hien bemutatkozó klipjére a Túl szépre. A klip szerintem nagyon szép, és persze Hien is. Sokan kritizálják, hogy 15 évesen a szerelemről énekel. Én nem értem mi rossz van ebben. Egy 15 éves lány szerintem már bőven tudja, mi a szerelem. Én legalábbis életemben először hetedikes koromban éreztem, hogy egy fiú nekem már nem barátként kell (ha nem számítjuk persze az ovis kori „szerelmeket”). De 15 évesen már nem érzem korainak a szerelem témát. Júlia mennyi is volt a drámában? Ő is annyi körülbelül, ha jól emlékszem. Hien hangjáról nem kell sokat mondani. Nekem a Megasztárban is nagyon tetszett. Azt írják, hogy beképzelt…na és ez miért ritka? (Már ha tényleg így van, mert mind mondtam, annyira nem követem a sztárhíreket). Az ismert emberek többsége hajlamos elszállni, főleg ha fiatalon és hirtelen kerül előtérbe. De egy énekest én a zenéje alapján ítélek, ahogy a költőket is a verseikért (és nem tart vissza Ady olvasásától, hogy nemi beteg volt, vagy a ott a sok szenvedélybeteg költő) Visszatérve  a Túl szép című számra. Nekem elsőre nagyon nem tetszett, mert a szöveg itt-ott kicsit bugyuta. Nem is értettem, hogy egyes részek hogy jönnek oda, de többszöri meghallgatásra már érteni kezdtem és tetszett is. Elég fülbemászó számomra a zene, a szövegnek meg vannak elég klassz részei. És végre a habos sütis részt is megértettem. Kicsit erről a számról eszembe jut az egyik ismerősöm. Ő is ilyen „meglátni, megszeretni” típus, holott semmit nem tud arról, akit állítólag szeret. Szóval ez a szám szóljon B-nek, mert mintha róla szólna.

Láttunk egy együttest a Viván, két csaj. Hát az ritka szar volt. Azt hiszem Mini Viva az együttes neve és valami slágerlistások. Számomra elég riasztó, hogy az ilyen zenék vannak a topon. Akkor mi lehet alattuk? Olyan elkeserítő, hogy a jó zenéket nem értékelik és ilyen tingli-tangli szarokat tesznek slágerlistára. (Gőzöm sincs ki állítja össze ezeket a listákat)

Azonban a múltkor beraktam ide is egy számot (Barbee-Szívtörő), na az nagyon tetszik. Elsőre is tetszett, pedig amikor Barbee feltűnt, nem voltam oda érte, de ezt a számot nagyon jól megcsinálták. Át tudom érezni és a szöveg sem olyan gagyi. A klip is ott van.

De általánosságban nem vagyok oda a mai pop zene „krémjéért”. Majd még keresgélek és megnézem miért „kell” mostanság rajongani, hogy valaki „menő” legyen. :)

Ma Dittinél voltam pszichót tanulni. Jól is ment, de egy idő után szabályszerűen zsibbadt az agyam. Ekkor láttuk elérkezettnek az időt, hogy kaja szünetet tartsunk. A szünet után megkértem Dittit, hogy vágja le a hajam. Vagy csak kicsit rövidebbre, vagy csak frufrut, vagy tépettre, vagy nekem mindegy, de valami változzon.

Rövidebbre vágta, ami először furcsa volt. Aztán mosás, igazítás, szárítás, tupírozás. Még némi szemfesték is felkerült és mintha nem is magamat láttam volna a tükörben. De nagyon tetszett!

Van csini frufrum, amit még csatizni is lehet, annyira kell vigyázni, hogy ügyesen csatizzam és ne úgy, hogy "segghomlokom" legyen:)

Köszi Ditti!! Hatalmas pussz!

Képek(elsőn a régi én hosszú hajjal, és új én a többin)

Amikor ezelőtt pontosan négy évvel megszületett Amanda, határtalan boldogságot éreztem. Egyrészt, mert a környezetemben nem sok kisbaba volt, akikről még emlékeim lehettek, másrészt, mert ő a legjobb és legrégibb barátnőm legértékesebb kincse lett. De  több volt Ő még ennél is. Nem csak egy számomra kedves személy kislánya, hanem az én leendő keresztlányom is. Bár nem volt kezdetben egyértelmű, hogy én leszek a keresztanyja, holott tesóm, mint keresztapa már a kezdetektől el volt döntve, mégis örültem, hogy valamelyik rokon helyett rám esett a választásuk.

Amikor még a kórházban voltak és senki nem mehetett be a kórterembe, senki nem érinthette meg a babát még a legközelebbi családtagok közül sem, én már akkor vele lehettem. Ha jól emlékszem, anya pont délutános volt és felvitt a szülészetre. Olyan közel voltam hozzá, mint az anyján és a nővéreken kívül senki. Olyan gyönyörű volt, tiszta és ártatlan. És azt éreztem, hogy részben az enyém is, mert szeretni fogom és mert ő is engem.

A keresztelő életem egyik legszebb napja volt. Végig a karomban tartottam, pedig akkorra már, közel három hónaposan nem volt könnyű az egész szertartás alatt kézben tartani. De nem érdekelt, senkinek nem adtam volna át.

Amíg gimis voltam, szinte naponta, kétnaponta jártam hozzájuk. Ahogy nőtt, kezdett megismerni. Amikor beszélni is megtanult, megtanulta kimondani a nevem, majd kicsit később azt, hogy keresztanya. Emlékszem, nekem már az „Edit” hallatán is mosoly jelent meg az ajkamon, de a szülei ragaszkodtak a keresztanyához. És tényleg, határozottan jobb volt ezt a szót hallani a kicsi ajkairól.

Aztán Pestre kerültem és minden más lett. Hetente két napot voltam otthon, és az nagyon kevésre volt elég. Havonta 1-2 alkalommal tudtam meglátogatni őket. És bármennyire is hiányoztak, nem tudtam többet náluk lenni.

Ilyenkor mindig megmutatta a legújabb játékait, könyveit, ruháit. Elbüszkélkedett vele, hogy mennyi mindent tanult meg: meséket, verseket, színeket, számokat…gyorsan tanult.

Amióta Pesten lakunk, április óta, egyszer voltam otthon. Nyáron lett volna időm, de nem tudtam hazamenni. Valami mindig közbejött. Nyár elején a vizsgák, később a pénztelenség, majd amikor mehettem volna, akkor nem tudtam volna hazaérni időben. Most a suli miatt nem tudom mikor láthatom legközelebb.

Hiányoznak, és néha úgy érzem, nem vagyok jó keresztanya. Eltávolodtam tőlük. Nem lelkileg, hanem fizikailag, de azt hiszem, hogy ha nem próbálok meg többet otthon lenni, akkor ez előbb-utóbb visszaüt. Ha így megy tovább, már nem fog megismerni, elfelejt és nem leszek több, mint az, aki a keresztvíz alá tartotta. Pont, mint az én keresztanyám. Hányszor mondtam, hogy nekem igazából nincs is keresztanyám, és lassan olyanná válok én is. Nem vagyok benne biztos, hogy megismerném, ha az utcán látnám. Azt sem tudom hány éve találkoztam vele. Akkor is csak kis időre. Én nem akarom, hogy Amival is ez legyen.

Ma volt a szülinapja, és szégyellem, de ez csak délután jutott eszembe. Sürgősen haza kell mennem, bepótolni az elmúlt pár hónapot, és felköszönteni a kis drágát. Négy éves lett… Ma tudtam meg, hogy már óvodába jár és nagyon tetszik neki. Biztos lenne mit mesélnie. Mert azt nagyon tud.

Legkésőbb októberig hazamegyek és meglátogatom őt. És megölelgetem, megpuszilgatom. De addig is nagyon boldog szülinapot kívánok neki és nagyon hosszú és boldog életet!

Azon a bizonyos vasárnapon nagyon haragudtam rá. Nagyon mélyen bántott azzal, hogy figyelmen kívül hagyott, és azt hittem, hogy ha meg is bocsátom neki, elfelejteni sosem fogom. Olyan fájdalmat éreztem, amiről azt hittem, hogy örökre nyoma marad bennem.

De nem maradt. Erre szerdán jöttem rá, az egyik tantárgynak köszönhetően. Ellazult állapotban kellett egy olyan szituációra gondolni, amikor nagyon rosszul éreztük magunkat. Én arra a vasárnapra gondoltam, hiszen a közel múltban semmit nem éltem meg olyan intenzíven, mint azt a csalódást. Mint később kiderült, konfliktusra kellett volna gondolni, de ez nem is olyan lényeges most.

Szóval felidéztem mindazt, ami történt. Amit akkor mondtam, gondoltam, éreztem, ezzel nem is volt baj, tisztán emlékszem arra az estére. De amikor újra át kellett volna élni azokat az érzéseket, már tehetetlen voltam. Megtudtam fogalmazni minden érzést, a belső hangom mondogatta is, hogy mik zajlottak le bennem, de ezek már csak üres, semmitmondó szavak voltak.

Láttam magam a lehunyt szemhéjam mögött, ahogy idegesen kapkodom a levegőt, de már nem éreztem, hogy fulladok. Láttam, ahogy hullik a könnyem, de már nem éreztem a szívemet szorító bánatot. És hallottam, ahogy kimondom, hogy soha többé nem akarom látni, de olyan hihetetlen volt, hogy valaha ilyet mondtam.

Semmi nem maradt bennem azokból az érzésekből. A mosolya, a hangja, a szeme…mindent kitöröltek. Láttam a hercegnőt, aki egyik sarokból a másikba fut, mint a légy, amikor a kiutat keresi, de olyan távolinak tűnt. Nem tudtam átérezni a bánatát, nem értettem, miért szomorú. Nem telt el sok idő azóta, mégis mintha ezer éve lett volna. Nem, nem ezer éve, az egész egyszerűen meg sem történt.

Olyan volt, mintha álmodtam volna. Egy valóságos, de feledhető álom volt.

Nem maradt bennem semmi rossz érzés. Semmi harag. Csak egy homályos emlékkép, hogy „tényleg, mintha dühös lettem volna”.

Egy pasin általában a szemeit nézem meg először. Ha az szép, akkor a külseje már gyakorlatilag elnyerte a tetszésem. (Persze sokat számít még az összhatás is).

Neki különösen szép szemei vannak. Az imént találtam egy képet, amin a szokásosnál is nagyobbak a szemei. Hatalmas, már-már szokatlanul nagy, csodálkozó szemek. Imádom azt a képet, és imádom azokat a szemeket.

Akkor szokott ilyen nagy lenni a szeme, amikor nagyon magyaráz valamit, és a szemei csak úgy düllednek. Egyszerűen képtelenség olyankor nem rá figyelni. Mintha azok a nagy szemek azt akarnák mondani, hogy most ne foglalkozzak semmivel, csak azzal, amit ő mond. Mintha húznának magukhoz és én nem tudom levenni róla a tekintetem.

Imádom ilyenkor nézni. Árad a lelkesedés abból a gyönyörű tekintetből. Olyankor kicsit elmosolyodom, ő pedig észre sem veszi, csak mondja, mondja és mondja.

Én pedig csak nézem, és arra vágyom, hogy bár az idők végezetéig nézhetném.

Nem tudom miről jutott eszembe a Gondos bocsok című rajzfilm, amit gyerekkorombban nagyon szerettem, de eszembe jutott. Kerestem a neten. Többféle címen is megtalálható, említik Szíves macik, Szíves bocsok, Színes szíves gondos bocsok néven is, de nekem mindig is Gondos bocsok volt. (Az eredeti címe Care Bears, ez tuti) Szerintem, aki akkoriban volt gyerek, amikor én, az tudja miről van szó.

Egy csomó kedves, szuperédes maciról, akiknek egy-egy édes jel van a pociján (szivárvány, szív, napocska, virág stb.).

Találkoztam a neten több változattal, újabb részekkel, sorozattal, de nekem az a régi kell, amit gyerekkoromban láttam. Amit még anyu kért kölcsön videókazettán a munkatársától, és amit milliószor kellett elkérnie, mert sosem untuk meg. (Hogy miért nem másoltuk át, azt nem értem, de azt hiszem kicsit sajnálom.)

Nem emlékszem pontosan a történetre, de így kezdődött: „az elején van egy olyan jelenet, hogy van sok kisbocs is, és azokat futószalag módjára adogatják egymásnak a macik, van amelyik pelenkáz, van amelyik mossa őket, a végén meg egy-egy ágyba kerülnek, meg egy cumisüveg is kerül a szájukba.” (Cinkee, Nők Lapja Cafe)

A folytatásról már több emlékképem van, noha azok is elég homályosak. Egy fiúról és egy lányról szólt, és a fiút megszállta valami, amitől rossz lett. (De lehet, hogy az a Hókirálynő?). Szóval a fiú gonosz lett és irányította az a valami. Egyszer még a macik felhőkre épült várába is betört, de a kicsik jól elbántak vele. A végén pedig a macik körbeállták és a szeretetükkel megváltoztatták a fiút.

Ne nekem ez a rész kell, nem az Utazás Mókavárosba és ilyen hülyeségek. (De lehet, hogy már ezt is gagyinak találnám, ha mai fejjel megnézném)

Gőzöm sincs hol lehetne megtalálni, meglehet-e egyáltalán? De meg akarom nézni újra. Már csak az emlékek miatt is.

Közben keresgéltem és angolul megtaláltam a címét, The Care Bears Movie II- The nem generation. You tubeon megvan, de sajnos angolul. Remélem valahol megtalálom magyarul is.

Azt hiszem energiatartalékaimnak a legvégét emésztem fel. Az elmúlt pár napban nem aludtam valami sokat. Tegnapra virradóra is mindössze 4-5 órát. És a tegnapi nap sem volt éppen pihentető.

Nem panaszkodni akarok, az áll most tőlem a legtávolabb. Jó volt a tegnap. Egy barátommal találkoztam, elsősorban gépkarbantartási ügyek miatt. Főleg vírusirtó terén voltak problémák, leginkább az, hogy nem volt vírusirtóm. Szóval segített ezekben az én lelkesedésemet és tehetségemet meghaladó ügyekben és beszélgettünk egy csomót. Valahogy nagyon repült az idő. Kettő körül értem oda hozzá és a vége az lett, hogy ott ragadtam éjszakára, ugyanis éjfélkor kapcsoltam, hogy menni kéne, akkor viszont már nem látta ésszerűnek.

Tudtam, hogy hajnalban kell majd kelnie/kelnünk a munkája miatt, de akkor ez nem érdekelt. Nem éreztem magam fáradtnak, és úgy éreztem kevés alvással is remekül megleszek.

De ugye ember tervez…elbeszélgettük az időt. Mire kijelentettük, hogy álmosak vagyunk, már hajnali négy volt, ébresztő állítva fél ötre. Nem éreztem, hogy értelme lenne lefeküdni ennyi időre, de álmos voltam. Az első ébresztőre felriadtam, de nem érdekelt különösebben. Őt sem. Aludtunk tovább. A második ébresztő már a munkatársa telefonja volt, hogy indulhat, mert már a környéken van. Akkor éreztem azt, hogy sietni kell. Hogy nem érek rá lassan kikászálódni, ülni az ágy szélén, nyűgösködni, kávét kortyolgatni (amit amúgy csak és kizárólag vele iszok meg) és semmi olyasmire, ami a készülődést pár percnél hosszabbra kitolja. Kipattantam az ágyból és mire ő is ezt tette volna, én már felvettem a nadrágom. Kicsit nyavalyogtam, hogy álmos vagyok, hogy kár volt aludni, de azért hatékonyan készülődtem.

Nem is kellett rám várnia, úgyhogy ebből a szempontból nem volt terhes a jelenlétem, holott azzal tisztában voltam, hogy időben lefeküdt volna, ha nem alszom ott.

Elindultunk. Amikor a kollégához értünk, adott két puszit és elköszöntünk egymástól. „Ha hazaértem jelentkezem”-mondta és azzal elváltak útjaink. (Említettem, hogy pár napig most külföldön lesz?) Én mentem a buszhoz, bágyadtan és fáradtan, majd elhaladtak mellettem a kocsival. Integetett még egyet utoljára és kicsit erőtlenül intettem vissza.

Amikor hazaértem, hulla fáradtnak éreztem magam. Letusoltam, hajat mostam, bebújtam a takaró alá.

Éhes voltam. Nem is éhes, inkább üres. Mintha az egész testem egy hatalmas szappanbuborék lett volna, melyben csak a levegő van, de az egész könnyű és teljesen üres. Így éreztem magam. A gyomrom is tátongott az ürességtől, de nem csak az. Mintha minden közömbös lett volna számomra és vágytam arra, hogy lefeküdjek. Hogy érezzem azt a könnyű, lebegő érzést, amikor már nem kell a testemet tartanom, hanem csak vagyok.

De nem tudtam aludni. Túl éhes voltam az alváshoz, túl fáradt az evéshez. Végül rászántam magam az evésre, mert tudtam, hogy se alvás, se kajálás nélkül nem bírnám ki az este hatig tartó napot, mégis az evési szükségletem sokkal kielégíthetőbbnek tűnt.

Frusztrált, ideges és feszült lettem, amiért tudtam, hogy nincs lehetőségem kipihenni magam, mert gyakorlat megbeszélésre kell mennem. Tehetetlennek és korlátoltnak éreztem magam. Egyszerre kellett megküzdenem külső és belső korlátokkal. A külső korlát a világ, és a világban kötelezően elvégzendő feladataim, a belső pedig a szervezetem, mely sehogy sem akart úgy működni, ahogy azt szerettem volna.

Egy órát tudtam még aludni, egy perccel sem többet. Talán többet ártott, mint használt, mert olyan nehéz volt felkelni, hogy a talpon maradás sem volt ennyire borzalmas.

A gyakorlat gyorsan telt, utána volt két óra egyhelyben üldögélés és egy négy órás tréning, ami a nap végére rendesen leszívta az energiáim még megmaradt kis részét.

Most pedig, amikor itthon vagyok, és alhatnék, már nem tudok. Jár az agyam és pörögnek a gondolatok, miközben a szervezetem azt suttogja erőtlenül, hogy elég!

Egy blogban találtam az alábbi játékot. Elég régi posztban leltem rá (több, mint fél éves), de biztos van, aki nem ismeri ezt a játékot.

Egy dzsinn barkochbázik velünk, személyekre lehet gondolni és nálam mindet kitalálta. Lehet, hogy túl könnyű személyekre gondoltam, na de akkor is.

Most még játszom vele egy kicsit, mert tényleg elképesztő milyen jó:) Próbáljátok ki.

Ma átéltem egy erőteljes idegösszeroppanást.

Épp egy fontos, mit fontos, életbevágó msn beszélgetést folytattam, amikor észrevettem, hogy jó ideje nem kapok már üzenetet. Megesett ilyen máskor is, így nem döbbentem meg különösen. Gondoltam ráírok az illetőre, hátha csak bepunnyadt. Nem ment. Az üzenetem visszajött, és a következő, meg a következő…meg az összes. Nem sikerült neki elküldeni, nem sikerült másnak sem.

Bepánikoltam, de betudtam annak, hogy pár napja feltettem a 2009-es msn-t. régen sosem volt problémám, így gondoltam ez az új nem működik rendesen. Egyik barátom is panaszkodott, hogy nincs vele megelégedve, így határozott meggyőződésem volt, hogy ott a hiba.

Gondoltam ripszropsz leszedem, és visszateszem a régit. Igen ám, de eltüntetni nem volt olyan könnyű. Először próbáltam a C meghajtón, mert mindig ott próbálkozom először. Nem találtam uninstall cuccot, úgyhogy vezérlpult és programok eltávolítása. Ott azonban nem találtam az msn-t, csak a plust, amit le is szedtem hatékonyan.

Az alap izét már kemény dió volt eltávolítani. Fórumokon utánanéztem, de mindenhol valami msn törlő programot emlegettek, amit bajos volt letölteni, mert ahány helyen rákattintottam a letöltésre, bejött, hogy fájl nem található.

Újra letöltöttem hát a 2009-es msnt. Vagyis nem újra, hanem először, mert anno nem töltöttem le a telepítéshez, hanem csak a régi msn-nél kattintottam, hogy frissítse. Hogy miért töltöttem most le, azt nem tudom. Mert azt azért én sem gondoltam komolyan, hogy majd ugyanazt rátelepítem és akkor jó lesz. De okos döntés volt, mert a letöltött cuccnál találtam uninstall izét és leszedtem a gépről az egészet. Visszatettem a régit, de ugyanúgy nem küldte el az üziket. Ekkor már sírtam. Megjelent lelki szemeim előtt, hogy az egész gépet formázni kell, mert valami vírus pusztít nálam.

Közben ebuddy-n meg meebon próbáltam életjelet adni magamról, de ott sem sikerült.

Tanács kellett de sürgősen. A chaten mindig vannak emberek és mindig kapok választ a kérdéseimre. Most is így lett. Közölték, hogy valami központi hiba van, és másoknál is ezt csinálja. Majd megjavult.

Visszatettem a 9-et és a Plust is.minden jól működött. Már mentem volna aludni, amikor elcsesztem az egészet.

Még néhány skint fel akartam tenni, de nem sikerült. Az egyik után már nem tudtam belépni. Hibakód: 80072efd. Hogy ez mit jelent, fogalmam sincs. Rákattintottam a javításra, de a kulcsfontosságú portoknál van a hiba. Fogalmam sincs mik azok, de holnap formázok, ha nem tudom msn újratelepítéssel megoldani. És soha többé nem  teszek rá hülye skineket meg scripteket. Talán még a Plust sem, mert egy rakás szar az egész.

Na most olyan izé vagyok. Igen, az izé elég sokjelentésű szó. Jelen esetben nálam az van, hogy elképesztő fáradtság vett erőt rajtam. A szombati buli sincs még egészen kipihenve. Tegnap reggel ugyan aludtam néhány órácskát, de napközben sajnos képtelen vagyok pihentető alvást összehozni. Inkább olyan csukott szemmel forgolódás, álmodozás lett a dologból. Egész nap feküdtem, vagy az ágy szélén punnyadtam, mert álmos voltam bármihez is, amihez mozogni, beszélni vagy gondolkodni kell.

Estére elmúlt a fáradtságom, így az elalvás is kitolódott kissé. Éjfél is elmúlt már, amikor lefeküdtem (noha ebben végül is semmi rendkívüli nincs). Kinyitottam az ablakot, de a levegő kicsit már hideg volt. Nyáron még azért nyitottam ki az ablakot alváshoz, mert a szobámban kibírhatatlan meleg volt. Mára már csak megszokásból és a friss levegő miatt. De azt hiszem néhány hét és erről is le kell szoknom. Jönnek a hideg éjszakák, én pedig az ablak alatt alszom és könnyen megfázhatok. De most még olyan jó érzés, amikor beszívom a friss, hideg levegőt, miközben nyakig húzom magamon a takarót. Álmodoztam kicsit, mert az mindig segít elaludni. Pedig többnyire nem szeretek ilyenkor. Annyira szép történetekről álmodozom, hogy mindig szeretnék eljutni a végéig, de sajnos sosem sikerül.

Reggel már nagyobb problémáim voltak. Ugyan felébredtem 5 körül és megkönnyebbülten nyugtáztam magamban, hogy kicsit még pihenek, és semmi gond nem lesz a 6 órai keléssel. De a pihenésből az lett, hogy visszaaludtam és riadtan ébredtem fel, amikor a telefon zenélni kezdett. Borzasztó rosszul van megválasztva az ébresztőm. Amikor beállítottam ezt az indiai hastáncolós vagy nem tudom milyen zenét, az volt a fő szempontom, hogy ez még a hallottakat is felébreszti. Igen ám, csak nem mindegy hogy ébred az ember. Mert erre én úgy, mint aki rémálomból ébred éppen. Szóval nem a legideálisabb. Valami kellemes ébresztőt fogok választani helyette.

Aztán a szokásos kapkodás, hogy mit vegyek fel, úristen elkésem, szörpöt csinálni, úristen elkésem, még gyorsan egy e-mail olvasás, a para, hogy ebből késés lesz, szöszmötölés, hidegmintavétel, haj összefogása, haj leengedése, újra összefogása (talán újra leengedése) és végül az indulás, természetesen késve.

Utána rohanás, hogy minél kevesebbre csökkentsem a késés perceit. Tolakodás a metrónál, hogy egyáltalán felférjek rá. Álldogálás a tömegben, a melegben és a büdösben. Majd újra tolakodás a leszállásnál, mert vannak, akik szeretnek úgy megállni, hogy útban legyenek, és még csak mozdulni sem hajlandóak.

Suliban elaludtam. De szó szerint. Ilyet azért nem szoktam. Pilledés mindig megvan, meg a hosszabb időre szembecsuk és pihen is előfordul, de szabály szerűen elaludni nem szoktam azért. Hát most ez is megvolt. Dittivel bekajáltunk, aztán fej le a padra és egy szakasz onnan kimaradt nekem. Álmodtam is. Azt nem tudom már mit, de arra konkrétan emlékszem, hogy valami jót.

Aztán feliratkoztunk a gyakorlatra. Az ötödik kerületbe megyünk, oda is akartunk, úgyhogy ezt jól megoldottuk. Nem volt ugyan nagy tolongás, így nem volt nehéz oda bekerülni. Pedig ha nem jött volna össze, akkor már azt is elkönyveltem, sőt talán be is lelkesedtem, hogy Vácra fogunk menni. Nagyon tetszik nekem az a város, és közel is van. Meg reggelente vonatozhatnék, amit szeretek, mert a gyerekkoromra emlékeztet, meg a dédnagymamára.

Na de elkanyarodtam az álmosság témától. Hazaérve kicsit tettem-vettem, aztán lefeküdtem. Magamhoz képest sokat aludtam, majdnem 2 órát. De még így is olyan lassan telik az idő. Most olvasni kéne valami szakirodalmat, de nem köt le. Tanulni is kéne szigorlatra, de még annyira sem köt le. Dittitől is várom a buli képeket, de ő meg csak valamikor este lesz. Holnap meg szerintem suliba sem jön, mert beteg.

Mehetek egyedül egész héten, amihez már most nincs kedvem, úgyhogy majd meglátom, hogy lesz-e kedvem, avagy sem. Pedig még korai lenne lógni.

Nem nagyon szeretem Barbee-t (akkor sem, ha ő is ózdi), de ez a szám nekem most átjön.

Mindig tudtam, hogy rettenetesen lobbanékony vagyok. Olyan könnyen megharagszom az emberekre, és olyan hamar elmúlik a haragom.

Elképesztő, hogy mennyire végletekben gondolkodom. Egyik percben imádok, másikban utálok. Valami vagy soha, vagy mindig és olyan sok minden örökre…

Vele is így voltam. Vasárnap még határtalan dühvel és sértett fájdalommal gondoltam rá. Azt hittem, soha nem bocsátom meg neki. És tényleg úgy éreztem. Olyan mélyen bántott meg, olyan pofátlanul, ami számomra megbocsáthatatlannak tűnt.

Haragudtam rá egészen hétfő reggelig. Addig, amíg ki nem aludtam a hirtelen jött csalódást. Amíg el nem sírtam azokat a nagyon keserű könnyeket. Közben válaszokat gyártottam. Nem is annyira gyártottam, mint megértettem őket. Az összefüggéseket, a cselekedetei okát, a helyzetet, amihez hozzá kell szokni.

Hétfőn már úgy voltam vele, hogy nem tudom én utálni, nem tudok én haragudni rá. Nem tudok mást, csak szeretni, még ha nem is érdemli meg. És bár tiszta szívből kívántam a boldogságát, úgy éreztem, megbocsátani nem fogok tudni neki. És azt éreztem, hogy ennek örökre vége. Úgy terveztem, hogy többé nem beszélek vele, vagy ha mégis, akkor megbántottságomnak adok hangot.

És eljött a tegnap. Msn-en beszéltünk. Úgy, mintha nem történt volna semmi. Mintha nem gázolt volna végig rajtam. Mintha nem akart volna megszabadulni tőlem. Szóba sem került az a vasárnapi este. Nem kértem, hogy magyarázza meg. Nem kértem, hogy kérjen bocsánatot. Még csak annyit sem mondtam, hogy fájt. Céloztam rá, hogy valamiről beszélni kellene. Nem tudta miről. Én meg nem akartam mondani. Ha meg sem fordult a fejében, hogy amit tesz azzal nekem fájdalmat okoz, akkor nincs miről beszélnünk. Ha nem is sejtette, hogy illene szólni, ha tárgytalan a találkozás időpontja, akkor mégis miféle válaszokat várhatok tőle? Gondoltam, ha így van, merüljön feledésbe minden. A múlt vasárnap, az előtte lévő hetek, Ő, én és minden, ami kívüláll az msn-en.

És ami rosszabb: úgy éreztem, hogy el tudnám neki felejteni, hogy úgy viselkedett. Egyetlen kedves szó, és nem maradna bánat. Egyetlen érintés, és nem is történt semmi.

Hogy szóba hozom-e valaha? Nem tudom. Tehetek úgy, mintha nem bántott volna meg, de nekem attól még fájni fog. És számon kérhetem tőle, de nyilván nem akar róla beszélni. Nem tudom mi lesz. Várok még egy kicsit. Talán az idő ezt is megoldja, mint mindent. Ha pedig nem, akkor belenyugszom, hogy ennek így kell lennie.