Nem őt kerestem, véletlenül akadtam rá. Első pillantásra megtetszett, pedig alig láttam belőle valamit. Megnéztem közelebbről és tudtam, hogy őt akarom.

Különleges volt. Csak állt némán és egyenesen engem nézett. Hatalmas kék szemei egyszerre voltak titokzatosak és olyanok, akik minden titkát fel akarják nekem fedni. Engem nézett, de mégis, mintha az egész világot belátta volna. Ajka kicsit kinyílt, mintha szólni akarna, mintha a világ összes kérdésére tudná a választ, és ezeket meg akarná velem osztani.

Ahogy az arcát néztem, visszatükröződni láttam benne magam. A szemeiben az én szemeimet láttam. Nem volt szomorú, inkább titokzatos. Olyan, mint akinek szívében millió elrejtett és mélyen őrzött fájdalom él, melyet nem oszthat meg akárkivel. Olyan volt, mint én.

És akkor jöttem rá, hogy jó ideje őt keresem már, csak lekötötték a figyelmem hamis másolatai. Olyanok, akik a nyomába sem érhettek.

Egy pillantást vetettem rá, és éreztem, hogy ő lenne a megfelelő. Még egy pillantást vetettem rá, és többé nem tudtam róla levenni a szemem. Akkor tudtam, hogy ő a tökéletes.

És igen…őt akarom a fejlécemre: