Tegnap valami furcsa boldogság töltött el. Az a fajta boldogság, aminek nincs különösebb oka. Amikor nem történik semmi különösen jó, egyszerűen csak érezzük, hogy a világ szép.

Hogy mi váltotta ezt ki belőlem? Talán az segített kicsit, hogy már más szemmel nézem Őt. Nem veszített az értékéből, nem jelent kevesebbet nekem, mint eddig, de átfogalmaztam a „ki Ő nekem?” és a „mit akarok tőle?” kérdésekre adott válaszaim. Kevesebbet gondolok rá, és bár az a kevés is épp elég fájó tud lenni olykor, lényegesen jobb a helyzet, mint pár napja. Szóval, amikor rájöttem, hogy olyan dolgok miatt nem kellek neki, amiken nem tudok rövid távon változtatni, hosszú távra meg ugye nem tervez velem, akkor arra is rádöbbentem, hogy hiába minden kedvesség, törődés vagy bármi, amit tenni tudok, mert a külsőségeken nem tudok igazán változtatni. Idővel talán, de hol lesz Ő már akkor? És főleg, kivel? Azt hiszem a hormonjaim játszottak velem az elmúlt napokban, tekintve, hogy vasárnap óta ugye összevissza vannak a …hm…női gondok miatt. Ilyenkor a szokásosnál is hisztisebb és érzékenyebb vagyok (nem mintha alapjáraton is ne lennék már túlzottan az).

Na de vannak más okai is, hogy jobb kedvem lett. Az egyik egy saját öngyógyító ötlet volt. Megtaláltam azt a matrica csomagot, amit még tavaly vettem a naplóm és a sulis füzeteim díszítésére. Ez valami általános iskolai jutalmazó eszköz lehet, olyasmi mint nekünk volt annak idején a piros pont. Ezt azért gondolom, mert az állatkás képekre mindenféle dicsérő mondatocskákat írtak, mint a „Well done”, „Super Job”, „Nice”. Gondolom főleg angol órán érdemes ilyet osztogatni, mert az a diák, aki semmit nem tud angolul, csak azt látja, hogy milyen szép koala, zebra, zsiráf van a képeken. A zsiráfot egyébként Morci előszeretettel kéregette el, mert azzal jelölte meg a suliban a padját (lévén nagy zsiráf fan). Azt persze időről időre leszedték és újat kellett felragasztani. Jelenleg még három zsiráf van a birtokomban, azzal szerintem fél évet simán ki tud húzni.  A matricák közt volt két ív aranyszínű csillag is. Ezeket mindig nagyon szerettem. Zsu mondta mindig, hogy ami rózsaszín, vagy csillogós, az Edis is egyben. Van benne igazság, tényleg szeretem az ilyesmiketJ Szóval gondolom ezeket a csillagokat is azoknak adja a tanító néni, akik valamit jól csináltak. És volt egy ív smiley is benne. Mindenféle színű mosolyok. Ezt egy időben mindenkinek osztogattam, ragasztgattuk a kezünkre meg minden ilyen hülyeség. Most a csillagokból és a mosolyokból néhány felkerült a laptopra és onnan mosolyognak rám, akárhányszor odanézek. És tény, hogy akire mosolyognak, az visszamosolyog reflexszerűen. (Mármint többnyire, mert itt Pesten kicsit máshogy működnek az emberek). De a lényeg, hogy rám most sokan mosolyognak, és ez jó érzés.

A harmadik dolog, ami jót tett a közérzetemnek, az a tegnap letöltött, két komoly zenei válogatás album. Mindenféle zenei stílust szeretek, így néha a klasszikusokhoz is kedvet kapok. Megnyugtatnak, ellazítanak, könnyed dallamukkal a gondtalanság érzését keltik. És hogy lehet szomorú az, aki gondtalan? Egyfajta álomvilágba vezetnek. Egy olyan világba, ahol a szépség uralkodik. Gábor szerint én mást sem csinálok egész nap, mint álmodozom. És ez ellenére van. Pedig ez nem is egészen van így. Szeretek álmodozni, ez igaz, de ez nem jelenti, hogy a realitást nem szeretem. Ugyanakkor hiszem, hogy a világot azok mozdítják előre, akik mernek álmodni és nem törődnek bele abba, hogy a mindennapok szürkék és egyhangúak. Igaz, arra figyelni kell, hogy az álmokat ne csak megálmodjuk, de valósítsuk is meg. Nem élek folyamatosan álmokban, de nem is tudnék élni álmok nélkül. Kellenek olyan célok, amikért érdemes küzdeni, amik megérik a fáradságot. Talán többet álmodozok, mint az emberek többsége, de mi rossz van abban? Na, de most is jól elkalandoztam. Tehát a zene…amikor meghallottam az Örömódát, valami nagy boldogság öntötte el a lelkem.

Elgondolkodtam azon, hogy amikor Beethoven megírta, mekkora szenzáció lehetett. Akkoriban az emberek még értékelték a szép dallamokat, a zongorát, a hegedűt, ma meg már a dübörgés a divat. Nem mondom, hogy azt a fajta zenét nem hallgatom meg, mert időszakosan mindig más stílushoz van kedvem, de az biztos, hogy a szépséget számomra a komoly zene képviseli. Egy törékeny világot, olyan nőieset. Na, ez felvitte a hangulatom. Van ilyen a zenével. Amikor csak hallgatja az ember és azon kapja magát, hogy mosolyog és valami boldog érzés önti el a lelkét.

Ami még szokott segíteni, ha szar kedvem van, az az átalakulás. Általában a hajfestés vagy hajvágás szokott a legmegfelelőbb lenni, mert elég drasztikus, de mégis könnyen változtatható. Na, de ezekhez pénz kell. A hajamat is be kellene már festeni, akkora lenövésem van, de egyszerűen most nincs pénz ilyesmire. Majd sulikezdésre…talán. Azon is gondolkodtam, hogy uncsi már a fekete. De mit lehet ebből kihozni? Szivatás nélkül szerintem semmit. Aztán, ha mégis szivatnék, akkor utána a vöröset kéne kipróbálni…olyan még nem voltam. Aztán, ha mégsem tetszene, akkor vissza fekete. Szőke már nem akarok lenni. Na, de tegnap ki akartam hozni a maximumot, amit ingyen ki lehet. Gondoltam, levágom a frufrum olyan féloldalasra. Az ötlet jó volt, de lehet olyasvalakit kellett volna ezzel megvárni, aki ért is hozzá. Mondjuk Marikát. Levágtam. Talán kicsit rövidebb lett, mint kellett volna. És azt a tényt is figyelmen kívül hagytam, hogy száradás után majd fel fog ugrani a hajam. Olyan is lett…mint valami félőrült emós, de majd igazgatom, mert úgy lehet belőle valamit kihozni. Akkor nem csapódik a szemembe.

Szóval jókedv van. Ok nélkül. Vagy kis, apró okok miatt. De nem is érdekel mi az oka, a lényeg, hogy nincsenek könnyek.

Ez nagyon megtetszett: