Hogy miként és miről jutottak eszembe a mesék, fogalmam sincs. Egyszer csak fürdés közben valamelyik Grimm mesére gondoltam (már azt sem tudom melyik volt) és azt mondtam magamnak: 22 éves leszel hamarosan, nem kellene már kinőnöd a mesékből?
Nos, majd azt hiszem külön fogok írni arról, hogy fel kellene-e nőnöm vagy sem, de most térjünk vissza a mesékre.
Sokan úgy gondolják, hogy a mese nem más, mint kisgyerekeknek szánt hazug kép az életről és a világról. Hogy nincs más célja, mint a gyerekeket rózsaszín álomvilágba, burokba rejteni a világ szörnyűségei elől.
De ez egyáltalán nem igaz. Azt hiszem igenis sok benne az életszerűség, némi optimizmussal fűszerezve persze, aminek szintén megvan a maga nyomós oka.
Miért is lennének hazugok a mesék? Vannak benne jók és vannak benne rosszak, mint az életben. A rosszak ártani akarnak a jóknak, mint az életben. Vannak szépek, vannak csúnyák, vannak szegények, vannak gazdagok, akárcsak a valóságban. Az emberekkel történnek jók és történnek rosszak…eddig semmi hazugság.
Talán a mesebeli lények miatt gondolják, hogy a mese hamis képet fest? Meglehet, de tény, hogy a gyerekek jobban felfigyelnek arra, ami varázslatos. De ha jobban belegondolunk, ezek a varázslatok nem is olyan valószerűtlenek. Tekintsük őket szimbólumoknak. Nyilvánvaló, hogy nem léteznek tündérek, de a tündér valós megfelelője lehet mondjuk egy rokon vagy egy kedves barát, aki a lehetetlennek tűnő helyzetekben kisegít. Nem varázserővel, hanem egy kedves szóval, egy olyan szemlélettel, amivel mi nem rendelkezünk, vagy egy őszinte, együtt érző kézfogással. Képes reményt adni, amikor mi nem találunk, és képes utat mutatni, amit mi nem látunk. Ez is lehet varázslat, ez is lehet csoda, mégha nem is varázspálcából jön. De azt hiszem minden mesebeli lénynek megvan a maga szerepe. Ha más nem is, akkor az, hogy kimondjon életigazságokat, vagy viccessé tegye a történetet.
És amit még szoktak kifogásolni, hogy a jó mindig legyőzi a rosszat. És ugye ez az életben nincs mindig így. Ezt én is elismerem. Ugyanakkor azt hiszem, hogy egy gyereknek (és egy felnőttnek is) fontos, hogy el tudja hinni, hogy a világ igenis ilyen. Nem önbecsapás miatt, hanem, hogy legyen miért küzdeni. Ha nem hinném, hogy jó emberként képes vagyok legyőzni a rossz dolgokat, akkor valószínűleg két dolgot tehetnék: vagy beletörődnék, hogy az élet kegyetlen és rossz, és feltehetően nem próbálnék változtatni a sorsomon, vagy pedig elkönyvelném, hogy úgy érek el bármit is az életben, ha gonosz leszek (ami persze nem menne, szóval valószínűleg maradna az első). Úgy érzem, hogy az életben nem lehet elég korán megtanulni az optimizmust. És nem utolsó sorban fontos, hogy a gyerekek jók akarjak lenni, és becsületesek, szorgalmasak. Ha pedig elhiszik, hogy így érvényesülnek a világban (higgyék is el, én is hiszek benne a lelkem mélyén), akkor talán nagyobb késztetést éreznek majd, hogy jó emberré válnak. Ez pedig nem egy megvetendő dolog.
Aki pedig olyan mesékre vágyik, amiben a jó nem nyer mindig, a gonoszak is ugyanolyan esendő emberek, mint a valóságban és a legnagyobb szerelem is lehet viszonzatlan, annak ajánlom figyelmébe Andersen meséit. Rám nagy hatással voltak.
