Azt hiszem, kijelenthetem, hogy vége van a nyárnak. Nem a meleget tekintve, mert az itt változatlanul kínzó, hanem annak tekintetében, hogy hamarosan megkezdődik az iskola. Az általános és középiskolásoknak, ha jól tudom, kedden. Hogy én mennyire utáltam a nem hétfőre eső iskolakezdést. Nem is tudom miért, de azt hiszem számomra egyértelmű volt, hogy egy olyan nagy horderejű dolog, mint a tanévkezdés csakis egy olyan- talán kevésbé nagy horderejű- napon kezdődhet, mint a hét első napja. De semmiképp sem kedd vagy szerda és hasonlók. Régen egyébként már feszült izgalomban voltam ilyentájt.
Azt hiszem a tankönyvek megvásárlásától éreztem, hogy vége a szünetnek. Hogy elkezdődik a suli. Hogy újra látom a barátokat és a kevésbé barátokat, szóval mindenkit. Pedig a tankönyvvásár kifejezetten utálatos egy dolog volt. Az általános iskolában még szerettem. Elég régen volt, tekintve, hogy a hetedik osztályt már a gimiben kezdtem, de ha jól emlékszem, akkor ott a tanév első napján adták ki a könyveket, amit ugyan kínszenvedés volt hazacipelni, de még mindig jobb volt, mint a középiskolában. Ott ugyanis évfolyamokra volt osztva, hogy melyik napon lehet menni a könyvekért és hatalmas sor kígyózott a suli garázsa előtt (azt hiszem garázs volt). Egy ideig persze jó volt, mert rengeteg megbeszélnivaló volt, de mindenkiben ott élt még a nyári hangulat. A suliban, sokszor több órát állni sorba a könyvekért, nem éppen a legjobb nyárvégi program volt. Mindenki sietett, fáradt lett és éhes, a meleg pedig senkire sem volt jótékony hatással. Sokan már a türelmük végét jártak, mások tolakodtak. Én igyekeztem belenyugodni, hogy ez van, ez a nap ilyen, egy évben egyszer ki lehet bírni. Aztán persze megkaptam a könyveim, és semmivel sem volt könnyebb, mint az általános iskolában. Ha éppen nem volt sok könyvem, akkor azok súlyban bepótolták a hiányt, és több kilónyi könyvvel megrakodva igyekeztem haza. Egyik szemem sírt, a másik pedig nevetett, amikor közölték, hogy néhány könyv még nem jött meg. Örültem, hogy kevesebb a cipelnivaló, de nem lelkesített különösebben, hogy ez nekem év elején még plusz utánajárást fog jelenteni. Ha az egész évfolyamnak nem jött meg, az persze más. Akkor mindig volt egy vállalkozó szellemű, aki ezt intézte. Ha csak néhány darabbal jött kevesebb, akkor mehettem kérdezgetni minden nap, hogy ugyan megvan-e már.
De ami mindig öröm volt, hogy hazaérve végignéztem az összes könyvet. Talán a könyvek lapozgatása, noha nyilván nem érdekelt különösebben, hogy mi van bennük, kicsit közelebb hozta az első napot a suliban. Általános iskolában még szerettem ezeket a könyveket. Színesek voltak és az nekem mindig tetszett. Később már nem tudtak érdekelni a fizika, kémia, földrajz könyvek. Egy volt, amit mindig szeretettel lapozgattam, az irodalom könyv. De ha valamelyik nem is érdekelt, azt is imádtam szagolgatni és lapozni. Szerettem, ahogy a friss, még kinyitatlan könyv lapjai mereven mozognak, hogy nincsenek betörve, pillanatok alatt becsukódnak, ha elengedem a lapokat. Mintha csak azt akarnák mondani: Ráérsz még ezzel, még élvezd, ami a nyárból maradt! És az új könyvek illata. Na jó, azt kifejezetten büdösnek találtam, de mégis jó érzések fogtak el. Tudtam, hogy ez a könyv csak az enyém, egy évig állandó társam lesz (vagyis év elején mindig ez volt a terv) és hogy egyet jelent az iskolával, az iskola pedig a barátaimmal.
Az első napok mindig jól teltek. Általános iskolában az első hét mindig laza volt. A tanárok tudták, hogy kell némi átmenet a nyár és az iskola világa között. Nem lehet csak úgy belerázódni. Minden tanár a nyári élményekről kérdezett, ismerkedtünk a tankönyvekkel, az éves tananyaggal. Az első héten nem kellett tanulni, ez egyértelmű volt.
Gimiben főleg az első év volt jó. Amikor hetedikes lettem, teljesen új osztályba kerültem. Mindenki idegen volt mások számára, persze voltak 2-4 fős csoportok, akik ismerték egymást a korábbi iskolájukból, de az osztály még nem osztály volt, csak egymásnak idegen emberek csoportja. A tanároknak is idegenek voltunk. Minden óra azzal telt, hogy mindenki bemutatkozott. Ezzel az első hét el is telt, nem csináltunk semmi különöset. Nem szerettem ugyan, hogy sokadszorra mondom el magamról ugyanazt a 4-5 mondatot, amit minden bizonnyal az osztálytársak is untak már, hiszen mi mindannyiszor végighallgattuk a bemutatkozásokat, de a tanároknak nyilván még új volt, és mindenki szívesebben töltötte ezzel az időt, mint tanulással. Az utána következő hetekben sem volt olyan nagy a szigor. Persze tanulni már kellett, és beindultak a felelések, mégis azokban a hetekben fontosabb volt egymás és a tanárok meg-és kiismerése, mint a könyvek buzgó olvasása.
Majd két év múlva új osztályba mentem. Hogy miért, annak több oka is van. Tömören annyi, hogy nem szerettem azt az osztályt, nem tudtam igazán beilleszkedni. Sok volt a sznob és én soha nem rajongtam értük. Pár barátommal átmentünk az akkor induló elsős osztályba, és ott újra átéltük az ismerkedős, bemutatkozós heteket. És megtaláltam a helyem is.
A főiskola kicsit más volt. Nagyobb volt az izgatottság, de az idegesség is. Ha a középiskolában rossz volt egy napom, akkor legkésőbb délután 3-kor hazaértem és otthon kárpótoltam magam a rossz délelőttért. De a főiskolán tudtam, hogy haza csak pénteken mehetek, és addig bármi van, azt nekem kell megoldanom, egyedül. Az első hetek nem voltak a legjobbak. Voltak ugyan páran, akiket ismertem már a gólyatáborból, de az addigi iskoláimmal ellentétben, egyetlen ember sem volt, aki a barátom lett volna. Egyetlen ózdiként mindenki idegen volt és megnehezítette a dolgom, hogy a kollégiumban sem volt még szobatársam. Folyton arra gondoltam, hogy legalább egyetlen ember lenne a régi osztályomból, vagy csak a régi sulimból. Az sem lett volna baj, ha előzőleg nem lettünk volna barátok, de mint két ózdi a nagy fővárosban, egymásba kapaszkodhattunk volna. Persze, meglehet, hogy nem így lett volna, de ezt akkor így képzeltem. Kétségbeesésemben és unalmamban folyton egy régi barátnőmmel lógtam, vagy pedig Vele, aki akkoriban legfőbb támaszom és életem legnagyobb boldogsága volt. De rá nem számíthattam. Akkor lökött el magától, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, hogy valaki szeressen.
Aztán persze ez is megoldódott, mint minden. Megjött a szobatársam, megszerettem. Közelebb kerültem néhány emberhez a suliban, már nem unatkoztam, nem voltam magányos.
A mostani tanévkezdést is izgatottan várom. Ez lesz a harmadik évem a főiskolán, sok meglepetésre, nagy újdonságokra nem számítok. Évnyitóra nem tervezek menni. Nem sok értelme van, azt hiszem a tavalyin sem voltam ott. Az elsősön persze megjelentem. Azért is, mert hozzá voltam szokva, hogy addigi iskoláimban kötelező volt a megjelenés. És azért is, mert akkor már a koliban laktam, és az évnyitó helyszínétől egy emelet választott el. Tavaly nem akartam emiatt korábban feljönni Pestre, most meg bérletem nincs. Igen, ez csak kifogás, hiszen közlekedni bérlet nélkül is lehetséges, ha nem is éppen tisztességes, de kedvem sincs.
Itt tankönyvvásár nincs. Szerencsére. Az elmúlt két évben nem is vettem meg sok könyvet. Igaz, a tanulást sem vittem túlzásba. Régebben ilyenkor már buzgón jártam a Tescot és vettem meg a tanszereket. A főiskolán az sem kell. Toll meg papír legyen, ennyi a lényeg. Tavaly vettem egy mappát, azzal elleszek idén is. Esetleg lapokat veszek, vagy néhány füzetet. Most jegyzetelni fogok, jó jegyek kellenek. Tollakat is veszek még, mert tollfüggő vagyok. Abból sosem lehet elég. A tavalyi cuccaim mind jók. A tolltartóm tökéletes és annyira Edis, szóval nem kell új. Semmiből sem kell új. Pedig én élveztem ezeket a vásárlásokat régen. Minden évben legalább 10 füzet. Már a suli előtt ráírkáltam, hogy melyik milyen füzet lesz. A belsejébe mindegyiknek egy idézetet írtam, ami az adott tárgyhoz kapcsolódó érzelmeimet tükrözi. A tankönyvekkel ugyanígy. Itt ilyen nincs. Se tankönyv, se füzet, se idézetek, bár érzelmek akadnak. Főleg ellenérzések.
Hétfőtől lehet beiratkozni. Remélem zökkenőmentesen. Elsőben a beiratkozással nem volt gond, személyesen kellett, papírokat kitöltve. Az a hülyének is megy. Tavaly már nem volt ilyen egyszerű, ugyanis az ETR szerint nem volt elég kreditem az előző félévben (nyilván technikai hiba volt és nem nálam volt kredithiány). A lényeg, hogy kénytelen voltam telefonon megejteni a beiratkozást. Idén remélem nem lesz ilyen gond.
