Azt hiszem, érzem a boldogság illatát. Hogy milyen illata van? Én úgy érzem, hogy olyan, mint a tavasz. Olyan, mint amikor az ember kiáll egy tavaszi reggelen az udvarra és beleszagol a levegőbe. A levegő friss, és szinte az egész testét átjárja. Nincs túl meleg, de már hideg sem. A napsugarak az egész lelkét beragyogják. Ilyesmit érzek most én is.

Nem történt semmi különös, ami ezt kiváltotta, semmi szokatlan. Egyszerűen csak kis apróságok ragyogtatják be a lelkemet. 

Például az, hogy érzem a hideget reggelente. Tudom, ez most furán hangzik, mert a hideget senki nem szereti. Én viszont minden hűvös fuvallatban érzem a tél közeledtét. November közepe van, már nincs három hét adventig. Utána pedig nagyon hamar eljön a karácsony is. Anyutól kaptam egy új kabátot. Elég meleg, szóval a hideg már nem gond. Az advent pedig már maga a csoda. Mivel egy éven át várom a karácsonyt, nem esik jól, hogy maga az ünnep három nap alatt lemegy. Szeretem megtoldani az adventtel is. Nekem már az is ünnep.

Másik boldogságom az, hogy az internetnek hála már nem vagyok magányos. Mindig ismerkedem valakivel, beszélgetek. Tudom, ez nem olyan, mintha személyesen találkoznék valakivel, de annyira jó. Mindig új emberek vesznek körül, és még csak ki sem kell mozdulnom a melegből és a biztonságot nyújtó falak közül. Az egész világ itt van velem. És jövő héttől már otthon is lesz internet, szóval semmi akadálya annak, hogy teljesen és végérvényesen netfüggő legyek. Ez nem rossz, szerintem. Nem érzem, hogy káromra lenne. És most ez tesz boldoggá. Lehet-e valami rossz, ami képes elérni azt, hogy boldog legyek?

Ezen kívül végre úgy érzem, hogy megtaláltam a helyem a koliban is. Sokáig tartott, majdnem másfél évig. Na de jobb későn, mint soha. Ez azt hiszem Évinek köszönhető, akivel mostanában elég sok időt töltök. A szomszéd szobában lakik, és meg tudom vele beszélni a dolgaimat. Ő meg imád beszélni, szóval, amikor egyszerűen nem akarok beszélni semmiről, csak hallgatni, ő akkor is ott van. Megtöri a magány okozta monotóniát, és segít, hogy ne készüljek ki idegileg. 

A közelgő reggaeton buli is örömmel tölt el. Igaz, még jegyet sem tetettem el, de majd jövő héten elintézem. Pont a szülinapomon lesz. A 21. szülinapomon. Néha kicsit elszomorít, hogy velem is rohan az idő, és a tudat, hogy én sem leszek fiatalabb, csak öregebb. Azt hiszem, valami számvetést kéne csinálnom. Átgondolni hol tartottam egy éve, és hol tartok most. Nem hiszem, hogy rosszabb lettem, azt sem hogy jobb. Mégis változtam. Apró változások. Sokat tanultam, amióta idejárok. Főleg magamról. A képességeimről, az önbizalomról. Igen, az önbizalomhiányom az egyik leggyengébb pontom. Nem múlt e még, de azt érzem, hogy haladok. Minden nappal többet tudok meg magamról, és a saját értékeimről, már nem érzem magam haszontalannak. Ebben nagy szerepük van azoknak, akik szeretettel vesznek körül, és éreztetik, hogy szükség van rám. Ez az egyik legjobb érzés, ami mostanában bennem van.

Sikerélményem is van. Most több is. Főleg a verseim miatt. Az egyik internetes oldalon fent lesz majd egy. Ez nagyon jó érzéssel tölt el. Sosem tartottam jónak a verseimet. Ragaszkodtam hozzájuk, szerettem őket, de nem hittem, hogy azok is értékelhetik őket, akiknek igazából nem jelentenek semmit. Aztán majd elválik, hogy tetszik-e másoknak. Mert a kommentelők nem kímélik az embert. Egy másik versekkel kapcsolatok boldogság a hercegnős blog kapcsán ért. Vannak, akik rendszeresen olvasták az ottani verseket. Aztán én abbahagytam az írást. 17 rész után már nem tudtam kihozni belőle semmit. Aztán ősszel elkezdtem felrakni különálló verseket. De gondoltam a kutya sem nézi már. Tévedtem. Megint ráakadtak (hála az anime képeknek). És csupa szépet kommentelnek hozzá. Ez erőt ad. Megmutatja, hogy miért is érdemes csinálni ezt az egészet.

A kapcsolataim is rendeződtek. Mostanra elértem oda, hogy nem táplálok haragot senki iránt.  Hamarabb engedem közelebb magamhoz az embereket. Minden a helyére állt. Akit eddig próbáltam dühből ellökni magamtól, azt most a kellő közelségben tartom. Annyira közel, hogy ez még ne legyen terhes egyikőnk számára sem, de csak annyira távol, hogy, ne tűnjön el teljesen az életemből. Barátot csináltam belőle. Most tényleg, nem csak úgy elméletileg. És azt, akit olyan szorosan akartam magam mellett érezni, hogy szinte már megfulladt tőle, őt elengedtem. És meglepett, hogy nem is akar elmenni. Hogy igazi barátság van köztünk. Ez a legjobb, ami történhetett. Mert őt soha nem akarom elveszíteni. Már csak az emlékek miatt sem. Szükségem van az ő emlékére. Arra az emlékre, ami minden más kapcsolatot átértelmezett, és ezután is át fog. Az igazi szerelem emléke.

S bár most a szerelem elkerül, (vagy én kerülöm őt) mégis úgy érzem, hogy boldog vagyok. Legalábbis itt és most. Bármennyire is vágyom arra, hogy valaki szeressen, most nem ez a legfontosabb. Ez egy olyan nap, amikor mindennél jobban szeretném magamat szeretni.

Furcsa érzések kavarognak bennem. Nem is furcsák, ellentétesek. Egyik percben szétvet a nagy boldogság (minden ok nélkül), máskor meg sírni tudnék. Van, hogy valóban sírok is. Aztán elmúlik, mint a nyári zápor. Jön és megy.

Furcsa hiányérzet kínoz. Nem tudom mi hiányzik, de nagyon rossz nélküle. Mi lehet az a hiányzódolog?És miért nem érzem magam teljesnek addig, amíg meg nem találom? Mintha egy puzzle lennék, ami mármajdnem kész van, de 1-2 fontos eleme még nem lenne a helyén. Egy időben azt hittem, hogy egy gyerek hiányzik, de mára már tudom, hogy nem. Talán egy pasira lenne szükségem? Mint mindig. Vágyom arra, hogy szeressenek, és vágyom arra, hogy én is szerethessek. 

Furcsa az is, hogy bár mindenképpen szeretnék egy pasit találni, aki rendes és ugyanazt akarja, amit én, mégis minden kínálkozó alkalmat kihagyok. Nem megyek el randizni, nem beszélgetek a srácokkal még msnen sem. Csak úgy néha odavetek egy igent, vagy egy nemet. Nem értem, hogy miért. Talán nem is igazán akarom ezt az egészet? Lehet, hogy belefásultam? Kiégtem érzelmileg?

Furcsa, de magányos vagyok és mégis kerülöm az embereket.Hiányoznak, de nem akarok velük lenni. Valami nagy ellentét feszült bennem. Olyan ellentét, amit nem tudom, hogy feloldok-e a közeljövőben...

A hercegnő lecsukott szemhéján felragyogott az ablakokon beáradó napsugár. Szeme megremegett, majd lassan kinyílt. A fényre érzékeny hercegnő erőtlenül hunyorgott. Megdörzsölte szemeit, majd megpróbált felállni. Képtelen volt. Lábai nem bírták megtartani testét. Összerogyott. 

Lábait nézte, melyet sebek borítottak. Fájdalmat érzett. Hasító fájdalmat. Bokáját lánc dörzsölte véresre. Szemével végigkövette a lánc útját, majd észrevette, hogy az ablak rácsaihoz van kötözve. Nem mozdulhat innen, nem is tudna. És nem is tudna hová menni. Nem tudja mióta raboskodik itt, azt sem hogy hol van, és azt sem hogy ki hozta ide.

Elkúszott az ablakig, és megpróbálta leszedni magáról a láncot. Nem bírta. Túl gyenge volt.

Leroskadt és sírni kezdett. Haragudott mindenkire, haragudott a világra, és haragudott saját magára is. Nem tudta kit hibáztasson, nem tudta ki a felelős azért, ami vele történt.

Keserves sírására madarak gyűltek az ablakpárkányra. Szomorkodva nézték a hercegnőt. Az egyikük szólni akart, de a többiek nem engedték neki.

Már nagyon szeretnék egy pasit. Tudom, nem szabad erőltetni, majd jön, ha jön, de már vágyom rá, hogy legyen valakim.

Mármint a napok. Az utóbbi kettő nagyon gyorsan eltelt. És roppant nagy energiákat emésztett fel. 

Tegnap itt járt anyukám. Igazából apu miatt jött fel, nem pedig kirándulási céllal, de ha már itt volt, hát csináltunk egy csajos napot. Én profi idegenvezetőként kalauzoltam, újra és újra rossz járműre szállva fel. De lazán vette, napijegye volt, nem számított mire és hányszor szállunk.

Elmentünk a Westendbe. A kis tündérkém, még nem igazán járt itt. (Meg másik plázában sem.) Tetszett neki. Főleg a vízesés (nekem is az a szívem csücske).

Kajáltunk is, ahogy megbeszéltük. Valami olyat akartunk, amit még eddig sosem, vagy amit nem eszünk minden nap. Én rákot ettem (az valami csodálatos). Ő meg lazacot. Bár nem mintha halat nem ehetne mindig, de ez van. Degeszre ettük magunkat. Annyira, hogy meg sem bírtunk mozdulni.

De anyu felajánlotta, hogy vesz egy kabátot, menjünk ki a piacra. Még egy gyors shake, aztán irány a Józsefváros. 

A lábunk már majd leszakadt, mire végeztünk. De lett egy új kabátom és egy új táskám.

Aztán anyuci hazament, én meg fáradtan rogytam le az ágyra.

A mai nap meg...hát fárasztó, de roppant kellemes. Annyira kellemes, hogy úgy éreztem fel kell magamnak jegyeznem (ha csak említés szintjén is) és annyira fárasztó, hogy még részletezni sincs energiám.

Most azt hiszem alszok egy nagyot. Holnap még suli, aztán irány haza. Három óra zötykölődés. És a hétvégi nagy pihenés.

Mármint a napok. Az utolsó kettő nagyon gyorsan.

Tegnap itt volt anyu. Igazi csajos napot tartottunk.

Igazából apu miatt jött fel, mert neki hozott pénzt. És ha már itt járt, akkor velem töltötte a napot. Elmentünk a Westendbe. Nem minden baki nélkül. Ugyanis az ellenkező irányba indultunk el. Na ,de semmi baj, leszállás, majd fel a másikra. Aztán nyomás a pláza. A kis tündérkém, még nem igazán járt itt. (Meg másik plázában sem.) Tetszett neki. Főleg a vízesés (nekem is az a szívem csücske).

Kajáltunk is, ahogy megbeszéltük. Valami olyat akartunk, amit még eddig sosem, vagy amit nem eszünk minden nap. 

21 éves vagyok. Mindenki azt mondja, hogy túl fiatal ahhoz, hogy gyerekre vágyjak. De én most ezt érzem. Azt, hogy valami nagyon hiányzik az életemből. És hogy ez egy kisbaba.

Nem tudom mi van most velem. Eddig is voltak rossz napjaim, mint másnak is vannak. Éreztem már úgy, hogy padlón vagyok. De ez most más.

Egyszerűen nincs kedvem semmihez. Ha sok ember van körülöttem, akkor zavarnak, egyedüllétre vágyom. Ha egyedül vagyok, úgy érzem, hogy megöl a magány. Nem jó sehogy.

A bőrömben sem érzem jól magam. A mai egy tipikusan olyan reggel volt, amikor nem akartam felöltözni sem. Nem akartam magam kényelmetlen cuccokba erőszakolni, de a pizsit sem éreztem kényelmesnek. Annyi mindent szeretnék csinálni, de valahogy mindentől elmegy a kedvem. Már a gondolat is kikészít, hogy kell csinálnom valamit. 

Semmit nem akarok csinálni. De ezt olyan szinten, hogy még gondolkodni sem, vagy csak feküdni mozdulatlanul. Most ehhez sincs kedvem. 

Szeretnék eltűnni. Egy kis időre. Megszűnni. Mondjuk a mai napra. Nem akarom, hogy lássanak, és én sem akarok látni senkit. 

Unok mindent. Éjjel még jó volt. Aludtam, álmodtam. Most ez sem megy. Napközben nem tudok aludni. Az is fáraszt, és attól még lustának is érzem magam, ami még egy pofon az önbecsülésemnek. Az nem hiányzik.

Szóval most aztán tehetetlen vagyok. Nem tudom, mi történik velem...

Megfagy a szív, ha nem tud szeretni.

Megfagy a szív, s tovább nem él.

És életben csak úgy maradhat,

Ha mindig hisz, és mindig remél.

Ha mindig bízik abban, hogy lesz jobb.

Bízik benne, hogy szép is lehet.

Elhiszi azt, hogy mindig van remény.

És ha remél, az csodát tehet.

S akkor a sors már nem szólhat közbe,

Hisz a reménység mindent legyűr.

Akkor az élet napfényben úszik,

S nincs veled Ő, de kisebb az űr.

Száz éves álom. Erre vágyom most. 

Az alvás, ami eddig nem jelentett számomra különösebb örömet, sőt elpazarolt időnek éreztem, most hirtelen elsődleges lett az életemben. 

Az alvás, az álom menekülés. Olyankor itt hagyhatom ezt a pocsék világot, és elmenekülhetek egy szebb helyre. Egy helyre, ahol nincs bánat. Egy helyre, ahol boldog lehetek. Egy helyre, ahol mindent megkaphatok.

Álmok, amik reményt nyújtanak. Reményt, ami a valóságban nem létezik.

Épp ezért nem akarok felébredni. Azokban az édes, és csodálatosan boldog álmokban szeretnék létezni. Tündérek közt, a szerelmemmel, a családommal, ahol mindig ragyog a nap. Ahol minden jó, mert jó a vége. Álmodni akarok, amíg világ a világ.

Vagy addig, amíg nem jön el a herceg, mint Csipkerózsikáért, hogy megmutassa nekem, van világ, ami még az álmoktól is szebb.

A búcsú sokszor csak kis időre szól. Hetekre, hónapokra. Talán évekre. De van búcsú, melyet nem követ több találkozás, mely után a felek nem hívják fel egymást többé telefonon, és nem írnak egymásnak e-maileket. Nem öntik szavakba azt a hiányérzetet, amit a másik távolléte okoz nekik. Nem sírnak, nem érzelgősködnek. Csak köszönnek, vagy még azt sem, és mennek tovább.

Vannak ilyen elválások is. Az ilyen nem is elválás. Az ilyen emberek nem kapcsolódnak egymáshoz igazán. Csak pillanatokig keresztezték egymás útját, majd mennek tovább, anélkül, hogy bármit is hátra kellene hagyniuk.

Ez csak akkor kellemetlen, ha az egyik fél kötődik, a másik viszont nem. Ha a búcsúzás csak egy embernek fontos, és a másik jobbnak látja, ha egyetlen szó nélkül lelép. Miért teszi? Talán, mert fél elmondani, hogy ennyi volt. Hogy minden, amit mondott a barátságról, a szeretetről és a bizalomról, az számára nem jelentett semmit. Üres szavak voltak, jelentés nélkül. Mert azt hiszi, hogy a másik nem fogadná higgadtan a búcsúzás tényét. Hogy talán sírna is. Vagy azért, mert alapból nem számít neki, hogy a másik mit gondol, csak megy és vissza sem néz. Nem érdekli kit, hányszor és milyen mélyen sebez meg.

Ő elérte a céljait. Ő már nem vár semmit. Neki már nincs dolga velem.

És az a legjobb, ha a másik ezt tudomásul veszi. Ha nem sír, nem dühöng, nem vádol senkit. Főleg, ha már az elején is tudta, hogy a történet így fog végződni. Nincs kit hibáztatni, csak beletörődni, és eltépni minden szálat.

Mostanában rászoktam az éjszakai mászkálásra. Nem bulizni járok, vagy ilyenek (bár úgy lenne). Az egész két hete kezdődött, amikor Évivel beszélgettünk, hogy milyen éhesek vagyunk, és hogy pizzát kéne enni. A legjobb lett volna rendelni, és akkor minden oké, de sajna ez a pizzázhatnék 11körül tört ránk. Olyankor pizzát már nem hoznak ki. Mármint hoznak, de súlyos pénzeket kell fizetni a kiszállításért.Majdnem annyit, mint maga a pizza. Na az úgy meg nem jó játék.

Nyavajogtunk egy sort, elég hosszasan, és talán kicsit idegesítően. Ez a "Jajj, úgy ennék pizzát" "miért nem hozzák ki?" "el kéne menni és ott megenni" "olyan lusta vagyok" "de akkoris pizzát akarok enni". Szóval ment a hiszti ezerrel a számtech terem néma csendjét megtörve. Aztán jött az elhatározás, hogy ha már nincs friss pizza, akkor megteszi a mirelit is. De mi van ilyenkor még nyitva? Hát a Tesco (ami amúgyis szívügyem). Hát volt vagy fél 12. Hogy menjünk oda? Buszok már nem mennek, meg úgy alapból szinte semmi. Akkor legyen Arena pláza, és menjünk gyalog. Az is lett belőle, egy könnyű kis éjjeli séta.

Mikor odaértünk, elkezdtünk válogatni. Aztán a mikrofonba bemondták, hogy három perc múlva zár a kassza. Sietni kellett, és bedobni az elsőt, ami a kezünkbe akadt. Hawaii pizzát vettünk. És ismétlem, mindezt éjfélkor. Mira hazaértünk, volt vagy fél egy, aztán még pizzasütés, meg beszélgetős vacsi. 

Ezt akkor betudtam egyszeri alkalomnak. Gondoltam, spontán ötlet volt, elmúlt, de mostantól korán fogok lefeküdni.

Aztán jött a múlt vasárnap. A szitu kb ugyanaz. Csak most pizza helyett hamburger, és Évi helyett Brigi. Nyávogás és sok gondolkodás nélkül. "Menjünk a mekibe!" "Ok, 10 perc és átöltözöm, az én szobámban tali, ha te is kész vagy." Aztán indulás. Azt hittük az Oktogonig megyünk, mert ott van non stop McDonald's.

Ugye busz megint nincs, gyalog kellett menni a Blahára. Nagyba megyünk a Népszínházon, amikor egy kocsi lefékez. "Figyeld meg, ez miattunk állt meg!"-mondta Brigi. "Ááá. dehogyis"-mondom naivan. Mire a pasi visszatolat hozzánk, és megkérdezi, hová megyünk. Elhűltem. Arra gondoltam, hogy basszus, ennyire nem ismerem az embereket? És győzködött minket, hogy majd ő elvisz. Hát mondanom sem kell, hogy nem mentünk vele.

Ez is lezajlott. De tegnap megismétlődött. Újra meki, éjszakai zabálás, aztán beszélgetés hajnali négyig. Valahogy kezdek hozzászokni az egyre későbbi lefekvéshez.

De ebből már lassan elég, mert nem lesz jó vége. Napközben hulla fáradt vagyok, alszok délután, mint egy kis baba. Éjszaka meg megint nem tudok elaludni.

Az utolsó bejegyzés megírása közben elkapott a nosztalgia lavina, és most már túl vagyok a játékok okozta kellemes emlékeken. Most a régi kedves filmjeim és rajzfilmjeim.

Az első kedvenc filmem, amire emlékszem (és családi elbeszélések is ezt erősítik) a Grease volt. Abból is a kedvenc jelenetem az volt, amikor Rizzo az ágyon táncikálva gúnyolja Sandyt (Look at me I'm Sandra Dee). Anyu azt állítja (én meg elhiszem, mert sosem voltam teljesen százas), hogy már néhány évesen is az ágyon ugrálva próbáltam őt utánozni, miközben valami halandzsa szöveggel helyettesítettem az eredetit. Ijesztő lehetett.

Aztán jött a Csárdás királynő. Szintén a zene fogott meg benne, meg a cuki kis szoknyák, amik tánc közben úgy pörögtek, hogy csak na. Mint, amikor általános iskolában az volt a menő, akinek pörgősebb rakott szoknyája volt. Na, én már 3-4 éves koromban is odavoltam az ilyesmiért. Egyébként ez a két film máig a kedvenceim közé tartozik. Pont, hogy a szép emlékek miatt.

Aztán jött az Egri csillagok és a Az aranyember. Abban a szerelmi szál fogott meg, és a tisztalelkű, ártatlan hősnők. Olyanok voltak, mint a tündérek. Különösen Noémi. Nagyon gyerekként nem szívesen néztem olyan filmet, amiben nem volt valami romantika.

És akkor jött két film, ami talán nem annyira gyereknek való, de én szerettem őket.

Az egyiknek az volt a címe, hogy Meghalok érted. Elég szar volt a szinkronja, meg a felvétel sem volt éppen jó. Címre olyannak tűnik, mint egy romantikus film, és van is benne romantika bőven. De ez igazából egy vámpíros film. Én meg olyan kicsi voltam, hogy nem is nagyon értettem néhol. Lehettem vagy 8éves, amikor először láttam. Virágékkal néztük. Tetszett nekik, de a nyakelvágós, hullafelébredős részeknél kiszaladtak. Én meg néztem. Bár akkor még azt sem tudtam, hogy mi a különbség a vérszívás és az egyszerű nyakkiszívás között, és nem értettem, hogy az a szemét vámpír miért harapja meg a szerelmét. Gondoltam mind egyformák. Anyu meg nem nagyon magyarázta el a különbséget, nem is igen akarta.

A másik a Hentesbárd volt. Na ez pont az, aminek hangzik. Pszichopata férfi öli az olyan nőket, akik házasodni készülnek. Hogy miért, az kiderül a filmből, de már nem igazán emlékszem rá. Aztán megöli a feleségét is, az meg meghal ugyan, de nem nyugszik és visszajön, mint szellem. Először mindenki látja, csak a férje nem. A végén meg fordítva. Iszonyú idegesítő szonkronhangja volt a nőnek. Ijesztő. Igazi szellemes hang. Meg a zene...Nem is tudom hogy bírtam végignézni annyi idősen. Nem tudom hány éves voltam pontosan, de akkortájt ment az Oroszlánkirály.

Aztán jöttek a mesék. Ekkor még nem a Disney-t nyomattam. Inkább két anime mese volt a kedvenc, amiről nem is tudtam még akkor hogy anime. A legkedvesebb A kis hableány volt. Az igazi, az Andersenes. De erről már biztos írtam párszázszor. Mert imáááádom!!! Gyönyörű a rajz, gyönyörű a zene, a sztori meg fantasztikus. Kicsit eltér az eredeti történettől. Tényleg csak kicsit. Azt hiszem annyiban, hogy az Andersen mese végén a királyfi nem ébred fel, és nem jön rá, hogy ki mentette meg az életét. Az animében igen.

Aztán a Hattyúk tava. A történet ugye adott. Van egy gyönyörű lány, akit hattyúvá változtattak. Esténként visszaváltozik. A királyfi beleszeret. A gonosz varázsló, és még gonoszabb lánya meg azon mesterkedik, hogy a királyfi a hattyú Odette helyett a gonosz Odillt vegye el.Egyébként szerintem Odill is szép. A vége meg ugye happy.

Aztán szerettem még a rajzfilmsorozatokat. A Disney-ket leginkább. Akkor vasárnap délután adták őket. Pontosan 16:00-tól. Addigra mindig megfürödtünk és már ágyból néztük a mesét. Nem aludtunk még vagy ilyenek, de ez akkor olyan hagyomány volt. A pihe-puha és jó meleg takaró alól. Jó is az, amikor kijön az emeber a fürdőkádból.

Ekkor olyan rajzfilmeket adtak, mint a Balu kapitány kalandjai, a Gumimacik, a Csipet csapat vagy a Kacsamesék. Imádtam őket. Már a főcímdalt is. Némelyiknek a zenéje telefonon is megvan, de ez titok, mert most már ultraciki. Ezeket a rajzfilmeket egyébként ma is szívesen nézném. Már csak a nosztalgia kedvéért is.

Mónikának múltkor adtam egy nagy fejű cicát. Teljesen instabil, pont a nagy feje miatt. A Kinder tojásban leltem kb. három hete. Hát, Mónikának nem tetszik. Mint kiderült, kiskorában sem rajongott a Kinder figurákért. Én mániákusan gyűjtöttem őket. És ezzel nem voltam egyedül.

Tesómmal már egész sereg Kinderes játékunk volt. Én csak a kézzel festett figurákat szerettem, az összerakósakat nem. Azok többnyire autók, meg egyéb fiús cuccok voltak.

Emlékszem tesóm minden húsvétkor kapott Kinder tojásokat. Nem sokat, mert drágább volt, mint a közönséges csoki tojás, és a felnőttek sosem értették, hogy nem a csoki a lényeg a tojásban, hanem a játék. 

Gyűjtöttünk, cserélgettünk, játszottunk velük. Volt olyan figura, amiből már egy csomó volt, és még elcserélni sem lehetett, mert másnak is milliószor volt meg ugyanaz. Én meg hülyegyerekként azt játszottam, hogy amiből kettő van, azok ikrek. Basszus, senki nem szólt rám, hogy nem vagyok komplett!

Az iskolai bazárban is nagy volt a kereslet a figurákra, mindenki a gyűjteményét akarta bővíteni, és tök jó érzés volt, ha valakinek összegyűlt egy teljes sorozat. Meg számolgattuk, hogy kinek mennyi van. Most megvallom, hogy egyszer szégyen szemre elcsórtam egyet az egyik ismerősömtől. Sehogy nem tudtam ráakadni arra a darabra, neki meg pont megvolt. De megbántam, és másnap visszaadtam neki. Azt hazudtam, hogy elvesztette, én meg megtaláltam.

Már nem nagyon emlékszem, hogy milyen figurák voltak, de néhányra még igen. Azt hiszem, nekem oroszlánokból, vízilovakból, krokodilokból meg elefántokból volt sok. Volt valami törpés is, de az kicsit már homályba vész. Aztán jöttek a pingvinek, krokodilok, meg delfinek, amikből nekem már nem volt sok. És az utolsó, ami nekem volt, az az ufós. Azt hiszem akkor nőttem ki belőle.

És ahogy keresgéltem Kinderes képek után ráakadtam egy fórumra, ahol régi játékokról volt szó. Vagyis konkrétan süti babát keresett valaki. Nekem olyanom is volt. Igaz, csak egy darab, és nem is nagyon emlékszem, hogy rózsaszín, vagy lila. (De inkább a rózsaszínre emlékszem.) Ez egy tök ari baba volt, aminek a szoknyája gumiból volt és ki lehetett fordítani. A kalapját pedig rá kellett tenni, és olyan volt, mint egy muffin, vagy ilyesmi. Emellett pedig fini gyümölcsillata volt. 

Ez volt az én süti babám. (Bár én úgy emlékeztem, hogy sötétbarna haja volt, de a meggyre határozottan emlékszem, és ő a meggyes baba)

Szegényke eltűnt. De előtte már kissé leharcolt volt. Megviselte a túlzott szeretetem. Annyit játszottam vele, meg ki-be forgattam, hogy végül azt hiszem a szoknyája kicsit szakadozni kezdett. A kalapja elveszett. Pedig análkül szart sem ért. A fésű pedig...Az sokáig megvolt. Még a babát is túlélte. Később kineveztem Barbie fésűnek. Majd a Barbiekkal együtt veszett el.

És szintén keresgélve akadtam rá egy régi kedves játékra, amit szintén gyűjtöttünk. Ezt nem is tudom elfelejteni, gyakran eszembe jut manapság is. Ez volt a Magic Baba. Csomagban lehetett kapni, ha jól emlékszem volt hozzá rágó is, de nem vagyok benne biztos. Lehet az is, hogy csak nekünk adott hozzá rágót a boltos néni. Nem tudom már. De az biztos, hogy óvodába menet sokszor vettünk egyet-egyet. Minden csomagban más volt, és nem lehetett tudni, hogy mi. Bár azért meg-megtapogattuk, hátha érzünk valamit, de én többnyire nem éreztem. Rá kellett hát bíznom magam a vak szerencsére, és beletörődni abba, hogy tulajdonképpen mindegyik aranyos. A legaranyosabbak azonban nem a babák voltak, hanem az állatkák.Nem nagyon emlékszem milyenek voltak, de kutya volt, meg cica és malac is. Talán panda, de erre nem vennék mérget. és még egy csomó olyan, ami nekem vagy nem volt, vagy csak nem emlékszem rá. Meg volt sellős is.

De nem is mondtam még a játék lényegét. Szóval hidegben megváltozott a pelenkája színe. Ha kislány volt, akkor rózsaszínre, ha kisfiú akkor kékre. Én inkább a kislányokat szerettem. A minap láttam valami reklámot a tévében. Ilyesmi játékot reklámoztak. Ilyen színváltósat. De nem tudom a nevét. A Tv2-n szokták reklámozni a szombat-vasárnapi mesék közt.

A színváltósról jut eszembe, hogy Zsu mondta, hogy neki színváltós autója volt. Nekem sosem volt olyanom. Nem is láttam.  Pedig tesómnak sok autója volt. Én csak azt szerettem közülük, ami csinált is valamit. Mondjuk világítótt, szirénázott, vagy hátra kellett húzni és ment magától. Meg a távirányítós autókat. De alapjába véve nem voltam egy nagy autós. De a drága Zsu királylány sokat autózott, és úgy játszott, mint az igazi profik, nyomta a háttérzajt, hogy wmmm, wmmm, wmmm (Egyébként bárkit láttam kocsikkal játszani, az mind így nyomta a hangokat. Hiába, fő a sebesség.)

A dömpert azt azért szerettem. Beleültünk és toltuk egymást. Addig, amíg a műanyag meg nem adta magát. Először elkezdett oldalirányban tágulni, aztán egyszercsak letört. A műanyag reccsent, tesóm mérgesen üvöltött én meg sírtam. Anyu meg azt mondta így jártunk, mert nem hallgattunk rá.

De én tipikus lányos lány voltam. Olyan, aki babákkal játszott. Millió Barbie babám volt. Én azokat szerettem a legjobban, mert gyönyörűek voltak és nőiesek. Nem olyanok, mint a többi baba. Nem gyerekek, hanem felnőtt nők. Egy idő után már untam a babakocsiban tologatni a babákat, amik úgy néztek ki, mint a csecsemők. A Barbie-val felnőtteset játszottam. Mehettek diszkóba, vagy csak úgy pasizni. Azt hiszem onnan eredeztethető a pasizós mániám. Mert egy Barbie nálam akkor volt sikeres, ha volt neki egy Ken-je is.

A Ken babák viszont hamar pusztultak nálam. Folyton kitört a karjuk, meg a lábuk, és sokkal nehezebb volt visszarakni, mint a női babákét. Így testrészenként tűnt el lassacskán. De volt olyan is, amelyiket ellopták. Aztán nem kaptam többet. Nem volt fiú babám, hát csináltam. Így született meg az első (szerintem még ma sincs olyan) transzvesztita Barbie. Fogtam egy csúnyácska lányt (a gagyi fajta volt, puha műanyagból és nem tömör gumiból) és levágtam a melleit. A haját is rövidre nyírtam. Ő lett a csajok kedvence. Így most visszaemlékezve brutálisan hangzik, de nem volt akkor ebben semmi borzasztó. 

Speciális Barbie-jaim is voltak. Mint az éneklős Barbie. A hasán kellett egy gombot megnyomni és énekelt. Még kazettát is adtak hozzá. Volt mikrofonja, meg csilli-villi szonyája. Gyönyörű hosszú haja volt, amit az egyik barátnőm állandóan fésült, és tökre csúnya lett tőle. Én meg mindig vágtam a végéből, mert azt hittem attól majd jobban nő. Nekem ugyanis azt mondták, azért kell a hajam végét vágni. Na, az övé nem nőtt. Végül egy hátközépig érő csini frizurát csináltam neki.

Meg volt tornász Barbie-m. Apró csavarok tartották a tagjait. Kézfejben, bokában, könyökben, térdben stb. És mindenét tudta mozgatni, meg cifra pózokba beállni. Akkor még nem gondoltam erre, de pornós Barbie-nak is beillett volna. Egészen addig, amíg tesóm le nem csavarozta a lábfejeit. Ez volt a mániája: szétszedni mindent. A lábak persze elvesztek. A Barbie-nak pedig a karrierjébe került. Onnantól ő lett a rokkant Barbie. 

Igazából én terhes Barbie-ra vágytam mindig, de sosem volt nekem olyan. Így visszagondolva nem is baj, mert elég gagyi volt. Eleve csak császármetszéssel tudott szülni, és még ott volt az a bugyuta dolog is, hogy ugyanazt a gyereket szülte meg újra és újra. Ráadásul nekem kellett volna beletennem. És esztétikailag sem volt szép a felnyitható hassal.

Voltak persze hagyományos babáim is. Sőt, azok még meg is vannak, mert mama elcsomagolta őket egy nagy dobozba és elrakta. Mondván, hogy majd jó lesz a gyerekeimnek. És igaza is van, mert gyönyörű babáim voltak. Volt egy olyan, is aminek cumisüveget kellett adni a szájába, amibe vizet raktunk. Aztán ráültetni a bilire, megnyomni a hasát, és pisilt. Meg egy csomó hatalmas járóbaba. És alvóbabák. Tesóm meg a hülye haverja az egyiknek be is nyomta a szemét. Irtó ronda lett tőle.

Imádtam még a pónikat is. Akkoriban ment az Én kicsi pónim, és hát kaptam pónikat. Állandóan csak fésülgettem a sörényét, meg a farkát. Meg azon mentek bálba a Barbiek. Az volt tehát az alap, hogy jól nézzen ki az a lovacska.

(A kép csak illusztráció, az enyém szebb volt.)

Eléggé elkanyarodtam a Kinder tojásoktól. De olyan örömmel emlékeztem vissza gyerekkorom régi játékaira, hogy ezen felbuzdulva a neten írtam pár idegennek, hogy árulják el, ők mivel játszottak régebben. Ésaz egyik lány említette a Hugó hamit. Nekem elsőre nem is ugrott be, hogy melyik az, de rákerestem a neten, és a képről már megismertem. Valami pöcökkel kellet nyitogatni a vízilovak száját és bekapták a golyókat. Vagy ilyesmi. De erről eszembe jutott a horgászós játék, amikor egy mágneses horgászbottal kellett halakat kifogni. A halak egy tóban voltak, amit fel kellett húzni és körbe forgott a halakkal együtt, akik ritmikusan nyitogatták a szájukat, amiben szintén volt egy mágnes. És akkor jöhetett a horgászás.

És a társasjátékokért is rajongtam. Volt egy kedvencem, az volt a neve, hogy Találd ki. Két játékállványból állt, egy kékből és egy pirosból. Mindkettőn ugyanazok az arcok voltak, férfiak és nők, alattuk pedig a nevük. Volt egy csomag kártya is a játékhoz, szintén azokkal a fejekkel. Az egyik játékos húzott egy kártyát, a saját állványára helyezte, amit az ellenfele nem láthatott. Innentől a másik játékosnak ki kellett találnia, hogy ki van a kihúzott kártyán, mégpedig oly módon, hogy külső tulajdonságokat kérdezett (pl.: szemüveges? vörös hajú? kék szemű? stb.) A másik válaszolt (őszintén, mert az átbaszás csalásnak számított) és a kérdező lehajtotta azoknak a képét, akikre nem illetek azok a tulajdonságok, amik a kártyán szereplő figurára. Végül rátippelt és ha szerencséje volt, akkor ki is találta. Én imádtam ezt a játékot, nem is tudom hová tűnt. Most láttam a neten, hogy már Pókemberes változatban is van. Pfff...nekem az eredeti jobban bejött.

A másik kedvencem a Gazdálkodj okosan! volt. Egy karácsonyon kaptam. Vagyis kaptuk tesómmal közösen. Akkoriban mindig közösen kaptunk mindent, amit tudtunk használni mindketten. És ez annyiból jobb is volt, hogy több ajándékot kaptunk. De visszatérve a játékra. Azt hiszem nem nagyon kell bemutatni, mert eléggé klasszikus játék. Már apuéknak is volt. Az egyetlen baj vele az, hogy nagyon sokáig tart. Már eleve sok idő, mire megvesz valaki egy házat, de mire be is rendezi...Sokszor már annyira untuk, hogy eleve azzal kezdtük, hogy a házat mindenki ajándékba kapta és csak a bútorokat kellett összegyűjteni. De én szerettem. Imádtam bankos lenni. Aztán bevezettem az uzsorázást, ami az eredeti játékszabályban nem volt benne. Ezt a csődösök ki is használták. Mivel a játékszabályban azt hiszem nem volt olyan, hogy a bankjelzálogkölcsönt ad a házra és egyéb cuccokra, kitaláltam, hogy a játékosok egymásnak kölcsönözhessenek. Akár azért, mert megvannak szorulva, akár azért, mert nincs pénz a házra. A kamatot persze a hitelező állapította meg és a határ a csillagos ég volt. Aztán mindenki eldöntötte, hogy vállalja-e a feltételeket, vagy nem. Többnyire igen. Mivel ez csak játék volt, nem volt tétje, ha valaki nem fizetett. Max kiesett. Vagy elveszíthette a házát.

És ha már társasjáték, akkor a legkedvesebb egy olyan volt, amit apuék kaptak gyerekkorukban. Ezzel nem is játszottam sokáig. Az volt a neve, hogy Élve fogd el! A tábla négyzetekre volt felosztva. Voltak üres négyzetek, voltak olyanok amikre állatok voltak rajzolva (mindenféle vadállatok) és voltak csapdamezők is (mint az ingovány, tűzvész, vad törzs stb.).Nem volt dobókocka, lólépésben kellett haladni. Aki a lólépés után egy állatos mezőre érkezett, az a pakli kártyából megkapta az adott állat képét (a különböző színű állatok más-más pontot értek, érdemes volt a nagyobb értékű állatokat gyűjteni). Aki csapdára lépett az kiesett. A végén az nyert, akinek a legtöbb pontja lett. Elég jó játék, és szerintem nem lehet megunni.

És mivel a gyerekkori játékok a téma, megemlítem egy nagyon régi, óvodáskori kedvencemet, amit a mai napig sajnálok, hogy elveszett. Még az óvodában vette anyu az óvónőktől. És ez a bip pen volt. Az alap tulajdonképpen maga a bippegős toll volt, amihez különböző témájú oktató füzeteket lehetett kapni. Tehát nem is igazán játék volt. Én a füzetek közül leginkább a falvas és várososra emlékszem (de erre is csak halványan, szóval lehet nem is volt ilyen) és egy olyanra, ami a helyes közlekedésre tanított. Pl. Mikor lehet átmenni a zebrán? A gyerek bejelöli, hogy amikor a lámpa piros. A bip pen is pirosan világít és azt a kellemetlen hangot hallatja, amit a játékokban nyomnak, ha rossz a válasz. Ha viszont a zöldre bippel a gyerek, akkor világít a toll, hogy helyesen válaszolt. Na nekem pont a csodatollam veszett el. Aztán a füzetek már nem nyújtottak élvezetet. Pont a lényeg tűnt el az egészből. Több emberrel is beszéltem erről. Ajad olyan barátnőm, akinek a füzetek mai napig megvannak, de a toll már neki se.:(

Ma reggel olyat tettem, amit eddig még soha. Igaz, eddig nem is volt rá szükség. Összevitatkoztam egy zsaruval. De hát ő kezdte. Én nem tettem semmi, csak békésen vicceket olvastam. Na de kezdjük az elején...

Elmentem a Tescoba, mert anyu kevés túrót vett a sütihez. Levitettem magam kocsival, mert gyalog rohadt messze van. Nagybátyám le is vitt minden további nélkül. Hazafelé, pont a templom előtt mentünk el, ahol pont vége lett a misének. Ha már arra jártunk, akkor gondoltuk hazavisszük mamát, hogy ne kelljen buszoznia. Neki meg eszébe jutott, hogy spagettit kéne vennie ebédre. Irány vissza a Tesco. Naivan azt hittem, hogy egy csomag tésztát megvenni nem tart sokáig, így kint maradtam a kocsiban. Fel sem tűnt, hogy a mozgássérült parkolóban álltunk meg. Azt hiszem megszokásból nem vettem észre. Általában ott parkolunk. Persze nem jogtalanul, mert van igazolványunk meg minden. És általában a rokkantat is visszük magunkkal, még akkoris ha szegény sosem száll ki. De ennyi előnyünk már hagy legyen.

Szóval most is ott álltunk meg, mert egy az hogy közel volt a bejárathoz, és attól, hogy nagymamámnak nincs igazolványa, attól már az ő lába sem tökéletes, mert reumája van, meg mindenféle ízületi gondok. Szóval szegénykémnek nem jó az egész parkolón végigmenni. A másik az, hogy alig voltak az egész parkolóban, és a rokkant helyen meg végképp szinte senki. Még legalább két hely üresen állt.

Erre a rendőr, aki egyébként a társával egy lángosra ugrott ki, odajön hozzám és kérdi van-e rokkant a családban? Hirtelen nem is értettem miért kérdezi, mert én nyugisan olvastam a Katolikus kalendáriumban a vicceket. Mondom neki, hogy van. Erre ő, hogy hol van. Mondom otthon. Közli, hogy rossz helyen állunk. Na akkor leesett. Kezdtem magyarázkodni, hogy hát elvesszük a helyet a mozgássérültek elől. Mondom, dehogy,hiszen nincs itt senki, aki ide akar parkolni, meg van is még üres hely, nem foglaljuk el senki elől, mert nem tart rá igényt senki. Igen-mondja ő-de ez rossz kifogás, nem egészen úgy van, mert mi lenne ha jönne három rokkant. Akkor ők hová parkolnának? Na-mondom, ha ez a szerintem valószínűtlen helyzet most bekövetkezne, akkor átmennénk másik helyre. (Azt ő persze nem tudta, hogy nekem nincs jogosítványom). Meg érveltem azzal, hogy csak fél percre álltunk meg (mert akkor még hittem, hogy így van)

Azt mondta megvárja, hogy kijöjjenek. Nem jön senki. Pár perc múlva kopog a zsaru az ablakon, hogy ez már nem fél perc. "Fasza, baszd meg, még azért is írj egy büntetést, mert sokáig vásárolnak"- gondoltam. Mondjak egy nevet, hogy kié a kocsi. Mondom nem tudom kinek a nevén van, valakinek a családból, passz. Mondjak egy címet. Már kezdtem mondani tehetetlenségemben, meg dühömben, amikor a walkie talkie-ba (vagy mi a neve) szólt a másik, hogy kész a lángos, indulnak. Hát nem, azt mondja nekem az a huszonéves kis rendőröcske :A kocsiban várunk.

Az agyam már egyre csak pumpálta a vért, majd felrobbantam. Basszus az egész város tele van tolvajokkal, uzsorásokkal, dílerekkel, gyilkosokkal, egymással harcoló stricikkel, de a legkomolyabb bűnözők mi vagyunk, akik fél órára rossz helyen parkoltak. Egy olyan helyen, ami úgyis üresen állt volna. Mondom neki, hogy ne büntessen már meg, de ő hajthatatlan. 

Beül a kocsiba, nyomja a lángost, én meg várok egyre idegesebben, miközben azon jár az agyam, hogy egy mozgássérült, akinek komoly problémát okoz, hogy 10 méterrel közelebb vagy távolabb parkol, az hogy járja végig azt a baszott nagy Tescot? Mert az azért elég embertpróbáló feladat, sokszor még én is elfáradok közben. Nagypapám ezért nem is jön be soha, mert ő tényleg nem bír menni. Nemhogy korzózni. Ez az egyik. Aki meg annyira le van sérülve, hogy gurulós széke van, az meg őszintén szólva nem értem miért panaszkodik. De komolyan, nem bunkóságból, de az úgyis gurul, nem megerőltető, még hajtani se kell, csak a gombot nyomogatni. Szóval pár méter ide vagy oda, nem értem mit számít.

Aztán jöttek mamáék. Jött a rendőr is. Nem ugyanaz, hanem a másik, egy idősebb. De akkor már az idegeim ki voltak készülve. Nem éreztem, hogy meg kéne büntetnie, még akkor sem ha jogszerű lenne. Elég lenne egy ejnyebejnye is-gondoltam. Aztán többet nem csinálunk ilyet. Megpróbáltam előadni ennek is a gondolataimat, talán kicsit már nagyobb hangerővel és több indulattal, mert a fiatalabb már felbaszta az agyam. Mama meg hátulról ütögette a karom, hogy "Maradj már, meg kell alázkodni!" A faszt- gondoltam. Már bocs a kifejezésért, de tényleg így gondoltam, és csak mondtam és mondtam és mondtam. A rendőr meg mamát csitította, hogy csak hagy mondjam el amit gondolok. Végül nem lett büntetés, de azt hiszem ez nem rajtam múlt. Azt hiszem, az idősebb zsaru nem is akart megbüntetni. Ha meg megbüntetett volna akkor ez van. De nem alázkodok meg egy rendőr előtt.

A rendőrökről amúgy sincs jó véleményem. Mert szerintem beszarik. Mármint vannak emeberek, akiket nem mernek megbüntetni, mert félnek tőlük. Nálunk is vannak ilyenek. Mindjárt ott vannak a fatolvajok. Viszik az erdőt tonna számra. Minden következmény nélkül. Csak, mert nagy a család, és hevesebb a vérmérséklet. Apámat egyszer kapták el a zsaruk. Ő is fát hozott. Nem sokat, talán egy kis kocsival. Néhány napra elegendőt, nem értékesítési céllal. Be is idézték azon nyomban. Ennyit erről.

Aztán ott volt tesóm, aki elvből utálja a rendőröket, és nem is nagyon haverkodna velük. (Kezdem megérteni, ez tényleg elvi kérdés. Nekem sem kéne egy sem. Pont úgy, ahogy BKV ellenőr, vagy APEH ellenőr sem.) Neki voltak kisebb zűrjei. Rossz társaságban mozgott. Egyszer a haverjai valami könyvesbolti lopásba keveredtek, és persze az öcsémet is belekeverték, aki ott sem volt. Jöttek hozzánk házkutatni.  Semmi hivatalos megbízás, vagy engedély. Csak jöttek, nézelődtek, turkáltak. Minden könyvet gyanúsan méregettek. Kérdezték honnan van, meg ki vette. Idegesítő volt a pofátlanságuk, meg a lekezelő stílusuk.

Aztán a füves cigi. Egyetlen szál. Sokszor gondolkodtam már azon, hogy miért kell a rendőrségre vinni azt, aki elszív egy szál cigit, amikor szabadon terrorizálják az embereket a zacsiba lélegző emberkék. Persze a hígító, a mindenféle gázok, meg ragasztók legálisan kaphatók, így nem büntetik őket. Viszont sokszor ön-és közveszélyesek. Anyu például egy időben dolgozni sem mert menni este, vagy hazajönni. Apu kísérgette, mert annyira félt tőlük. És élnek, és riogatnak szabadon. Még az öcsémet bevitték a rendőrségre, mezítláb állt szegény a haverjaival együtt, meg vizeletet vettek tőle. Aztán újra házkutatás. Éjszaka, megint minden papír felmutatása nélkül. Anyu már aludt, amikor felébresztették és újra végigtúrtak mindent. Persze nem találtak semmit, mert az öcsém nem díler vagy ilyenek. (Vannak azok is, de azokat nem nálunk kell keresni. Csak hát azok túl nagy fejesek ahhoz, hogy náluk kutassanak. Mindig a kisembereken csattan az ostor.) Aztán félévi pszichológusi kezelést- átterelés, azt hiszem- írtak ki neki. El is járt rendszeresen, mindig időben megjelent. Alkalmanként bent is töltött kb fél percet. De hát nem drogos, nem is volt rá szüksége.

Szóval ennyit a zsarukról. Meg arról, hogy kikre pazarolják az idejüket. És mi, adófizetők azért fizetjük a rendőröket, hogy biztosan mindenki oda parkoljon ahol a helye van. A rokkant a rokkant helyre, a nem rokkant a nem rokkant helyre. És kíváncsian fogom figyelni, hogy a rendőr mikor bünteti meg a helyemen parkoló mozgássérültet, ha az ő helyük már elfogy.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy mesés ország. Ebben az országban mindig ragyogott a nap, sosem volt hideg. Nem ismerték a hóesést, az esőt. Az emberek békében éltek egymással, nem tudták, mi a harag, mi a háború. Nem ismertek mást csak békét, boldogságot és szeretetet.

Ennek az országnak volt egy csodaszép hercegnője, Molly. Az égbolt errefelé gyönyörűbben kéklett, mint bárhol máshol, de a hercegnő szemének kékje elhomályosította azt. A napsugarak vakítóan ragyogtak, de az ő mosolyához nem volt fogható. A haja, mint a legfinomabb selyem, úgy lengett a langyos tavaszi szélben.  A tökéletes szépség káprázatos hihetetlen megnyilvánulása volt ő. De arca szépségénél, teste törékeny gyönyörűségénél is csodálatosabb volt az a szépség, ami szívében élt.

Hát ennek is vége, ez is elmúlt. Pont, mint a karácsony. Azt is várom egy teljes éven keresztül, és elmúlik három nap alatt. A reggeaton bulit csak pár hétig vártam, és egy éjszaka alatt lett vége.

Jó volt, megérte a várakozást. Egész éjjel őrült jó zenék, egész éjjel tánc, és önfeledt emberek. Egész éjjel reggaeton.

Kicsit ideges voltam a buli előtt, főleg, mert Cicó szólt, hogy beteg és nem tud jönni, reggel meg Mónikának is láza volt. Szóval az egész katasztrófának indult. Ráadásul a felsőmet is igazítani kellett, mert kilátszott belőle a melltartóm. Varrtam, tűztem, és úgy tűnt, hogy talán nem lesz ki mindenem. Hát tévedtem, de ezt akkor még nem tudtam.

A készülődés sem zajlott simán. Be akartam sütni a hajam, de meguntam elég hamar. Meg úgy néztem ki, mint egy középkori szajha. Aztán kisütöttem. Nem állt sehogy sem. Csak úgy mint szokott. Tök úgy néztem ki, mint általában

Aztán elindultunk. Kicsit késve, mert Mónika eleve nem kezdett időben készülődni. De megértem, mert beteg volt, és pihennie kellett.

Aztán ugye késve értünk a Blahára, ahol a két Anikó várt minket. És ebből adódóan az Oktogonhoz sem értünk időben, ahol a többi hat ember várt ránk. Vagyis kellett volna, hogy várjanak. Összesen négyen voltak. Kettő jelezte, hogy késik fél órát.

Mire teljes létszámban összegyűltünk, már olyan jó volt a hangulat, hogy az egész este jónak ígérkezett.

Aztán bementünk és mott már ment a buli ezerrel. Szóltak a jobbnál jobb számok, mindenki rázta. Mi is belendültünk. Dittiékkel jó ilyen helyre menni, mert nagyon formában tudnak lenni, ha táncolni kell.

Aztán megkersetem a többieket is, mert kissé szétszóródtunk. Három csoportra szakadtunk, és én szerettem volna mindenkivel foglalkozni. De ez nyilván nem sikerült. Vicáékra például alig volt időm, és a többeikre sem annyi, mint amennyit szerettem volna.

Könnyebb lett volna, ha mindenki táncol, de nyilvánvaló volt, hogy 11 ember nem lesz mindig együtt. Főleg, hogy voltak, akik nem is ismerték egymást.

Vica, Niki és Böbe nem is tudom, hogy mennyit táncoltak, vagy hogy táncoltak-e. Böbe igen, azt láttam. Ráadásul a színpadon rázta, amikor volt a táncbemutató. Nagyon vagány csaj, és jól mozog.

Dittiék pörögtek végig, amíg ott voltak. Komolyan, nem is láttam, hogy pihentek volna egy kicsit is. Talán csak annyit, amíg a kólákat vették meg. Ennyi. Nagyon formában voltak mindhárman. Az ilyen emberkékkel jó bulizni. Az olyanokkal, akik táncolni is szeretnek.

Csináltunk fényképet is. Majd fent lesz a honlapon, vagy ilyesmi, és akkor berakom ide is. Azt hiszem Vica van rajta, meg Ditti, Emese, János meg én. Gondolom elég szétcsúszott lehetek rajta, mert addigra már az összes alapozóm lejött meg minden. Meleg volt, meg ugye sokat táncoltam, izzadtam, mint a ló.  Még a hajamból is lehetett csavarni a vizet.

Mónikáék a legcsendesebb helyet szúrták ki maguknak. Ott nem volt tánc, csak asztalok, meg biliárd. Inkább a beszélgetés ment. Mónika huga, és az ő barátnője előző nap már kibulizták magukat, elég fáradtak voltak. Hamar el is mentek

Dittiék is. Szegénykém fulladt. Gondolom a füst, meg a levegőtlenség miatt.

Aztán Vicáék is leléptek.

Én még maradtam Mónikákkal, de Maros kicsit már kába volt. Reggel korán kelt, fáradt volt, meg ivott is. Bár szerintem nem sokat. Mindenesetre szarul volt.

Mónikával még riszáltunk egy kicsit, aztán mi is leléptünk. Nem azért, mert nem volt jó. Oltári volt. Én kicsit fáradt voltam. Nem ittam sokat, de mivel egyáltalán nem vagyok hozzászokva, kicsit nyomott voltam tőle. Mármint nem hangulatilag, inkább energia terén.  De annyit nem ittam, hogy rosszul legyek, meg nem annyifélét. Tulajdonképpen csak tequilát. Egyet fizet, kettőt kap akció volt. És rájöttem, hogy tökre szeretem.

Holnap végre buli. Kb ilyentájt fogunk betoppanni, és berobbanni a táncparkettre. Idáig még olyan problémáim voltak:

1: Mit vegyek fel? Nos ez megoldódott. A farmer az tuti volt eddig is. Nem vacakolok, ez nem valami cicababdizsi. A felső az kérdéses volt, gondoltam veszek valamit. Nem találtam:( Kértem kölcsön, kaptam is. Nem is kölcsönbe, hanem örökbe. Vagyis cseréltem egy melltartóra. (Nagy volt sajna, és nem hiszem, hogy még belenőnék valaha is) Még egy övet is kaptam (azt tényleg kölcsön, bár ha akarnám, el tudnám üzletelni.) Aztán még nem tudom, hogy felveszem-e.

2: Pasival menjek, vagy ott pasizzak? Na ez még nem eldöntött. Ha akarnék, tudnék pasit találni, aki elkísér. Sőt, még válogathatnék is. Chaten szedtem össze őket. Az ott pasizás zűrösebb, nem vagyok az a pasizós típus. Meg szép se. Szóval még nem tudom, de lehet a pasikat kizárom. 

3: Mi lesz, ha mindenki profi táncos, én meg égek, mint a rongy? Nos, kérdésben a válasz :égek, mint a rongy, Vagy nem agyalok ezen, és jól érzem magam. Itt csak segget kell rázni. Ahhoz nem kell tudomány. És nem biztos, hogy mindenki profi lesz. Ha meg mégis, hát nem érdekel.

4: Meglesznek-e egyáltalán a jegyek? Meglettek. Ma Mónikával elhoztuk őket. De már tegnap is mehettem volna értük. Szóval semmi pánik, minden sínen van.

5: Jön-e majd mindenki? Majdnem. Kivéve Zitát. De ez nem baj, mert többre számítottam. Végül már annyian gyűltünk össze, hogy szinte törvényszerű volt, hogy valaki kiesik. 

És most nem is jut eszembe semmi több, mert teljes a zsongás. Már annyira várom a holnapot. Egész nap nincs suli, se semmi, üresben vagyok végig. Pihizek, aztán meg készülődök. Pizsamás napot tartok. És egyszerűen csak olyan boldog leszek, mint az utóbbi időben nem sokszor.

Igazi szenvedés volt a hazaút. Majdnem végig álltam, de két órát mindenképp. Nem is akartam ezzel a busszal menni, mert mikor odaértem már alig volt ülőhely , és kb 20-an álltunk még lent. De haza akartam menni mielőbb. És az egyáltalán nem szerepelt a terveim között, hogy két órát várok a buszpályaudvaron a következőre. Bepréseltem a csomagomat a csomagtartóba (nem volt egyszerű), majd felszálltam. Hát igen, szar érzés volt. Főleg a kanyaroknál. Tiszta ideg voltam, mert bár lehet, hogy mások utálnak utazni, de nekem ez a feltöltődés. Az öt napos pesti lét utáni stressz mentesítés. Három óra, amikor nem csinálok semmit, csak hallgatom a zenét, és a külvilágot kizárva gondolkodom. Csak magammal foglalkozom, meg a lelki nyugalmammal. Na, most minden volt, csak nyugalom nem. A zenét ugyan hallgattam, még újságot is olvastam, de nem volt jó. Ráadásul sikerült megvennem egyet azokból az újságokból, amik ugyan szórakoztatóak (bár lehetnek is, mert elég drágák), de minden második oldalon reklám van. Ez komoly, meg is számoltam, hogy hány oldal a reklám. Azt hiszem 60 oldalt sikerült összekeresnem. És nem is számoltam azokat az oldalakat, amik amolyan divattippek formájában reklámoznak olyan „olcsó” butikokat, ahol egy „olcsó” felső kerül 10ezer Ft-ba. Hát ehhez inkább nem fűzök semmit. A lényeg az, hogy egész gyakran kellett lapozgatnom, ami nem volt kellemes, tekintve, hogy két kézzel igyekeztem kapaszkodni. Ráadásul a mellettem lévő ülésen egy nyanya ült, aki két percenkét mocorogni kezdett, meg nézegetni, hogy hol járunk. Ez nem baj, de olyankor mindig lökött rajtam egyet, és ez már nem nagyon tetszett. Aztán gondoltam, hogy majd Nagybátonyban leszállnak sokan. Inkább felszálltak. Akkor jött a nagyobb nyomorgás. Majd eljutottam a hátsó ajtóig, ahol a lépcsőn a korlátnak tudtam támaszkodni. Jobb volt, mint az addigi helyzetem, de a korlát folyton nyomta a hátam. Végül felszabadult egy hely, amit egyik sorstársam, egy roppant jóképű srác, átengedett nekem. Végül persze nem sikerült stresszteleníteni, amit lehet, hogy kicsit anyuék is megéreztek, mert azt hiszem ingerlékenyebb voltam a szokottnál is.

A hétvége már jobb volt. Az egyik fénypontja az volt, hogy végre vettem gofrit. Napok óta azt kívántam már. Hát meg kellett állapítanom, hogy az enyém sem volt rosszabb annál.

Most meg pizzát kívántunk. Rendeltünk is, kb 2 órája. Még nem érkezett meg. Én már azon gondolkodom, hogy át sem veszem. Soha többé nem rendelek a Rio-ból, mert ott mindig ez van. Az ember éhen hal, mire kihozzák a kaját. Na most már pizza után írok. Nagyon fini volt, de nem hiszem, hogy megérte a várakozást. A somlói már inkább. Az nagyon ott volt.

Ami még jó az itthonlétben, az az, hogy a kiscicák folyton körülöttem mászkálnak. Mind az öt. Az én ágyamon rohangálnak, ott alszanak, már az anyjuk is ott eteti őket. Én meg szeretek velük aludni, mert olyan kis kedvesek, és puhák. Selymes kis angyalok.

Viszont most nem érzem jól magam. Azt hiszem, lázam van. Csak hiszem, mert elveszett a lázmérő, így nem tudom tutira. Nem különösebben érzem magam betegnek, szóval csak arra tudok gondolni, hogy a hajam miatt van. Bár a tesóm kiröhögött, szerinted hajról nem lehet lázasodni.  Csak én annyira szorosnak érzem a fonásaimat, hogy a fejem kicsit tényleg fájt. Mintha megskalpoltak volna. De már jobb, és tetszik is.

Ja és már nem kell sokat aludni, és jön a buli. Kaptam egy felsőt Marikától, azt hiszem, abba megyek. Flitteres, és kényelmes is. Egy hibája van, mégpedig az, hogy túl világos színe van. Mármint olyasmi, mint a bőrszínem. Kicsit fakít. De ez már nem érdekel, csak az, hogy kezdődjön végre a tombolás!!!

A mai nap valahogy a szokásosnál is unalmasabb volt. Nem is unalmas, inkább fárasztó. 

Kezdve a reggellel, amikor is sok alvás után, de korántsem kipihenten, felébredtem. Tegnap sokáig dvd-ztünk a csajokkal. Először a Lagzi randit néztük meg. Az nagyon jó volt. Csupa szerelem, meg vidámság. Én meg már ezerszer láttam, de boldogan néztem meg ezeregyedjére is. És még kb ezerszer megnézem majd. 

Aztán jött a Hidegyhegy. Azt is láttam már vagy kétszer. Elég is volt, azt hiszem. Mármint jó film, de elég hosszú és annyira nem szeretem a háborús filmeket. A csajok olvadoztak Jude Low láttán, nekem meg nem kéne, ha hozzámvágnák se.  Legalább pasin összeveszni tuti nem fogunk.

Szóval a Hideghegyen kicsit beszundiztam. Aztán felébredtem, 2perc filmnézés, aztán szundi. És ez így ment egy ideig, amikor is feladtam.

Aztán jött az ébredés, reggel kilenckor. Még jó, hogy nem volt órám. Nem mintha mindig mindenre bemennék, de azért jobb ha az ember legálisan punnyad napközben.

Utána irány a bankautomata, megjött a diákhitel. Anya ugyan riogatott már egy ideje, hogy nem fogok kapni, mert nem adtam be új igénylést, de hát egy anyának sem lehet mindig mindenben igaza. 

Ekkor még tele voltam energiával. És külön feltöltődtem attól, hogy a bank mellett van a dm és így ott is körül tudtam nézni. Vettem is ezt-azt, néhány fontos apróságot, hasznos dolgokat, mint például a negyedik doboz tusfürdő. De mit tegyek, ha mindnek megunom az illatát egy idő után?

Aztán gyors Tescozás. Nagyon gyors. Egy kenyér, egy üveg szörp, meg egy jégkrém. Aztán irány haza. A jégkrémmel jól összekentem magam, szokás szerint. Pedig nem is olvadt. Valahogy van érzékem hozzá, hogy összemaszatoljam magam. És nem úgy mint mások, hogy lecsöppen a fagyi, és hopp ott a maszat. Én minden probléma nélkül mellen nyomom magam vele, vagy végighúzom a kabátomon (persze nem direkt).

Mire visszaértem, kicsit leeresztettem. Elmentünk Mónikával a kínai piacra. Nem is tudom mit akartam venni. Azt hiszem valami felsőt. Nem találtam semmi jót, semmi olyat, amire érdemes lett volna költeni. Vagyis akartam kesztyűt venni, meg sapkát, de még nincs itt a szezonja. Így maradtam annyiban, hogy veszek két bugyit. Ezért kár volt ugyan annyit mászkálni, de legalább nem jöttem haza üres kézzel. Meg ettem egy gyrost, de az is csak elkesíretett. Ennyit a fogyókúrámról. Bár hétvégén még kövérebbnek éreztem magam, annak ellenére, hogy nem fogytam azóta egy grammot sem. 

A hasam egész nap görcsölt. Talán ezért volt rossz kedvem. 

A nap egyetlen boldogsága az volt, hogy sétáltam kicsit a városban. Nem volt célom, nem is tartottam sehová, csak mentem egyenesen. Egyszer jobbra, másszor balra fordulva be. Nem is tudom hol jártam. Végül úgy eltévedtem (legalábbis azt hittem), hogy már nem voltam biztos abban sem, hogy hazatalálok. Fura, de jó volt kicsit elveszettnek lenni. Nem foglalkozni senkivel, és tudni, hogy velem sem foglalkoznak. Ez máskor elkeserített volna, de most ez már kellett. Ez a város túl nagy, sosem lehetek egyedül. Most rájöttem, hogy voltaképpen mindig egyedül vagyok, mert hiába vesz kerül több ezer ember minden nap, de azok számára én ott sem vagyok, épp úgy, ahogy ők sem számomra. Eddig túl sokat foglalkoztam azzal, hogy mit gondolnak mások (bármennyire is tagadtam ezt). Most próbálok arra koncentrálni, hogy mit gondolok én. Tudom nem sok logika van az egészben, amit most itt összehordtam, de valami elindult bennem. Sokat tanultam az elmúlt egy évben.

Aztán hazajöttem, és már nem lehettem egyedül. Hárman voltunk. Érzékeltem őket, és sajnos ők is engem. Megzavartam valamit. Belecsöppentem valamibe, amibe nem akartam, de sajnos elég gyakran a részese vagyok. Egy veszekedésbe. Menekülni akartam. Megóvni magamat, és őket a kellemetlen helyzettől. És azóta itt vagyok. Ebben a rohadt teremben, ahonnan alig bírok kilépni. Ahol már nem is érzem magam olyan jól.

Msn-en pedig megbántottam két embert is. Mindkettőt nagyon szeretem.

Az egyiket azért, mert bíráltam az érzéseit. Úgy érzi elfordultam tőle, és csak remélni tudom, hogy sikerült vele megértetnem, hogy pont azért vagyok vele ilyen, mert fontos nekem. Mert nem akarom látni, ahogy saját magával harcol. Mert szeretném, ha próbálná megkeresni azt, aki egykor volt. És jó lenne, ha valakivel beszélne a gondjairól. Arról, hogy mi fáj neki. De ő ezt nem teszi meg. Magában akarja feldolgozni, de ehhez nincs elég ereje. Ezért olyasmikből merít erőt, amik idővel ellenségeivé válnak. Ezt nem akarom.

A másik személy nem mondta, hogy megbántottam, én mégis úgy érzem. Nem bíztam benne. Már másodszor. Félek, azt hiszi, hogy nem is bíztam soha. De nem tudom elfelejteni, hogy régen milyen volt. Nem haragszom rá, de félek, hogy a múlt megismétlődhet. Igen, valóban nem bízom benne, de hát hogyan is tudnék? Mindenesetre próbálok. És megteszek minden tőlem telhetőt a boldogulásáért. Ennyit tudok adni. A bizalom más kérdés. Ahhoz előbb bizonyítania kell. És lesz is rá lehetősége. Nem most, nem is holnap. Nem tudom, hogy mikor, de ha eljön a pillanat, akkor tudni fogom, mi volt igaz, és mi hamis. És azt, hogy ki a barát.

A buli előtt fogyókúrába kezdek. Itthon gondolkodtam azon, hogy majd miben fogok menni, de minden felsőm iszonyú gázul áll rajtam. Tiszta hurka a hasam, szinte szétfolyik a zsírom. Ez nem is lenne (olyan nagy) baj, ha valami zsákruhát vennék föl, de abban nem lehet bulizni menni. Főleg, ha az ember ott akar bepasizni. De amíg úgy néz ki a hasam, mint egy tál kocsonya, addig a pasik kilőve sajna. Meg hát magam is látom, milyen brutálisan festek.

Szóval tisztában vagyok vele, hogy egy hét alatt nem lehet megváltani a világot, meg nem lehet 10 kilót leadni, de azt hiszem, most minden gramm számít. Ha fél kilót sikerül leadnom, már akkor is jól jártam. A lényeg, hogy ne buggyanjanak ki a hurkáim (bizony, kettő is van.)

Na, a terv pedig a következő: kaja mostantól nincs a buliig. Esetleg reggelire lágy tojás, vagy valami ilyesmi kis izé. Mit tudom én, mondjuk kefír (vagy az hízlal?). Na, mindegy a kefírt amúgy sem szeretem. 

Az egészségtelen, hájtermelő kajákat, mint a chips, meg a csoki, törlöm. A legjobb lenne végleg, mert a bőrnek sem tesznek jót. Azoktól alakul ki a zsír mellett a másik pasiriasztó ellenség, a pattanás.

Inni sem fogok akármit. Szénsavasat tuti nem, mert puffaszt. Rostos, meg cukros lötyiket sem. Marad a csapvíz. (Az ásványvízért nem rajongok.) Kicsit klóros, kicsit fura ízű, de nem baj.

Ha éhes leszek, akkor beöntök egy pohár vizet. Ha nagyon éhes leszek, akkor valami zöldséget, mondjuk ubit, mert az állítólag tuti jól fogyaszt. Vagy sárgarépát, mert az még finom is. Ha ügyesen tartottam aznap a diétát, és kellő önfegyelemről tettem tanúbizonyságot, akkor jöhet valami gyümölcs. Mint az alma vagy a narancs. (Mennek a kilók, jön a gyomorfekély) Este nagy bögre citromosvíz. (Fúúúúj!!)

Persze magamat ismerve, kizártnak tartom, hogy ezt a csomó hülyeséget betartsam. Úgyis azt fogok enni, ami jól esik. Főleg, hogy anyu csinál túrógombócot, meg némi gofri is kilátásba van helyezve. Azt hiszem, hogy túlélem azt a bulit pasi nélkül is. Végülis fél éve nincs pasim, és mégis megvagyok. Hát még fél évet kibírok. Vagy egy évet. Esetleg kettőt. Nem a világ vége.

Vagy keresek valami olyan felsőt, ami összefogja a zsírt a hasamon, és a buliban majd letáncolom a kilókat.

Az egyik barátnőm, most nagyon szomorú, mert a hülye pasija egy érzéketlen bunkó. Nem egyedi esetről van szó. Minden pasi az. Én is olyanokat fogok ki folyton.

Aztán most azon gondolkodtam, hogy minek egyáltalán pasi? 

Semminek. Érzelmi téren nem sokat tud nyújtani (eltekintve attól az elenyésző kivételtől, akit kész csoda megtalálni). És érzelmileg mindent meglaphatok a családomtól és a barátaimtól.

Szóval, egy pasi semmi olyat nem tud adni, amit egy jó barát, vagy egy jó vibrátor ne tudna.

Lehet, hogy átmenetileg le is mondok róluk.

Még két hét. Pontosan 14 nap, és itt a nagy buli!!!

Nem vagyok valami nagy buliba járós, de ezt már nagyon várom egy jó ideje.

22-én lesz egy reggaeton buli, amitől már most be vagyok zsongva. Iszonyatosan várom, és toborzom a csajokat ezerrel, mert a buli egyedül mégse buli.

Eddig négy-hat főt sikerült szereznem. Kb negyed óra alatt. (Mire jó az msn)

Egyfolytában reggaeton zenét hallgatok a  youtube-on. És buli hangulatom van ezerrel. Legszívesebben itt helyben táncolni kezdenék. Erre a zenére nem lehet ülve maradni. Egyszerűen képtelenség.

Szóval a buli garantált siker. Főleg mivel Dittiék igazán tudnak bulizni. A jó hangulat tuti meglesz.

Holnap felhívom a szervezőekt asztalfoglalás ügyben. Aztán ez a két hét már kibírható.