Kicsi korom óta tisztában vagyok vele, hogy minden elmúlik egyszer. A virágok elhervadnak, a napok elmúlnak, az emberek meghalnak.

Ami született, az meg is hal, ez az élet rendje. A halált nem lehet elkerülni, halogatni. Mindenkit elér egyszer. Hiszen hogy is létezhetne élet, ha nem lenne halál? Egyszer mindennek eljön a vége, mert így teljes az egész. Van egy kezdet és van egy vég.

Jól tudtam ezt gyerekként is. De bármennyire is tudatában voltam a halál tényének, mindig voltak olyan emberek, akiket halhatatlannak hittem. Egyszerűen nem tudtam elképzelni gyerekfejjel, hogy azok, akik nap mint nap körülvesznek, akik szeretnek, és akiket szeretek ugyanolyan halandóak mint az összes többi ember. Azt hittem, hogy mivel születésem óta ismerem őket, majd halálom napjáig velem lesznek. Tudom, hogy hülyeség, de akkor ez nyilvánvalónak tűnt.

Később megtanultam, hogy a halál nem tesz kivételt és mindenkinek lejár az ideje egy napon.

De most, hogy a halál az ablakunkon leskelődik és várja, hogy mikor lépjen be, megint gyereknek érzem magam. Mert nem hiszem el, hogy akit ennyire szeretek, pár nap vagy pár hét múlva már csak emlékként lesz jelen. Hogy nem láthatom többé a mosolyát. Hogy nem beszélhetek vele többet, nem ölelhetem át. Nem akarom elhinni, nem akarom elfogadni. Nem akarom elengedni őt.

Vannak dolgok, amiket sosem fogok tudni felnőttként kezelni, mert bármennyi idős is az ember, a fájdalom az csak fájdalom.

Ma valahogy mindenkinek púp vagyok a nyakán. Senki nem akar beszélni velem, mindenki leráz. Mindenkit zavarok.Nekem meg elegem van mindenből.

Mindenki jól megvan nélkülem. Sőt, úgy tűnik csak nélkülem vannak meg. Mert ha már én is képben vagyok, akkor az már zavaró.

"Bocs. most nem érek rá."

"Köztünk ez nem működik"

"Most épp ezt meg azt csinálom"

Stb...stb...stb...

De ha én kellek valakinek akkor legyek kéznél. Mindegy mire. Elmondani, hogy milyen szar az életük, mert nem tesznek mindent a seggük alá. Vagy mert smárolhatnékja van. Vagy mert ez kell meg az kell, amit én hülye igyekszem megoldani.

Kész, ez egy szar nap. és nekem elegem van belőle.

Csodálatosan kezdtem ezt az évet is. Szó se róla.

Semmit nem változtam. Az év azzal indult, hogy valakinek sikerült kellemetlen érzéseket ültetnem a lelkébe és mindezt olyan módon, hogy alig vettük észre. Még én sem. De nem is volt ez a célom soha.

Menyire mások az emberek, ami az egyiknek még egy lépsének sem számít, az a másiknak már sok-sok határt átlépett. Az én határaim vannak túl messze, vagy az övé túl közel. Mindegy az már. A lényeg az, hogy még idejében történt ez meg. Akkor amikor még csak ismerőst vesztettem el, és nem barátot.

Ez így nem  olyan vészes, akkor sem ha én szerettem volna barátságot kialakítani. De ez képtelenség is lett volna. Mindig azt hittem, hogy toronyban élek. Ez igaz, de az én tornyomnak vannak ablakai, ha úgy érzem be vagyok zárva még mindig ugorhatok, és ha szerencsém van lesz, aki elkapjon. De hatalmas szerencséje legyen annak, aki ablaktalan toronyba költözik. Mert ha rájön, hog nem boldog, még ugrani se tud. Mit tennék én akkor? Azt hiszem semmit. Csak mérgesen és keserűen verném a fejem a falba, addig amíg élénkszínű vérfolt nem maradna a hideg téglákon. És sírnék. Sírnék, hogy miért nem hagytam ablakokat.

Azt hiszem, mint már sokszor írtam, a zenében megtalálom a boldogságom. Most is így van. Főleg gyerekkori kedvenceimet hallgatom, mint Thalia, Natalia Oreiro, vagy...hm...Szandi. Ezek dobnak fel.

És persze ami örök kedvenc az a REGGAETON. Egész nap azt hallgattam és úgy éreztem teszek a világra, és csak úgy vagyok. Persze közben mindenki hülyének néz, mert még hason fekve és gépezve is nyomom a seggrázós táncot, amit képtelenség abbahagyni, amíg megy ez a zene. Alig várom a következő bulit. Majd a vizsgák után. Jajjjj....legyünk már vizsgák után.

És utána csupa Edis dolgot fogok csinálni újra: blogolok, bandááááázok Cicóval és a csajokkal (nektek csajok), pasizok ezerrel, mert most kicsit leeresztettem.

Na ez a bejegyzés eléggé szétszórt lett, csak nem kezdem visszanyerni a szeleburdi Edit. Na mehetek megint mindenkinek az agyára.

Huhh...kezdek félni magamtól. Mi lett a depresszív érfelvágós énemmel? Jobb is így.

Jah, és BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK mindenkinek jóval előre.

És mindenkinek legyen csodaszép napja.

Nagy puszi, nagy mosoly azoknak akik valami miatt idetévednek. (Jah persze, az anime képek miatt, szóval itt is egy, most ez a kedvenc.)

És itt zárom 2008-at:)))))

Mostanában a másik blogomat aktívabban írom. Nem, nem a hercegnőket, versíráshoz nincs ihletem. És arra időm sem nagyon. Meg valahogy nem tudok órákig egy dologra koncentrálni. Pedig egy hercegnős mesét rímekben megírni, ezt jelenti. Hosszas agypasszírozást.

A másik blog leköt még egy ideig. Valahogy imponál ez a hirtelen jött olvasottság, amit ezzel a bloggal nehéz elérni, hisz nem valami érdekesek a mindennapjaim. De legalább az enyémek. Ez a blog jó hely arra, hogy elvonuljak a világ elől. Egy olyan helyre, ami csak az enyém. Olyan helyre, ahol ízekre szedhetem magam, a gondolataim, majd újra összerakhatom mintegy tökéletesítve.

Most lehet, hogy kicsit szentimentálisnak tűnök, de ez csak a zene miatt van, amit hallgatok. Meg talán a megpihentség érzésétől. Ha ebbe a blogba írok, mindig olyan, mintha megtalálnám az elfelejtett kislányt, aki bennem él. Mintha magamhoz ölelhetném és azt mondhatnám neki, hogy egyszer még büszke lesz rám, mert nem változtam olyan sokat.

Na most kezd tényleg csöpögős lenni a dolog, úgyhogy inkább befejezem. Csak annyit akartam, hogy kicsit fellélegezzek egy meghittebb helyen.

Reggel szokás szerint itthon kezdtük a fa díszítését. És szokás szerint apu rájött, hogy valami gebasz van az égősorral. Az egyik zenéltm, de nem világított, a másik nem csinált semmit. Én nagyon sietni akartam, hogy a lehető leghamarabb mehessünk mamáékhoz. Amíg apa égőket szerelt, én összeraktam a fenyőt. 20éve ugyanaz a fánk van, és én még sosem raktam össze. Nem olyan, mint a ma kapható műfenyők, hogy csak szét kell hajtogatnia az ágakat, hanem sok-sok darabból kell megalkotni a karácsonyfát. Számozás szerint szétválogatni, majd csökkenő sorrendben összeszerelni. Nem volt kis munka, főleg mivel a tökéletességre törekedtem. Az élőfenyősök azzal kínlódnak, hogy belefaragják a fát a fenyőtalpba, mi azzal, hogy egy halom műanyagból fa legyen. Ez sem kisebb feladat.

Majd feldíszítettük a fát. Eddig minden évben papóval csináltam, most már nem bírt segíteni. De ott ült mellettünk végig. Utána kiment a konyhába és leült a székére. A székbe, ahol egész nap ül. Az ablak mögé, ahonnan nap mint nap szemléli a világ egy kis darabját. A világét, ami még az övé.

És remélem még a szilvesztert is velünk ünnepli, mert tudom, hogy önző vagyok, de szeretném minél tovább magam mellett tudni az én drága nagypapámat.

Egy ideje már csodálkozva tekintettem arra a nagy boldogságra, ami körülbelül egy hónapja vagy három hete tört rám. Nem értettem az okát, de leginkább azt nem értettem, hogy miért történik most ez velem, amikor eddig sosem történt semmi jó.

Állandóan mosolyogtam és úgy éreztem, amihez nyúlok, az sikeres lesz. Mintha valami őrangyal vigyázott volna rám. És igazából most is.

Túl tökéletes ez ahhoz, hogy igaz legyen. Túl  gyanús. Ami ennyire jó, annak csak rosszul lehet vége. Nagyon rosszul. Amolyan vihar előtti csend az, ami most van. Legalábbis erre gyanakszom.

Talán a vizsgaidőszak lesz nagyon keserves? Nem hiszem. Engem ez nem nagyon szokott izgatni. Mindig sikerül minden (előbb vagy utóbb).

Kicsit ugyan kiakadtam a héten, mert kedden lesz egy vizsgám (az még nem is vizsgaidőszak!!!), aminek még nem kéne lennie. Jah, púp a hátamra. Mintha nem lenne elég a szünet és karácsony után aggódni, még a karácsonyi készülődésemet is elcseszik nekem.  Hát ez csodálatos. De ennyi rossz történt. Jah, meg talán a hétfői vizsga, amin állítólag lehet puskázni, szóval no para.

Ma voltam gyakorlaton is. Az klassz része az életemnek. Nagyon édi a tereptanárom és lassan mindent megmutat. Hogy mi hogyan működik, mikkel foglalkoznak stb. Persze, tudom, hogy ez a feladata, de nem minden tereptanár ilyen. És mindenki más is kedves velem. Szeretem a gyakorlatot, bár tavaly is szerettem.

Csak még a dolgozatot kell összehoznom belőle és akkor kész.

Egy ideje már csodálkozva tekintettem arra a nagy boldogságra, ami körülbelül egy hónapja vagy három hete tört rám. Nem értettem az okát, de leginkább azt nem értettem, hogy miért történik most ez velem, amikor eddig sosem történt semmi jó.

Állandóan mosolyogtam és úgy éreztem, amihez nyúlok, az sikeres lesz. Mintha valami őrangyal vigyázott volna rám. És igazából most is.

Túl tökéletes ez ahhoz, hogy igaz legyen. Túl  gyanús. Ami ennyire jó, annak csak rosszul lehet vége. Nagyon rosszul. Amolyan vihar előtti csend az, ami most van. Legalábbis erre gyanakszom.

Talán a vizsgaidőszak lesz nagyon keserves? Nem hiszem. Engem ez nem nagyon szokott izgatni. Mindig sikerül minden (előbb vagy utóbb).

Kicsit ugyan kiakadtam a héten, mert kedden lesz egy vizsgám (az még nem is vizsgaidőszak!!!), aminek még nem kéne lennie. Jah, púp a hátamra. Mintha nem lenne elég a szünet és karácsony után aggódni, még a karácsonyi készülődésemet is elcseszik nekem.  Hát ez csodálatos. De ennyi rossz történt. Jah, meg talán a hétfői vizsga, amin állítólag lehet puskázni, szóval no para.

Ma voltam gyakorlaton is. Az klassz része az életemnek. Nagyon édi a tereptanárom és lassan mindent megmutat. Hogy mi hogyan működik, mikkel foglalkoznak stb. Persze, tudom, hogy ez a feladata, de nem minden tereptanár ilyen. És mindenki más is kedves velem. Szeretem a gyakorlatot, bár tavaly is szerettem.

Csak még a dolgozatot kell összehoznom belőle és akkor kész.

Amellett ugye jön a karácsony is, ami már önmagában boldogság.

De most nem hiszem hogy ez az oka a bennem lévő harmóniának. Apró boldogságokból áll össze a nagy. És engem kezd eluralni. Csak nehogy baj legyen belőle.

Nos, kicsit meglepett a tény, hogy vadidegen emberek is olvassák a blogom, de nincs ezzel semmi baj. Hagy olvassák, azért nyilvános.

De ami megdöbbent, az az, hogy a legtöbb komment ahhoz a bejegyzéshez megy, ami amolyan érfelvágós. Igen, volt egy nagyon rossz időszakom, amikor gondolkodtam a halálon. Nem azon, hogy végezzek magammal, hanem csak magán a halálon. Mert akkor fájt minden, aminek köze van z élethez. Ami egy szép és régi életre emlékeztetett. De tudtam továbbélni. Az új életem is szép. És most sem akarok meghalni.

Szóval több kommentet senki ne írjon ahhoz a bejegyzéshez. Főleg ne olyat, hogy ki hogyan akar meghalni. Nekem rossz erről tudni is. Ha valakinek van kedve beszélgetni arról, hogy mitől van ennyire maga alatt, akkor az írja meg ezt nyugodtan. Mivel a kommenteléskor e-mail címet kell megadni, felveszem a kapcsolatot az illetővel. Ígérem! Csak ne legyen több érfelvágós komment az érfelvágós bejegyzéshez.

Kezdem a csütörtökkel.

Szerda este rossz kedvem volt, de csütörtök reggel minden jóra fordulni látszott. A gyakorlat sínen van, szerdán kezdek. A tereptanár kedves,  a hely tetszik, úgy tűnik maga a gyak is jó lesz.

Aztán jött a készségfejlesztés, ami nagyon a szívem csücske. Szeretem, jó érzésem van tőle.

De volt valami, amit elfelejtettem, vagyis el akartam felejteni. Mégpedig egy randiszerű találkozás. Gondoltam talán ő is elfelejti. Nem felejtette el. Már teljes nyugalommal ültem az ágyam szélén, pasziánszoztam (nem mintha szeretném) és és rákészültem a korai pihenésre. Kint szakadt az eső és hideg volt. Tökéletes pihenőidő.

Erre a srác írt sms-t, hogy mindjárt a Blahán lesz. Na fasza-gondoltam. Még vissza sem tudtam írni, hogy lemondjam, mert számlatartozás miatt híváskezdeményezésre nem volt fedzetem-ahogy a kisasszony mondta. Nagy sietve kértem egy sms-t valakitől, de lemondani már pofátlanság lett volna. Írtam hát, hogy késni fogok. Összekaptam magam, és egyúttal elhatároztam azt is, hogy lesz ami lesz , egyedül is elmegyek a buliba.

Szóval taliztam a sráccal, beszélgettünk, kóláztunk, sétáltunk és...csókolóztunk. Tetszik, aranyos. Csak az zavar benne, hogy fiatalabb tőlem.

Végül még a reggeaeton buliba is elkísért, ami így azért jobb volt. Tanultam néhány új mozdulatot is és végre megint felszabadultnak éreztem magam.

Jajj majd elfelejtettem, hogy akkor volt a szülinapom is és kaptam csodaszép ajándékokat. Mónikától például egy tündért, ami már régebben is tetszett csak egy ideje nem láttam sehol. Gyönyörű. Dittitől meg egy éneklő tehenet. Olyan karácsonyi feelingest.

Másnap hulla fáradt voltam. Anyu meg jött fel szóval ki kellett elé menni kilencre. A busz meg  szokás szerint késett. Aztán kis keverés kavarás hogy merre is menjünk. Irány a koli, megvártuk, míg Mónika elkészült. Elmentünk a kínaira majd a westendbe. Kajáltunk valami nagyon finomat. Tényleg jó volt, csak nagyon sok. Majd kipukkadtam.

Utána még siettünk apuhoz Piliscsabára. Jó nap volt.

Ma meg voltam keresztlányomnál. Rengeteget nőtt és egyre okosabb. Énekelt is nekem. Megpróbáltam interjút csinálni Virágékkal, ők az én élettársi jog jegyem lettek volna. Nem jött össze. Illéssel alig taliztam, ő eleve kiesett. Aztán Ami kezdett hisztizni, mielőtt még befejeztük volna. De ezen nem aggódom most. Nem érdekel.

Még van hátra egy készségfejlesztés házi doga. Még nem tudom mit írok róla, de megoldom majd.

Meg még szeretnék valamit ügyködni a gyerekvédelemmel is, mert az meg nagyon lelkesít.

Szóval most minden jó, csak sok a dolgom:(

Advent negyedik napja van. És nem egy boldog nap.

És holnap lesz a szülinapom. Hát igen nagyon "boldog" szülinap. A bulira, amiért a szívem szakad meg, rajtam kívül senki nem jön, egyedül meg nem sok értelme van. Szóval a szülinapi buli érdeklődés hiányában elmarad. Vagyis nem marad el, hanem én nem leszek jelen.

Aztán, ami még ennél is nagyobb szívfájdalmam, az az, hogy amire régóta vártam, abból nem lett semmi. Szerettem volna, ha eljön hozzám, ha meglátogat és beszélgethetünk. Hát nem jött. mert nem volt jól, de szerintem valami komolyabb áll a háttérben: nem is akar jönni. Megértem mert itt mindig unatkozunk csak. Nyilván neki ez nem hiányzik, akkor sem, ha nekem ez fontos. Két havonta látom 20 percet. (Most is annyit láttam. Keringtünk valami icipici parkban. Tök értelmetlen volt az egész.) És minél kevesebbett látom, annál kevésbé hiányzik. Épp ezért talán jobb is, ha nem látom. Már nincs egymásra szükségünk. Mint múltkor írtam: minden a helyére kerül. Azt hiszem ezt a dolgot is lassan a helyére teszem magamban. Bezárom és nem is engedem ki többé. Ezt kellett volna már tennem régebben is.

És nem az a baj, hogy ma nem jött el, vagy hogy nem értem meg, hogy rosszul volt. Én ezt megértem. Csak ez lassan már általánossá kezd válni. De mit is várok, mikor mindig én erőltetem a találkozást. Ma is azért lett ez a 20 perces kis séta, mert megígérte már és mint mondta "én találkozni akartam vele".

Én többé nem akarok semmit. Tőle nem. Nem erőszakoskodom. Mert azt hiszem nála én már régen a helyemre kerültem. És nem értem miért hittem, hogy dacolhatok a sorssal, és kitörhetek onnan, ahol vagyok, hogy egy új helyet keressek.

Az adventi időszak harmadik napja van, és szépen, lassan  minden a helyére kerül. Minden olyanná kezd válni, mint a régi időken. Mint akkor, amikor boldog voltam. Egy elveszett barát ma visszatalált hozzám. És bár bennem még van egy kevés a tüskékből, amiket ő növesztett bennem, de ezek már nem veszélyesek. Nem veszélyesek se rá, se rám, sem a barátságunkra. Idővel majd ki is hullanak.

Egyébként ő nyitott felém, és nem fordítva. Egyszercsak itt termett és  csacsogott tovább, mintha nem is lett volna köztünk az a másfél hetes csend. Jó érzés volt, mert amíg nem volt itt, éreztem a hiányát. Valahogy megkedveltem és megszoktam. Kellett, hogy legyen egy barátom itt. Azt hiszem a barátokra mindenkinek nagy szüksége van. Nekem különösen, mert még a családom sincs itt velem.

És a legfurcsább, hogy előre éreztem ezt az egész békülős dolgot. Pontosabban megálmodtam. Azt álmodtam, hogy reggel bejött a szobámba, az ágyam szélére ült, megsimogatta a fejem és azt mondta „ne haragudj”. Persze a valóságban nem így történt, de nekem ez így is sokat jelentett.

Még van köztünk egy kis távolság, ami érthető. Nem tudjuk meddig vannak a másikban felállítva a határok. Meddig terjed a sértettség okozta csalódás. De minden rendben lesz.

És közeleg a karácsony is. Egyre gyorsabban és megállíthatatlanabbul. A tavalyi nem volt igazán boldog. Az idei az lesz. Az lesz, mert minden veszteségem megtérülni látszik. Talán csak egy van még, ami makacsul távol marad. De már az sem biztos, hogy sokáig.

Advent első napja van. Végre elérkezett a karácsonyra való várakozás ideje. A koszorún már meg kellett gyújtani az első gyertyát.

Erről jut eszembe, hogy pénteken koszorúkészítés volt a suliban. Nagyon klassz volt. Csináltam is kettőt: egyet mamának, egyet magunknak. Meg két gyertyát és egy angyalkát. Szerintem tök klassz lett minden. A fenti koszorút én csináltam,és ide akartam beszúrni, de véletlenül odatettem most meg nincs kedvem kijavítani.

Szóval a karácsonyi hangulat. Azt hiszem most végre igazán elkezdődik.

Mónika a szobánkban már felrakott egy ablakra való világító Mikulást. Én sajna otthon hagytam a világító girlandot:(

Úgy gondoltam, hogy minden nap írok majd karácsonyig. De ez nem biztos, hogy meg is valósul.

Hát megaptam az én édes és imádnivaló kis laptopomat, amiért ezer köszönet öcsémnek. Igazán kedves tőle.

De hiába, mert a koliból nem tudok netezni. Le van jelszavazva, vagy valami, de a lényeg, hogy nincs net.

Vagyis net van, csak nem tudom rávarázsolni a laptopra. Ami azért kurva gáz, mert végülis nem tudom kinek fáj, és miért az, ha én msnezni akarok, vagy chatelni. A saját gépemről. (Mert a rakás szar suligépeken le van tiltva.)

Hát nem tudom ez mire jó, de mindenesetre köszönöm az illetékeseknek.

Kiegészítés:

Van net. Nagy nehézségek árán. De minek? Mert annyit sem ér, mint egy leesett mákszem. Msn ugyanis nincs. Csak ebuddy ami meg annyit ér mint egy kalap szar. Akkor már jobban járok, ha telefonálok. Igaz, drágább, de nem szakad meg percenként.

Szóval nem értem kinek fáj, ha msnezek, meg chatelek. Valakinek biztos. És nagyon. De mindegy. Ez egy ilyen suli...

Amai nap, amilyen rosszul indult, olyan jó lett.

Reggel hajnali ötkor keltem, mert vissza kellett jönnöm Pestre. Kocsival mentünk le a buszállomásig, de így nagyon sokat kellett várnom a buszindulásig. Hideg volt, rettenesen hideg. A téli kabátomban jöttem fel, mert úgy éreztem, hogy a szombati havazás után már eléggé időszerű. Tényleg, nem is írtam még a havazásról. 

Az úgy volt, hogy amikor az egyik ismerősömtől jöttem haza, már tiszta hó volt minden. Észre sem vettük, amikor havazni kezdett. Én viszont annyira megörültem neki, hogy azt is elfelejtettem, mennyire fázom. Pedig szoknyában voltam.

Hazafelé is el voltam varázsolva, olyan csodálatos volt a havazás. Hatalmas, sűrű pelyhekben hullt. A Staidionoknál majdnem dobtam egy hátast, mert a sportcipő kicsit csúszott a friss havon, de még az sem érdekelt. Itt a tél. Most már tényleg, vitathatatlanul. És a karácsony is megállíthatatlanul közeledik. Már csak egy hónap.

Szóval ma reggel is iszonyú hideg volt. Majd megfagytam. A busz is tök későn állt be, szar is volt a busz. Kényelmetlen, hideg. Az ablakok mellett csak úgy éreztem a hideget. És még így is aludtam, már amennyire lehetett azon a kényelmetlen buszon.

A koliba beérve azonnal lezuhanyoztam forró vízben és bedőltem az ágyba. Aludtam vagy két órát, aztán mennem kellett gyerekvédelmes megbeszélésre, vagy mire.

De a nap nem ettől volt jó. 

Az első jó dolog, ami ma történt az volt, hogy tesómtól kaptam egy laptopot. Már nagyon szerettem volna, és megkaptam tőle az elkövetkezendő karácsonyok ajándékaként. Még nem láttam.  Holnap hazamegyek és megnézem. Jani még kínlódik vele, nem tudom mit.

Ja, és ötös lett a ZH-m!

Milyen is egy barát?

Egy baráttal elmehetsz vásárolgatni. Vagyis elkíséred őt, mert vásárolni akar. Persze szívesen teszed, mert a barátja vagy.

Egy barát elhív bulizni, akkoris, ha fáradt vagy, ha semmi kedved az egészhez. Rábeszél, és te elmégy, mert ő szeretne menni. Elmégy vele, mert a barátja vagy.

Egy baráttal lehet bulizni. Mindig és minden körülmények között. Akkoris táncol, ha más senki. És ha mégsem teszi ezt, akkor ülsz vele, akkoris ha te táncolni jöttél. Ott ülsz vele, mert a barátja vagy.

Aztán, amikor ez a barát lelép, mert felszed egy (bocsánat, két) pasit és magadra hagy a kihalt teremben, akkor te beletörődsz, mert a barátja vagy.

És amikor elmondod neki, hogy ez neked mennyire rosszul esik, hogy mekkorát csalódtál benne, és ott áll savanyú képpel fölötted, miközben te elfoglalod a helyed, ahol kínszenvedés lenned, akkor azt mondod neki, hogy menjen vissza a pasijaihoz és szórakozzon. Ezt mondod neki, mert a barátja vagy.

És amikor ő erre fülig érő vigyorral elindul, észre sem véve a könnyeidet, akkor te nem szólsz semmit utána. Csendben maradsz, mert a barátja vagy.

És amikor szólsz neki, hogy hazamégy, vegye ki a cuccod a ruhatárból, akkor ő gyorsan kiveszi és siset vissza. És te nem rendezel jelenetet mérgedben, mert a barátja vagy.

És amikor elindulsz ki az ajtón, eszébe sem jut, hogy hogyan érsz haza, vagy nem esik-e bajod? És nem is jut eszedbe, hogy megkérd jöjjön veled haza, mert tudod, hogy ő jól érzi magát, és nem akar elmenni (valószínűleg nem is menne). Nem zavarod a szórakozását, mert a barátja vagy.

De amikor a villamoson egy idegen lány ad neked zsebkendőt és egy idegen lány kérdezi meg, hogy miért vagy szomorú, akkor elgondolkodsz rajta, hogy ő vajon a barátod-e?

Amikor úgy érzed a napod pocsékba ment és őt ez nem érdekli, akkor elgondolkozol rajta, hogy ő vajon a barátod-e?

Amikor rájössz, hogy két idegen pasi, akiket talán sosem lát többé, fontosabb neki, mint a barátságotok, akkor elgondolkozol rajta, hogy ő vajon a barátod-e?

És amikor hazaérsz, és mégcsak fel sem hív, hogy élsz-e még, akkor elgondolkozol rajta, hogy ő vajon a barátod-e?

És amikor ezeken elgondolkozol, akkor az is felmerül benned, hogy ő megérdemli-e, hogy a barátja légy???

Mindig várunk valamire. Lehet az egy nap, egy esemény, egy személy, vagy akármi. A lényeg, hogy a várakozás (főleg, ha valami fontos dologra várunk) szinte felőrli az embert.

De megéri, mert utána ott van az, amire vártunk.

Kivéve, ha olyasmire várunk, ami nem jön el soha. Mondjuk egy telefonhívás. Amikor unottan fekszünk az ágyon, és görcsösen markoljuk a telefont. Kérjük, hogy csörögjön, de nem akar. Nem tud.

Várunk, s közben semmi mást nem teszünk, mert félünk, hogy elszalasztjuk a várva várt pillanatot. Pedig a szívünk mélyén nagyon is jól tudjuk, hogy a telefon szomorúan hallgatag marad...

Manapság a fenti kérdés nagyon divatossá vált.Regisztrálva vagyok különféle társkeresőkön. Nem azért, hogy pasit találjak, hanem csak az ismerkedés kedvéért. Aztán meg ki tudja, akár még találhatok is valakit magamnak.

De mostanában, azt hiszem, a legtöbb pasi nem akar komoly kapcsolatot. Hogy miért? Fogalmam sincs. 

Van, hogy elfog a nosztalgia. Minden apróságról eszembe jut egy szép emlék. Valami régi, valami olyan, amit sosem lehet feledni.

A mai nap ért egy csalódás. Elég gyakori jelenség nálam, mert mindig mindenbe beleélem magam, anélkül, hogy biztos lenne.

Egy ismerősöm (már pont a bizalmatlánság miatt nem nevezem barátomnak) megígérte, hogy eljön vendégségbe. Elterveztem, hogy csinálok neki gofrit. Kerestem receptet (nem tudom mennyire jó), felcipeltem a sütőt meg egy halom hozzávalót. De ez még mind semmi. Elkezdtem várni a napot, amikor találkozhatok vele. Örültem neki, hogy végre vendégségest játszhatokegy olyan valakivel, akit nagyon szívesen látok vendégül. És mivel megígérte, és ő választotta ki a napot, amikor ráér, biztosra vettem, hogyeljön. Vártam és vártam, hogy pontosítsuk mikor és hol találkozunk. Nem írt, nem hívott. Később kapta csak meg az e-mailemet. Vagy későn olvasta. Nem is tudom, de már nem is fontos.

Aztán felhívott. Ismeretlen szám volt, tudtam, hogy ő az. Mindig ismeretlenül hív. Örültem, hogy hív, ugyanakkor féltem. Tudtam, hogy benne van a pakliban, hogy azt mondja nem jön. Tudtam, mert ismerem őt annyira. Tudtam, mert volt már ilyen máskor is.

Anyu mondta már, hogy ne bízzak benne. Tudtam ezt én is. Tudom, hogy mit kell tennem, de néha elfeljtem a saját határaimat. Tudom, hogy mellette kell állnom. Hogy segítenem kell neki, amennyit csak tudok. És tudom, hogy ennek ellenére nem szabad tőle várnom semmit. Csak örülni annak, amit ad, de nem kérni. Sohasem kérni semmit.

Persze nem jött el. De legalább még időben szólt. Ennek ellenére nem esett kevésbé rosszul. Dolga van, ezt megértem. De ezt tudhatta volna előre. Valami azt súgja, hogy minden csak silány kifogás, mert nem meri megmondani, hogy nem szívesen jön hozzám. És minek is jönne? Unatkozzon egy félhomályos szobában valakivel, aki még csak nem is a legjobb társaság? Mert mindig ez van, és neki erre nincs szüksége.

Megharagudtam. Egyszerre voltam elkeseredett és dühös. Becsapottnak éreztem magam. Azt éreztem, hogy irtó nevetséges vagyok, mert még mindig adok a szavára. Pedig erre a legkevesebb okom sincs. Nagyon berágtam. Valami olyasmit is mondtam, hogy utálom. Így is éreztem. Kerek két percig. Egészen addig, amíg a dühtől, a tehetetlenségtől és a nevetséges lelkesedésem okozta szégyentől bőgni nem kezdtem. Akkor felszakadt minden. Mintha a haragomat sírtam volna ki magamból. És jött a bűntudat. Mert lehettem volna megértőbb. Háttérbe szoríthattam volna azt, hogy mit akarok én. Tehettem volna úgy, mintha az egész nem érintene rosszul. Tehettem volna bármit, ami üres színjátszás, de nem tettem. Hagytam, hogy az indulataim elragadjanak, és olyan szentimentálissá tegyenek, ami eredményeképpen gonosz lehetek mással. Vele. Pedig vele akartam a legkevésbé. És már annyiszor bántottam. Persze mindig próbáltam azzal mentegetni magam, hogy jogos volt. Hogy megérdemelte. Hogy ő kezdte, amikor engem bántott. És ebben mindenki megerősített, ahelyett, hogy a megbocsátást erősítették volna, vagy azt, hogy felismerjem a saját hibáimat.

Mindenesetre nem utálom. Márcsak nem is haragszom. Mérgemben megettem a brassóit, amit anyu miatta csinált (mert nagyon szereti). Az jólesett. Nem az étel, hanem, hogy az övé volt.

Aztán se harag, se rossz érzés. És persze semmi esély arra, hogy valaha is lássam még. De talán ez a legjobb. Mert nincs rá oka, hogy lásson. Nekem meg nincs rá okom, hogy még egyszer hívjam, és elszenvedjek egy újabb visszautasítást. Túl sokszor mondott már rám nemet, túl sok módon, és túl sok kérésre. Azt hiszem, többet nem szabad tőle semmit kérni. Ha ő akar valamit, majd szól. Ha nem, úgy is jó. Ha ismer, akkor tudja, hogy engem mindig megtalál, hogy sosem fogok rá igazán haragudni. És hogy sosem fogom elfelejteni.

Hát igen, hosszú és fáradságos út után újra itt vagyok.

A hétvégén nem aludtam valami sokat. Végre otthon is van internet, és az újdonság varázsa a géphez láncolt késő éjszakákig. Persze, felmerülhet a kérdés, hogy miért újdonság az internet olyan valakinek, aki a fél életét ott tölti, de mint a világon majdnem mindenre, erre is van válasz. Ugyanis az internet nem új, de az, hogy egyes oldalak, mint pl a chat.hu (fogalmam sincs itt miért tiltották le) nincsenek letiltva. És az msn, ó igen, a rendes msn, ami nem fagy le a hangulatjelektől, vagy csak úgy heccből. Ahol lehet zenét, képet átküldeni, és akár még a webkamera kép is megjeleníthető. Igazi csodaként éltem meg a katasztrofális ebuddy.com után. Szóval ezzel elvoltam a hétvégén, és szokás szerint későn feküdtem le.

Ha jól emlékszem már jó ideje nem volt, hogy valami ennyire lekötött volna. És az öcsémet is. Talán pár évvel ezelőtt karácsonykor, amikor a számítógépet kaptuk. Akkor telepakoltuk játékokkal, és azon ment a veszekedés, ki mikor, és mennyit játszhat. Akkor még anya is lelkesedett a pasziánszért (mivel máshoz nem értett), így neki is kellett némi időt biztosítani. Én akkor a Sims 2-vel játszottam órákig. Ha emlékeim nem csalnak, még kiegészítő sem volt hozzá, csak a sima alapjáték. De nem érdekelt, mert nekem még új volt. Nem tudtam házat építeni, az embereim éhen haltak, nem csináltak semmit, csak elkeseredetten küzdöttek a túlélésért. Volt mit felfedeznem a játék működésével kapcsolatban. És kb addig volt izgi. Utána jöttek a különféle kiegészítők, és azokat is ki kellett ismerni. Ma már csak akkor játszok, ha van időm (illetve akkor sem, mert öcsém véletlenül-vagy szánt szándékkal-letörölte a gépről) Most ugyanezt a hatást váltja ki a net. Lackó chatel (én abból már kinőttem), meg msnezik, anya zenét hallgat, híreket olvas, játszik, aput a honfoglaló hozza lázba, engem meg csak úgy egyszerűen minden.

Tegnap este már hulla fáradt voltam, és felettébb jó érzés volt  bebújni a takaró alá. Arról álmodoztam, hogy milyen jó is lenne, ha valaki feküdne mellettem. Akit átölelhetnék, és aki rámmosolyogna. Egy igazi, komoly kapcsolat. Gyönyörű álom.

Ma a buszban pillanatok alatt elaludtam. Vagyis olyan félálomban voltam. Hallgattam a zenét, és bóbiskoltam. Akkor az jutott eszembe, hogy még tegnap este egy csodálatos pasi mellett akartam elaludni, akit szeretek, és aki viszont szeret, ma már Quasimodo mellé is odafeküdtem volna, ha pihe-puha ágya, és meleg takarója van. Teljesen kész vagyok, energiatartalékaimnak is a végét emésztem.

Aztán visszaértem a koliba. A szoba olyan volt, mint ahová egy bombát dobtak be, a földön ruhák, az ablak alatt két zsák szemét, és minden szanaszét. Ráadásul a magammal hozott tojások közül is eltört egy. Nagy nehezen pakoltam ki, annyi cuccom volt,de...

Mama telefonált, hogy a laptopomból nem lesz semmi. A Tescoban akarta megvenni nekem, de sajna nem jött még meg a hétvégén. Azt mondták, majd érdeklődjünk. De ma közölték szegénykémmel, hogy valószínűleg nem is fog jönni, de meglehet próbálkozni Budapesten vagy Miskolcon. Hát tiszta hülyék ezek. Majd három órát fog utazni Bp-ig, egy szar laptopért (szó szerint egy kalap szar!) Mert csak a nagyobb Tescokba szállítanak belőle. Hát csesszék meg. Az utóbbi időben nagyon elegem lett a Tescoból, nagy csalódás nekem. Pedig régen mennyire imádtam. Na de ennyit róluk.

Most meg a csajokat várom, mert megyünk...hm...hát Tescozni. Mert bár szar, az tény, hogy olcsó. És szegény ember ne válogasson.