A búcsú sokszor csak kis időre szól. Hetekre, hónapokra. Talán évekre. De van búcsú, melyet nem követ több találkozás, mely után a felek nem hívják fel egymást többé telefonon, és nem írnak egymásnak e-maileket. Nem öntik szavakba azt a hiányérzetet, amit a másik távolléte okoz nekik. Nem sírnak, nem érzelgősködnek. Csak köszönnek, vagy még azt sem, és mennek tovább.

Vannak ilyen elválások is. Az ilyen nem is elválás. Az ilyen emberek nem kapcsolódnak egymáshoz igazán. Csak pillanatokig keresztezték egymás útját, majd mennek tovább, anélkül, hogy bármit is hátra kellene hagyniuk.

Ez csak akkor kellemetlen, ha az egyik fél kötődik, a másik viszont nem. Ha a búcsúzás csak egy embernek fontos, és a másik jobbnak látja, ha egyetlen szó nélkül lelép. Miért teszi? Talán, mert fél elmondani, hogy ennyi volt. Hogy minden, amit mondott a barátságról, a szeretetről és a bizalomról, az számára nem jelentett semmit. Üres szavak voltak, jelentés nélkül. Mert azt hiszi, hogy a másik nem fogadná higgadtan a búcsúzás tényét. Hogy talán sírna is. Vagy azért, mert alapból nem számít neki, hogy a másik mit gondol, csak megy és vissza sem néz. Nem érdekli kit, hányszor és milyen mélyen sebez meg.

Ő elérte a céljait. Ő már nem vár semmit. Neki már nincs dolga velem.

És az a legjobb, ha a másik ezt tudomásul veszi. Ha nem sír, nem dühöng, nem vádol senkit. Főleg, ha már az elején is tudta, hogy a történet így fog végződni. Nincs kit hibáztatni, csak beletörődni, és eltépni minden szálat.