A hercegnő a virágok közt sétált. Gyönyörű virágok között, melyek apró szirmaikkal integettek a napfénynek, ha a szél arra járt. 

A hercegnő tekintete bársonyával simogatta meg valamennyit és mosolyogva nézte a csöppnyi szépségeket. 

Amikor a cseresznyefához ért, hirtelen valami furcsát észlelt. Mintha valami apró lény mozgott volna a tökéletes és törékeny szépségű virágok között.

Mit tettem?- gondolkodtam el. Nem lett volna szabad ilyen messzire mennem. És innen már nincs visszaút. Nem tudom, hogy lehet-e még innen visszafelé lépni. Vagy azt sem, hogy akarok-e.

Furcsa érzésem van. Bízok benne. Bízni akarok- talán ez a pontosabb megfogalmazás. De nem megy. Nem tudom elhinni, amiket mond, mert már annyiszor mondott valótlant. És mindig azért, hogy megvalósíthassa a céljait. A célokat, amiknek köze sincs az én boldogságomhoz. 

És most sincs. Nem hiszem, hogy tartós lehet ez az állapot. Vagyis először nem hittem. Aztán rájöttem, hogy nincs semmilyen állapot. Én mindent megteszek, ami tőlem telhető. Ennyi az egész. És a legtöbb, amit vele kapcsolatban remélhetek, az az, hogy őszinte hozzám, és nem csak egy jó vicc számára nézni az én szánalmas kis erőfeszítéseimet.

Hogy higgyek neki? Miért kéne azt hinnem, hogy megváltozott? Mi rá a garancia, hogy már nem az az önző ember, aki volt? Honnan tudhatnám, hogy más lett?Miért higgyek valakinek, akinek soha nem hihettem? Ha ezekre azt válaszolom, hogy szeretnék hinni, akkor nagy hülye vagyok. Ha azt mondom, hogy mindent elhiszek, akkor meg nagy hazug. 

Olyan fura dolog ez. Hiszen megbocsátottam neki. Mindent megbocsátottam. De mégis...nem tudom elfelejteni. Nem haragszom, de nem tudok túllépni. Emlékszem minden fájdalomra, amit ő okozott nekem. 

Bár egy dühös pillanatomban kitöröltem minden gonosz sms-ét, minden e-mailjét, de az emlékeimből nem tudom törölni. És ez jó. Mert amikor már vakon kezdek bízni benne (újra), akkor fel-felvillan egy régi keserű emlék. Olyanok, amikkel úgy megbántott, mint soha senki még. És akkor felmerül a gyanú: talán most is csak szórakozik. Kiábrándítóan reális gondolatnak tűnik, és mindennek az alapja az, hogy egyszer már megégettem magam vele.

Gondolom mindenki azt hiszi, hogy naiv és buta vagyok. Vagy ami még rosszabb, azt hogy szerelmes. Naiv talán tényleg, de nem vakon bízó (benne már nem). Buta nem hiszem. Szerelmes meg...? Nem, én ezen tényleg sokat agyaltam már. Hogy elmúlhatott-e amit éreztem, és hogy az mi volt. Szerelem volt, kicsit mindig az is marad, de ez már nem láng, csak valami hamvadó kis parázs. És azt hiszem már egy korábbi bejegyzésben már próbálgattam boncolgatni ezt a furcsa kis érzést. Nem szerelem, ez biztos. Egyrészt, mert azt már egyszer eljátszottam, és most sem jobb a szitu. Másrészt, mert többé nem akarok szerelmes lenni. Harmadrészt, mert nem lenne tisztességes.

Hú, ez a bejegyzés még ezer éve keletkezett, egy társkereső oldalon lévő naplóban. De mivel onnan könnyen megeshet, hogy törlöm magam, gondoltam meghagyom magamnak ezt az emléket,így átteszem ide. Egyszer talán majd segít abban, hogy lerendezzem magam a dolgokat és, hogy megértsem majd, hogy mi miért történt. Hiszen minden régi érzés közelebb visz a múlt igazságaihoz és megvéd a jövő tévedéseitől.

"Tegnap újra láttam Őt.Olyan volt,mint az első találkozás:izgatott voltam és féltem.Igen,féltem,hogy mit mond majd és hogy én mit mondok neki.Akkor attól féltem hogy akármit mondok,nem fogok neki megfelelni,most attól féltem,hogy a múlt és ami a szakításunk óta történt,esetleg nyomot hagyott benne(negatív értelemben).

Fájó szív

Eldobott szív zokog még utánad.

Fájó könnyek mossák lelkemet.

S miért van, hogy megöl most a bánat,

Vagy ha nem, hát élve eltemet.

Síri csendben felzokog a lelkem.

Hallod-e, mondd, fojtott bánatát?

Egy fájó szív téged hívna vissza,

S panasza szól most a csenden át.

Fájó könnyel nyugtázza, hogy vége.

És csak sír, mert semmit nem tehet.

Fájdalmában véres harcra készül,

Harcba hívja most a könnyeket.

Harca végén boldogságát várja.

Harca végén örömet remél.

De mikor a csata véget érne,

Fájó szívem többé már nem él.

Gyötörve a fájdalomtól, kíntól,

Fájó szív hív téged kedvesem.

Csak egy percig legyél velem újra,

S most is nézz rám olyan kedvesen.

Szíved egyszer ölelje a szívem…

Oly szép lenne, olyan megható.

És én kérlek, hogy enyém légy újra,

De hozzád már nem ér el a szó.

Fájó szívem minden dobbanása

Mondat, melyet nem ért már eszed.

És ha nevetsz fájó szívem búján

Tudom majd, hogy nem direkt teszed.

Könnyes szemmel engedlek el téged.

Messze vagy, de fogom még kezed.

De ujjaim nem tarthatnak vissza,

Mert a sorsod máshová vezet.

Kezed lassan kicsúszik kezemből,

És kiáltok: Gyere vissza még!

Fájó szívem panaszát nem hallod.

Cicó ma megkért, hogy fényezzem kicsit. Vagyis valami ilyesmit írt a kommentbe. Hát gondoltam rajtam ne múljon. Próbálkoztam, próbálkoztam, én tényleg próbálkoztam. De valahogy ez nem megy így kérésre. Csak spontán. És ő tudja, hogy mekkora kincs nekem. Az én kis őrangyalszerűm, aki olyan mint a lótuszon csillogó vízcseppek: különleges, tiszta és ragyogó. Pedig nem is látszik rajta. Én elsőre legalábbis nem láttam. A gólyatáborban annyira nem is volt szimpi az első pillanatban. Mert elégedetlenkedő volt, és lázadozó. "Én ezt nem csinálom..." "Engem ne szivassanak..." -hallottam nap, mint nap.Mert minden nap találkoztunk, ugyanis alattam aludt. Mármint nem közvetlenül alattam, hanem az emeletes ágy alsó részén. Aztán valahogy úgy alakult, hogy egész héten vele lógtam (meg Dittivel).De akkor még mindig nem éreztem igazán, hogy mi valaha is közel állhatunk majd egymáshoz. Nem tudom miért, egyszerűen csak ezt éreztem. Aztán egy nappal hamarabb mentünk el a táborból. Együtt. Akkor is éreztem némi távolságot, de ennek lehet, hogy az volt az oka, hogy nem vagyok az a könnyen barátkozó típus. És sosem voltak idősebb barátaim. Nem azért, mert nem akartam, hogy legyenek, hanem mert így alakult. 

Először azt hiszem attól féltem, hogy Cicó túl komoly lesz ahhoz, hogy mi megtaláljuk a közös hangot. Őszintén szólva úgy voltam vele, hogy csak a tábort éljem túl. 

Aztán jött az évkezdés, és mivel senki mást nem ismertem igazán, hozzájuk csapódtam. És akkor jött a kellemes csalódás. Mert Cicó minden volt, csak unalmasan komoly nem. Tök jófej, lehet vele hülyülni, viccelődni. Például az aranyköpéseket is ő fedezi fel elsőnek, amik fölött például én elsiklok. 

De azért van benne komolyság, ha komolynak kell lenni. Amikor egy nagyon megrázó krízishelyzetben voltam (szakítás), akkor ő vigasztalt. Meg sétált velem. Meg szeretgetett, mint valami anyapótló. Meg úgy egyébként is szokta ápolni a lelkem, ha szükség van rá (és nálam mindig szükség van rá)

Állandó pszichológiai rendeléseket tart nekem, ami valljuk be, igazán hatásos.

És a nagy bandázásokat is ő indította el, ami színt visz az unalmas és szürke hétköznapokba. És folyamatosan bővül a "bandatagok" köre. 

De Cicóval minden témáról lehet beszélni a banda nélkül is. Annyira nyitott csaj, hogy egyszerűen bármilyen problémával fordulhatok hozzá. Olyannal is, amit talán a saját anyámnak sem mondanék el.

De ő itt van nekem. Ha nem is örökre (bár jó lenne), de két évre még biztosan. Addig is meg vagyok óvva az összeomlástól, mert van valaki, aki ha kell, akkor a romkból is képes engem újra összerakni.

Éjjen Cicóka, aki olyan tiszta, mint a hóesés és a napsugár a hajnali havon.

A mai nap is átlagos vasárnapnak indult. Reggel felébredtem, kipihenten, frissen, üdén. Anyu főzött, tesóm meg jó sokáig feküdt a tévé előtt. 9 körül megfürödtem, bepakoltam a cuccaimat a visszaútra. Közben kész lett a kaja, rizsfelfújt. Nem is tudom mikor ettem utoljára. Az emlékeimben, mint óvodáskori kaja él, ahol valami szörpös izével locsolták meg. Imádtam.

Szóval egy teljesen átlagos vasárnap volt. De egy átlagos vasárnap sem problémamentes.

Az első gond rögtön a visszautazáskor történt. Vasárnaponként, fél kettőkor mindig két busz jön Pestre. Most sem volt másképp. De! Már ott álltunk millióan az egyes kocsiállásnál, ahonnan az a busz indul, amelyikkel én szoktam menni. Nem tudom miért mindig azt választom, hiszen ugyanakkor ér be a kettő, de nekem ez már megszokás kérdése. Most ez a busz későn állt be, viszont a másik beállta a kettes kocsiálláshoz. Nem szálltam fel rá, mert ez nem az én buszom volt. Ez volt a gáz. Mert sajnos ez a busz állt az egyeshez is, de mire ezt felfedeztem, már ki is túrtak a sorból.

-Na nem!- mérgelődtem- Nem fogok nyomorogni, inkább várok egy órát, akkor is jön busz!

-De ezen is van még hely- mondta anya.

A sofőr közben közölte, hogy a másik buszra (az enyémre) csak akkor lehet felszállni, ha a szar busz megtelt.

-Hát ez nagyon nem így szokott lenni-fakadtam ki.- Én ezzel nem megyek, majd megyek a fél hármassal.

-Ne légy már hülye- nyugtatott anya- Úgysem fogsz állni, mert ha az megtelt akkor indul másik.

Nem értette az én nagyon összeszedett magyarázatomat, miszerint én ablakhoz akarok ülni, és nem szélre. Végül is nem véletlenül szoktam fél órával buszindulás előtt ott pózolni. 

Aztán többen is felháborodtak, és mondták, hogy ők is inkább az üres buszra szavaznának és nem a nyomorgásra. Ekkor a sofőr kezdett háborogni, hogy elővételi jegy, meg miegymás...el vannak adva a helyek. Na engem ezzel az elővételi jeggyel lehet kikergetni a világból. Egyrészt nem tudom, hogy vettek elővételi jegyet, mert Ózdon nem lehet. Nincs is pénztár vasárnap. Másrészt, nem azért veszem meg azt a rohadt bérletet, hogy aztán még az is előfordulhasson, hogy nincs ülőhelyem. Három órás utat végigállni nem kis dolog. 

De minden rendben volt. Ablaknál ültem, ahogy azt kell. Nekem ez tényleg fontos. Szeretek álmodozva kitekinteni. Ezek a legszebb percei a hetemnek, hát ezt aztán nem vehetik el tőlem. Főleg mivel hazafelé már nem nagyon van lehetőségem helyet választani. Ülök, ahová még lehet.

Annak meg roppantul örültem, hogy nem egy buszon utaztam azzal a néhány emberrel, akiket a hátam közepére sem kívánok. Nem azért, mert bajom van velük, csak valahogy nem szimpik és kész. Egy éve utazom velük és...Már eleve olyan bizarrnak tűnnek. Főleg a fiú, aki már van vagy 22 éves, de anyuka minden héten kikíséri (ez nem is baj, engem is kocsival visznek ki) és lelkesen integet, amíg a busz el nem indul (na nekem ez már sok lenne). Anyuék is megvárják, hogy felszálljak, integetnek egy gyorsat, aztán mennek is tovább. Nem szeretem a hosszas integetést. Beszélgetni már úgysem tudunk, mert nem hallatszik fel a buszra. Másrészt, ami halaszthatatlan volt, azt már a hétvégén túltárgyaltuk. Hát ők nem. És anyuka erre is kitalálta a tökéletes megoldást, mégpedig azt, hogy a busz aljában állva felhívja a buszon ülő kisfiát és amíg el nem indulunk, addig bájcsevegnek. Sejtésem sincs miről. Aztán anyuka szélesen vigyorog, hogy csak úgy szalad a szája a füléig. Hogy minek örül ennyire? Hm..passz. Talán mert ez hozzátartozik a mintaanya imázshoz. Vagy ennyire büszke rá, hogy a fia Pesten tanul. Esetleg amiatt a nagy öröm, hogy a gyerek jó ülőhelyet foglalt magának. Vagy egyszerűen örülnek, hogy végre elmegy otthonról újabb egy hétre. Ez az integetés náluk már valami családi tradíció lehet. Én több, mint egy éve vagyok szemtanuja.

Szóval rendben megérkeztem Pestre, nem is ült mellettem senki, ami külön gyönyörűséget okozott. Aztán plusz boldogságot jelentett, hogy a táskám is pillekönnyű volt. A legnehezebb cucc benne egy kenyérpirító volt, aminek semmi súlya nincs.

Az persze kicsit elszomorított, de nem lepett meg, hogy a 99-esre sokat kellett volna várni. Márpedig én arra nem várok, elindultam gyalog. Mostanában olyan ritkán jön, hogy gyorsabb vagyok nélküle. Egy hapsi közben seggrészegen valamit szólogatott nekem, hogy hová megyek, meg hogy ő nekem nem engedte meg, hogy elmászkáljak (!?) Gyorsan felugrottam a villamosra, hát ő is. De aztán mást szúrt ki magának, én meg megkönnyebbültem. 

A koliban szinte pillanatok alatt kipakoltam, nem volt sok cuccom. A karamell öntet, amit a rizsfelfújthoz hoztam, persze kicsit kicsepegett. (Nem nagyon.) Az esernyő lett olyan, de azt gyorsan lemostam, annak ugye nem árt a víz. Mónika írt nekem egy ari kis levelet, meg hogy egyek szőlőt, mert hozott. Gondoltam az még belefér a nagy fogyókúrámba. Na de karamell öntettel!? Nem is esett jól, a bűntudat miatt.

Gyorsan elindultam vásárolni. Az ilyesmit addig jó elintézni, amíg az ember lendületben van, mert aztán már nem tudja magát rávenni. Hosszúnak tűnt az út a Tescoig. Bántam, hogy nem vittem magammal könyvet. Tegnap hoztam ki egyet a könyvtárból, ami nagyon tetszik. Már nem is sok van hátra, csak pár oldal. Humoros kis könyv. Az ilyet szeretem. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy az elmúlt egy évben hány könyvet olvastam el (vagy kettőn). Nem szeretem a túl komoly, meg túl csöpögős könyveket, se azt ami túl tudományos. Legyen jópofa, könnyen olvasható és életszagú. Kevés ilyet találok sajnos.

Apa közben felhívott, amíg a trolin utaztam. Meglepett, mert ritkán beszélünk telefonon. Hát nem volt semmi, amit akart. Valahogy eszébe jutott a Notre Dame-i toronyőr egyik zenéje, de a szöveg nem nagyon. Azt akarta, hogy énekeljem el neki. Basszus a trolin ülve. Millió ember előtt. Hát elmaradt a dalolás.

A boltban meg újabba problémába ütköztem, mert nem tudtam mit is kéne venni. Mert ugye, most kicsi a költségvetés, és a legfontosabbakat kell megvenni. Ehhez az elvhez nem tudtam magam tartani. A torma legalábbis nem tartozott a legelemibb élelmiszerek közé. Őszintén szólva azt sem tudom, hogy azt mivel kell enni. Csak arra emlékszem, hogy régen apuval ettük, akkor még ő ásta a kertből. Most meg egyet fizet kettőt kap akcióban árulták. Nem hagyhattam ott. A boltból kijőve nem bírtam megállni, hogy ne kóstoljam meg. Persze úgy, hogy senki ne lássa. És csak egy icipicit. Hát nem volt rossz. Van valami élvezetes abban, amikor valami kellemetlenül, csípősen furcsa bizsergés szalad az orromba. De komolyan jó. Annyira, hogy kicsit később, már mélyebben is beledugtam az ujjam az üvegbe. Akkor már a szemüregem is bizsergett. Még a végén tormafüggő leszek.

A villamoson láttam egy gyereket. Olyat, amilyet naponta látok itt. Amolyan majomgyerekek, vagy más szóval hülyék. Azért majom, mert a kapaszkodókorlátokon csimpaszkodnak, meg hintáznak. Engem ez rohadtul idegesít. Ha én lennék az anyjuk én nem hagynám. De hát én nem szólhatok be nekik, bárhogy is hajt a vágy.

Meg amit mostanság megfigyeltem még a buszokon, hogy a mai tizenéves fiúk nagyon gázul néznek ki. (Tisztelet a kis kivételnek.) Tiszta nyálbuzik. Félhosszú lesimított haj, lányos ruhák. Elég durva. Amikor én voltam ennyi idős, akkor a fiúk még fiúk voltak. Ha most lennék 15 éves, akkor lehet, hogy inkább a lányokat választanám, szóval hálát adok a sorsnak, hogy már túl vagyok azon a koron, hogy ezek közül a pasik közül kellene válogatnom.

De  mai nap csak egy átlagos nap volt. Átlagos és jelentéktelen gondokkal. Semmi különös, de nekem mégis tetszik ez az átlagos és nyugodt vasárnap.

A mostani hideg idő megvisel. Hirtelen jött, nem készültem fel rá sem lelkileg, sem pedig ruházatilag.

Ennek ellenére jól bírom a hideget. Téli gyerek vagyok, sosem szenvedtem igazán a tél miatt sem. Jó melegen fel kell öltözni, aztán ennyi. Sokkal könnyebb túlélni, mint a nyári kánikulát, amikor az ember már majdnem minden ruháját ledobta, de még mindig izzad, mint a ló. Hidegben a smink is tovább tart.

Szeretem, amikor a téli fagyban kipirosodik az arcom. Furcsa, de még a kisebb téli megfázásokat is szeretem. Hipochonder vagyok, és úgy érzem nekem is kijár néha egy kis betegség. Egy pár nap, amikor nem csinálok semmi mást, csak teázok a pihe-puha ágyban, a befűtött szobában. És a láztól jobban is alszok. Igazi nyaralásként fogom fel a betegséget, ami lehet, hogy másoknak kissé szokatlannak tűnik. De olyankor mindenki velem foglalkozik és mindenki sajnál. Nem szeretek a középpontban lenni, (legalábbis szeretem azt hinni, hogy ez így van) de néha jól esik, ha nyüzsögnek körülöttem. Sokan vannak, akik törődnek velem nap mint nap, de egy beteg ember mindig több törődést kap. Néha jó egy kis kényeztetés.

De a legjobban azért szeretem a hideget, mert a telet jelzi. Amikor az emberek egyre több pulóvert húznak magukra, és egyre vastagabb kabátokat vesznek, akkor már nincs messze a tél.

A télnél pedig nincs gyönyörűbb. A kályhában pattogó tűz már önmagában hangulatos (bár a koliban ez az örömöm sajnos elmarad, mert a radiátorban nem pattog semmi). A kályhától már csak a kandalló jobb, de ne legyek elégedetlen. Főleg azért, mert már otthon is csak a gázfűtést „élvezhetem”. És a gáz nem is jó, mert attól sose lesz olyan meleg, mint a fával való fűtéstől. Vagy meglehet, hogy olyan meleg lesz, de akkor a gázszámlát is meleg helyzet lesz kifizetni. Én azt hiszem, mindig sajnálni fogom, hogy száműztük a fatüzelést. De szerencsére nagymamáméknál kárpótol, amikor nekidőlök a cserépkályhának. Az kellemesen meleg. Vagy esetenként forró. Emlékszem, hogy még gyerekkoromban valamin összevesztünk az öcsémmel. Nem is összevesztünk, hanem inkább kötekedtem vele. Megesik az ilyen a legjobb családban is, ha nincs veszekedés, akkor provokálni kell. Főleg azért, mert az ilyen helyzetek mindig „fogócskával” végződtek. Azért idézőjelben, mert igazából arról volt szó, hogy kötekedtem, de verekedni már nem akartam (a verekedés általában azt jelentette, hogy öcsém vert engem.) ezért menekülőre fogtam a veszély első jelére. Igen, gonosz voltam. Na, az egyik ilyen alkalommal beszaladtam mamáéknál a nagyszobába. De tesóm utolért, és hiába zártam be az ajtót, és támaszkodtam neki, mert tesóm nagyon erős volt. Erősebb, mint én. Annyira, hogy amikor a fotelt az ajtóhoz toltam, még akkor is be tudta lökni az ajtót. Pedig benne ültem a fotelban! A cserépkályha pont az ajtó mellett volt, szóval, ahogy a fotel elmozdult, amikor tesóm benyomta az ajtót, én ráestem a kályhára. Nem komolyan, csak a kezem égett meg. Akkor már nem találtam viccesnek a játékot, bőgtem, ordítottam, kicsit talán eltúlozva. De nem lehettem több 8 évesnél. Mama is megijedt, hogy a kisunoka keze megégett, és mi lesz, ha felhólyagosodik… Emlékszem tojásfehérjét tett rá. Az állítólag jó rá. Mindenesetre nem marad semmilyen hegesedésem.

De ami a télben még gyönyörűbb az a hóesés. Amikor bentről nézünk a hófehéren hulló pelyhekre. Olyan, mintha apró kristályok hullanának az égből. És közben azon gondolkodik az ember, hogy kint milyen hideg lehet, de ez nem számít, mert bent jó meleg van, és issza a forró teát, és csak néz ki az ablakon. A hó pedig csak hull, és egyre jobban belep mindent. Eltűnnek a betonút szürkeségei, és minden fehér amerre a szem ellát. Aztán, amikor elég hó gyűlt össze, a gyerekek jó melegen felöltöznek. Emlékszem anyu mindenféle általam utált dolgot aggatott rám: sálat (fúj, de nem szerettem, és még ma sem. Csak ma megtehetem, hogy nem veszem fel, akkor viszont azzal fenyegettek, hogy ha nincs sál, akkor nincs udvaron szaladgálás sem), sapkát (időközben megszerettem), vastag zoknit (sosem fogom szeretni), meg millió pulcsit a kabát alá, amitől úgy néztem ki, mint egy hóember. Eleve kövér voltam gyereknek (is), de a számtalan pulcsi alatt…

Odakint csodálatos volt az este. Vagy talán nem is volt este, csak késő délután, de télen olyan hamar sötétedik. Az utcai lámpák fényében még csillogóbbak voltak a hópelyhek. És különlegesen szépnek tűntek, amikor felfelé néztünk, egyenesen az égre. Mintha egy paplanból hullottak volna a tollak. Pont, mint a Holle anyóban. Néha kitátottuk a szánkat, hogy a hó belehulljon, vagy kinyújtott nyelvünkkel próbáltuk elkapni a pelyheket. Az utcában lakó összes gyerek kint volt már ekkor. Hógolyóztunk, amit én nem nagyon szerettem. Utáltam hozzáérni a hóhoz, pláne olyan sokáig, hogy abból labdát gyúrjak. Puszta kézzel olyan hideg volt, hogy rettenetesen csípte a kezem. A kesztyű volt az egyetlen téli ruhadarab, amit szerettem, de hógolyózásra nem volt ideális. Azok a kesztyűk, amik a hó gyúrására alkalmasak voltak, azok hamar átvizesedtek. A vízálló anyagból készült kesztyűkkel viszont nem lehetett jól dolgozni. Maradt a puszta, csupasz kéz. Azt sem szerettem, amikor engem dobáltak meg. Nem bírtam, amikor a hólé befolyt a ruhám alá. A hógolyózástól brutálisabb csak a „fürdetés” volt. Vagyis amikor egy csomóan letepernek egy embert, és havat tömnek a szájába, az arcába, és mindenhová, ahol érik. Kegyetlen. Én ezt többnyire megúsztam, mert elég kényes kislány voltam, és szégyen, de sokszor használtam a „megmondalak anyának” mondatot.

Amit szerettem, az a szánkózás volt. A gyerekek főleg az úton, az utca felső részén szánkóztak. Fentről elindultunk és meg sem álltunk az utca aljáig. Ezt a felnőttek utálták, mert utána nagyon csúszott az út. Én jobban szerettem a hegyen szánkózni. Ott senkit nem zavartunk, és nem zuhantam bele az árokba, mint amikor az úttesten szánkóztunk le. Én sosem tudtam irányítani menet közben. Többnyire az lett a vége, hogy félúton fékezni kezdtem, mert nagyon közel kerültem az árokparthoz. Általában ezért nem mentem egyedül, hanem valaki mögött ültem. És mindig panaszkodtak, hogy félrekormányzom a szánkót. A hegyen jobbról is, balról is kis dombocska vett körül, amit puha hóréteg borított, így nem üthettem meg magam. Azt hiszem akkor lett elegem az egészből, amikor egy este pont beborultam az árokba, és valaki belém szaladt. Rám esett a szánkójával együtt, ami baromi nehéz volt, mert vasból készült. Pont a talpával a hasamban landolt. Ekkor először voltam hálás anyának a sok pulcsiért, mert semmi sérülést nem szenvedtem. Mármint fájt, de nem maradt nyoma.

És a hóemberépítés…imádtam. Hatalmasakat építettünk az udvarra. Volt, hogy az alsó gömböt nagyobbra csináltuk, mint mi magunk. Az egész játszótéren végiggörgettük. Abból a nagyból nem is lett soha hóember, mert a fejét már nem tudtuk rátenni, olyan magasra kellett volna tenni, és nehéz lett a feje is. Többnyire ott hagytuk, ahol elegünk lett a görgetésből. Nem lett más a hóemberből, csak egy nagyra nőtt hógolyó. De azért voltak jól sikerült darabok is. Egész szépek lettek, bár az orrához használt répa kicsit fonnyadt volt, mert a pincében megfagyott, a szeme szén helyett mindenféle kacatból készült (pl. faforgács, kavics vagy, ami kéznél volt), a fejére pedig a kutya vizes edényét tettük rá, amit apuék hamar le is vettek, hogy eredeti funkcióját töltse be. Még a kezéből is elvették a seprőt, mert kellett, hogy a havat el tudják seperni.

De amit a télben a legjobban szeretek, az a karácsony. Vagyis már az adventi időszak. A készülődés, a Mikulás. Mamától minden évben kaptunk egy adventi naptárat. Nem mindig bírtuk ki, hogy egy nap csak egy csokit együnk meg, jóval karácsony előtt kiürült az egész naptár, de azért mégis azt éreztük, hogy a karácsony rohamosan közeledik. A Mikulás volt ennek a legjobb előjele. Nem emlékszem, hogy valaha is valaki beöltözött volna Mikulásnak. Sőt arról sincsenek emlékeim, hogy meddig hittem a Télapóban. De ameddig vissza tudok emlékezni, mamáék a kezünkbe adták a csomagokat és nem rejtették az ablakba. Még cipőt sem nagyon tettem az ablakban. Talán azért, mert akkor már nem hittem ebben az egészben. De ennek ellenére nem vesztette értelmét az ünnep. Ugyanolyan lelkesen vártam, mintha tényleg a Télapó érkezését reméltem volna. Mert valahogy sokkal jobban esett a csoki is, amikor a piros zsákocskából került elő. És az is jó volt, ahogy gyűltek az ajándékok az ablakban. Egy csomag az óvodából, majd az iskolából, egy a szülőktől, egy-egy a nagyszülőktől, tesóm keresztanyjától stb…

Decemberben már az iskolai osztálytermet is díszíteni kezdtük. Minden osztály versenyzett, hogy kinek a legszebb a dekorációja. Mi mindig az élen végeztünk. Az egyik gyerek apja minden évben hozott fenyőt. Nem ám műfenyőt, mint a többi osztálynak volt, hanem igazit. Nem élt sokáig, de fenyőillat lengte be az osztálytermet. Díszeket mindenki hozott otthonról, meg égőket a falakra, a fára. És mi magunk is csináltunk ezt-azt papírból a rajz-, a technika- és az osztályfőnöki órák keretében. Legtöbbet a klasszikus, színes papír füzérekből csináltunk, illetve angyalkát körzővel. Az egyik nagyon ügyes fiú pedig az ablakokra festett temperával. Ezeket szerettem legjobban az általános iskolában. És mindig megérdemelten nyertünk.

(A következő részeket vegetáriánusok és állatvédők semmiképp ne olvassák, mert még meglincselnek!)

Amikor kisebb voltam, akkor a december nagy eseménye volt még a disznóvágás. Korán kellett kelni, sosem tudtam, hogy miért. De egy biztos volt: nem akartunk lemaradni semmiről. Anyu jó melegen öltöztetett minket, pufi kezeslábasba (jujj, de ki nem állhattam). Körülbelül 6-7 óra körül kezdődött az egész művelet. Az utolsó, amire emlékszem több mint 10 éve volt. Mamáéknál aludtam és fél 7-kor keltem. Az RTL klubon épp a PA-DÖ-DÖ énekelt. Valamiért erre tisztán emlékszem. Aztán jött a kezeslábas, és jött az öcsém (a kezeslábas kék változatában). És jött a hentes is. Pityu bácsinak hívták és a nagyszüleim barátja volt. Már attól lelkesek voltunk, ha megláttuk a felszerelését is. Némelyik cucc olyan volt, mint a szellemirtóké.

Kimentünk a disznóólhoz. A férfiak lefogták a disznót, engem meg a tesómat pedig felküldtek a kis dombra, ahol a pincék voltak, nehogy a disznó elszaladjon és bajunk essen. (Mert még egy elvágott torkú disznó is tud szaladni). Pityu bácsi pedig gyakorlott mozdulatokkal vágta el a nyakát. Az meg visított, ahogy csak bírt. Mert akkoriban nem voltak EU-s szabályok, hogy a disznót fejbe kell előbb vágni, vagy árammal agyoncsapatni. A furcsa az, hogy bár sajnáltam az állatot, és megesett, hogy megsirattam (végülis malackora óta ismertem), de sosem éreztem azt, hogy ez micsoda csúnya dolog, vagy hogy én nem eszek húst többet. Már kiskoromban is tudtam, hogy nagypapám nem a szépségükért tartja őket, és nem is azért, hogy majd végkimerülésben pusztuljanak el. Tudtuk tesómmal, hogy egyetlen okkal vesszük meg ezeket az állatokat, mégpedig azért, hogy hasznukat lássuk. Nem hiszem, hogy bármilyen traumát szenvedtem volna azért, mert a szemem előtt vérzett el az a szerencsétlen. Mi szándékosan voltunk részesei az eseményeknek, és lelkesen meséltük anyuéknak, akik mindenféle női előkészületeket tettek eközben (nem tudom mit), hogy mit láttunk.

Aztán mama megsütötte a vért. Vannak, akik meg nem ennék a világ minden kincséért sem, de mi igen. Apuék nem szerették, ha a darabolás közben láb alatt vagyunk. De Pityu bácsi kedves volt. Miközben azzal a pörzsölővel szedte le a szőrt a tetemről, leszedte a patáit (?) és nekünk adta. Mi azzal szórakoztunk, hogy az ujjainkra húztuk őket és azt hittük, hogy roppant ijesztőek vagyunk. Aztán jött a feldarabolás. Olyasmi ez, mint a boncolás, a hasánál felhasítják egy fejszével, közben slaggal mossák le a vért. Emlékszem, milyen boldogok voltunk, amikor megkaptuk a disznó fülét. Nagypapám, vagy anyuék tűz fölé tartva megpirították kicsit, megsózták, mi meg úgy ettük, mintha valami roppant különleges étel lenne. Hogy utána mi jött, arra nem emlékszem már. A további emlékeim már csak délutánra tehetőek, amikor a hurka és a kolbász készült. Mama pedig egy nagy üstbe sütötte a zsírszalonnát. Volt, amikor disznósajtot is csináltunk.

Este minden ismerősnek vittünk kóstolót. Az ezt követő napokban mamánál az előtérben egy rúdon sorakoztak a kolbászok, és egy teknőben a besózott szalonnák. Később apuék ezeket megfüstölték, de az már nem volt olyan izgalmas dolog.

Vége a vérengzős résznek!

Aztán eljött a téli szünet ideje. Előtte való nap az iskolában karácsonyi ünnepség volt. Az énnekkar karácsonyi dalokat énekelt, egy Mikulásnak öltözött pasi (többnyire a büfés srác, vagy a karbantartó) szaloncukrokat adott az osztályoknak. És mi előadtuk a karácsonyi színdarabot. Mindig szerepeltem. Egyszer fenyőmama voltam, de nem tudom mi volt a történet. A kedvencem az volt, amikor porcelán baba voltam. Az önző, gőgős karácsonyi ajándék. Az elsőáldozós ruhám volt rajtam és egy fehér kalap. Az utolsó jelenetemben volt egy ájulásom is (visszajelzések szerint nagyon hiteles), a darab szerint akkor törtem el.

A hittanos csoporttal és a templomi játszóházzal is adtunk elő műsorokat a templomban, vagy a templom kultúrházában. Egyszer beugró voltam tesómék műsorában. Irtó cikinek éreztem, mert 10 perc alatt kellett volna megtanulnom a krampusz szövegét. Nem ment, így improvizálni kellett. Azt nagy lebőgésnek tartottam, bár a nézők nem tudhatták, hogy mi lett volna a valódi szöveg. Egyszer valami angyalféle is voltam. Lehetett kemény 5 mondatom.

Aztán nem maradt más, csak az otthoni készülődés. Én és öcsém mindig feldíszítettük mama udvarán a kis fenyőt (amíg el nem lopták). Csupa gagyi díszt tettünk rá.

A legrégibb karácsonyi emlékeim persze még arról szólnak, hogy nem tudok a fadíszítésről és elhiszem azt, hogy a Jézuska hozza feldíszítve az ablakon át. Akkor bukott meg ez az egész, amikor már lehettem vagy 7 éves és mamánál voltunk, ahol már állt a fa. Anyu és apu azt mondták, hogy maradjunk ott, ők meg elmennek vásárolni. Akkor már tudtam, hogy szenteste nincs nyitva semmilyen bolt, és furcsa volt, hogy anyuék papucsban indultak el. Utánuk akartam menni, de mama nem engedett. Haza akartam menni, de mama oda sem engedett. Tesómmal gyanakodni kezdtünk és valahogy kiszöktünk. Hazamentünk, de zárva volt az ajtó. Belestünk az ablakon és láttuk, hogy anyuék a fát díszítik. Nem omlott bennünk össze a világ. Én még örültem is, mert így már nem kellett beadniuk nekem ezt a Jézuska mesét, és én is részt vehettem a fenyő díszítésében.

A fenyőt először mindig mamánál díszítettük fel, addig ő csinálta a halászlevet. Mama nagyon szorgos volt, előre dolgozott és a szaloncukrokat mindig karácsony előtt felkötözte, így nekünk csak akasztgatni kellett. A díszek ezer évesek voltak, még dédnagymama használhatta őket. Szebbek voltak, mint amiket most lehet kapni. Volt egy gömb, amit fel kellett húzni és zenélt. Még most is megvan, de a sok használattól behorpadt és kicsit már szét is tört. De nagyon szerettem még a kis üvegharangokat is, és az ezüstangyalokat. A kedvencem mégis egy színes üvegmadár volt, amit később mama nekem adott.

Aztán jött az otthoni fa. Mivel majdnem mindig műfenyőnk volt nagy kínok közt apu összeszerelte. Sok kis darabból állt, gagyibb volt, mint a mamáék (még Cseszkóból hozták). Apu sokat mérgelődött, amíg normális fa lett belőle. Anya közben a cukit kötözte, ami karácsonyig tuti titkos rejtekhelyen volt, mert egyik évben mind megettük karácsonyig és anyának egy nappal előtte újat kellett vennie. A díszítgetés engem hoz már csak lázba, a többiek szeretik hamar letudni.

Aztán lemegyünk mamához vacsorázni. Halászlé, rántott hús, sült hús, töltött káposzta, dobos torta… minden van olyankor. Kaja után átadjuk az ajándékokat, beszélgetünk, tévézünk (nézzük az elcsépelt karácsonyi filmeket.)

Mikor ezt a bejegyzést befejeztem, már hajnali egy óra volt, de mégsem tudtam elaludni. A gyermekkori emlékek annyira elevenen éltek bennem, hogy képtelen voltam elaludni az izgatottságtól, amit a karácsony gondolata váltott ki belőlem. Csak feküdtem az ágyban, szorosan magamra húzva a takarót, és arra vágytam, hogy jöjjenek az ünnepek. És el is jönnek hamarosan. A másik gondolatom az volt, hogy olyan jó lenne újra gyereknek lenni. Csak egy kis időre. Mert gyermekkorban minden olyan más, sokkal szebb és csodálatosabb.

Nem tudtam aludni. A karácsonyfán villogó fényekre gondoltam, ahogy megcsillannak a szaloncukrok csomagolásán. Mintha csillagok égnének. Az ablakon csillagalakba rendezett égőkre. A fenyőágakkal díszített bejárati ajtóra, és a fenyő illatára. A frissen hullott hóra és a benne lévő apró madarak lábnyomára. A mamától még régen ajándékba kapott ékszerdobozra, amit fel kellett húzni és egy lelket melengetően lágy dallamra táncolt benne egy porcelán balerina. A sülő mézeskalács illatára. A karácsonyi dalokra és a zenélő gömbre a fán. A fa alatt összegyűlő és ajándékot bontogató családra. Az örömre az arcokon. A kedvenc karácsonyi meséimre: A diótörőre, A kis gyufaárus lányra. És az egyre csak szállingózó hópelyhekre.

Kicsit unatkozom. Ez mégis másfajta unalom, mint a koliban. Ott a sötétben unatkozom, itt fény van. Ott mindenki belát az ablakon és látja a szerencsétlenkedő semmittevésem, itt senki nem figyeli mit csinálok.

Anya és Lackó alszanak, mindketten éjszakások voltak, így enyém az egész ház. Mellesleg van tévé is, tehát annyira mégsem unatkozom. Épp töltött káposztát eszek, miközben gépelem a blogravalót, amit reményeim szerint majd fel tudok tenni a netre. Amióta újratelepítették a gépre a cuccokat, azóta olyan a Microsoft Word, hogy amit itthon írok, azt a koliban nem tudom megnyitni. Remélem, most majd sikerül, mert Zsu tanácsára WordPaddal írok. De jövő hónapban talán már itthon is lesz net.

Szóval, amíg mindenki alszik, én vigyázok a tűzre. Tisztára olyan ez, mint az őskorban. De nagyon örülök ennek a feladatnak. Meg annak is, hogy ég a tűz. Tesóm fűtött be reggel, amikor hazajött. Kérdezték este, hogy éjszakára fűtsenek-e nekem gázzal, de úgy éreztem nincs rá szükség. Korai lenne még, és olyan drága a gáz. Mellesleg így sokkal melegebb van. Profi módon tartom életben a tüzet.

Egyébként lassan egy óra, szóval a nap fele már elment. Holnap hajnalban kelek és megyek vissza Pestre. Várom is meg nem is. Azt hiszem most a net az egyetlen, ami miatt visszamennék, de minden, ami igazán számít, az ideköt, Ózdra. Ha itthon is meglesz a net, akkor már semmi nem fog onnan hiányozni. A net majd összeköt a barátokkal, és Pesten csak ők számítanak.

Úgy érzem, lassan eljutok arra a pontra, hogy megútálom azt a várost. Például ott mindig betegnek érzem magam, itthon jól vagyok. Lehet, hogy tudatalatt azért vágyom a betegségre, mert annak eredményeképpen itthon lehetek hosszabb ideig? Erre még magam sem jöttem  rá. De egy biztos, az a város szépen lassan megöl bennem valamit. Vagy nem is a város, hanem a magány. A koliban azonban még a magány sem az igazi, mert bár egyedül vagyok, de sosem lehetek csendben. Állandóan hangzavar van körülöttem, állandóan jönnek-mennek az ablakom alatt. Ez már nem torony, ó bár az lenne. Úgy érzem magam, mintha egy múzeum üvegketrecében ülnék, ahonnan nincs kiút. Egy ideig biztosan nincs...

Ma reggel sokáig akartam aludni, mert mostanság elég kialvatlan vagyok. El is terveztem, hogy körülbelül 10-ig alszom, de ez a terv már tegnap éjfélkor kivitelezhetetlenné vált, amikor is Orsi közölte, hogy a mai nap során még egy rovarirtásra is sor kerül. Persze nem délelőtt, hanem reggel kilenckor, és addig mindent el kell pakolni a földről. Jött is a rovarirtós hapsi, és mint kiderült a mellettünk lévő két szobában poloska volt. Nálunk  ugyan nem, de ugye sose lehet tudni. Mindenesetre úgy kellett nekünk ez az egész, mint púp a hátunkra. Kiváltképp, mert azt  is mondták, hogy délután négyig senki nem mehet be. Ez tette be a kaput, mert ugye se kaját nem csináltunk, meg egyébként sem készültünk egész napos külső programokkal.

Aztán nem nagyon tartottuk be az utasítást, és fél 12-kor megtörtént a szobába az első behatolás és akkor ért minket a sokadik sokkhatás. Mert mi ugyan kérdeztük a koli igazgatóját, hogy el kell-e pakolnunk az ágyneműtartókból, de azt mondta, hogy nem szükséges. Így mi nem számítottunk arra, hogy az össze ágyneműnk ki lesz dobálva a koszos padlóra. (A koszos nem általános jellemzője, rendkívüli esetről van szó!)

Aztán, hogy a belélegzett rovarirtótól vagy a most kezdett diétámtól, de valamitől nagyyon fájt a hasam. Hirtelen ötlettől vezérelve hazamentem Ózdra.

Azt már írtam, hogy mostanában nem vagyok itt boldog, így jobbnak láttam, ha hazamegyek, mert otthon legalább nem vagyok magányos.

De voltak kétségeim, hogy jó- e ha hazamegyek. Régen nem nagyon szerettem elmenni Pestről, mert akkor a színes és pörgős nagyvárosból mentem a szürkeségbe. Most ez már nem így van. Most egyik város szürkébb, mint a másik. Keresem a helyem itt is, ott is, de sehol nem az igazi.

A pihenőben töltött idő maga volt az örökkévalóság. Mindig időpocséklásnak éreztem ezeket a 10 perces szüneteket, de most valahogy nagyon sok időnek tűnt. Úgy éreztem, hogy még mindig elég közel vagyok Pesthez, hogy a következő busszal még visszamehetek. De nem tudtam mit tegyek. Nem éreztem biztosra, hogy haza kell mennem, de azt sem, hogy Pestre vissza kell menni.

Nem tudom miért csináltam ebből lelkileg ekkora ügyet, hiszen csak két napról volt szó. Mégis, mintha a szívemet otthagytam volna a fővárosban. Mintha egy élettelen rongybaba menne haza, de ami Pesten marad, az sem életképes egész. Kettéosztottnak éreztem magam. Igen, azt hiszem tényleg otthagytam a szívemet. Nem tudom hol, nem tudom kinél. Csak sejtéseim voltak.

De lehet, hogy az bántott, hogy otthon töltöm az egyetlen olyan estét, amikor Mónika is a koliban van. Talán más kínzott.

Azt hiszem az aggodalom tartott vissza engem. Egy szeretett személy sorsa feletti aggódás. A vágy, hogy gondoskodhassak róla. És az érzés, hogy most két napig távol leszek tőle. És lehet, hogy nem is a két napra szóló távolságtól félek. Azt hiszem attól, hogy egy ilyen pár napig tartó távollét után már úgy megyek vissza, hogy örökre elvesztettem őt. Igen, ettől félek. Mert nagyon szeretem őt. Nem szerelemmel, hanem valami sokkal mélyebb érzéssel. Valami olyasmi, amibe benne van a törődés, a szeretet, a féltés, a megértés, de hiányzik belőle az önzés, a féltékenység és a birtoklási vágy. Mint egy testvéri szeretet, vagy még attól is erősebb. Mert egy testvért nem választunk meg, de ezt az érzést én magam akarom érezni, és én választottam ki, hogy ki iránt érzem.

Régen szerelemmel szerettem. Az nem volt jó, sokat hibáztam. Önző voltam, csak magamnak akartam, midig vele akartam lenni és elvártam, hogy ugynazat érezze, amit én. Olyan szorosan akartam magamhoz ölelni, hogy nem vettem észre, hogy őt megfojtja ez az ölelés. És a legtermészetesebb reakció volt, hogy szabadulni akart belőle. Én meg tanultam ebből. Keserves és fájdalmas lecke volt, de hasznomra válik majd.

Aztán, amikor egyre közeledtem Ózdhoz, éreztem, hogy a helyemre kerültem. Boldogság töltött el, amikor Arlóban megláttam néhány birkát. Pesten nem sok állatot látok, a galambokon kívül persze. Régen mindig akartam egy birkát. Sose volt. Kecskénk volt, kettő is. Egy anya és a gida. A nagyot reggel és este még fejni is kellett. De a kicsi megdöglött, a nagyot meg levágtuk. És nyulaink is voltak, egész sok. Akkoriban rengeteg nyúlhúst ettünk. A disznókat már említettem. Tyúkok meg egy időben tucatjával szaladgáltak nálunk. Reggelente volt, hogy én szedtem össze a tojásokat. Azon kívül csak galambjaink voltak. (Nem sok haszonnal)

A kellemes emlékeket anya hívása szakította félbe. Aggódott, hogy sötétben kell hazamennem. Pedig gyerekkoromban mindig azt mondta, hogy sötétben minden olyan, mint világosban. Hogy minden ugyanott van, és hogy a sötétből sem ugranak elő a veszélyes árnyak. Bár talán azért mondta, mert eléggé féltem akkoriban. Sok horror filmet néztem, és az volt a rögeszmém, hogy éjszaka vámpírok leselkednek az emberekre. Ma már persze tudom, hogy nincsenek vámpírok. Ezt tini koromban kicsit fájlaltam is, mert szerettem volna egy vámpír szeretője lenni. Most ez már nem olyan nagy vágyam. És a lényeg az, hogy nem a halottaktól és a nem létező élőhalottaktól kell félni, hanem az élőktől. De én tőlük sem félek. Itthon legalábbis nem, mert itt biztonságban érzem magam. 21 éve ezeken az utakon járok és már tényleg biztosra tudom, hogy sötétben is minden ugyanaz, mint a fényben. A nappal sem veszélytelenebb, mint az este, és az éjjel sem veszélyesebb, mint a kora délután. Mondjuk, azt hiszem, hogy anya nem is az emberektől félt engem. Számára most az igazi veszélyt az erdőből leszivárgó lények jelentik. Nem zombik, nem is mutánsok, még csak nem is farkasemberek, hanem vadállatok.

Konkrétan a vaddisznók és a rókák. Rókát a közvetlen szomszédunk látott az udvara fölötti hegyen. Én még sosem láttam erre rókát. Rókalyukat igen, még kiskoromban, de annak már van vagy 15 éve. Az is lehet, hogy nem róka volt, hanem egy kóbor kutya.

Vaddisznók tényleg élnek itt. Ősszel le is járnak az utca tetején lévő kertekbe, amik közvetlenül az erdőbe nyúlnak. Nyáron mi is láttunk apuval vaddisznótúrásokat, amikor gombázni mentünk. Most egyre több nyomot hagynak maguk után, és egyre emberlaktább helyeken. Közvetlenül az út mellett egy egész kert van feltúrva. És én ott járok haza. Hát anyu ezért félt engem. Pedig nem kellene, mert tesóm szerint megijednek a hangoktól. Szóval, ha látok egyet, akkor max elkezdek beszélni, vagy zenélni a telefonommal. Nem nagy ügy…vigyázok én magamra.

Ez az év kicsit más, mint a tavalyi. Annyira vártam, hogy végre elkezdődjön a suli, és beköltözzek a koliba, de most mégsem érzem ott jól magam.

Valahogy most nem érzem magam otthonosan, csak olyan idegennek. Nem érzem, hogy ott lakom, olyan mintha valami szállodában lennék. Nem is, mert a szállodában az ember egész kényelmesen érzi magát, nem kell osztoznia senkivel semmin. Ez inkább olyan, mint valami tábor. Csak ennek nincs vége egy-két hét múlva. Ez tíz hónapig tart.

Sokáig kerestem az okát, hogy miért változtak meg az érzéseim ezzel kapcsolatban. Hogy a hely, ami eddig a szabadságot jelentette, most miért ölel körül börtönként. Nem tudtam rájönni. Talán azért, mert magamban kerestem a változást, azt hittem én lettem más, és ezért nem elégít már ki ez a hely.

De nem így van. Nem én lettem más, hanem a körülmények. Gondoltam arra is, hogy a honvágy kínoz és kell egy kis idő az átállásra. Nem erről volt szó. Hogy is lehetett volna ez az oka a negatív érzéseimnek, mikor egész nyáron vágytam ide.

A rossz idő miatt érzem magam idegennek itt- gondoltam. Hogy esetleg az a baj, hogy az eső és a hideg bent tart engem a szobában és úgy érzem, megfulladok, mint egy madár a kalitkában. Nem zárom ki ezt sem, de hová is mehetnék? Ha nyitva lenne a kalitka ajtaja, akkor sem tudnék merre repülni. Nincsen hová, nincsen kihez. A kulcsszó az, hogy idegen vagyok. Nincs semmi kapcsolatom ezzel a várossal, sem az itteni lakosokkal.

Az egyetlen hely, ahol jól érzem magam, az a suli. Ott vannak a barátaim, őket szeretem. De ez csak rövid ideig tart, és utána újra visszavonulok csendes magányomba. Ez részben az én hibám is, mert aki toronyba zárja magát, annak nincsenek barátai. Csak a többi, hozzám hasonló magányos lélekkel kommunikálok. Ők várnak az interneten. Olyan emberekkel beszélek, akik saját szobájukból írnak, az otthon védelmező falai közül. Belépek gondolatban a szobájukba, és azon merengek milyen érzés is az, amikor az ember nem csak szállóvendég valahol.

Másik oka még a kellemetlen érzéseknek, hogy nagy reményekkel telve jöttem fel Budapestre. Úgy volt, hogy az egész család idejön még az ősszel. Most ez már bizonytalan. Pedig én annyira szeretném. Együtt akarok lakni velük, egy igazi otthonban. Egy saját szobával. Sosem volt saját szobám, születésem óta mindig osztoztam rajta valakivel. Sosem rendezhettem be úgy, ahogy nekem tetszett, sosem lehettem egyedül. Most lehetne, ha anyuék idejönnének. Az sem számít, ha icipici, de legalább az enyém. És minden nap mellettem lennének azok, akiket szeretek, a támaszaim. Az egész család erre vágyik. Terveket szövünk, színes álmokat. De minden álmunk beteljesülése egyetlen eseményhez kötődik, aminek a bekövetkezése kérdéses még.

És hogy a szoba, ami tavaly még második otthonom volt, és jobban éreztem magam benne, mint az elsőben, miért lett rideg és fojtogató? Hiányzik belőle valami és valaki. Ez akkor lett nyilvánvaló, amikor azon töprengtem, hogy mi lett más.

Julcsi hiányzik innen. Amikor itt volt, nem is tűnt fel, hogy ennyire fontos szerepet tölt be a szobában és az egész életemben.

Ő tette otthonossá a szobát. Apróságokkal, mint például a tévé, az asztal, a terítő, a függöny. Ezek sokáig nem hiányoztak, most viszont igen. Nem a funkciójuk miatt, hanem amit jelképeztek. Az otthont jelentették. Julcsi hozott egy rádiót is, mindig szólt valami zene a szobában. Most nyomasztó a csönd. Ő volt az hármunk közül, aki valóban átmeneti otthonának tekintette ezt a helyet. Rendszeresen főzött, míg mi csak megmelegítettük az otthonról hozott ételt. És rendszeresen jártunk együtt vásárolni. Mint egy család.

Csinált egy teázós sarkot is. Kellemes hangulata volt. Mindössze egy darab üveglapról volt szó, amit kidíszített üvegfestékkel, de sokkal jobban éreztem magam tőle. És egyébként is mindig talált valami díszíteni valót. Úgy tette otthonossá a szobát, hogy szinte észre sem vettem. Csak kezdtem magam jobban érezni benne.

Ő ideje nagy részében otthon volt, ha épp nem volt órája. Most sokat vagyok egyedül.

Sosem hittem volna, hogy egy napon majd visszasírom őt, de akkor érezzük, hogy valaki mennyire fontos volt, amikor már nincs velünk. Julcsi valahogy belengte a szobát, mintha magával hozta volna az otthon levegőjét, az anyai szeretetet. Mint egy fiatal Mary Poppins. Hogy elment, nem maradt más csak egy félhomályos szoba és a végtelen csend.

Ma végre otthon ébredtem fel. Ez teljesen más, mint a koliban. Már csak azért is, mert itt ki tudom magam pihenni. A koliban nincs rendes sötétítőnk, így reggel már hamar a szemembe süt a fény, és akkor felébredek, akár kipihentem magam, akár nem. Itt teljes a sötétség.

Aztán elmentünk a boltba anyuval, mert sütni akart és venni kellett hozzá ezt-azt. Nagy dilemmába voltam, hogy milyen cipőt vegyek fel, mert a sportcipő, amit próbálás nélkül vettem nagyon feltörte a sarkam. Nem is egyszer. Rohadtul fájt. Szóval jó vastagon leragasztottam. A fájdalom nem gond. Mindig minden cipő (főleg az alkalmi cipők) feltörte a lábam első viseléskor. És megtanultam, hogy a fájdalom elviselhető. Mindig igyekeztem úgy menni feltört sarokkal is, hogy mások ne lássák rajtam a szenvedést. Fő a büszkeség. És a minap olvastam egy könyvet (Hóvirág és a titkos legyező), amiben a kínai kislányok lábelkötéséről is szó volt. Most hát arra gondolok a fájdalom közepette, hogy azok a kislányok sokkal nagyobb fájdalmat viselnek el. Akkor mit nekem egy sarok feltörés?

De azért egy kényelmes cipőt vettem fel.

Csak a volt sulimig mentünk, a COOP-ba, és láttam, hogy nyílt ott egy lángosos. Tökre megörültem. Nem csak lángost árulnak, hanem hamburgert, meleg szendvicset és gofrit is. Imádom a gofrit. Ezer éve nem ettem, csak azt, amit mi sütöttünk otthon. De az nem az igazi. Nem tudom miért, de nekünk mindig olyan puha szokott lenni. (Bár ennek ellenére finom)

A lángossütő jó ötlet volt ezen a területen. Régebben is volt itt egy, de az hamar becsődölt, most viszont lassan elkészül a SZIKSZI és akkor sokkal több diák lesz itt. Én tuti meg-megállnék egy hamburgerre, ha még oda járnék. Szóval biztos lesz forgalom, mert a közelében már van egy óvoda, egy általános iskola és két középiskola.

Nem olyan régen egy gyrosos is volt itt. Azt hiszem két hétig sem tartott. Biztos megunta, mert ennyi idő alatt nem mehetett csődbe. A vásárlóknak arra sem volt idejük, hogy tudomást szerezzenek róla.

Mikor még gyerek voltam egy egész arab büfé volt a Papagáj házban. Nagyon sokat jártunk oda a barátnőmmel, Virággal. Egyszer egy hétvégei délután például anyáék leküldtek minket két kosárral és két családnak vittünk haza gyrost, hamburgert, meg mindent, amit ott lehetett kapni. De az is bezárt.

Aztán, volt ma olyan is, ami feldühített. Amandának vettünk mesekönyvet a szülinapjára. A kis hableányt, mert az a leggyönyörűbb mese a világon. Az önfeláldozásról, a szerelem erejéről. Beleolvastam és úgy tűnt, hogy ez az eredeti történet és nem a happy endesített Disney változat. Itthon aztán láttam, hogy valahol a kettő között van. Itt-ott tartja magát az andersen-i meséhez, de a végén valami roppant gagyi happy end van. Megjelennek ugyan a nővérek, el is adták a hajukat a tenger boszorkányának, de nem tőrt kaptak érte, hanem a kis hableány kapta vissza a hangját. A herceg rájön, hogy őt szereti és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. De ez hülyeség. A hercegek nem a hableányokat veszik el, hanem a királylányokat. A hercegek nem mindig veszik észre, hogy ki szereti őket igazán. Ez az élet része. És Andersen szándékosan írta így. Nem lenne szabad átalakítani egy már meglévő művet. Akinek nem tetszik, az írjon saját mesét. Mert a kis hableánynak meg kell halnia. Ez teszi olyan magasztossá a szerelmét, és ettől lesz igazán nagy az áldozata. És így kerülhet a levegő leányai közé, ahol másokat tehet boldoggá.

Miért kell minden mesét boldog befejezéssel zárni? Az élet sem csak a boldogságról szól. És a gyerekek majd lassan elfelejtik a meséket, amiknek szomorú a végük. Márpedig az Andersen mesék közül soknak olyan, és ettől meghatóak. Én majdnem mindegyiken sírok. 

Az elmúlt pár napban nagyon hideg volt, és van egy olyan érzésem, hogy ez nem amolyan múló állapot.

A szerencse annyi, hogy most már nem esik, de a hideg még így is, önmagában is borzasztó. Igaz, nem nagyon járok el, de a tantermek is hidegek. És mielőtt még bárki azt hinné, hogy nyávogós vagyok, közlöm, hogy amikor két hete beköltöztem annyira meleg volt, hogy eszembe sem jutott kabátot hozni. Még pulcsit sem. Tele a szekrényem ujjatlan, meg rövid ujjú pólókkal, de azokban még simán megfagyok. Fűtés sincs.

Előbb is feküdtem az ágyon, gondoltam pihenek egy kicsit, mielőtt elkezdődne a nagy msn-es bandázás. Elaludtam. Kb egy órát aludhattam, de többnek tűnt. Úgy éreztem magam, mint a sarkpontokon: "ha elalszol, megfagysz!". Nem is tudtam volna már visszaaludni. Mindenem olyan hideg, mint a jég, ebből tuti megfázás lesz.

De holnap hazamegyek, és összeszedek minden cuccot, ami megóv attól, hogy egyszercsak elkékülve, ledermedve essek ki a padból. Jönnek a meleg napok:)

Lehet, hogy ilyenem van. Napok óta (amióta Pesten vagyok) kínoz valami kórság. Fáj a hasam, bármit iszom, hányingerem van tőle. Émelygek a szagoktól, illatoktól. És ma úgy láttam, mintha a mellem is nőtt volna egy kicsit. Komolyan úgy látszott. 

És ez egy teljesen létező dolog, a neten olvastam. Bár általában azoknál fordul elő, akik szeretnének babát. Én szeretnék, de most nem akarok. Szóval nem értem én ezt, de már vége lehetne. 

Holnap hazamegyek és kipihenem magam. Lehet, hogy csak az új környezet, a rendszertelen étkezés miatt van. Majd kiderül.

Mindenesetre nem lehetek terhes. Az érdekes lenne. Mert ugye ahhoz szex is kéne, vagy hasonló.

...mármint bejegyeznem. Mert ezer éve nem írtam. És közben annyi minden történt, hogy már nem is tudom mit írjak le belőlük. Vannak dolgok, amik a megtörténésük pillanatában fontosnak tűnnek, majd elveszítik a jelentőségüket.

Na én a nyáron tele voltam ilyenekkel. Nem is jegyzem le őket.

Tulajdonképpen az engem mostanság leginkább foglalkoztató gondolataim más blogban kerülnek napvilágra. Egy titkosabb helyen, igazi nagy titkok.

Ide meg valami történést kellene írnom, de nem érdekel semmi. Sokat bánkódom mostanság. Meg sokat örülök. Mikor hogy. Hullámzok.

Salsára akarok járni, hogy legyen némi mozgásom. De ez most nem jött ide. 

És elkezdődött a suli. Ennek örülök. Néha meg nem. Mert szar érzés, hogy reggel időre kell kelnem. Meg órákat ülni ott. Uncsi. Fárasztó.

Csak a csajok vidítanak fel. Mónika, Cicó, Ditti, Zsu...némi színt visznek a szürke pesti mindennapokba.

Én meg hulla vagyok. De tényleg. És nem tudok már írni sem. Kimentem a gyakorlatból. Ragad le a szemem, és semmi gondolatom.

Csak azért kezdtem írni, mert már esedékes volt. Ez most nem jött össze. Majd talán máskor.

Az embert folyton veszteségek érik. Minden nappal veszítünk valamit. Talán csak valami apróságot, valamit, amit észre sem veszünk.

Én is így vagyok ezzel.

Ebben a kánikulában például egyre csak veszítem el az energiáimat. Az unalommal pedig együtt jár a további tenni akarásra serkentő vágyak csökkenése. Terveim vannak, de valahogy nincs erőm a kivitelezéshez. Na meg pénzem sem.

De nagyobb dolgokat is lehet veszíteni.

Például furcsa, de egy sms-el el lehet veszíteni a becsületet, mindent, ami tisztességes volt bennem.

És egy másik sms-el elveszítettem egy barátot. Egy nagyon jó barátot, aki mindennél fontosabb volt nekem.

Ezek a nagy veszteségek. Ezekre lehet számítani. Általában egy döntés előzi meg őket. Megtegyem, vagy ne? De nem olyan nagy csapás, ha az embert ekkora veszteség éri, ha helyette valami sokkal fontosabbat őriz meg.

Mondjuk beáldozni egy ártatlan embert és a lelkünket, hogy megmentsünk valakit, akit szeretünk. Nem a magunk hasznát nézzük, csak az övét.

Vagy elveszteni egy barátot…de mit is nyertem ezzel? Semmit. Ő akarta, hogy így legyen. Tulajdonképpen nem is én vesztettem el őt. Azt hiszem ő engem.

És minden nagyképűség nélkül mondom, hogy Ő legalább olyan sokat vesztett, mint én.

Amikor megismertelek, elég ellenszenves voltál. Egyszerűen nem tartottalak jó embernek. De az is igaz, hogy én is furcsa értékrendhez mérve ítéltem meg az embereket. És sokkal kritikusabb voltam, mint most. Pont, mint a legtöbb tini.

Hazudtam neked. Nem tudom, hogy ezt észrevetted-e? Vagy legalább volt-e benned gyanú? Volt idő, amikor imádtam hazudozni, ma már kevésbé. Érdekesebbnek tűnt a kitalált valóság, mint az igazi.

Tudod, a netet arra használtam, hogy egy érdekesebb, szebb és izgalmasabb lány alakjába bújhassak. Szerettem hazudozni magamról. Bár, nem is tudom. Lehet, hogy nem is volt minden hazugság, lehet, hogy valahol mélyen bennem élt az, akinek a számítógépen keresztül mutattam magam.

De veled akkoris csak játszottam. Jó volt, hogy foglalkoztál velem. És lássuk be: sosem érdekeltelek volna, ha nem keltem fel a figyelmed azzal, amivel. De ne hidd, hogy te voltál az egyetlen, vagy az első. Egyik sem. Mindig több szálon futottak a dolgok. Jó móka volt. Hetente 45 percet voltam netközelben, nem várhattam arra, hogy hátha pont akkor bukkansz fel. Kellett pár tartalék.

Aztán eltűntek. Te is. És visszatértél. Neked akkor új arcod volt, nekem új nézőpontom.

Nagyon rosszul indítottál másodjára is. Te erre már biztos nem emlékszel, de tettél valamit, ami kiábrándító volt és visszaalacsonyított téged arra a pontra, ahonnan két évvel korábban indultál.

Ha már ennyire őszinte vagyok, akkor be kell ismernem, hogy nem volt semmi rossz abban, amit tettél. Legalábbis engem nem zavart. De úgy kellett tennem mintha zavarna. Inkább az zavart, hogy úgy éreztem Te semmit nem változtál, én viszont óriásit. (Csak az volt csalódás, amikor rájöttem, hogy tulajdonképpen én sem)

De elmondtam, hogy mi a szitu, és nekifutottunk harmadszorra is. Egy javított változattal.

Életem legszebb hónapja volt, ezt így egy év elmúltával és rengeteg új élménnyel gazdagodva is állíthatom.

Majd jött a találkozás ideje. Olyan közel volt a cél, a hőn áhított boldogság. De elrontottad megint. Biztos úgy érezted, hogy igazad van, és nem is tagadnám, ha szerintem is én lettem volna a hibás, de azt hiszem te hibáztál. Nem vetted észre, hogy milyen szomorú és magányos vagyok. Hogy életem egyik legmegrázóbb eseménye köszöntött rám, hogy elszakadtam mindenkitől, aki szeret és hogy azon a helyen nincs senkim rajtad kívül. Magamra hagytál te is. Ráadásul olyan módon, hogy elviselhetetlen fájdalmat okoztál. Lemondtál rólam.

Ezt megbántad, én megbocsátottam. És negyedjére is esélyt adtunk a dolognak. Megérte, mert szép volt, teljesültek az álmaim.

Majd egy novemberi napon végleg elhagytál. Én nem mondtam le rólad. Boldoggá tudtalak volna tenni. Ez biztos, mert nem volt olyan, amit ne adtam volna meg neked, amit ne tettem volna meg érted.

Nem kértél semmit, én pedig gyűlöltelek érte.

Megint elvesztettelek. Ha nem is két évre, de elég hosszú időre.

Aztán az életed nem úgy alakult, ahogy azt érdemelted volna. Bajba kerültél, magadra maradtál. Nekem fájt ezt látni, nem akartalak magadra hagyni. Segíteni akartam, visszafizetni mindazt, amit értem tettél.

Nem sikerült. Minden próbálkozásom kudarcot vallot. Mert most én voltam az, aki elszúrta az ötödik lehetőséget.

És hogy lesz-e hatodik?

Nem merem azt állítani, hogy nem, mert én már a másodikat sem tartottam lehetségesnek.

Lehet, hogy lesz hatodik is. De én azt hiszem, hogy mi inkább taszítjuk, mint vonzzuk egymást. Mindenesetre most újra gyűlölöm. Gyűlölöm, mert gyűlöl. Pedig azt ígérte, hogy ez nem fog bekövetkezni.

S azzal ketten vágtak neki az előttük álló veszélyeknek.

Bűnt nem nehéz elkövetni. A bűn nem más, mint a szabályok megszegése. Hogy ez egy mások által hozott szabály, vagy a saját szabályunk, az már mellékes.

A lényeg az, hogy be kell őket tartani.

Én a napokban megszegtem egy fontos szabályt. Nem saját szabály, de lehetséges, hogy túlontúl szívemen viselem a betartását. Túl nagy a lehetséges szankció, amit a be nem tartása mérhet rám.

Van valaki, aki nagyon jó barátom. Közel áll hozzám lelkileg. Azt hiszem ez az egész túl is mutat a barátságon, de hogy mi ez, azt még mindig nem tudom.(De ezt már részleteztem egy korábbi bejegyzésben) Valamiféle erős ragaszkodás, meg akarom őt védeni minden rossztól, a boldogságát akarom minden áron.

És most olyan hibát követtem el, amivel lehet, hogy véget vethetek ennek a csodának. De azt nem akarom. Tapasztaltam, hogy milyen szörnyű, amikor kizár az életéből, és tudom, hogy azt már nem tudnám újra elviselni.

A hiba kiküszöbölhető, a bűn jóvátehető, addig amíg nem árt senkinek és amíg ő sem tud róla.

Csak engem emészt, de az nem olyan vészes.

Mint minden szombat reggel, ma is a piacon indítottuk a napot.

Láttam egy kislányt. Olyan 9 év körüli lehetett. Aranyos volt, de eléggé puffancs. Eszembe jutott a gyerekkorom. Világéletemben kövér kislány voltam. Szerencsés vagyok, mert tudom, hogy sok gyereket érnek atrocitások a súlya és egyéb külső „hibái” miatt. Én nem emlékszek ilyesmire. Ha elő is fordult valamikor, nem volt jellemző. A hajam miatt csúfoltak egy időben. Az a tipikus „csini vagyok, márkás ruhákat hordok” ribanc típus szúrt ki magának. Ők nem szerettek engem, én meg nem szerettem őket. Répának csúfoltak, pedig sosem voltam vörös. Sötétszőke hajam volt, de lehet hogy még világosabb is attól, amit a fodrászok és a hajfestékgyártók sötétszőkének hívnak. Mert manapság már a világosbarnára is azt mondják, hogy sötétszőke. Én mindig világos karamell színűnek láttam a hajam. De semmiképp sem vörösnek

De hiába nem csúfoltak a súlyom miatt, nekem ez okozta a legnagyobb gondokat. Gátlásos voltam, önbizalom-hiányos és kishitű. Mert tudtam, hogy csúnya vagyok.

Érdekes, hogy a szépséget soha nem testsúlyhoz mértem, nagyon sok pufi embert láttam, akiket nagyon is szépnek tartottam, de magamban nem láttam soha szépet.

Aztán felnőttem és a kövér és csúnya kislányból kövér és csúnya nagylány lett. Hát igen. Magasabb lettem és szélesebb. Egy kis fölösleg itt, egy kis fölösleg ott…Iszonyú.

Sokáig nem jártam strandra sem, a fürdőruha szóba sem jöhetett. Nem pasiztam, esélytelennek tartottam. Nem vettem meg azokat a ruhákat, amik tetszettek, mert féltem, hogy nem állnának jól. Nem mertem enni idegenek előtt. Azt hiszem nem a súlyom okozta a gátlásosságomat, hanem én magam.

Mára már elfogadtam magam valamelyest. Persze elégedetlen vagyok, mert jó lenne, ha kisebb lenne a combom, a fenekem és a hasam. A mellem meg végre kinőhetne. De addig is jó így.

Nem beképzeltségből mondom, de elég sok pasinak tetszem így is. És több nem is kell. Tulajdonképpen egy is jó lenne, de az legyen normális. Aki pedig csak az alapján választ, hogy van-e rajtam plusz kiló vagy nincs, az úgysem az igazi.

Azt hiszem az önelfogadásban fontos szerepük volt az exeimnek, akik folyamatosan azt sulykolták belém, hogy szép vagyok. És különösen köszönhető ez T-nek, akinél nem csak a ruháim hullottak le, hanem a testemmel kapcsolatos legtöbb negatív érzés is.

Meg aztán, évszázadokkal ezelőtt én lettem volna a szépségideál. Mert ugye akkor szentül hitték, hogy akinek széles csípője van, az termékeny is és könnyedén képes lesz kihordani a gyerekeket. Egyébként olvastam is egyszer egy újságban, hogy aki túl sovány, az valóban nehezebben esik teherbe. Én meg szeretnék majd gyerekeket.

De persze, nem ez a valódi oka annak, hogy sajnos nem olvadnak rólam a kilók. Egyszerűen nincs kedvem és erőm a sporthoz, és nincs kedvem salátán és zabon élni. Majd talán egyszer…

-Hagyjatok minket magunkra!-parancsolta a hercegnő a szolgáinak.

-Végre kettesben vagyunk-szólt a herceg a hercegnőhöz.

-Mit szerettél volna mondani?

-El kell mennem.

-Micsoda? Miért kéne? Neked itt a helyed mellettem.

-A királyságom romokban, a népem éhezik. Meg kell őket mentenem.

-Pénzre van szükséged? Hisz a kincstáram roskadásig tele van.

-Nem fogadhatom el. Nekem kell ezt megoldanom.

-És magamra hagysz.

-Kénytelen vagyok.

-Várni fogok rád.

-Nem kérhetem ezt tőled. Nem ígérem, hogy valaha is visszatérek.

-Tessék? Ezt hogy érted? Hiszen szeretsz, nem?

-Mindennél jobban. De nem kérhetem tőled, hogy várj rám a végtelenségig. Nem tudom még, hogy mi vár rám.

-Megtalálsz a toronyban. Én ott leszek halálomig…és még azon is túl.

A herceg elment, nem nézett hátra. Nem lett volna könnyebb a távozás, ha látja könnyező menyasszonyát.

A hercegnő az erkélyen állt és nézte, hogy vágtat el szerelme. Aztán már semmit sem látott. Könnyei elhomályosították szemeit. Amikor már eltűnt a láthatárról a kedvese, megtörölte szemét, mély levegőt vett és elindult a kastély legmagasabb tornyának legmagasabb szobájába. Több ezer lépcsőt mászott meg, mire felért. Körbenézett a szegényes kis szobában, melynek falait pókhálók borították. Mindenütt por, s a berendezés mindössze egy asztalból és egy régi ágyból állt.

A hercegnő fáradtságtól és fájdalomtól megtörve rogyott le az ágyra. Szomorú volt ahhoz, hogy aludjon, fáradt volt ahhoz, hogy sírjon.

Másnap reggel kiült az ablakpárkányra és nézett a messzeségbe. Nem láthatott el a másik királyságig, de hitte, hogy majd megpillantja a herceget. Nem tudta, hogy hová is ment szerelme, de szemei szinte látták a láthatáron.

Eljött a nyár. A hercegnő mit sem törődve a forró napsugarakkal, az ablakban ült rendületlenül. Eljött az ősz. A hercegnőt nem zavarta a hideg szél és az eső. És jött a tél. A hercegnőt nem viselte meg a jeges fuvallat és a sűrű hóesés. Csak várt. Nyáron jeges bánata hűtötte szívét, ősszel a remény sugara védte a széltől, télen pedig a szerelem forrósága mentette meg a fagyástól.

Tavasszal feladta a várakozást.

-Elindulok utána!- mondta szolgáinak.

-Ne menjen hercegnő! Hiszen itt a helye.

-Nem! Ott a helyem, ahol a szívem. Az meg nagyon messze jár tőlem.

S azzal elindult, ment amerre a szíve húzta. Kereste a herceget.

S egyszer biztosan meg is találja…

A lány békésen alszik. Egyszer csak az ablak kinyílik, és bejön rajta egy sötét alak. Csendben a lányhoz lopózik és elővesz egy fúrót (valójában nem is fúró az, hanem az elemes manikűrkészletből a körömreszelő. Az enyhén kúpos végű.) Felhúzza a lány pólóját, és a fúrót bekapcsolja. Lassan a lány gerincéhez közelít vele és a két csigolya közé illeszti. A lány felsikít és próbálja ellökni magától a támadóját. De a férfi hatalmas öklével fejbe vágja a lányt , aki rögtön elájul.

Amikor magához tér, nem tudja, hogy menny ideig volt eszméletlen. Egy székben ül. Kezei lekötözve, lábai összekötve. És jön a férfi. Arca gonosz, kissé perverz.

-Hajtsd előre a fejed!-kiabál rá a lányra.

-Kérlek, ne bánts!-könyörög a lány könnyes szemmel.

-Csak hajtsd előre a fejed!

A férfi újra előveszi a fúrót. Erőset üt a lány tarkójára, így a feje jobban előre hanyatlik. Most nyakcsigolyái közt kezd el fúrni. (Nos, ez nem egy igazi fúró, nem nagy ereje van, de ettől most tekintsünk el és maradjunk annyiban, hogy a lány nagyon szenved.)

A férfi hirtelen ötlettől vezérelve abbahagyja az aktuális kínzást és elengedi a lányt. Kezeiről leveszi a kötést, lábait is megszabadítja a szoros zsinegtől. Aztán egy pengével elvágja a menekülő lány bokájában azt az ínt (pontosan…épp úgy mint a Motelben. Tulajdonképpen a pasi is valami hasonlóan néz ki.) Dől a vér, a lány sír, nem bír mozdulni sem.

A férfi megfogja hosszú szőke haját, és végig húzza a véres padlón, egészen a székig. Visszaülteti a székbe és hirtelen megcsókolja. A lány az ájulás határán van a vérveszteség miatt. A férfi erőteljesen pofon vágja. Fog egy hatalmas kést és a lány karját többször megvágja…hosszan és mélyen. Újra a lány hajába markol, és egy nagy lendülettel a földre taszítja.

-Mozdulj már!- ripakodik rá.

-Csinálj valamit, ne csak feküdj ott!

De a lány nem reagál semmire.

Ekkor a férfi fog egy törött vascsövet és a lány fejét a padlóhoz szögezi vele.

-Megérdemelted- mondja elégedetten miközben a szobát elhagyva még visszatekint a lányra.

A lány hirtelen felébred. Körülötte sötétség és csend. Megnézi a kezeit…semmi sérülés. Megnézi a fejét…nyoma nincs a cső okozta sebnek. Csak álmodta az egészet. Szörnyű álom…de ilyet álmodik az, akinek a lelkiismerete nem tiszta.

A titok öl! A titok pusztít…ezt tanultuk. Titkot hordani nem jó. De nem titok az, amit már többen tudnak.

Másrészt, ha valaki elmondja a titkait nekem, az azt jelenti, hogy bízik bennem. Minél nagyobb a titok, annál nagyobb a bizalom.

Mostanában ezt játszom. Titkot kérek a legtöbb embertől, akivel beszélek. Izgalmas dolog annak a tudásnak a birtokában lenni, amit csak kevesen, esetleg egyetlen ember tud. Akkor is, ha ez a titok számunkra jelentéktelen. Mert annak igenis fontos, akinek a szíve titokban tartja.

Szóval nekem jól esik a bizalom, amivel megajándékoznak azok, akik felfedik előttem a titkaikat. És nálam a titok jó helyen lesz.

Két ember titka pedig már nem pusztít annyira. Könnyebb megszabadulni a titok okozta nyomástól, ha van kivel osztozni rajta.

Megmondom a titkát, édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.

(Az ifjú király; III. rész: A vihar)

"...mint gyönyörködni egy olyan csodában, amely mindenki más számára láthatatlan." (Mauriac)

Mennyire igaz. Aki szeret, az olyan rejtett értékeket vesz észre, amit senki más nem láthat. A legértékesebb gyémántokat a homok alatt. És még azt mondják, hogy a szerelem vak. Pedig többet lát, mint azt el lehetne mondani. Az apró csodákat, a rejtett titkokat. A szerelem teljesen lemezteleníti azt, akire irányul és olyannak látja, amilyen valójában. Minden külső hatástól, és előítélettől mentesen. Olyan gyönyörűnek és megismételhetetlenül egyedinek, amilyen valójában.

Szeretni olyan nagyon, ahogy az ember nem tud mást szeretni. A leggyönyörűbb álmot látni a szemeiben. A legédesebb mesét hallgatni az ajkairól, vagy épp belemerülni a lenyűgöző hallgatásába.

Csodálni Őt, ahogy a világra csodálkozunk rá, mert Ő a világ. 

Kitartani mellette, bármi legyen is. Ha a szakadék szélén jár is, nyújtani a kezünk, és ha kell vele együtt zuhanni, mert nélküle nem láthatjuk már meg a szakadék szélén növekvő virágokat. Csak ott nő a virág, ahol Ő is van.

Ennyi a szerelem. Vagy még ennél is több? Olyasmi, ami nem fejezhető ki szavakkal, csak egy tekintettel és őszinte, mindent feláldozó szeretettel.