A mai nap valahogy a szokásosnál is unalmasabb volt. Nem is unalmas, inkább fárasztó. 

Kezdve a reggellel, amikor is sok alvás után, de korántsem kipihenten, felébredtem. Tegnap sokáig dvd-ztünk a csajokkal. Először a Lagzi randit néztük meg. Az nagyon jó volt. Csupa szerelem, meg vidámság. Én meg már ezerszer láttam, de boldogan néztem meg ezeregyedjére is. És még kb ezerszer megnézem majd. 

Aztán jött a Hidegyhegy. Azt is láttam már vagy kétszer. Elég is volt, azt hiszem. Mármint jó film, de elég hosszú és annyira nem szeretem a háborús filmeket. A csajok olvadoztak Jude Low láttán, nekem meg nem kéne, ha hozzámvágnák se.  Legalább pasin összeveszni tuti nem fogunk.

Szóval a Hideghegyen kicsit beszundiztam. Aztán felébredtem, 2perc filmnézés, aztán szundi. És ez így ment egy ideig, amikor is feladtam.

Aztán jött az ébredés, reggel kilenckor. Még jó, hogy nem volt órám. Nem mintha mindig mindenre bemennék, de azért jobb ha az ember legálisan punnyad napközben.

Utána irány a bankautomata, megjött a diákhitel. Anya ugyan riogatott már egy ideje, hogy nem fogok kapni, mert nem adtam be új igénylést, de hát egy anyának sem lehet mindig mindenben igaza. 

Ekkor még tele voltam energiával. És külön feltöltődtem attól, hogy a bank mellett van a dm és így ott is körül tudtam nézni. Vettem is ezt-azt, néhány fontos apróságot, hasznos dolgokat, mint például a negyedik doboz tusfürdő. De mit tegyek, ha mindnek megunom az illatát egy idő után?

Aztán gyors Tescozás. Nagyon gyors. Egy kenyér, egy üveg szörp, meg egy jégkrém. Aztán irány haza. A jégkrémmel jól összekentem magam, szokás szerint. Pedig nem is olvadt. Valahogy van érzékem hozzá, hogy összemaszatoljam magam. És nem úgy mint mások, hogy lecsöppen a fagyi, és hopp ott a maszat. Én minden probléma nélkül mellen nyomom magam vele, vagy végighúzom a kabátomon (persze nem direkt).

Mire visszaértem, kicsit leeresztettem. Elmentünk Mónikával a kínai piacra. Nem is tudom mit akartam venni. Azt hiszem valami felsőt. Nem találtam semmi jót, semmi olyat, amire érdemes lett volna költeni. Vagyis akartam kesztyűt venni, meg sapkát, de még nincs itt a szezonja. Így maradtam annyiban, hogy veszek két bugyit. Ezért kár volt ugyan annyit mászkálni, de legalább nem jöttem haza üres kézzel. Meg ettem egy gyrost, de az is csak elkesíretett. Ennyit a fogyókúrámról. Bár hétvégén még kövérebbnek éreztem magam, annak ellenére, hogy nem fogytam azóta egy grammot sem. 

A hasam egész nap görcsölt. Talán ezért volt rossz kedvem. 

A nap egyetlen boldogsága az volt, hogy sétáltam kicsit a városban. Nem volt célom, nem is tartottam sehová, csak mentem egyenesen. Egyszer jobbra, másszor balra fordulva be. Nem is tudom hol jártam. Végül úgy eltévedtem (legalábbis azt hittem), hogy már nem voltam biztos abban sem, hogy hazatalálok. Fura, de jó volt kicsit elveszettnek lenni. Nem foglalkozni senkivel, és tudni, hogy velem sem foglalkoznak. Ez máskor elkeserített volna, de most ez már kellett. Ez a város túl nagy, sosem lehetek egyedül. Most rájöttem, hogy voltaképpen mindig egyedül vagyok, mert hiába vesz kerül több ezer ember minden nap, de azok számára én ott sem vagyok, épp úgy, ahogy ők sem számomra. Eddig túl sokat foglalkoztam azzal, hogy mit gondolnak mások (bármennyire is tagadtam ezt). Most próbálok arra koncentrálni, hogy mit gondolok én. Tudom nem sok logika van az egészben, amit most itt összehordtam, de valami elindult bennem. Sokat tanultam az elmúlt egy évben.

Aztán hazajöttem, és már nem lehettem egyedül. Hárman voltunk. Érzékeltem őket, és sajnos ők is engem. Megzavartam valamit. Belecsöppentem valamibe, amibe nem akartam, de sajnos elég gyakran a részese vagyok. Egy veszekedésbe. Menekülni akartam. Megóvni magamat, és őket a kellemetlen helyzettől. És azóta itt vagyok. Ebben a rohadt teremben, ahonnan alig bírok kilépni. Ahol már nem is érzem magam olyan jól.

Msn-en pedig megbántottam két embert is. Mindkettőt nagyon szeretem.

Az egyiket azért, mert bíráltam az érzéseit. Úgy érzi elfordultam tőle, és csak remélni tudom, hogy sikerült vele megértetnem, hogy pont azért vagyok vele ilyen, mert fontos nekem. Mert nem akarom látni, ahogy saját magával harcol. Mert szeretném, ha próbálná megkeresni azt, aki egykor volt. És jó lenne, ha valakivel beszélne a gondjairól. Arról, hogy mi fáj neki. De ő ezt nem teszi meg. Magában akarja feldolgozni, de ehhez nincs elég ereje. Ezért olyasmikből merít erőt, amik idővel ellenségeivé válnak. Ezt nem akarom.

A másik személy nem mondta, hogy megbántottam, én mégis úgy érzem. Nem bíztam benne. Már másodszor. Félek, azt hiszi, hogy nem is bíztam soha. De nem tudom elfelejteni, hogy régen milyen volt. Nem haragszom rá, de félek, hogy a múlt megismétlődhet. Igen, valóban nem bízom benne, de hát hogyan is tudnék? Mindenesetre próbálok. És megteszek minden tőlem telhetőt a boldogulásáért. Ennyit tudok adni. A bizalom más kérdés. Ahhoz előbb bizonyítania kell. És lesz is rá lehetősége. Nem most, nem is holnap. Nem tudom, hogy mikor, de ha eljön a pillanat, akkor tudni fogom, mi volt igaz, és mi hamis. És azt, hogy ki a barát.