Igazi szenvedés volt a hazaút. Majdnem végig álltam, de két órát mindenképp. Nem is akartam ezzel a busszal menni, mert mikor odaértem már alig volt ülőhely , és kb 20-an álltunk még lent. De haza akartam menni mielőbb. És az egyáltalán nem szerepelt a terveim között, hogy két órát várok a buszpályaudvaron a következőre. Bepréseltem a csomagomat a csomagtartóba (nem volt egyszerű), majd felszálltam. Hát igen, szar érzés volt. Főleg a kanyaroknál. Tiszta ideg voltam, mert bár lehet, hogy mások utálnak utazni, de nekem ez a feltöltődés. Az öt napos pesti lét utáni stressz mentesítés. Három óra, amikor nem csinálok semmit, csak hallgatom a zenét, és a külvilágot kizárva gondolkodom. Csak magammal foglalkozom, meg a lelki nyugalmammal. Na, most minden volt, csak nyugalom nem. A zenét ugyan hallgattam, még újságot is olvastam, de nem volt jó. Ráadásul sikerült megvennem egyet azokból az újságokból, amik ugyan szórakoztatóak (bár lehetnek is, mert elég drágák), de minden második oldalon reklám van. Ez komoly, meg is számoltam, hogy hány oldal a reklám. Azt hiszem 60 oldalt sikerült összekeresnem. És nem is számoltam azokat az oldalakat, amik amolyan divattippek formájában reklámoznak olyan „olcsó” butikokat, ahol egy „olcsó” felső kerül 10ezer Ft-ba. Hát ehhez inkább nem fűzök semmit. A lényeg az, hogy egész gyakran kellett lapozgatnom, ami nem volt kellemes, tekintve, hogy két kézzel igyekeztem kapaszkodni. Ráadásul a mellettem lévő ülésen egy nyanya ült, aki két percenkét mocorogni kezdett, meg nézegetni, hogy hol járunk. Ez nem baj, de olyankor mindig lökött rajtam egyet, és ez már nem nagyon tetszett. Aztán gondoltam, hogy majd Nagybátonyban leszállnak sokan. Inkább felszálltak. Akkor jött a nagyobb nyomorgás. Majd eljutottam a hátsó ajtóig, ahol a lépcsőn a korlátnak tudtam támaszkodni. Jobb volt, mint az addigi helyzetem, de a korlát folyton nyomta a hátam. Végül felszabadult egy hely, amit egyik sorstársam, egy roppant jóképű srác, átengedett nekem. Végül persze nem sikerült stresszteleníteni, amit lehet, hogy kicsit anyuék is megéreztek, mert azt hiszem ingerlékenyebb voltam a szokottnál is.
A hétvége már jobb volt. Az egyik fénypontja az volt, hogy végre vettem gofrit. Napok óta azt kívántam már. Hát meg kellett állapítanom, hogy az enyém sem volt rosszabb annál.
Most meg pizzát kívántunk. Rendeltünk is, kb 2 órája. Még nem érkezett meg. Én már azon gondolkodom, hogy át sem veszem. Soha többé nem rendelek a Rio-ból, mert ott mindig ez van. Az ember éhen hal, mire kihozzák a kaját. Na most már pizza után írok. Nagyon fini volt, de nem hiszem, hogy megérte a várakozást. A somlói már inkább. Az nagyon ott volt.
Ami még jó az itthonlétben, az az, hogy a kiscicák folyton körülöttem mászkálnak. Mind az öt. Az én ágyamon rohangálnak, ott alszanak, már az anyjuk is ott eteti őket. Én meg szeretek velük aludni, mert olyan kis kedvesek, és puhák. Selymes kis angyalok.
Viszont most nem érzem jól magam. Azt hiszem, lázam van. Csak hiszem, mert elveszett a lázmérő, így nem tudom tutira. Nem különösebben érzem magam betegnek, szóval csak arra tudok gondolni, hogy a hajam miatt van. Bár a tesóm kiröhögött, szerinted hajról nem lehet lázasodni. Csak én annyira szorosnak érzem a fonásaimat, hogy a fejem kicsit tényleg fájt. Mintha megskalpoltak volna. De már jobb, és tetszik is.
Ja és már nem kell sokat aludni, és jön a buli. Kaptam egy felsőt Marikától, azt hiszem, abba megyek. Flitteres, és kényelmes is. Egy hibája van, mégpedig az, hogy túl világos színe van. Mármint olyasmi, mint a bőrszínem. Kicsit fakít. De ez már nem érdekel, csak az, hogy kezdődjön végre a tombolás!!!
