A hercegnő lecsukott szemhéján felragyogott az ablakokon beáradó napsugár. Szeme megremegett, majd lassan kinyílt. A fényre érzékeny hercegnő erőtlenül hunyorgott. Megdörzsölte szemeit, majd megpróbált felállni. Képtelen volt. Lábai nem bírták megtartani testét. Összerogyott. 

Lábait nézte, melyet sebek borítottak. Fájdalmat érzett. Hasító fájdalmat. Bokáját lánc dörzsölte véresre. Szemével végigkövette a lánc útját, majd észrevette, hogy az ablak rácsaihoz van kötözve. Nem mozdulhat innen, nem is tudna. És nem is tudna hová menni. Nem tudja mióta raboskodik itt, azt sem hogy hol van, és azt sem hogy ki hozta ide.

Elkúszott az ablakig, és megpróbálta leszedni magáról a láncot. Nem bírta. Túl gyenge volt.

Leroskadt és sírni kezdett. Haragudott mindenkire, haragudott a világra, és haragudott saját magára is. Nem tudta kit hibáztasson, nem tudta ki a felelős azért, ami vele történt.

Keserves sírására madarak gyűltek az ablakpárkányra. Szomorkodva nézték a hercegnőt. Az egyikük szólni akart, de a többiek nem engedték neki.