A minap Cicóval tök jól éreztük magunkat a szigeten. Akartam is írni róla, de lusta dög voltam. Helyettem azonban írt róla Cicó. Ha valakit érdekelne elenyésző számú(és anime képek miatt idetévedő) olvasóim közül, az itt meg tudja nézni a nagyszerű napot. 

És Cicó írt egy tök jó versikét is arról a napról. Íme a műremek:D

7köznapi őrület Edi és a sziget,
Nem ittunk semmit csak is vizet.
A hangulat a tetőfokára hágott,
Majd egy ág jól pofán vágott.
Hülyültünk a néppel a folyóparton este,
Nem volt más csak egy katarzis szétesve.
Ezért futottunk a hídon keresztül rendesen,
Jó móka volt csak nem volt ott a kedvesem.

Mostanában az unalom olyan mély szintjén tengődök, hogy mindenféle netes játékokat játszok. Kezdtem az öltöztetős, Barbie stílusúakkal, de rájöttem, hogy azokból már kinőttem. Talán a sminkelősök még okoznak némi halvány örömöt, de az sem az igazi már.

Ekkor találtam néhány játékot, amik ugyan nem szórakoztattak, de a vérnyomásomat sikerült jó magasra felvinniük. 

Az első ilyen a Nicoles Mommy Challenge volt. A játék igazából nem szól smemiről, csak arról, hogy van egy anya és annak egy kisbabája. Különböző szintek vannak és a gyerek minden szinten egyre idegesítőbb. A játék lényege, hogy anya és gyereke tökéletes harmóniában (vagy legalábbis élve) vészeljék át azt az időt, amennyi egy-egy szintre meg van adva. Könnyűnek tűnik? Nem az. Az első szinten még csak pelust kell cserélni a kölykön, az sima ügy. Anyucinak van ideje mellette még aludni és olykor-olykor enni is. Na de ahogy haladunk tovább...! Utána már etetni kell a kis taknyost, meg jópofizni neki, felvenni a telefont, kinyitni az ajtót (mert valami idegesítő szőke ribanc-én elneveztem ügynöknek, mert anyu barátnője nem lehet ilyen bunkó, hogy a legrosszabbkor jöjjön- folyton hozzánk csenget be). Mondanom sem kell, hogy a gyerek nem szereti sem a csengő, sem a telefon hangját, mert nem tud tőle aludni. Anyu meg a gyerek hangját nem szereti, mert ő meg attól nem tud aludni. A gyerek üvölt...valami iszonyú ronda hangszínt produkál, nekem meg szétmegy tőle a fejem. Arról nem is beszélve, hogy Nicole éhen hal, vagy belepusztul a fáradtságba. A magam kínját még megoldom közben, mert leveszem a hangot a gépről és onnantól se hülye csengőhang, se brutál hangú poronty. De játékosom kínjait nem tudom enyhíteni. Mert ugye Nicole nagyon szegény lány, és az egész háza egyetlen helyiségből áll, ahol is össze van zsúfolva telcsi, gyerek és anyuci békés pihenésének egyetlen eszköze: egy szék. Párszor felmerült ugyan bennem, hogy kéne valami gyerekverő funkció is (ennek ellenére persze szeretem a gyerekeket, de ami sok...), de a végén sikerrel végigvittem a játékot és én lettem a VILÁG LEGJOBB ANYUKÁJA!:) Minden esetre ez a sikerélmény sem volt elég, hogy kínjaimat feledtesse, szóval csak erős idegzetűeknek ajánlom.

A másik játék, ami sokkolt, az a Kiss Evolution Game. Ez egész jól indult. Kis aranyos fiúként kezdtem és két perc alatt 1390 pontnyi csókot nyomtam a puffancs padtársnőmre, miközben a tanárnő a táblára próbált meg felmaszatolni egy ötágú csillagot (nem nagy sikerrel). Persze vigyázni kellett, hogy a nőci ne forduljon hátra, mert különben hatalmas pofonnal díjazta az osztályteremben fellobbanó romantikát. A gonosz! A következő pályán már egy nyálas pasas voltam, aki a discoban jobbról is, balról is egy csajszit támasztott (Egyik profilból baromira ronda volt) és hol az egyiket, hol a másikat smárolta le. Persze a másik tudtán kívül. Na ott arra kellett vigyázni, hogy az, akinek a szája épp nincs az enyémen, véletlenül se vesse felém a tekintetét. Nagy nehezen összehoztam, hogy ne bukjak le a csajok előtt, de valószínűleg nem sikerült elég csókot összeszednem, mert így is pofon lett a vége. Nem is jutottam el a következő szintre. És ebben a játékban pont ez idegesít.

És a harmadik, némiképp sikerélménnyel gazdagító játék a Kitchen Mania volt. Ugyan ennek is nekirugaszkodtam vagy háromszor, mire sikerült, de legalább sikerült és túléltem anélkül, hogy bárminemű öncsonkítást végeztem volna idegösszeroppanásomban. Ennek a játéknak annyi a lényege, hogy a szakácskisasszonynak (ez esetben nekem) fel kell venni a barátaitól a rendelést, hogy milyen ételt szeretnének karácsonyra. Én meg fénysebességgel csinálom is. Maga a főzés nem nehéz, merta kaja mellett megjelenik, hogy milyen színű (állagra persze ugyanolyan-pudingszerű) maszlagból készül el a cucc. Például a sült pulykához is elég merni egy kanállal valamelyik trutyiból. Igen ám, eddig könnyű, de a rendelés sok, az idő kevés és valahogy nem akar olyan gördülékenyen menni ez a főzés sem, mert például addig nem látom a következő recept hozzávalóit, amíg ki nem örömködtem magam, hogy tudtam főzni valamit. Persze egy idő után már lehet tudni, hogy milyen színű puding a sült szalonna, vagy a főtt tojás, esetleg a hal. Egyébként a szakácsnő olykor, amikor épp nem adok neki semmi feladatot, akkor olyan kis vakarásszerű mozdulatsort végez az intim testrészén. Ez nem vicc! Canestent neki!

Többel nem is mertem játszani, mert ezek teljesen kiidegeltek. De azért majd még próbálkozok, hátha találok valami jót is. Vagy marad a Sims 3.

Már szombat óta forr bennem az indulat.

Most épp a Pannont nem szeretem. Ugyanis történt az, hogy számlatartozás miatt letiltották a kimenő hívásaimat. Érzékenyen érintett, de abszolút jogos dolog volt. Máskor is volt már ilyen.

Azonban szombaton befizettük a számlát (ahogy máskor is), ellenben nem kapcsolták vissza a telefonom (na ilyen máskor nem volt). Gondoltuk, hogy biztosan a hétvége miatt, mert ugye szabadnap...majd hétfőn. Bár igazából kicsit nehezményeztem, hogy ha én befizethetek szombaton, mert ugye a Pannon üzletek nyitva tartanak akkor is, illetve azt hiszem van olyan, hogy ügyfélszolgálat (tehát valaki minden bizonnyal dolgozik olyankor is), akkor ők miért nem képesek a pénzemért cserébe nyújtani a szolgáltatásokat? 

De jó, belenyugodtam a hétfőbe. Ellenben apunak a telefonját már szombat délután lehetett használni. Viszont anyuét és az enyémet nem. (Itt érdemes megemlíteni, hogy közös számlán vagyunk, valami team csomagban, tehát ugyanaz a projekt mind). Na már itt nem értettem az egészet és kezdtem a tűrőképességem határát járni, de azért a hétfőt (vagyis a mai napot) még kivártam.

Azonban negyed 12 és még mindig semmi. Gondolkodom, hogy felhívom őket, és érik egy elég komoly lebaszás is. Mert így aztán már bánom, hogy befizettük a csekket. Ok, hogy késtünk vele, de nem azért, mert nem akartunk fizetni. Így alakult, szar a helyzet, nincs pénz. De miután már fizetünk, akkor aztán ők is csináljanak valamit! Nem azért fizetjük a Pannont, mert nincs hová tenni a pénzünket, hanem mert telefonálni akarunk. Ez szerintem kurvára egyértelmű.

A másik dolog, ami rettenetesen bosszant, hogy miután visszakapcsolják (már ha egyáltalán szándékoznak), akkor jó sok pénzt felszámolnak nekünk azért a gyaníthatóan két perces munkáért, amivel egy ilyen művelet jár. Ugyanis megesett, hogy a számla befizetését követő 10 percen belül már tudtam telefonálni. Ez számomra eléggé egyértelművé teszi, hogy nem egy komoly feladat megoldani, hogy az előfizető használhassa a szolgáltatást, miután fizetési kötelezettségének eleget tett. Tényleg nem kis összegről van szó. Nem akarok hazudni, de azt hiszem 5000-7000 között van. Persze telefononként! Hát igen, annyi bőrt húznak le a számukra becses előfizetőkről, amennyit nem szégyellnek. De ha valamit csinálni is kéne (mint jelen helyzetben) akkor már ráérősebbek.

És persze van még egy problémám, amit bizonyítani nem tudok, de egyik barátnőmmel észrevettük, hogy olyan, mintha némi csalás lenne a wap számlázással. Pontosabban nekem olyakor magasabb, mint amennyi véleményem szerint indokolt lenne (főleg mivel sosem használtam sokat a wapot). A barátnőm, apu, anyu pedig egyáltalán nem wapozik (már én sem, hiszen miért fizetnék egy telefonos netezésért, ami sokkal primitívebb számomra, mint a rendes internet, amikor van itthon netünk?) és mégis mindig ott van a számlán, olykor nem is olyan jelentéktelen összeggel. Kérdem én: ez hogy lehet? Miért is kell fizetni valamiért, amit egyértelműen nem veszünk igénybe?

Szóval a Pannon az én szememben nem sokat ér jelenleg. Ha nem lenne még szeptemberig érvényes a hűségnyilatkozatunk, akkor azt hiszem hagynám is őket a francba és választanék másik szolgáltatót. Bár, hogy azok jobbak-e...?

Mármint újra blogolok. Hogy meddig, az jó kérdés, mert nem nagy bennem a lendület.

Eddig simán ráfogtam, hogy a vizsgák miatt nincs időm írni, de most, hogy már semmi dolgom, ugyanolyan nehezen szánom rá magam a gondolataim lejegyzésére. Nem arról van szó, hogy nem lenne semmi érdékes, amit feljegyezhetnék, inkább túl sok olyan van.

Ez most így logikátlannak tűnhet, de nem az. Folyton jár az agyam, minden percben kattog valamin. Rengeteg olyan nagy gondolat van bennem, amit érdemes lenni leírni, mert később visszaolvasva talán nagy segítségemre lenne bizonyos élethelyzetekben, de amikor írásba fognék, akkor valahogy megakad a gondolatok szabad áramlása.

Történésekből is kijutott mostanában.

A legfontosabb, hogy minden vizsgám sikerült, megszabadultam a sulitól kerek két hónapra. Már csak egy adminisztrációs fennakadásom van, pontosabban egy jegyet kellene beíratnom. Megtehettem volna hamarabb is, ez igaz, de az információáramlásból (számomra érthetetlen és megmagyarzáhatatlan okból) olyan szinten kiszorulok, hogy fogalmam sem volt róla, hogy a kérdéses tanár mikor lelhető fel a suliban. Általában ilyesmit ki szoktak írni ETR-ben, legalábbis a pedagógia szakos hallgatók számára mindig elszórnak ilyen hírmorzsákat. Nálunk már ritkábban. De nem nagy baj, majd az évzáron aláírja az indexem. A legérdekesebb a dologban, hogy nálunk nincs is évzáró! Talán a tanár a diplomaosztóra gondolhatott. Az gyönyörű lesz! Mindenki elegáns cuccokban, örömködve a csemetéje sikerei miatt, mi meg belibegünk szakadtan jegyet beíratni. Persze ez szombat, szóval TO nem lesz, ergo az indexet leadni még akkor sem tudom. De mindegy is, mert így is úgy is késedelmi díjat kell fizetni, szóval vesztenivalóm nem nagyon van.

A hivatalos nyaram hatalmas nagy unalommal és végeláthatatlan punnyadással kezdődött. Volt két jó nap, amikor Mónikával a Margitszigeten voltunk, de a nyár többi része katasztrófának ígérkezik. A Margitsziget azért is volt jó (azon kívül persze, hogy nem ültem itthon a gép előtt) mert már régen tudtam ennyit beszélgetni Mónikával. Nagyon megszerettem az elmúlt két évben, igazán jó barátomnak tartom. Másfél évig volt a kedvenc szobatársam a koliban, és kicsit fura lesz, hogy most már kevesebbet fogom látni. Egyébként nagyon büszke vagyok rá, mert most már diplomás szoc munkás lett. Már csak munkát kell találnia és megkezdheti önálló, felnőtt életét.

A másik, ami mostanság foglalkoztat, az a munka. Kellene valami meló a nyárra, mert vagy az unalom fog megölni, vagy a pénztelenség. De lehet, hogy a kettő együtt. Kezdetben még az álommunkára vágytam: kevés és könnyű munka, magas fizetés. Most már minden jó lenne, amivel keresni lehet. Voltam tegnap a Tescoban, hogy megkérdezzem, nem alkalmaznak-e diákokat. Erre elküldtek a diákszövetkezetbe. Mindenki oda küld. Azt hiszem diákok csak onnan indulhatnak el. Pedig ezt nem igazán szerettem volna. Egyfelől, ha arra várok, hogy ők találjanak nekem valamit, akkor ebből megint nem lesz semmi ezen a nyáron. Hiszen túl sok a diák, és túl kevés a munka. Ők pedig nyilván a régebbi tagjaiknak adják elsősorban a munkákat. Nekem viszont nagyon kellene most valami.

Van végre Sims 3-am is, ami kezdetben nagyon lekötött, most viszont már nem nagy kedvem van játszani vele. Fogalmam sincs, hogy miért, kicsit talán meguntam. De ha nagyon nem lesz mit csinálnom a nyáron, akkor nyilván csak a Sims marad.

Most nem sok egyéb jut eszembe, talán majd gyakrabban fogok írni, és akkor nem lesznek ilyen szanaszét a gondolataim.

Apró magot ültettem szívemben.

Kicsi volt, de máris átkozott.

Reméltem, hogy elpusztul majd csendben,

De egy nap már hajtást is hozott.

Kis hajtás volt ez és nagyon gyenge.

Azt hittem, hogy életképtelen.

De szegényke nagyon akart élni,

S tudtam, meg kell őt segítenem.

Gondozgattam, kötözgettem szépen,

Hogy ne bántsák gonosz, vad szelek.

És ahogy a kicsi lényt neveltem,

Rájöttem, hogy megszerettelek.

Jó érzés volt, még többet akartam.

Ez a virág volt a szerelem.

Nevelgettem, szeretgettem folyton

Csak hogy nagyobb, még nagyobb legyen.

Öntözgettem a reménnyel csendben.

És hálás volt, nőtt, terjeszkedett.

Azt hittem, hogy erős lesz és boldog.

De gyenge volt, bús és elveszett.

Amikor már bimbó hajtott rajta,

Kezed közé került a virág.

Tépted és ő panaszkodni kezdett.

De nem bántam. Azt mondtam: Csináld!

A növényem zokogásba tört ki.

Sajnáljam őt, vagy dühös legyek?

Tanácstalan tekintettel álltam,

Mint anya, ha hisztis a gyerek.

Megsajnáltam. Nem ő, én hibáztam.

Én akartam, hogy kihajtson bennem.

Mert mikor a magot megtaláltam

Rossz kertésznek kellett volna lennem.

És most mi van szegény teremtéssel?

Napok óta szárad már szegény.

Nem öntözöm, de ki nem irtottam,

Mert eddig még ott volt a remény.

Nem élhet, de megölni sem tudtam,

Mert, hogy nőjön… arra várt szívem.

Akartam, hogy szerelemmé váljon,

Ami most már halódva pihen.

Nem akartam bántani virágom.

Ártatlan. S a bűnös? Bárki más.

Ha nem kívánt gyerek jön világra

Soha nem a gyerek a hibás

Most nem tudom, mi legyen a sorsa

Sírok, s könnyem csendben öntözi.

S mint fuldokló úgy nyel minden cseppet,

S gyönge szárát maga kötözi.

A sós könnyek talán elpusztítják.

Az lenne a legjobb, gondolom.

Mert megölni úgysem lennék képes.

De fáj, hogy él, s én nem gondozom.

Mit tehetnék? Tépjem ki tövestől?

Hogy a mag se maradjon tovább.

Vagy könnyezzek, fojtsa meg a lelkem

S várjon még egy nem lévő csodát?

Amikor a kezem megfogtad egy percre

Szíved a szívemet féltőn átölelte.

S azt éreztem akkor, minden rendben.

De káprázat volt a fény szemedben.

Azt gondoltam, mért ne reménykedjek?

Mért ne gyúlna valami tűz benned?

Hittem azt, hogy tudnál majd szeretni.

Hittem azt, hogy fogok még nevetni.

De hazugság volt ez is, mint minden.

Tudtam jól, de kellett kicsit hinnem.

Mert amikor szemed szemeimbe nézett,

Olyan szépnek láttam az egészet.

De nem volt szép, én éreztem annak.

Pedig tudtam, hogy itt hibák vannak.

Tudtam jól, hogy így kell ennek lenni.

Első randik…hogy utálom őket.

Mikor olyan ideges vagyok.

Beszélgetek, és megállás nélkül.

Vagy zavarba jőve hallgatok.

Izgatottan egymást méricskéljük.

„Nem olyan rossz?” „Pont nekem való?”.

Sose tudni mit gondol a másik,

Mert ezeket nem mondja ki szó.

És a görcs…hogy találkozunk újra?

Őszinte vagy csak tapintatos?

Fergeteges lesz az első randi,

Vagy unalmas, sótlan és lapos?

Első randik…hogy utálom őket.

S ha megcsap a szerelem szele.

Egy dolog van, mit jobban utálok:

Utoljára randizni Vele.

Jó lett volna…olyan szép lett volna.

Karjaidban ébredni megint.

De nem sírok, ne lásd meg a könnyem,

Kezem csupán szótlanul legyint.

És, ha szólsz, hogy mennyire sajnálod.

„Ugyan, ne tedd”- ennyit felelek.

Mondok talán még valami bölcset,

És utána feléd nevetek.

De csak játék, ez csupán egy álca.

Mert ha jobban szemügyre veszel

Hogyha majd a mosoly mögé nézel

Egy kis jelre figyelmes leszel.

Észreveszed, hogy mikor legyintek

Nem nézek rád, én nem is merek.

És hallod majd, hogy elcsuklik hangom,

Ha egy kérdésedre felelek.

És majd érzed, hogy nyomaszt a légkör,

Hogy telepszik rám a fájdalom.

S tudd majd, akkor: nem haragszom én Rád.

Csak, hogy így lett, kicsit fájlalom.

És majd hallod, hogy a néma csendben

Milliónyi panaszom vegyül.

S gyanús lesz majd, még akkor is, hidd el,

Ha mosolygok rendületlenül.

Mert a mosoly más lesz már mint régen.

Görcsösen az ajkamra feszül.

És nevetek, hogy neked ne fájjon

Az, hogy közben sírok legbelül.

S ha érzed is a jeleket rajtam,

Én akkor is mosolyom adom.

S ha kérdeznéd: „Tényleg nem fáj semmi?”

Hogyha fáj is, simán tagadom.

Csak a szemem, az nem tud hazudni.

Bármit mondjon is neked a száj.

Szememet, ha ellepik a könnyek

Tudni fogod, hogy ez néha fáj.

Mert amikor rád mosolyog ajkam,

Tekintetem tompa ködbe vész,

S talán a könny sosem születhet meg,

Tudod, miről szól ez az egész.

Valami mély gyásztól csendes most a lelkem.

Valami tán meghalt, pont mikor megleltem.

Egy pár napig élt csak, vagy csak pár óráig?

Pár perc…születéstől pár perc a halálig.

Valami mély gyásztól könnyes most a szemem.

Valami szép történt, vagy csak elképzelem?

Megtörtént-e vajon? Élhetett-e végül?

Valami mély gyász csak…ez maradt emlékül.

Valami mély gyásztól remeg meg az ajkam.

Nincs pedig ezer seb, csupán egy van rajtam.

És az sem olyan mély, a felszínen éget.

Valami mély gyász csak…ez jelzi a véget.

Gyászolni csak az tud, ki szeretett egyszer.

Fáj, ha elhagy minket a szeretett ember.

Valami mély gyásszal búcsúzom el Tőled.

S gyászolom, hogy többet nem kaptam belőled.

Tegnap este hattól ma reggel hatig tartott a Mozifanatikusok éjszakája II. A tavalyi nagyon jól sikerült, mint arról egy évvel ezelőtt már beszámoltam (te jó ég, milyen régóta blogolok már). 

Az idei is jónak ígérkezett, kis csapatunk összetétele sem változott, bár tény hogy megfogyatkoztunk  némiképp. Cicó sajnos nem tudott jönni, de Ditti és János most is lelkesen készülődött, attól a perctől kezdve, hogy kb két hete megkérdeztem tőlük, hogy van-e kedvük jönni.(Szerencse, hogy egyáltalán észrevettem a hirdetést, mert abszolút a véletlenen múlt).

Lelkesedésben szóval nem volt hiány, de az tavaly is megvolt. Viszont tanultunk a tavalyi kisebb fennakadásokból, és idén igyekeztünk elkerülni a megismétlődésüket. Először is, most nem volt olyan film, amihez mindenáron ragaszkodtam volna, és még"menetrendet" sem igazán csináltam. Egyszerűen a "majdcsak lesz valahogy" elvet követtem. Ami azonban bizonyos volt, az az, hogy nem az utolsó előtti pillanatban fogunk beesni, hanem egy órával kezdés előtt. Tavaly talán fél 6-ra mentünk, és máris lekéstünk egy (számomra nagyon fontos) filmet.

Idén ötkor érkeztünk meg a Westendbe és amennyire csak lehetett, közel mentünk a mozi bejáratához. Tervünk sikeresnek tűnt, mert még nem voltak sokan. Egy lány a szervezők közül Red Bullokat osztogatott a korábban érkezőknek, így mi sem maradtunk ki belőle. Legalább könnyebb lesz ébren maradni-mondta. De rám sosem hatott az energia ital. A mellettünk álló komplett család is rendesen felkészült. Legalább három csíkos szatyrot (az a fonott zsákszatyor) töltöttek meg valamiféle Tescos popcornnal. Jót nevettünk ezen. Nem rosszindulatból, csak mert tényleg furán néztek így ki.

Aztán jött a tömeg. Egyre többen és többen. Mindenki filmlistákat lobogtatott, melyek sokkal jobbak voltak, mint a nekünk lévők, mert ezeken már fel voltak tüntetve a termek is, amelyikbe játszották az adott filmeket. És tudtuk, hogy ez a tudás még hasznunkra válhat, mert sok időt lehet megspórolni azzal, ha nem kell mind a 14 termen végigjárni. Megkérdeztem hát az egyik lányt, hogy hol szerezte, ő pedig felvilágosított, hogy a pénztárnál. Fel is markoltam pár darabot, hogy jusson mindenkinek. Egyet még el is ajándékoztam egy idegen lánynak, hagy legyen neki is. És amikor a jegypénztárnál voltam, láttam, hogy a sor vége már a mozgólépcsőnél van. Tehát mindenképpen előnyös volt hamarabb jönnünk.

Aztán beengedtek minket. Körülbelül fél hatkor.  Hatalmas volt a roham. A hátsók az előttük lévőket nyomták előre, minket pedig szinte átlöktek a kordonon. A biztonsági őr artikulálatlan hangon kezdett el üvölteni: Lassabban jöjjenek, különben nem jön be senki! Ez hatott. Valamivel kulturáltabb volt a bejutás, amiért én nagyon hálás voltam. Mi hamar bent voltunk. Arra a filmre mehettünk, amire csak akartunk. Dittiék a Halálos iramra, én meg az Egy boltkóros naplójára. Dittiék filmje hamarabb kezdődött negyed órával, de még így is sokat kellett rá várni. Én meg egyedül álltam az ajtó előtt, miközben vártam az én filmemre. Kicsit csalódtam várakozás közben. A fanatikustársaimat elnézve azt hittem, hogy ez a film nem lesz nekem való: mellettem 10 év körüli kislány pöszézik, előttem cicababa újságolja a barátnőjének, hogy ami rajta van ruha, azt csak emiatt a film miatt vette, és tök divatos meg márkás. Másik oldalamon két csaj nagyban Glamour-t lapoz. Mögöttem meg egy lány nem győzi abbahagyni az "atyaúristenezést", hogy ő nem gondolta hogy ez lesz, hogy ennyien lesznek.

A film kezdése előtt fél órával beengedtek minket. Mindenki úgy tolakodott, mintha nem fértünk volna be mind. És itt nem a sor legvégén állókra gondolok, vagy a későn szállingózókra, akik valóban nem jutottak be, hanem azokra, akik a sornak viszonylag az elején álltak.

A film egyébként jó volt. Kis romantikus, csajos vígjáték. Pont az ilyeneket szeretem.

Akárhányszor a Margitsziget közelében járok, rápillantok a szigetre. És imádom, amit látok. A zöld füvet, a nagy fákat, a vidám embereket. És látok ott egy kislányt is. Egy aprócska lányt, aki teljesen magányosan áll a tömeggel szemben.

Szólítgatom őt, hiszen tudom a nevét, ismerem őt jól. Hívogatom, hogy jöjjön velem, hogy ne maradjon ott egyedül.

De ő nem jön. Szomorúan néz rám, és a fejét rázza: „Nem, még nem mehetek!”- súgja meleg pillantása.

Hirtelen felnevet és szaladni kezd a fák között, mintha fogócskázna valami láthatatlan játszópajtással. De nincs ott senki. Megáll, rámnéz, majd újra futni kezd. Mintha azt szeretné, hogy kövessem.

Utánafutok, de sokkal gyorsabb nálam. A romok közé szalad, majd hirtelen megáll. A futástól kifáradva nézek körül, de nem látok semmi különöset.

-Miért jöttél ide? Mi érdekes van itt? Mit akartál nekem mutatni?

-Itt várom Őt. Ezért nem mehetek el innen.

-Mégis kit vársz? Ki kérte, hogy itt várj rá? És mikor jön érted? Meddig akarsz még itt bolyongani?

-Nem kérte, hogy várjam. De ez a mi közös kis világunk. A hely, ahol boldog voltam. Ahol mindketten boldogok voltunk. Ha jobban körülnézel, ha figyelsz a láthatatlan, és az alig hallható jelekre, akkor érezni fogod Őt. A fák halkan susogó lombjaiban hallani fogod a hangját. A szél gyengéd érintésében a simogatását érzed majd. A Duna illatában az ő illata jelenik meg. Csak figyeld jól. Ha figyelmesen nézel körbe, millió apró zugot látsz majd, amely őrzi a lába nyomát. Én itt érzem jól magam, körülvesz a jelenléte. Nem vagyok én egyedül sosem.

-És miért gondolod, hogy visszajön majd ide?

-Tudom, hogy nem jön, de jó reménykedni.

-Gyere velem, nem maradhatsz itt. Gyenge vagy még. És úgy érzem ismerlek. Úgy érzem szükséged van rám.

-Tévedsz. Nincs rád szükségem. Neked van szükséged rám.

-Ezt meg hogy érted? Hisz sokkal nagyobb és erősebb vagyok nálad.

-Igazad volt, tényleg ismersz engem. A részed vagyok. Egy apró kis részed, akit itthagytál. Te magad kérted, hogy várjam meg Őt. Talán nem szavakkal, talán sosem mondtad ki, de te akartad.

-Ez butaság. Én nem kértem semmit tőled!

-De igen. És most kellek neked, mert én vagyok a boldogabbik feled. Az az éned, aki még tud hinni. Aki tudja Őt szeretni. És aki emlékszik még arra, hogy milyen boldog is voltál itt Vele. Hiányzik neked, ugye? Szeretnél újra Vele lenni? Érezni a boldogságot, ahogy átjárja a lelked?

És ilyenkor mindig elkap a sírás. Mert bár ő a gyerek, és én a felnőtt, mégis ő az, aki erősebb nálam. Még tud hinni a mesékben, még vannak álmai és semmit nem kér, csak szeret Valakit önzetlenül.

Én meg nem tudok mást csinálni, csak sírni. Siratom az elmúlt boldogságot. A soha vissza nem térő szép időszakot. És lelkem elvesztett felét.

Végre sikerült nagyjából olyanná tennünk a lakást, mint ahol élnek is.

Én már hétfőn beköltöztem. Hajnalban keltem, ötkor indult a buszom, nyolcra fel is értem Bp-re. Utána egy gyors kajálásra volt időm (jól ugyan nem laktam) és rohantam ki Újpestre a lakáskulcsokat átvenni a csajtól, akitől béreljük. 

Nagyon aranyos, és közvetlen nő. Mosolyogva jött és puszi-puszi. Meglepett, mert nem vagyok az a puszilkodós fajta. Idegenekkel legalábbis nem. Ezek után vigyorogva mentem vissza a koliba, ott pedig azonnal csomagolni kezdtem. Végre nem kell ott lennem. Vége a gyökértelen létnek, újra részem lehet abban a csodában, amit úgy hívnak, hogy család.

Igaza van a szobatársamnak, elég idős vagyok már, hogy önállósodjak. Ment is majdnem két évig, de mit ér az egész, ha közben boldogtalan vagyok? Nekem Pesten nincs pasim, mint neki. Nem járok el a barátaimmal (barátaimhoz) mint ő. Nekem annyit jelent az önállóság, hogy ülök a koli szobában, vagy a számítógépteremben, vadidegenekkel beszélgetek (néha érdektelen dolgokról) és eszem a soknapos főtt kaját. Tanulni sem tudtam ott (jó, nem is nagyon igyekeztem).

Nekem szükségem van a családomra. Szükségem van arra, hogy érezzem a felém irányuló szeretetet, minden nap. Hogy ne legyek magányos.

És már nem is leszek.

Szóval izgatottan repkedtem végig a szobán, miközben az utolsó szögig összeszedtem minden cuccomat. Millió csomagom lett, és két bőröndöt kellett kölcsön kérnem, hogy mindent elpakolhassak. Még jó, hogy egy kollégiumban bőröndből van a legtöbb. Bazi nehéz csomagokat csináltam magamnak (és az egyik barátnőmnek, aki volt olyan kedves, hogy felajánlotta a segítségét.) Iszonyú nagy kínlódással sikerült eljutnunk ide a bőröndökkel, miközben az izzasztó melegben még kabátot is adtam szegénykére, mondván, hogy kevesebb helyet foglal, ha testen hozzuk ide.

Évinek nagyon tetszett a lakásunk (naná, végülis én ragaszkodtam ehhez, nekem meg jó az ízlésem). Én gyorsan elpakoltam mindent, majd vissza a koliba, és elhoztam még egy adag cuccot. Úgy terveztem, hogy itt is alszok már. 

Este felhívott szobatársam, hogy hiányzom neki. Sírdogált is kicsit, hiába mondtam neki, hogy attól, hogy nem alszom ott, még nagyon sokat fogok a nyakán lógni. Még unni is fog. Végül úgy alakult, hogy meglátogatott este 10kor, és ilyen-olyan okok miatt itt is aludt.

Kedden reggel meg jöttek anyuék. Hozták a többi csomagot. Mostanra sikerült mindent a helyére tennem, és egész otthonos lett a szoba. Még van mit alakítani rajta, de egyelőre megteszi.

Voltunk a kínai piacon is, meg összevissza a városban. A lábamat bokától lefelé már nem is érzem. Először fájt, mostanra viszont eluralkodott rajta valami tomba zsibbadás. Ráállni viszont nem nagyon bírok. Pedig holnapra állatkertet terveztem. De nem hiszem, hogy lesz belőle valami. Mindenki úgy ki van purcanva, mint én. Itt csak döglődés lesz legalább a hét végéig.

Befestettem a hajam. Sokak szerint jobb, mint a szőke. Én meg mindkettőt szeretem.

Aztán meg mindenki döntse el, hogy melyik a jobb.

Egy másik naplóban kezdtem el írni azt, ami mostanában lejátszódik bennem. Most átteszem ide is, hogy ha onnan törlöm magam, akkor megmaradjon az a szenvedés és fájdalom, ami később már csak a múlt egy rossz pillanata lesz.

március 27:

Ez a mai nap sem indult jobban, mint a tegnapi.
Bár tény, hogy a tegnapi ébredésben még volt némi boldogság annak ellenére, hogy már ott lebegett a vég. De mégis mellettem volt Ő. Nehéz volt, mégis boldog voltam a magam "minden kis morzsának örülök" módján. Nem is sírtam addig, amíg a buszra nem szálltam.
Ma viszont már rosszul indul a nap. Nem értem, hogy hogy a fenébe lehet sírva kelni? Pedig megfogadtam, hogy itthon nem sírok. Nem akarom, hogy lássák. Nem akarom, hogy kérdezősködjenek. Nem akarom, hogy sajnáljanak. Sajnálom én magam mindenki más helyett is.
Persze nem olyan könnyű nem sírni. Már régen rájöttem, hogy nem olyan könnyű az embernek tartania magát. Ha jönnek azok a nyavalyás könnyek, akkor nincs mit tenni.
A suliban azt tanultuk, hogy minden veszteséget el kell gyászolni. Hagyni, hogy elfájjon. Nem szabad úgy tenni, mintha nem viselne meg. Na én most elgyászolok igen keményen.
Bár néha azért próbálkozom az elfojtással, mert mégsem mászkálhatok hetekig ezzel az életunt fejemmel. Nem célom ráragasztani a személyes lelki agóniámat mások közérzetére. Ilyenkor valami vidám képpel blokkolom a rossz gondolatokat. Vidámakkal, amiben Ő nem szerepel. Aztán persze mégis beúsznak néha olyan képek, mint az arca, amikor a reggeli napsugarak ráragyognak, vagy amikor olyan édesen néz rám. Vagy a későig tartó levelezések. Utána meg már nem lehet elfojtani, mert pillanatok alatt szemtől mellkasig ragadok a könnyektől.
De nem török össze. Megtanultam már, hogy minden rossz okkal történik. Ha másért nem, hát azért, hogy tanuljunk belőle. Én pedig lelkes diákként tanulok a rám mért kisebb-nagyobb csapásokból. Most például megtanultam, hogy nem vagyok képes kialakítani férfi-nő barátságot. Legalábbis mély lelki kapcsolatot nem.
És hogy bánom-e, hogy ennyire hülye voltam? Nem, azt egy percig sem. Mert boldog voltam, és megérte. Mert idővel már nem lesz jelen a fájdalom, csak a szép emlékek. Mert egy rendkívüli embert ismerhettem meg. És mert volt néhány olyan pillanat, amikor újra igazoltam magamnak, hogy imádok szerelmesnek lenni.
És mert életem végéig a szívemben fogom őrizni az emlékét. Hiszen senkit nem felejtek el, akit egykor szerettem.

Most már látom, hogy tegnap hülyeség volt olyan hirtelen hazarohannom.
Egyfelől, mert így nem mentem be készségfejlesztésre. Mondjuk az talán jobb is, mert amikor a beköszönő körben megkérdezték volna, hogy hogy érzem magam, tuti elárasztottam volna a könnyeimmel az egész csoportot. Meg nem is lettem volna túl aktív. Annak meg úgy semmi értelme. De másik oldalról meg, talán segített volna, ha a barátok vigasztalnak kicsit.
Másfelől a koliban lehet bőgni, itt meg csak úgy lightosan, hogy senki ne vegye észre, mert akkor jönne a fejmosás is. Az meg nem hiányzik most.
És harmadik érv, ami miatt ott kellett volna maradnom, hogy ma vagy holnap lehetett volna valami buliféle a csajokkal. Itt nem lehet bulizni. Egy disco van, ott is 14 év az átlagéletkor. Öreg vagyok én már oda.
A legrosszabb döntés volt idemenekülni. Főleg, hogy ami elől menekülni akartam, az folyton itt van velem, és nem akar elmenni.
Megöl ez a tehetetlenség. Megöl, hogy nem tudok szabadulni Tőle. Ma még összetörök valamit. Remélem nem magamat, és nem valami értékeset.
Túl sok most bennem az energia. Fura, hogy a fájdalom mennyire felturbózza az ember. Átalakul valami mássá. Talán düh lesz belőle? Igen, tény, hogy dühös vagyok magamra. Az életre. A sorsra. Mindenre, csak épp Rá nem.
Muszáj ezt a dühből eredő energiát valamire elhasználnom, hogy ne azokon vezessem le, akik rohadtul nem érdemlik meg.
Na erre lenne jó a tánc, mert a sírás nem emészt fel elég energiát. Vagyis megoldható vele, csak sokáig tart.
TOMBOLNI AKAROK!

Megfogadtam magamnak, hogy nem fogom megnézni az adatlapját! Nem olvasom a naplóját! Nem érdekel, hogy mi van vele! Nem szabad, mert az fáj. De még jobban fáj nem tudni róla. Nem tudok úgy tenni, mintha nem létezne. Mintha nem ismerném!
Mekkora hülye nyavalygós picsa vagyok!
De erős leszek. Nem fogom a képeit bámulni. Nem fogok sírni. Már annyiszor megfogadtam, hogy élőket nem siratok. Pasikat meg főleg.
Lehet, hogy jobb lett volna, ha tovább színlelek. Ha nem mondom el neki, mit érzek. Ha minden megy úgy, ahogy eddig. Ha csak szépen csendben emésztem magam, de azzal a tudattal, hogy része vagyok az életének. Még ha nem is pont úgy, ahogy szeretném. De legalább ott lennék. Tudnám, ha boldog. És örülhetnék vele. És az már mellékes lenne, hogy én szomorú vagyok.
És ha szomorú lenne vigasztalhatnám. Ha beteg lenne, ápolhatnám. De így mi maradt nekem? A nagy semmi, és a magány.
De nem, nem fogom megnézni Őt. És ha nem is múlik el egyhamar a fájdalom és a hiánya, de idővel majd megtanulok ezzel együtt élni.

A legrosszabb talán, hogy ezer kérdés maradt bennem.
Hogy mitől vagyok én rosszabb, mint azok a nők, akiket a figyelmével tüntet ki?
Láttam őket, és a többségük nem szebb nálam. Vékonyabbak, az igaz. De nem tartom magam visszataszítóan rondának. És nem hiszem, hogy ennyire a külső számítana.
Butábbnak sem tartom magam, bár tény, hogy azoknak a nőknek korukból adódóan sokkal több mindenről van kiforrott véleményük, mint nekem. De velem is lehet beszélgetni, nem vagyok teljesen sötét. Sőt, az esetek többségében egész értelmesnek mondanám magam. Vannak önálló gondolataim, sokszor nem is olyan hülyeségek.
Gyerekes vagyok néha és naiv, de majd kinövöm. De ennek ellenére tudok komoly lenni, ha arra van szükség.
Azt hiszem nem vagyok sótlan és annyira azért unalmas sem. Még szórakoztató is szoktam lenni.
És nagyon szoktam törődni azokkal, akiket szeretek.
De ez manapság úgy tűnik nem kell a pasiknak.
Nem tudom mi lehet bennem akkora hiba, hogy ne lehetne engem szeretni egy kicsit. Nem értem.
Talán túlértékelem magam?
Mindenesetre ezt a csatát elvesztettem. De hát hogy is versenyezhetnék negyvenes nőkkel, akik már elértek valamit. Én nem tartok még sehol. Nincs munkám, még a diplomám sincs meg. Úgy tűnik tényleg a kor által lesz értékesebb az ember.
De lehet, hogy én akkor sem

Nem értem mi ez az íráskényszer? Bár blogolni is akkor szoktam aktívabban, amikor valami fáj. A jó dolgokat az ember mindig valahogy természetesnek veszi. Én legalábbis igen. Annyira el vagyok olyankor a boldogsággal, hogy elfelejtem, hogy ez nem egy örökké tartó állapot és ugyanúgy fel kell jegyezni, mint a rosszat. Talán fontosabb is lenne. Mert ha írtam volna a boldogságról, azt visszaolvasva talán lenne miből erőt merítenem.
Most talán azért írok, mert így nem maradnak bennem ezek a gyötrő gondolatok. Lehet, hogy nem olvassa senki, nem is az a lényeg, hogy olvassák, nem igazán hiányzik. Inkább az a lényeg, hogy ne magamban rágódjak rajtuk.
Folyamatosan kattog az agyam, megállás nélkül gondolkozom azon, hogy mi lett volna ha....
Ha hamarabb ismerem meg. Vagy, ha később. Talán, ha itt ismertem volna meg....bár azt hiszem sokat nem változtatott volna. Talán csak annyit, hogy más kategóriába tett volna eleve. Nagy tanulság most nekem, hogy "ha valaki egyszer a barátod lett, akkor onnan már nem lehet kitörni". A barátság megszűnhet, de nem alakul többé soha. Ez nem igazán saját gondolat. Egy filmben volt. De most már tapasztaltam én is.
Egyébként utálok belemenni ilyen "mi lett volna..." fejtegetésekbe. Nem sok értelme van, mert akármi is lett volna, most ez van. Ezen nem lehet változtatni.
Nincs és nem is lehet közös utunk. A kettőnk útja olyan, mint az egymást metsző egyenesek. Először közeledtünk egymáshoz, egy ponton metszették egymást az útjaink, most pedig távolodnak. A baj csak az, hogy én valamit ott hagytam azon a ponton. És nem tudok visszamenni érte.

Na mostanra eljutott odáig, hogy kimásztam az ágyból. Megmosakodtam, megmostam a fogam. Ideje is volt már. Meg is fésülködtem, mert olyan voltam, mint egy boszorkány. (Hát igen, nem fésülködtem szerda este óta ) Persze ahhoz ma sem volt energiám, hogy valamiféle frizurát csináljak magamnak. Gyors fésülködés, aztán egy gumival összefogtam, hogy ne lógjon azért. Felkaptam magamra valami agyongyötört melegítőt, és elmentem reggelit/ebédet (nem tudom minek is nevezzem) csinálni.
Ja, pocsékul nézek ki, de ma ennyire futotta.
Szóval csináltam kaját, mert tegnap alig ettem, mert akkora volt a gyomrom, mint egy dió. Most meg, ahogy kezdek megnyugodni, jön az éhség is.
Vannak, akik ha szomorúak, nem bírnak enni. Én az ellentétje vagyok.Én bánatomban eszek.

Most csináltam magamnak sült szalonnát tükörtojással. Ezen kívül nem sok ételt tudok elkészíteni. Tegnapelőtt például bizonyítottam, hogy még a bundás kenyeret is el tudom ronatni.

Talán ez is baj volt, hogy nem vagyok házias. Nem tudok főzni,nem értek igazán a háztasrtáshoz sem. Ez egy férfi szemében bizony komoly hátrány. Az én koromban meg már igazán illene érteni az ilyesmihez. De mentségemre szóljon, hogy sosem volt szükségem arra, hogy megtanuljak főzni. Anyu mindig ügyesen megoldotta az életünknek ezt a részét. Meg apu is jól főz, így nekem nem kellett. Éhen persze nem halok akkor sem, ha épp nincs aki főzzön. Nagyon klassz melegszendvicseket tudok csinálni, és a tojást is meg tudom sütni, és még szeretem is. De egy férfinak tudom, hogy ez nem elég. És majd pótlom a hiányosságaim. Akartam is főzni tanulni, amikor fősulira mentem, de a koli azt hiszem mégsem a legalkalmasabb erre. Meg aztán időm sem igazán van rá.

Meg nem is hiszem, hogy ez jelenti a legnagyobb problémát.

Nem bírtam ki, megnéztem az adatlapját. Egyszerűen még nem tudom elhinni, hogy többé már semmi közünk nincs egymáshoz. Nem is azért kattintottam a nevére, mert különösebben kíváncsi voltam valamire, inkább csak megszokásból.
De inaktív lett és én nem tudtam megnézni az adatlapját. Remélem azért, mert megtalálta, akit keresett.
Én teljes szívemből kívánom neki, hogy boldog legyen. Hogy találja meg azt, aki boldoggá tudja tenni, ha én magam nem is adhatok neki boldogságot. Remélem, hogy olyat talál, akire mindig is vágyott és aki tudja értékelni, hogy milyen rendkívüli ember is Ő.
Remélem, hogy most már nem lesznek rossz, boldogtalan napjai. Hogy már nem szomorkodik többet.
Én minden jót kívánok neki, és bízom benne, hogy úgy alakul az élete, ahogy eltervezte.

március 28.

Már nem tudok álmodni. Aludni sem tudok igazán. Forgolódom, felriadok, próbálok visszaaludni, majd újra ébredés...és ez így megy hajnal óta. Már második napja.
Régebben úgy aludtam, mint a mormota. Akár délelőtt tízig is. Most viszont nem megy.
Régebben, amikor sikerült félig felébrednem, mindig csodaszép és boldog képekkel ringattam magam vissza az álomba.
Mindig Őt láttam ilyenkor. Elképzeltem, ahogy átölel, ahogy rám néz, ahogy megfogja a kezem. És ezek a félig álom, félig ébrenlét határán élő álomképek csodaszép álmokká váltak, amik visszarepítettek az álmok megnyugtató világába. Abba a világba, ahol ő ugyanolyan őszintén szeret engem, mint őt. Ahol semmi és senki nincs rajtunk kívül. Ahol csak mi vagyunk egymásnak és a boldogság. Ezek az álmok adtak erőt és reményt. Ezek miatt tudtam boldogan élni a mindennapjaimat. Hittem, hogy az életben minden elérhető, ha küzdünk érte. Hogy minden álmunk valóra válhat. Hogy az akadályok eltörpülnek, ha nagyon akarjuk a célt.
Tévedtem. Az álmok mindig csak álmok maradnak. Buta képzelgések csupán. Mert Ő nem tudott velem álmodni.
És már nekem sem megy. Ha becsukom a szemem, már hiába képzelem Őt magam elé. Már csak másodpercekig vagyok képes hamis illúziókba ringatni magam. Aztán a realitások útját állják az álmodozásnak. Nem látom Őt már ilyenkor. Ha mégis sikerül magam elé idézni egy-egy pillanatra, akkor is csak homályosan, mintegy távolodva. Már messze jár tőlem, még az álmaimban is.
Nem maradt már álmom, nem maradt már vágyam, nem maradt már remény. Csak a keserűség, a bánat és a veszteség fájdalma van velem.

A képeit nézem. Nem értem miért. Nem kéne. Sőt mi több, ki kellene őket törölnöm. Nincs miért őriznem őket. Csak gátolnak a felejtésben. De kitörölni nem tudom. Olyan lenne, mintha az emlékeit dobnám el. Mintha Őt dobnám el magamtól.
Ha viszont azokra a képekre nézek, valami láthatatlan, de annál erősebb kéz szorítja össze a szívem. Szinte megfojt. Minden egyes képnél erősebben markolja a szívem a fájdalom. Nem értem miért kínzom magam ennyire. Miért jó, ha szenvedek?
Miért akarom látni a mosolyát, ha élőben már úgysem láthatom? Miért cseng a fülemben a hangja, ha nem hallhatom többé?
Még érzem az illatát az orromban. A behunyt szemem mögött az ő arca ragyog. A kezem még érzi a haja selymességét. Fülem hallja minden szavát. Az egész testemben ő van, mindent betölt.Jobban, mint valaha. Érzem a hiányát. Már két napja, hogy nem beszéltem vele.
Igen, csütörtök reggel óta.
Akkor már semmi sem volt szép. Akkorra már elhatalmasodott rajtam ez az érzés, és éreztem, hogy vagy belepusztulok a fájdalomba és a féltékenységbe, vagy hagyom, hogy mindketten boldogan éljünk. Én akartam. Mert, ha én szenvedek miatta, még ha szótlanul is,az rá is hatással van.
Már szerda este tudtam, hogy nem látom többet. Vagy már korábban is. Tudtam, hogy eljön az ideje, amikor el kell búcsúznom tőle. Akkor is, ha nagyon fáj.
A szerda volt a legnehezebb.Mosolyogtam, pedig belül zokogtam. Minden percet ki akartam élvezni, hogy minél több emléket szívhasson magamba a szívem, mint egy szivacs.
Nehéz volt tartani magam.Nehéz volt vidámnak tűnni, de sikerült. Nem sírhattam, nem kesereghettem, mert akkor magyarázkodnom kellett volna. Azt pedig nem akartam.
És eszembe jutott az a kis versrészlet, amit a neten találtam: "Csak az fájhat kegyetlenül, aki kacag, de sír belül"
Fájt is. De nem mutattam ki.Reggel talán már annál inkább. Amikor mondott valamit, ami kellő erőt adott ahhoz, hogy végleg lezárjam ezt a reménytelen vergődést, amin egy ideje keresztül mentem. Elszomorodtam és látta rajtam. Próbált vigasztalni, de nem tudott. Nem tudta mi a bajom, így segíteni sem tudott. Nem érthette meg, Már a nyelvemen volt, már ki akartam kiabálni, hogy ""basszus vedd már észre, hogy itt többről van szó, mint hiszed. Hogy én nagyon szeretlek!"" De nem mondhattam. Nem akartam kellemetlenné tenni a napját, ha már az enyém kellemetlen is volt.
Alig vártam, hogy elköszönjünk egymástól. Pedig tudtam, hogy az a búcsú örökre szól. De szükségem volt rá, hogy távol legyek tőle. Nem akartam, hogy lásson akkor, amikor sírok.És nem is látta. Kibírtam a buszig. Olyan gyorsan kapkodtam a lábaim, hogyszinte már szaladtam. A szemem görcsösen nyitva tartottam, nem is mertem pislogni, nehogy idő előtt kicsöppenjenek szememből a könnyek. És bírtam is. A buszon viszont az utóbbi idők minden fájdalma lecsordult az arcomon. És azóta is szakadatlanul szorongatja az a valami a szívem, és fájó könnyeket présel belőle.

Nézem az arcod, és lüktet a szívem
Téged szeret csak forrón és híven.
Nélküled csend van, magány és bánat,
Fájó sóhajom suhan utánad.

Nélküled nincs már dala a szélnek.
Mi bűnöm volt, hogy ez az ítélet?
Mért nem kegyelmez nekem a sorsom?
Mért van, hogy neved szívemben hordom?

Hogy felejtsem el azt, hogy szeretlek?
Meddig leszek még rabja szemednek?
A bú szikrája meddig ég bennem?
Mért kellett nekem beléd szeretnem?

A mai napom rendkívül idegesítően indult. Kezdve azzal, hogy megint nem aludtam jól.
Aztán még ki is kellett mozdulnom itthonról, mert vásárolni mentünk. Nem örültem túlzottan, mert ez azt jelentette, hogy valami emberszerűt kellett magamból faragnom: fésülködés, öltözködés, némi élet varázsolása a képemre. Ez utóbbi volt a legnehezebb.
És utána minden idegesített, amit el lehet képzelni. Az emberek, a teszetoszaságuk, a piacon a mindent rámtukmálni akaró eladók. Kicsit antiszoc vagyok még.
És a család is képes volt felidegesíteni. Állandóan beszélt hozzám valaki. Olyasmikről, amik most nem nagyon érdekeltek, mert rohadtul jelentéktelenek. Tesóm mindenfélét sztorizgatott olyan emberekről, akiket nem is ismerek. Néha bólogattam, vagy magamra kényszerítettem egy erőtlen mosolyt. Nem tudom miről beszélt. Nem is ott jártam. A saját gondolataimmal foglalkoztam. Vagyis foglalkoztam volna, ha nem zümmög valaki folyton a fülembe. 200%-on kattog most az agyam, folyton merengek valamin. Többnyire Rajta. Nincs kedvem másról beszélni. Róla pedig nem akarok. Egyszerűen nem vagyok most kommunikatív.
És még ott vannak a hülye kérédések. Például nagybátyám megkérdezte honnan van a táskám? Majd szétrobbantam. Egyrészt, mert úgysem érdekli, csak azért kérdezte, hogy valamit mondjon. Másrészt, mert nyilvánvaló, hogy vettem. Máshonnan nem igen lehet. Harmadrészt pedig, mert egy év folyamatosan ezzel a táskával járok, így roppant fölöslegesnek éreztem a kérdést.
És azt sem értik, miért vagyok szomorú. Anya megkérdezte mi a bajom. Mondam, hogy ki miatt vagyok elkeseredve. Erre Ő:"Mi a fenét akarsz még tőle?" Hm...akarni sokmindent, de remélni már semmit. De ahhoz jogom van azért, hogy bánkódjak, ha fáj valami. És akkor jönnek a hülye szöveggel, amivel a világból is ki tudnak kergetni: "Fiatal vagy még, ne szomorkodj!" Ezt sosem értettem. Ha valaki fiatal, még nem jelenti, hogy érzéketlen is. Fájni egy fiatalnak is fájhat. És nekem fáj. Vannak érzéseim, és nem vagyok olyan, hogy ha Ő nem, akkor majd más jó lesz. Őt szeretem, nem mást. És nem tudom magamról én sem lerázni a bánatot. Ha tudnám már megtettem volna.

A legrosszabb, amit érzek még most is (persze a fájdalom után), az a féltékenység. Az, hogy tudom, hogy tucatjával kapja a nők leveleit. És a szívem egyik fele ennek nagyon örül, mert esélye van a boldogságra. A másik felem viszont szenved amiatt, hogy amire én nem vagyok jó neki, arra mások nagyon is jók. Idegenek, akiket nem is ismer.
Folyton az zakatol a fejemben, hogy miért ők, és miért nem én? Mivel jobbak?És mért vagyok én kevesebb?
Tudom, hogy mire vágyik, mert mondta. És tudom, hogy én is meg tudnám neki adni. Még többet is. Nagyon tudnám szeretni. Mellette állnék, ha szüksége van rám. Vele örülnék, ha boldog. Sírnék vele, ha szomorú. Ha beteg lenne ápolnám. Ha magányos mellette lennék. És minden percben éreztetném vele, hogy milyen nagyszerű ember is Ő. Miért nem számít ez a pasiknak? Miért nincs erre szükség manapság?
Ezen kívül nem sokat tudnék neki adni, de azt hiszem, hogy ahol szerelem van, ott minden van. Lehet, hogy ez naivan hangzik, de így gondolom. A szerelmes ember számára nincs akadály, nincs lehetetlen. Aki szeret, az mindenre képes. Én legalábbis biztosan.
De ez kevés sajnos. És nekem másom nincs csak a szerelmem.
És tudom, hogy ezt akár mástól is megkaphatja. Miért is ne kaphatná? Ugyan nincs tökéletes pasi, mert minden embernek vannak hibái, de ebben a tökéletlen világban Ő mégis jobbnak tűnt mint mások. Igen, ezt talán a rózsaszín ködön keresztül látom így, de az nem is számít. Csak az, hogy így látom.
Külsőleg szinte hibátlan. Gyönyörű szemek, szép vonalú száj, édes mosoly. A mosolyába szerettem bele. Alacsonyabb tőlem, de ez ugyan kit érdekel? Számít ez valamit egyáltalán? Engem nem érdekel, mások véleményére pedig keveset adok már ilyen téren. Idősebb is nálam, elég sokkal. De ez megint nem érdekel. Én remekül megértettem magam vele, sok dologban egy véleményen voltunk. Nem érzem magam tipikus huszonévesnek. Nem bulizok, nem pasizok összevissza. Sokszor komolyabb vagyok, mint a barátnőim. Ők ugyan azt mondanák, hogy unalmas. Engem nem zavart a kora. Másoknak pedig ebbe sem lett volna joga beleszólni.
És annyira vicces, ugyanakkor komoly, ha komolynak kell lenni. Nagyon intelligens, művelt. Kedves, érzékeny és figyelmes. Ritka kincs az ilyen.
Csoda, hogy ezt mások is észreveszik?

Folyton az jár a fejemben, hogy mennyivel könnyebb lenne kiszeretni belőle, ha lenne valami, amit felróhatnék neki. Ha megbántott volna. Ha bunkó lett volna velem. Ha kihasznált volna.
Könnyebb lenne, mert akkor haragudhatnék rá. Gyűlölhetném. Kereshetném az okokat, hogy miért nem méltó a szerelmemre. De nem tudok okokat találni.
Végig tisztességes volt velem. Nem álltatott, nem bíztatott, nem ígért nekem semmit.
Minden az én hibám volt. Nem értem miért kezdtem el ezt érezni iránta, hiszen tudtam, hogy nem szeret engem. Legalábbis nem úgy. És bár azt nem tudtam, hogy képtelen is lenne belém szeretni, hiszen erről sosem beszéltünk. Szóba sem jött. Akkor sem, amikor én már régen úgy éreztem, hogy vele tudnék boldog lenni. És hogy akarom a boldogságot.
Nem mertem neki elmondani, mert akkor sokkal hamarabb veszítettem volna el. És nem fájt volna kevésbé, mint most.
Nem mertem neki elmondani, mert nem akartam, hogy magában keresse a hibát. Nem akartam, hogy azt higgye, bármi félreérthetőt mondott vagy tett. Nem erről volt szó. Csak ugye a remény...ami pofátlan módon befészkeli magát az ember szívébe és eszébe. És akkor már mindenhol azt a kis reménysugarat kerestem. Hogy talán egyszer rájön, mennyire szeretem. Hogy neki szüksége van arra, hogy szeressék. És hogy én legyek az, aki szereti.
Pedig tudtam, hogy nem tőlem várja. Ha valaki, hát én nagyon is tudtam. De azt hittem, ha tőle nem kapja meg, akkor még idővel rájöhet, hogy én is érek annyit. Nem jött rá. Mi több, másfelé keresgélt. Valahogy úgy van ez, hogy ha túl közel kerülök valakihez, akkor eszébe sem jut maga mellé nézni, ha keres valakit. Mindig csak előre, sosem oldalra. Pedig én ott álltam, és vártam. Nem értem miért, nem tudom mi adott erőt hozzá, de vártam.
Egészen addig, amíg értésemre nem adta, hogy bármeddig is várok, nem fog rámnézni. És akkor tudtam, hogy nincs remény, nincs értelme várni.
Állítólag a remény hal meg utoljára. Ezt sosem hittem el. De lehet, hogy igaz. Annyi bizonyos, hogy ez esetben a remény meghalt. Ki tudja, talán bennem is meghalt valami akkor. De majd újra megkeresem azt a valamit.
Darabokra hullottam, de erős vagyok. Idővel összekaparom a romjaimat és újraépítem magam. Sokkal erősebbre, mint azelőtt. És akkor már nem fog fájni sem ez az egész.

Jó nagy kalamajkát csináltam magamnak, szó se róla. Hogy lehet, hogy bár nem tartom magam hülyének, ekkora hülyeséget csináltam?
Márqueztől származik az az ismert idézet, hogy "Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya, mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tiéd." Én is ezt éreztem, amikor még tartott a barátságunk. Fájt, rossz volt, elviselhetetlen.
Ezért döntöttem úgy, hogy nem kínzom magam tovább, és inkább elköszönök tőle, mintsem könnyes szemmel üljek mellette, teljes reménytelenségben.
Aztán rájöttem, hogy jobb Vele lenni, még ha fáj is, mint elszakadni Tőle. Mert ez a helyzet rosszabb. Mert nem tudok Róla semmit. Mert nem láthatom többé. És ha lehetne talán visszacsinálnám a dolgokat. Talán máshogy döntenék. De a múltat sosem lehet megváltoztatni.
Szenvedni pedig muszáj. Csalódni kell, mert minden csalódás új tapasztalatokkal gazdagít. Ha nehéz is elviselni.

Most sokkal nyugodtabb vagyok, mint tegnap vagy azelőtt. Elsimultak a dolgok. Sikerült többé-kevésbé visszaállítani a régi állapotokat. Kicsit még érzem a feszültséget, kicsit még ott van a levegőben az a kellemetlen érzés, de már alakul.
Remélem sikerül elfelejteni mindent. A nagy őszinteségi rohamomat, az érzéseimet, a kisebb érdekellentétet. És végül remélem sikerül a barátjának maradnom. Mert talán ez sokkal fontosabb.

március 29.

Már ezerszer elgondolkodtam a boldogságon. És mindig arra jutottam, hogy a kis boldogságokat kell értékelni, nem pedig hasztalan várni a nagyot.
Ezt egészen addig láttam így, amíg nem vágytam egy nagyon nagy boldogságra, és mivel azt nem kaptam meg, lemondtam a kicsiről is. Ostoba dolog volt, gyermeki dac talán. Hajlamos vagyok még néha az ilyenre.
Úgy gondoltam, ha Ő nem lehet az enyém teljesen, akkor nem kell sehogy. Most jöhetnék azzal, hogy fájt, hogy csak morzsák jutottak nekem, de beláttam, hogy éhes ember a morzsákat sem utasíthatja vissza. Igaz a mondás, hogy sok kicsi, sokra megy.
Most újra szívom magamba a kis boldogságokat. Újra kezd színes lenni a világ. Már örülök a tavasznak, a napfénynek, a madaraknak, a barátokkal való nevetgélésnek, a családom szeretetének és az Ő barátságának. És annak, hogy érzem, hogy szeret, még ha nem is úgy, ahogy azt én szerettem volna. És ez a boldogság mégis nagyobb, mint azt eleinte gondoltam.
Igen, minden akkor válik értékessé, fontossá, ha elveszítettük. Amikor kiderül mennyire nehéz anélkül a valami nélkül élni. Én már tudom. És szerencsés vagyok, mert vissza tudtam kapni.

március 30.

Csak egy kicsit nézz rám!Mit látsz a szememben?
Látod-e, hogy szívem ott van a kezedben?
Látod-e, hogy vérzik, hogy könnyezik érted?
Nem vádollak mégsem, mert ezt sosem kérted.

Soha nem akartad a szerelmem kérni.
Nem, mert úgysem tudtál semmit sem ígérni.
De én mégis hittem, mégis bíztam benne,
Hogy talán egy kicsi esélyem lehetne.

Nem volt, nem lett, nem lesz. Ezt én most már érzem.
Magam sebeztem meg, s most száz sebből vérzem.
De te ne bánj semmit, hiszen én sem bánok.
Jó, hogy Te vagy akit szívemből kívánok.

Már másodszor fordul elő velem, hogy valakit ennyire szeretek. És másodszor fordul elő az is, hogy nem megyek semmire ezzel a nagy szerelemmel, mert képtelenek viszonozni.
És az is másodszor fordul elő, hogy nem tudok ebbe belenyugodni és annak a valakinek a közelében akarok maradni. Vigyázni rá, szeretni messziről és szótlanul, semmit nem kérve, segíteni neki.
Érdekes, hogy soha nem volt bennem harag egyik visszautasítás után sem. Akkor sem, amikor pedig csúnyán becsaptak és kihasználtak. Amikor rájöttem, hogy végig hazudott nekem, és valószínűleg meg is csalt. Nem érdekelt. Hálás voltam a szép időkért, még ha az hazugság is volt. De boldog voltam.
És most is, ha fájdalom és csalódottság van is bennem, harag nincs. Sőt semmi rossz érzés, ami felé irányulna.
Csak azt érzem, hogy mindig közel kell lennem hozzá (ha nem is fizikailag) és bármikor úgy érzi szüksége van rám, akkor segíteni. Mint egy önkéntes őrangyal. Mert megeshet, hogy az igazi őrangyal nem végzi jól a dolgát, vagy csak épp nem figyel egy percre.
Tudom, hogy talán el kellene engednem Őt és azt a régebbi valakit, mert már felnőtt emberek, és nem szorulnak a segítségemre. De ez nem biztos, hogy igaz. Akit régen szerettem, többször kérte már a segítségem, ha másért nem, mert beszélni akart valakivel, aki megérti, aki meghallgatja, aki előtt nem kell szégyellnie magát, bármit is tett.
Én magamnak tettem ígéretet, amikor azt mondtam, hogy örökké szeretni fogom őket. Idővel talán már nem úgy mint most, de szeretni fogom. És mindig a boldogságát fogom akarni. Én pedig nem akarom megszegni a fogadalmaimat, főleg, ha magamnak tettem.
Ha valakire azt mondom, hogy vigyázok, akkor az úgyis lesz. Ha nem is akarja, ha nem is kéri. Mert egyszer talán még szüksége lesz rám. Akkor pedig ott fogok állni, úgy mintha csak egy napja váltunk volna el. És egy pillanatra sem fordul majd meg a fejemben, hogy visszautasítsam.

Nem tudom mi van velem. Azt hittem, hogy ettől azért erősebb vagyok lelkileg. Hagynom kellett volna a dolgokat úgy, ahogy voltak. Már semmi sem lesz a régi. És mit kezdjek most remény nélkül? Ha nincs remény, akkor mi az, ami miatt érdemes élni?
Na tessék, már megint potyognak a könnyeim. Össze kell magam szednem, de nagyon gyorsan, mert ebbe így bele fogok bolondulni.
Nem értem miért nem lehetek csak egyetlen egyszer boldog? Tényleg szenvedésre születtem? Mi olyan rossz bennem, hogy nem érdemlem meg a boldogságot?

április 1.

Bárki mástól elviselném ezt, de Tőle nagyon fáj. Nem tudom meddig fog ez fájni. Nem tudom meddig kell még kínlódnom. De az idő minden sebet begyógyít, vagy majd megtanulom cipelni magammal ezt a fájdalmat. És ha mégsem gyógyulna a seb, legkésőbb a halálomkor elfelejtem Őt.

Valahogy engem soha senki nem tartott érdemesnek arra, hogy szeressen, vagy megpróbáljon szeretni.
Nem értem miért? Ennyire rossz ember vagyok? Vagy ennyire csúnya? Úristen, mi a baj velem?
Azt hiszem engem már soha senki nem fog tudni szeretni. De nem is kell. Elleszek én egyedül is. Nem kell nekem pasi soha többé. Nem is fogok próbálkozni. Minek? Hogy újra és újra megbántsanak? Nekem az nem kell.

 ...aki a mellesleg versenyen jelen volt:

"Edit huszonegy éves, nagyon izgul.Minden lila rajta, még a haja is, melyet két copfban visel. A kezében tartott csokor nárcisz teszi tökéletessé a róla alkotott kislányos képet. Egyik lábáról a másikra áll."

És igen, általában tányleg ilyen vagyok

A kép csak illusztráció, semmilyen formában nem kapcsolódik hozzám:))))