Az első napokban egyáltalán nem fogtam fel. Akkoriban még be akartam köszönni neki, amikor hazaértem a boltból, vagy le akartam hozzá menni, hogy megmasszírozzam a vállát. Az egyetlen olyan testrészét, ami nem a betegségtől, hanem az egész napos üléstől fájt neki.
De bármennyire is nem tudom elhinni, hogy tényleg megtörtént, minden nap eszembe jut. Sokszor, de csak egy-egy pillanatra. Olyankor összeszorul a szívem, de egy-két könnycseppnél többet nem ejtek. Ma nem tudtam ennyivel megúszni. Könnyeztem 150 km-enkeresztül. Nem is tudom, mi váltotta ezt ki. Talán, hogy reggel kezembe akadt a rózsa, amit még a koszorúról hoztam, hogy megszárítsam, és eltegyem emlékbe.Akkor mindenki azt mondta, hogy az akkor már szétázott és megfonnyadt virágot képtelenség lesz megőrizni, hogy úgysem szárad meg rendesen. Pedig igen. És nagyon szép, még a szirmai sem hullanak le. De bármennyire is szép az a rózsa,közel sincs azokhoz a rózsákhoz, amiket ő ültetett a szívembe 21 éven keresztül, és amiket olyan nagy gonddal és szeretettel nevelgetett.
És nagyon fáj, hogy nem láthatom többé. Még akkor is, ha sikerült mindent lezárnunk. Nem maradtak köztünk kimondatlan szavak, nem maradtak elintézetlen ügyeink. Még volt lehetőségem elmondani neki, hogy mennyire szerettem, és hogy mennyire örülök, hogy része volt az életemnek. És bár akkor már nem tudott beszélni, láttam a szemében,hogy ő ugyanezeket mondja nekem szótlanul is.
Mennyivel könnyebb lenne, ha hinnék a mennyországban. Ha tudnék hinni abban, hogy egyszer majd újra látom.De egyelőre még nem tudom, hogy elhiszem-e ezt. Addig pedig az emléke nyújt vigaszt. Az a boldogság, amit amiatt érzek, hogy egy ilyen fantasztikus embert volt lehetőségem megismerni és megszeretni.
