Ez a lány egy napon találkozott egy herceggel. A herceg olyan volt, amilyennek egy hercegnek lennie kell. Igaz ugyan, hogy nem volt fehér lova, helyette autóval érkezett. A haja sem volt szőke, inkább sötét, és néhol őszülő. A szeme pedig nem kék, hanem zöld. Nem volt daliás, inkább imádnivalóan édes. De attól még herceg volt, és a hercegek közül is az egyik legcsodálatosabb.
A lány amint meglátta,érezte, hogy valami különleges kapocs van köztük. Nem tudta, hogy minek nevezze: véletlennek, a sors kezének, vagy szerencsének. Abban azonban biztos volt, hogy a herceg és ő nagyon jól megértenék egymást.
Így is lett. Minden nap beszéltek és rövid időn belül egymás legfőbb bizalmasai lettek. Ha valamelyiküket bánat érte, a másik ott volt mellette. Ha pedig valami jó történt, azonnal megosztották egymással. Örültek egymás boldogságának, fontosak voltak egymás számára.
De a lány szívében egyújfajta érzés kezdett kifejlődni. A fiú kedvessége és megnyerő külseje egy apró magot vetett el benne, mely minden alakalommal csak nagyobbá és nagyobbá nőtt.Egészen addig, míg a legszebb virággá nem fejlődött. Ez a virág szebb volt a föld összes növényénél, olyan szép és olyan törékeny, hogy emberi szem még nem látott ahhoz foghatót. Minden szirmán a herceg neve ékeskedett és a legkáprázatosabb színekben ragyogott. Illata, maga volt a boldogság és a lányt édes mámorban tartotta. Minden percben, amikor a hercegre gondolt, egy újabb levél, egy újabb szirom, új hajtás nőtt rajta. Mindegyik szebb, mint a régiek.És még egy különlegessége volt ennek a növénynek: sosem hervadt egy virága sem,nem száradtak el a levelei, nem fogott rajta az idő és a pusztulás. Ez a virág volt a szerelem.
De ezt a hajtást nem láthatta emberi szem, mert a lány mellkasába volt rejtve, mélyen a szíve belsejében. Ahhoz, hogy ezt valaki észre vegye, nem volt elég csak a szemével nézni,mert a szem sokszor túl tökéletlen ahhoz, hogy a legfontosabb és legszebb dolgokat észrevegye. Ezt a szívvel kellett keresni. A herceg könnyen megláthatta volna, ha mélyebben a lány szemébe néz és látja benne visszatükröződni a szivárványszín szirmokat. Ha orrával mélyen beleszippant a levegőbe, amikor a lány mellette ül, érezte volna a szerelem illatát. Ha a szíve közel hajolt volna a lányéhoz, érezte volna a puha levelek bársonyos simogatását. De nem tette. Nem tudta, hogy mit keressen, így sosem talált rá az elrejtett kis növényre.
A lány, aki addig mindent megosztott a herceggel, most némán hallgatott. Nem avatta be Őt szívének féltetten gondozott titkába. Talán félt, hogy a fiú gondatlan kertészként elpusztítaná legértékesebb kincsét.
Ám egy nap a virág már hatalmassá nőtt, a lány szíve nehezen bírta el. Nem bírta magában tartani.Eljött az idő, hogy megossza kedvesével, de nem volt hozzá bátorsága.
Eközben a herceg elérkezettnek látta az időt, hogy hercegnőt válasszon maga mellé. A környék össze királyságát végigjárta, szebbnél szebb hercegnőkkel találkozott. Nem tudott választani közülük. A lány nem szólt, csak keserű mosollyal hallgatta szerelme beszámolóit a meseszép hölgyekről. A virág pedig egyre nagyobb lett,egyre jobban kitöltötte a szívét.
Egy reggel a herceg búcsúzni kezdett. A hercegkisasszonyok annyira lekötötték a figyelmét, hogy már nem jutott elég ideje régi barátjára.
A lány szomorúan tudomásul vette a döntést és egyetlen könnycsepp nélkül távozott. De a fájdalom nem viselhető el könnyek nélkül, az elfojtott könnyek pedig nem rejtegethetőek örökké. Amikor áradó patakként utat törtek maguknak, végigöntözték azt a fájdalmasan szép virágot, és nagyobbá növelték, mint valaha. A lány egy apró hajtást elküldött a hercegnek, aki nem tudta mit kezdhetne vele. Eldobta azt akis virágot, ami számára értéktelen volt.
A lány pedig csak sírt és sírt. A szerelem virága pedig nőtt, minden percben új hajtást hozott. Majd egy napon már akkora lett, hogy szerelmes lány egész szívét behálózta. A terjeszkedő gyökerek, és a növekvő levelet megrepesztették a szívét és hatalmas fájdalom járta át a testét. Majd egy napon az erős szárak körbetekeredtek a szívén és olyan erősen szorították, hogy a lány már nem tudott tovább küzdeni. A szíve roppant egyet, majd lassabban kezdett dobogni. Nem, a lány nem halt bele, de valami meghalt benne. Üres tekintettel nézett a semmibe, arcán a hajdani mosoly halvány jele sem látszott.
És a történet itt véget is ért. A lány sosem tudta meg mi lett a herceggel. De talán jobb is, hogy nem tudta. Szomorú, de egy tündérmese így és befejeződhet.
