Egy másik naplóban kezdtem el írni azt, ami mostanában lejátszódik bennem. Most átteszem ide is, hogy ha onnan törlöm magam, akkor megmaradjon az a szenvedés és fájdalom, ami később már csak a múlt egy rossz pillanata lesz.

március 27:

Ez a mai nap sem indult jobban, mint a tegnapi.
Bár tény, hogy a tegnapi ébredésben még volt némi boldogság annak ellenére, hogy már ott lebegett a vég. De mégis mellettem volt Ő. Nehéz volt, mégis boldog voltam a magam "minden kis morzsának örülök" módján. Nem is sírtam addig, amíg a buszra nem szálltam.
Ma viszont már rosszul indul a nap. Nem értem, hogy hogy a fenébe lehet sírva kelni? Pedig megfogadtam, hogy itthon nem sírok. Nem akarom, hogy lássák. Nem akarom, hogy kérdezősködjenek. Nem akarom, hogy sajnáljanak. Sajnálom én magam mindenki más helyett is.
Persze nem olyan könnyű nem sírni. Már régen rájöttem, hogy nem olyan könnyű az embernek tartania magát. Ha jönnek azok a nyavalyás könnyek, akkor nincs mit tenni.
A suliban azt tanultuk, hogy minden veszteséget el kell gyászolni. Hagyni, hogy elfájjon. Nem szabad úgy tenni, mintha nem viselne meg. Na én most elgyászolok igen keményen.
Bár néha azért próbálkozom az elfojtással, mert mégsem mászkálhatok hetekig ezzel az életunt fejemmel. Nem célom ráragasztani a személyes lelki agóniámat mások közérzetére. Ilyenkor valami vidám képpel blokkolom a rossz gondolatokat. Vidámakkal, amiben Ő nem szerepel. Aztán persze mégis beúsznak néha olyan képek, mint az arca, amikor a reggeli napsugarak ráragyognak, vagy amikor olyan édesen néz rám. Vagy a későig tartó levelezések. Utána meg már nem lehet elfojtani, mert pillanatok alatt szemtől mellkasig ragadok a könnyektől.
De nem török össze. Megtanultam már, hogy minden rossz okkal történik. Ha másért nem, hát azért, hogy tanuljunk belőle. Én pedig lelkes diákként tanulok a rám mért kisebb-nagyobb csapásokból. Most például megtanultam, hogy nem vagyok képes kialakítani férfi-nő barátságot. Legalábbis mély lelki kapcsolatot nem.
És hogy bánom-e, hogy ennyire hülye voltam? Nem, azt egy percig sem. Mert boldog voltam, és megérte. Mert idővel már nem lesz jelen a fájdalom, csak a szép emlékek. Mert egy rendkívüli embert ismerhettem meg. És mert volt néhány olyan pillanat, amikor újra igazoltam magamnak, hogy imádok szerelmesnek lenni.
És mert életem végéig a szívemben fogom őrizni az emlékét. Hiszen senkit nem felejtek el, akit egykor szerettem.

Most már látom, hogy tegnap hülyeség volt olyan hirtelen hazarohannom.
Egyfelől, mert így nem mentem be készségfejlesztésre. Mondjuk az talán jobb is, mert amikor a beköszönő körben megkérdezték volna, hogy hogy érzem magam, tuti elárasztottam volna a könnyeimmel az egész csoportot. Meg nem is lettem volna túl aktív. Annak meg úgy semmi értelme. De másik oldalról meg, talán segített volna, ha a barátok vigasztalnak kicsit.
Másfelől a koliban lehet bőgni, itt meg csak úgy lightosan, hogy senki ne vegye észre, mert akkor jönne a fejmosás is. Az meg nem hiányzik most.
És harmadik érv, ami miatt ott kellett volna maradnom, hogy ma vagy holnap lehetett volna valami buliféle a csajokkal. Itt nem lehet bulizni. Egy disco van, ott is 14 év az átlagéletkor. Öreg vagyok én már oda.
A legrosszabb döntés volt idemenekülni. Főleg, hogy ami elől menekülni akartam, az folyton itt van velem, és nem akar elmenni.
Megöl ez a tehetetlenség. Megöl, hogy nem tudok szabadulni Tőle. Ma még összetörök valamit. Remélem nem magamat, és nem valami értékeset.
Túl sok most bennem az energia. Fura, hogy a fájdalom mennyire felturbózza az ember. Átalakul valami mássá. Talán düh lesz belőle? Igen, tény, hogy dühös vagyok magamra. Az életre. A sorsra. Mindenre, csak épp Rá nem.
Muszáj ezt a dühből eredő energiát valamire elhasználnom, hogy ne azokon vezessem le, akik rohadtul nem érdemlik meg.
Na erre lenne jó a tánc, mert a sírás nem emészt fel elég energiát. Vagyis megoldható vele, csak sokáig tart.
TOMBOLNI AKAROK!

Megfogadtam magamnak, hogy nem fogom megnézni az adatlapját! Nem olvasom a naplóját! Nem érdekel, hogy mi van vele! Nem szabad, mert az fáj. De még jobban fáj nem tudni róla. Nem tudok úgy tenni, mintha nem létezne. Mintha nem ismerném!
Mekkora hülye nyavalygós picsa vagyok!
De erős leszek. Nem fogom a képeit bámulni. Nem fogok sírni. Már annyiszor megfogadtam, hogy élőket nem siratok. Pasikat meg főleg.
Lehet, hogy jobb lett volna, ha tovább színlelek. Ha nem mondom el neki, mit érzek. Ha minden megy úgy, ahogy eddig. Ha csak szépen csendben emésztem magam, de azzal a tudattal, hogy része vagyok az életének. Még ha nem is pont úgy, ahogy szeretném. De legalább ott lennék. Tudnám, ha boldog. És örülhetnék vele. És az már mellékes lenne, hogy én szomorú vagyok.
És ha szomorú lenne vigasztalhatnám. Ha beteg lenne, ápolhatnám. De így mi maradt nekem? A nagy semmi, és a magány.
De nem, nem fogom megnézni Őt. És ha nem is múlik el egyhamar a fájdalom és a hiánya, de idővel majd megtanulok ezzel együtt élni.

A legrosszabb talán, hogy ezer kérdés maradt bennem.
Hogy mitől vagyok én rosszabb, mint azok a nők, akiket a figyelmével tüntet ki?
Láttam őket, és a többségük nem szebb nálam. Vékonyabbak, az igaz. De nem tartom magam visszataszítóan rondának. És nem hiszem, hogy ennyire a külső számítana.
Butábbnak sem tartom magam, bár tény, hogy azoknak a nőknek korukból adódóan sokkal több mindenről van kiforrott véleményük, mint nekem. De velem is lehet beszélgetni, nem vagyok teljesen sötét. Sőt, az esetek többségében egész értelmesnek mondanám magam. Vannak önálló gondolataim, sokszor nem is olyan hülyeségek.
Gyerekes vagyok néha és naiv, de majd kinövöm. De ennek ellenére tudok komoly lenni, ha arra van szükség.
Azt hiszem nem vagyok sótlan és annyira azért unalmas sem. Még szórakoztató is szoktam lenni.
És nagyon szoktam törődni azokkal, akiket szeretek.
De ez manapság úgy tűnik nem kell a pasiknak.
Nem tudom mi lehet bennem akkora hiba, hogy ne lehetne engem szeretni egy kicsit. Nem értem.
Talán túlértékelem magam?
Mindenesetre ezt a csatát elvesztettem. De hát hogy is versenyezhetnék negyvenes nőkkel, akik már elértek valamit. Én nem tartok még sehol. Nincs munkám, még a diplomám sincs meg. Úgy tűnik tényleg a kor által lesz értékesebb az ember.
De lehet, hogy én akkor sem

Nem értem mi ez az íráskényszer? Bár blogolni is akkor szoktam aktívabban, amikor valami fáj. A jó dolgokat az ember mindig valahogy természetesnek veszi. Én legalábbis igen. Annyira el vagyok olyankor a boldogsággal, hogy elfelejtem, hogy ez nem egy örökké tartó állapot és ugyanúgy fel kell jegyezni, mint a rosszat. Talán fontosabb is lenne. Mert ha írtam volna a boldogságról, azt visszaolvasva talán lenne miből erőt merítenem.
Most talán azért írok, mert így nem maradnak bennem ezek a gyötrő gondolatok. Lehet, hogy nem olvassa senki, nem is az a lényeg, hogy olvassák, nem igazán hiányzik. Inkább az a lényeg, hogy ne magamban rágódjak rajtuk.
Folyamatosan kattog az agyam, megállás nélkül gondolkozom azon, hogy mi lett volna ha....
Ha hamarabb ismerem meg. Vagy, ha később. Talán, ha itt ismertem volna meg....bár azt hiszem sokat nem változtatott volna. Talán csak annyit, hogy más kategóriába tett volna eleve. Nagy tanulság most nekem, hogy "ha valaki egyszer a barátod lett, akkor onnan már nem lehet kitörni". A barátság megszűnhet, de nem alakul többé soha. Ez nem igazán saját gondolat. Egy filmben volt. De most már tapasztaltam én is.
Egyébként utálok belemenni ilyen "mi lett volna..." fejtegetésekbe. Nem sok értelme van, mert akármi is lett volna, most ez van. Ezen nem lehet változtatni.
Nincs és nem is lehet közös utunk. A kettőnk útja olyan, mint az egymást metsző egyenesek. Először közeledtünk egymáshoz, egy ponton metszették egymást az útjaink, most pedig távolodnak. A baj csak az, hogy én valamit ott hagytam azon a ponton. És nem tudok visszamenni érte.

Na mostanra eljutott odáig, hogy kimásztam az ágyból. Megmosakodtam, megmostam a fogam. Ideje is volt már. Meg is fésülködtem, mert olyan voltam, mint egy boszorkány. (Hát igen, nem fésülködtem szerda este óta ) Persze ahhoz ma sem volt energiám, hogy valamiféle frizurát csináljak magamnak. Gyors fésülködés, aztán egy gumival összefogtam, hogy ne lógjon azért. Felkaptam magamra valami agyongyötört melegítőt, és elmentem reggelit/ebédet (nem tudom minek is nevezzem) csinálni.
Ja, pocsékul nézek ki, de ma ennyire futotta.
Szóval csináltam kaját, mert tegnap alig ettem, mert akkora volt a gyomrom, mint egy dió. Most meg, ahogy kezdek megnyugodni, jön az éhség is.
Vannak, akik ha szomorúak, nem bírnak enni. Én az ellentétje vagyok.Én bánatomban eszek.

Most csináltam magamnak sült szalonnát tükörtojással. Ezen kívül nem sok ételt tudok elkészíteni. Tegnapelőtt például bizonyítottam, hogy még a bundás kenyeret is el tudom ronatni.

Talán ez is baj volt, hogy nem vagyok házias. Nem tudok főzni,nem értek igazán a háztasrtáshoz sem. Ez egy férfi szemében bizony komoly hátrány. Az én koromban meg már igazán illene érteni az ilyesmihez. De mentségemre szóljon, hogy sosem volt szükségem arra, hogy megtanuljak főzni. Anyu mindig ügyesen megoldotta az életünknek ezt a részét. Meg apu is jól főz, így nekem nem kellett. Éhen persze nem halok akkor sem, ha épp nincs aki főzzön. Nagyon klassz melegszendvicseket tudok csinálni, és a tojást is meg tudom sütni, és még szeretem is. De egy férfinak tudom, hogy ez nem elég. És majd pótlom a hiányosságaim. Akartam is főzni tanulni, amikor fősulira mentem, de a koli azt hiszem mégsem a legalkalmasabb erre. Meg aztán időm sem igazán van rá.

Meg nem is hiszem, hogy ez jelenti a legnagyobb problémát.

Nem bírtam ki, megnéztem az adatlapját. Egyszerűen még nem tudom elhinni, hogy többé már semmi közünk nincs egymáshoz. Nem is azért kattintottam a nevére, mert különösebben kíváncsi voltam valamire, inkább csak megszokásból.
De inaktív lett és én nem tudtam megnézni az adatlapját. Remélem azért, mert megtalálta, akit keresett.
Én teljes szívemből kívánom neki, hogy boldog legyen. Hogy találja meg azt, aki boldoggá tudja tenni, ha én magam nem is adhatok neki boldogságot. Remélem, hogy olyat talál, akire mindig is vágyott és aki tudja értékelni, hogy milyen rendkívüli ember is Ő.
Remélem, hogy most már nem lesznek rossz, boldogtalan napjai. Hogy már nem szomorkodik többet.
Én minden jót kívánok neki, és bízom benne, hogy úgy alakul az élete, ahogy eltervezte.

március 28.

Már nem tudok álmodni. Aludni sem tudok igazán. Forgolódom, felriadok, próbálok visszaaludni, majd újra ébredés...és ez így megy hajnal óta. Már második napja.
Régebben úgy aludtam, mint a mormota. Akár délelőtt tízig is. Most viszont nem megy.
Régebben, amikor sikerült félig felébrednem, mindig csodaszép és boldog képekkel ringattam magam vissza az álomba.
Mindig Őt láttam ilyenkor. Elképzeltem, ahogy átölel, ahogy rám néz, ahogy megfogja a kezem. És ezek a félig álom, félig ébrenlét határán élő álomképek csodaszép álmokká váltak, amik visszarepítettek az álmok megnyugtató világába. Abba a világba, ahol ő ugyanolyan őszintén szeret engem, mint őt. Ahol semmi és senki nincs rajtunk kívül. Ahol csak mi vagyunk egymásnak és a boldogság. Ezek az álmok adtak erőt és reményt. Ezek miatt tudtam boldogan élni a mindennapjaimat. Hittem, hogy az életben minden elérhető, ha küzdünk érte. Hogy minden álmunk valóra válhat. Hogy az akadályok eltörpülnek, ha nagyon akarjuk a célt.
Tévedtem. Az álmok mindig csak álmok maradnak. Buta képzelgések csupán. Mert Ő nem tudott velem álmodni.
És már nekem sem megy. Ha becsukom a szemem, már hiába képzelem Őt magam elé. Már csak másodpercekig vagyok képes hamis illúziókba ringatni magam. Aztán a realitások útját állják az álmodozásnak. Nem látom Őt már ilyenkor. Ha mégis sikerül magam elé idézni egy-egy pillanatra, akkor is csak homályosan, mintegy távolodva. Már messze jár tőlem, még az álmaimban is.
Nem maradt már álmom, nem maradt már vágyam, nem maradt már remény. Csak a keserűség, a bánat és a veszteség fájdalma van velem.

A képeit nézem. Nem értem miért. Nem kéne. Sőt mi több, ki kellene őket törölnöm. Nincs miért őriznem őket. Csak gátolnak a felejtésben. De kitörölni nem tudom. Olyan lenne, mintha az emlékeit dobnám el. Mintha Őt dobnám el magamtól.
Ha viszont azokra a képekre nézek, valami láthatatlan, de annál erősebb kéz szorítja össze a szívem. Szinte megfojt. Minden egyes képnél erősebben markolja a szívem a fájdalom. Nem értem miért kínzom magam ennyire. Miért jó, ha szenvedek?
Miért akarom látni a mosolyát, ha élőben már úgysem láthatom? Miért cseng a fülemben a hangja, ha nem hallhatom többé?
Még érzem az illatát az orromban. A behunyt szemem mögött az ő arca ragyog. A kezem még érzi a haja selymességét. Fülem hallja minden szavát. Az egész testemben ő van, mindent betölt.Jobban, mint valaha. Érzem a hiányát. Már két napja, hogy nem beszéltem vele.
Igen, csütörtök reggel óta.
Akkor már semmi sem volt szép. Akkorra már elhatalmasodott rajtam ez az érzés, és éreztem, hogy vagy belepusztulok a fájdalomba és a féltékenységbe, vagy hagyom, hogy mindketten boldogan éljünk. Én akartam. Mert, ha én szenvedek miatta, még ha szótlanul is,az rá is hatással van.
Már szerda este tudtam, hogy nem látom többet. Vagy már korábban is. Tudtam, hogy eljön az ideje, amikor el kell búcsúznom tőle. Akkor is, ha nagyon fáj.
A szerda volt a legnehezebb.Mosolyogtam, pedig belül zokogtam. Minden percet ki akartam élvezni, hogy minél több emléket szívhasson magamba a szívem, mint egy szivacs.
Nehéz volt tartani magam.Nehéz volt vidámnak tűnni, de sikerült. Nem sírhattam, nem kesereghettem, mert akkor magyarázkodnom kellett volna. Azt pedig nem akartam.
És eszembe jutott az a kis versrészlet, amit a neten találtam: "Csak az fájhat kegyetlenül, aki kacag, de sír belül"
Fájt is. De nem mutattam ki.Reggel talán már annál inkább. Amikor mondott valamit, ami kellő erőt adott ahhoz, hogy végleg lezárjam ezt a reménytelen vergődést, amin egy ideje keresztül mentem. Elszomorodtam és látta rajtam. Próbált vigasztalni, de nem tudott. Nem tudta mi a bajom, így segíteni sem tudott. Nem érthette meg, Már a nyelvemen volt, már ki akartam kiabálni, hogy ""basszus vedd már észre, hogy itt többről van szó, mint hiszed. Hogy én nagyon szeretlek!"" De nem mondhattam. Nem akartam kellemetlenné tenni a napját, ha már az enyém kellemetlen is volt.
Alig vártam, hogy elköszönjünk egymástól. Pedig tudtam, hogy az a búcsú örökre szól. De szükségem volt rá, hogy távol legyek tőle. Nem akartam, hogy lásson akkor, amikor sírok.És nem is látta. Kibírtam a buszig. Olyan gyorsan kapkodtam a lábaim, hogyszinte már szaladtam. A szemem görcsösen nyitva tartottam, nem is mertem pislogni, nehogy idő előtt kicsöppenjenek szememből a könnyek. És bírtam is. A buszon viszont az utóbbi idők minden fájdalma lecsordult az arcomon. És azóta is szakadatlanul szorongatja az a valami a szívem, és fájó könnyeket présel belőle.

Nézem az arcod, és lüktet a szívem
Téged szeret csak forrón és híven.
Nélküled csend van, magány és bánat,
Fájó sóhajom suhan utánad.

Nélküled nincs már dala a szélnek.
Mi bűnöm volt, hogy ez az ítélet?
Mért nem kegyelmez nekem a sorsom?
Mért van, hogy neved szívemben hordom?

Hogy felejtsem el azt, hogy szeretlek?
Meddig leszek még rabja szemednek?
A bú szikrája meddig ég bennem?
Mért kellett nekem beléd szeretnem?

A mai napom rendkívül idegesítően indult. Kezdve azzal, hogy megint nem aludtam jól.
Aztán még ki is kellett mozdulnom itthonról, mert vásárolni mentünk. Nem örültem túlzottan, mert ez azt jelentette, hogy valami emberszerűt kellett magamból faragnom: fésülködés, öltözködés, némi élet varázsolása a képemre. Ez utóbbi volt a legnehezebb.
És utána minden idegesített, amit el lehet képzelni. Az emberek, a teszetoszaságuk, a piacon a mindent rámtukmálni akaró eladók. Kicsit antiszoc vagyok még.
És a család is képes volt felidegesíteni. Állandóan beszélt hozzám valaki. Olyasmikről, amik most nem nagyon érdekeltek, mert rohadtul jelentéktelenek. Tesóm mindenfélét sztorizgatott olyan emberekről, akiket nem is ismerek. Néha bólogattam, vagy magamra kényszerítettem egy erőtlen mosolyt. Nem tudom miről beszélt. Nem is ott jártam. A saját gondolataimmal foglalkoztam. Vagyis foglalkoztam volna, ha nem zümmög valaki folyton a fülembe. 200%-on kattog most az agyam, folyton merengek valamin. Többnyire Rajta. Nincs kedvem másról beszélni. Róla pedig nem akarok. Egyszerűen nem vagyok most kommunikatív.
És még ott vannak a hülye kérédések. Például nagybátyám megkérdezte honnan van a táskám? Majd szétrobbantam. Egyrészt, mert úgysem érdekli, csak azért kérdezte, hogy valamit mondjon. Másrészt, mert nyilvánvaló, hogy vettem. Máshonnan nem igen lehet. Harmadrészt pedig, mert egy év folyamatosan ezzel a táskával járok, így roppant fölöslegesnek éreztem a kérdést.
És azt sem értik, miért vagyok szomorú. Anya megkérdezte mi a bajom. Mondam, hogy ki miatt vagyok elkeseredve. Erre Ő:"Mi a fenét akarsz még tőle?" Hm...akarni sokmindent, de remélni már semmit. De ahhoz jogom van azért, hogy bánkódjak, ha fáj valami. És akkor jönnek a hülye szöveggel, amivel a világból is ki tudnak kergetni: "Fiatal vagy még, ne szomorkodj!" Ezt sosem értettem. Ha valaki fiatal, még nem jelenti, hogy érzéketlen is. Fájni egy fiatalnak is fájhat. És nekem fáj. Vannak érzéseim, és nem vagyok olyan, hogy ha Ő nem, akkor majd más jó lesz. Őt szeretem, nem mást. És nem tudom magamról én sem lerázni a bánatot. Ha tudnám már megtettem volna.

A legrosszabb, amit érzek még most is (persze a fájdalom után), az a féltékenység. Az, hogy tudom, hogy tucatjával kapja a nők leveleit. És a szívem egyik fele ennek nagyon örül, mert esélye van a boldogságra. A másik felem viszont szenved amiatt, hogy amire én nem vagyok jó neki, arra mások nagyon is jók. Idegenek, akiket nem is ismer.
Folyton az zakatol a fejemben, hogy miért ők, és miért nem én? Mivel jobbak?És mért vagyok én kevesebb?
Tudom, hogy mire vágyik, mert mondta. És tudom, hogy én is meg tudnám neki adni. Még többet is. Nagyon tudnám szeretni. Mellette állnék, ha szüksége van rám. Vele örülnék, ha boldog. Sírnék vele, ha szomorú. Ha beteg lenne ápolnám. Ha magányos mellette lennék. És minden percben éreztetném vele, hogy milyen nagyszerű ember is Ő. Miért nem számít ez a pasiknak? Miért nincs erre szükség manapság?
Ezen kívül nem sokat tudnék neki adni, de azt hiszem, hogy ahol szerelem van, ott minden van. Lehet, hogy ez naivan hangzik, de így gondolom. A szerelmes ember számára nincs akadály, nincs lehetetlen. Aki szeret, az mindenre képes. Én legalábbis biztosan.
De ez kevés sajnos. És nekem másom nincs csak a szerelmem.
És tudom, hogy ezt akár mástól is megkaphatja. Miért is ne kaphatná? Ugyan nincs tökéletes pasi, mert minden embernek vannak hibái, de ebben a tökéletlen világban Ő mégis jobbnak tűnt mint mások. Igen, ezt talán a rózsaszín ködön keresztül látom így, de az nem is számít. Csak az, hogy így látom.
Külsőleg szinte hibátlan. Gyönyörű szemek, szép vonalú száj, édes mosoly. A mosolyába szerettem bele. Alacsonyabb tőlem, de ez ugyan kit érdekel? Számít ez valamit egyáltalán? Engem nem érdekel, mások véleményére pedig keveset adok már ilyen téren. Idősebb is nálam, elég sokkal. De ez megint nem érdekel. Én remekül megértettem magam vele, sok dologban egy véleményen voltunk. Nem érzem magam tipikus huszonévesnek. Nem bulizok, nem pasizok összevissza. Sokszor komolyabb vagyok, mint a barátnőim. Ők ugyan azt mondanák, hogy unalmas. Engem nem zavart a kora. Másoknak pedig ebbe sem lett volna joga beleszólni.
És annyira vicces, ugyanakkor komoly, ha komolynak kell lenni. Nagyon intelligens, művelt. Kedves, érzékeny és figyelmes. Ritka kincs az ilyen.
Csoda, hogy ezt mások is észreveszik?

Folyton az jár a fejemben, hogy mennyivel könnyebb lenne kiszeretni belőle, ha lenne valami, amit felróhatnék neki. Ha megbántott volna. Ha bunkó lett volna velem. Ha kihasznált volna.
Könnyebb lenne, mert akkor haragudhatnék rá. Gyűlölhetném. Kereshetném az okokat, hogy miért nem méltó a szerelmemre. De nem tudok okokat találni.
Végig tisztességes volt velem. Nem álltatott, nem bíztatott, nem ígért nekem semmit.
Minden az én hibám volt. Nem értem miért kezdtem el ezt érezni iránta, hiszen tudtam, hogy nem szeret engem. Legalábbis nem úgy. És bár azt nem tudtam, hogy képtelen is lenne belém szeretni, hiszen erről sosem beszéltünk. Szóba sem jött. Akkor sem, amikor én már régen úgy éreztem, hogy vele tudnék boldog lenni. És hogy akarom a boldogságot.
Nem mertem neki elmondani, mert akkor sokkal hamarabb veszítettem volna el. És nem fájt volna kevésbé, mint most.
Nem mertem neki elmondani, mert nem akartam, hogy magában keresse a hibát. Nem akartam, hogy azt higgye, bármi félreérthetőt mondott vagy tett. Nem erről volt szó. Csak ugye a remény...ami pofátlan módon befészkeli magát az ember szívébe és eszébe. És akkor már mindenhol azt a kis reménysugarat kerestem. Hogy talán egyszer rájön, mennyire szeretem. Hogy neki szüksége van arra, hogy szeressék. És hogy én legyek az, aki szereti.
Pedig tudtam, hogy nem tőlem várja. Ha valaki, hát én nagyon is tudtam. De azt hittem, ha tőle nem kapja meg, akkor még idővel rájöhet, hogy én is érek annyit. Nem jött rá. Mi több, másfelé keresgélt. Valahogy úgy van ez, hogy ha túl közel kerülök valakihez, akkor eszébe sem jut maga mellé nézni, ha keres valakit. Mindig csak előre, sosem oldalra. Pedig én ott álltam, és vártam. Nem értem miért, nem tudom mi adott erőt hozzá, de vártam.
Egészen addig, amíg értésemre nem adta, hogy bármeddig is várok, nem fog rámnézni. És akkor tudtam, hogy nincs remény, nincs értelme várni.
Állítólag a remény hal meg utoljára. Ezt sosem hittem el. De lehet, hogy igaz. Annyi bizonyos, hogy ez esetben a remény meghalt. Ki tudja, talán bennem is meghalt valami akkor. De majd újra megkeresem azt a valamit.
Darabokra hullottam, de erős vagyok. Idővel összekaparom a romjaimat és újraépítem magam. Sokkal erősebbre, mint azelőtt. És akkor már nem fog fájni sem ez az egész.

Jó nagy kalamajkát csináltam magamnak, szó se róla. Hogy lehet, hogy bár nem tartom magam hülyének, ekkora hülyeséget csináltam?
Márqueztől származik az az ismert idézet, hogy "Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya, mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tiéd." Én is ezt éreztem, amikor még tartott a barátságunk. Fájt, rossz volt, elviselhetetlen.
Ezért döntöttem úgy, hogy nem kínzom magam tovább, és inkább elköszönök tőle, mintsem könnyes szemmel üljek mellette, teljes reménytelenségben.
Aztán rájöttem, hogy jobb Vele lenni, még ha fáj is, mint elszakadni Tőle. Mert ez a helyzet rosszabb. Mert nem tudok Róla semmit. Mert nem láthatom többé. És ha lehetne talán visszacsinálnám a dolgokat. Talán máshogy döntenék. De a múltat sosem lehet megváltoztatni.
Szenvedni pedig muszáj. Csalódni kell, mert minden csalódás új tapasztalatokkal gazdagít. Ha nehéz is elviselni.

Most sokkal nyugodtabb vagyok, mint tegnap vagy azelőtt. Elsimultak a dolgok. Sikerült többé-kevésbé visszaállítani a régi állapotokat. Kicsit még érzem a feszültséget, kicsit még ott van a levegőben az a kellemetlen érzés, de már alakul.
Remélem sikerül elfelejteni mindent. A nagy őszinteségi rohamomat, az érzéseimet, a kisebb érdekellentétet. És végül remélem sikerül a barátjának maradnom. Mert talán ez sokkal fontosabb.

március 29.

Már ezerszer elgondolkodtam a boldogságon. És mindig arra jutottam, hogy a kis boldogságokat kell értékelni, nem pedig hasztalan várni a nagyot.
Ezt egészen addig láttam így, amíg nem vágytam egy nagyon nagy boldogságra, és mivel azt nem kaptam meg, lemondtam a kicsiről is. Ostoba dolog volt, gyermeki dac talán. Hajlamos vagyok még néha az ilyenre.
Úgy gondoltam, ha Ő nem lehet az enyém teljesen, akkor nem kell sehogy. Most jöhetnék azzal, hogy fájt, hogy csak morzsák jutottak nekem, de beláttam, hogy éhes ember a morzsákat sem utasíthatja vissza. Igaz a mondás, hogy sok kicsi, sokra megy.
Most újra szívom magamba a kis boldogságokat. Újra kezd színes lenni a világ. Már örülök a tavasznak, a napfénynek, a madaraknak, a barátokkal való nevetgélésnek, a családom szeretetének és az Ő barátságának. És annak, hogy érzem, hogy szeret, még ha nem is úgy, ahogy azt én szerettem volna. És ez a boldogság mégis nagyobb, mint azt eleinte gondoltam.
Igen, minden akkor válik értékessé, fontossá, ha elveszítettük. Amikor kiderül mennyire nehéz anélkül a valami nélkül élni. Én már tudom. És szerencsés vagyok, mert vissza tudtam kapni.

március 30.

Csak egy kicsit nézz rám!Mit látsz a szememben?
Látod-e, hogy szívem ott van a kezedben?
Látod-e, hogy vérzik, hogy könnyezik érted?
Nem vádollak mégsem, mert ezt sosem kérted.

Soha nem akartad a szerelmem kérni.
Nem, mert úgysem tudtál semmit sem ígérni.
De én mégis hittem, mégis bíztam benne,
Hogy talán egy kicsi esélyem lehetne.

Nem volt, nem lett, nem lesz. Ezt én most már érzem.
Magam sebeztem meg, s most száz sebből vérzem.
De te ne bánj semmit, hiszen én sem bánok.
Jó, hogy Te vagy akit szívemből kívánok.

Már másodszor fordul elő velem, hogy valakit ennyire szeretek. És másodszor fordul elő az is, hogy nem megyek semmire ezzel a nagy szerelemmel, mert képtelenek viszonozni.
És az is másodszor fordul elő, hogy nem tudok ebbe belenyugodni és annak a valakinek a közelében akarok maradni. Vigyázni rá, szeretni messziről és szótlanul, semmit nem kérve, segíteni neki.
Érdekes, hogy soha nem volt bennem harag egyik visszautasítás után sem. Akkor sem, amikor pedig csúnyán becsaptak és kihasználtak. Amikor rájöttem, hogy végig hazudott nekem, és valószínűleg meg is csalt. Nem érdekelt. Hálás voltam a szép időkért, még ha az hazugság is volt. De boldog voltam.
És most is, ha fájdalom és csalódottság van is bennem, harag nincs. Sőt semmi rossz érzés, ami felé irányulna.
Csak azt érzem, hogy mindig közel kell lennem hozzá (ha nem is fizikailag) és bármikor úgy érzi szüksége van rám, akkor segíteni. Mint egy önkéntes őrangyal. Mert megeshet, hogy az igazi őrangyal nem végzi jól a dolgát, vagy csak épp nem figyel egy percre.
Tudom, hogy talán el kellene engednem Őt és azt a régebbi valakit, mert már felnőtt emberek, és nem szorulnak a segítségemre. De ez nem biztos, hogy igaz. Akit régen szerettem, többször kérte már a segítségem, ha másért nem, mert beszélni akart valakivel, aki megérti, aki meghallgatja, aki előtt nem kell szégyellnie magát, bármit is tett.
Én magamnak tettem ígéretet, amikor azt mondtam, hogy örökké szeretni fogom őket. Idővel talán már nem úgy mint most, de szeretni fogom. És mindig a boldogságát fogom akarni. Én pedig nem akarom megszegni a fogadalmaimat, főleg, ha magamnak tettem.
Ha valakire azt mondom, hogy vigyázok, akkor az úgyis lesz. Ha nem is akarja, ha nem is kéri. Mert egyszer talán még szüksége lesz rám. Akkor pedig ott fogok állni, úgy mintha csak egy napja váltunk volna el. És egy pillanatra sem fordul majd meg a fejemben, hogy visszautasítsam.

Nem tudom mi van velem. Azt hittem, hogy ettől azért erősebb vagyok lelkileg. Hagynom kellett volna a dolgokat úgy, ahogy voltak. Már semmi sem lesz a régi. És mit kezdjek most remény nélkül? Ha nincs remény, akkor mi az, ami miatt érdemes élni?
Na tessék, már megint potyognak a könnyeim. Össze kell magam szednem, de nagyon gyorsan, mert ebbe így bele fogok bolondulni.
Nem értem miért nem lehetek csak egyetlen egyszer boldog? Tényleg szenvedésre születtem? Mi olyan rossz bennem, hogy nem érdemlem meg a boldogságot?

április 1.

Bárki mástól elviselném ezt, de Tőle nagyon fáj. Nem tudom meddig fog ez fájni. Nem tudom meddig kell még kínlódnom. De az idő minden sebet begyógyít, vagy majd megtanulom cipelni magammal ezt a fájdalmat. És ha mégsem gyógyulna a seb, legkésőbb a halálomkor elfelejtem Őt.

Valahogy engem soha senki nem tartott érdemesnek arra, hogy szeressen, vagy megpróbáljon szeretni.
Nem értem miért? Ennyire rossz ember vagyok? Vagy ennyire csúnya? Úristen, mi a baj velem?
Azt hiszem engem már soha senki nem fog tudni szeretni. De nem is kell. Elleszek én egyedül is. Nem kell nekem pasi soha többé. Nem is fogok próbálkozni. Minek? Hogy újra és újra megbántsanak? Nekem az nem kell.