Az egyik barátnőmmel ma,kihasználva a jó időt és azt, hogy mindkettőnknek rossz a kedve, eldöntöttük,hogy kimozdulunk a koliból. Végül-magam sem tudom, hogyan-a Fiumei úti temetőbe mentünk.
Mondták páran a szobatársak közül, hogy szerintük elég morbid dolog, de én szeretek odamenni, Évi pedig még sosem járt ott. Egyébként is, mindössze 15 perc sétára van tőlünk, és tele van nagy művészekkel.
Megnéztük a Kegyeleti Múzeumot, ahol csak úgy repült az idő. Szerintem nagyon érdekes, és tényleg érdemes megnézni. Főleg a néprajzi terem tetszett nagyon, a különböző népek gyászviselete. 
Utána pedig belevetettük magunkat a kedvenc költők, írók és egyéb híres emberek felkutatásába. Nekem persze Ady a szívem csücske, szóval ragaszkodtam hozzá, hogy őt útba ejtsük.Először próbálkoztunk a térképre hagyatkozni, de egyiken sem vagyunk jók a tájékozódásban. Így végül mentünk az orrunk után. 
Végül én már nem is néztem a neveket, csak a szobrokat. Bámulatosan szépek voltak mind.A legtöbb síró nőket vagy angyalokat (azok is nők persze) ábrázolt. Érdekes,hogy síró férfiból kevesebbet találtunk. Talán, mert a sírást nem tartják férfias dolognak? Vagy, mert a nők alapvetően érzékenyebbek?  Annyira gyönyörűek voltak ezek a síremlékek, hogy szinte tapintani lehetett rajtuk a fájdalmat. Minden arckifejezés visszatükrözött valamit a gyászolók mérhetetlen hiányérzetéből. Az imádkozó, bánatos tekintetű angyalok láttán megkérdeztem Évit, hogy ő hisz-e az angyalokban. Igazából nem adott egyértelmű választ, de nem is nagyon számított.Olyan kérdés volt ez, amit sokkal inkább magamnak intéztem, mint neki, még ha neki is tettem fel. Onnantól aztán mindenféle komoly témákat kezdtünk el boncolgatni. Beszélgettünk életről és halálról, a világban elfoglalt helyünkről, hogy honnan jöttünk és hová akarunk elérni, vallásról, reményről.És végül feltette nekem azt a kérdést, amit már milliószor feltettek az elmúlt két év alatt: Miért akarok szociális munkás lenni? Nem tudom, mit válaszoltam erre a kérdésre régebben. Talán azt, hogy ‑szeretek másokon segíteni. Ez alapjában véve igaz, de valójában többről van szó. Az igazi okot sosem mondtam senkinek. Kivéve most. Mondhatnám én is azt, amit Évi, hogy érintett vagyok a szociális problémákban, de nem csak erről van szó. Minden az önértékelési problémáimból adódik. Abból, hogy csak akkor érzem magam fontosnak és értékesnek,ha másoknak teszek valami fontosat. Hogy nem találom a helyem a világban, ha nem érzem magam hasznosnak. Hogy nem értem a létezésem okát, ha nem teszek valami másokért. Vagy hogy szociálisan túlérzékeny vagyok, és saját boldogságomat a mások arcára varázsolt mosolyban találom meg. Hogy szenvedek a szenvedőkkel, és örülök a boldogokkal. Igen, ennek oka van, nem magától alakult ki. Talán túl sok fájdalmas dolog ért már. Talán nem vagyok tisztában a saját értékeimmel. Vagy azért, mert javíthatatlanul naiv vagyok és hiszek abban, hogy minden rosszon lehet változtatni, hogy minden szerencsétlen ember jobb sorsra érdemes. És bár tudom, hogy nem lehet mindenkin segíteni, de ha már egy embernek sikerült javítanom valamit az életén, vagy akár csak a napján, akkor már nem éltem hiába, hiszen rá hatással voltam. Na ez az, amiért szeretnék szociális munkás lenni.