Mármint újra blogolok. Hogy meddig, az jó kérdés, mert nem nagy bennem a lendület.

Eddig simán ráfogtam, hogy a vizsgák miatt nincs időm írni, de most, hogy már semmi dolgom, ugyanolyan nehezen szánom rá magam a gondolataim lejegyzésére. Nem arról van szó, hogy nem lenne semmi érdékes, amit feljegyezhetnék, inkább túl sok olyan van.

Ez most így logikátlannak tűnhet, de nem az. Folyton jár az agyam, minden percben kattog valamin. Rengeteg olyan nagy gondolat van bennem, amit érdemes lenni leírni, mert később visszaolvasva talán nagy segítségemre lenne bizonyos élethelyzetekben, de amikor írásba fognék, akkor valahogy megakad a gondolatok szabad áramlása.

Történésekből is kijutott mostanában.

A legfontosabb, hogy minden vizsgám sikerült, megszabadultam a sulitól kerek két hónapra. Már csak egy adminisztrációs fennakadásom van, pontosabban egy jegyet kellene beíratnom. Megtehettem volna hamarabb is, ez igaz, de az információáramlásból (számomra érthetetlen és megmagyarzáhatatlan okból) olyan szinten kiszorulok, hogy fogalmam sem volt róla, hogy a kérdéses tanár mikor lelhető fel a suliban. Általában ilyesmit ki szoktak írni ETR-ben, legalábbis a pedagógia szakos hallgatók számára mindig elszórnak ilyen hírmorzsákat. Nálunk már ritkábban. De nem nagy baj, majd az évzáron aláírja az indexem. A legérdekesebb a dologban, hogy nálunk nincs is évzáró! Talán a tanár a diplomaosztóra gondolhatott. Az gyönyörű lesz! Mindenki elegáns cuccokban, örömködve a csemetéje sikerei miatt, mi meg belibegünk szakadtan jegyet beíratni. Persze ez szombat, szóval TO nem lesz, ergo az indexet leadni még akkor sem tudom. De mindegy is, mert így is úgy is késedelmi díjat kell fizetni, szóval vesztenivalóm nem nagyon van.

A hivatalos nyaram hatalmas nagy unalommal és végeláthatatlan punnyadással kezdődött. Volt két jó nap, amikor Mónikával a Margitszigeten voltunk, de a nyár többi része katasztrófának ígérkezik. A Margitsziget azért is volt jó (azon kívül persze, hogy nem ültem itthon a gép előtt) mert már régen tudtam ennyit beszélgetni Mónikával. Nagyon megszerettem az elmúlt két évben, igazán jó barátomnak tartom. Másfél évig volt a kedvenc szobatársam a koliban, és kicsit fura lesz, hogy most már kevesebbet fogom látni. Egyébként nagyon büszke vagyok rá, mert most már diplomás szoc munkás lett. Már csak munkát kell találnia és megkezdheti önálló, felnőtt életét.

A másik, ami mostanság foglalkoztat, az a munka. Kellene valami meló a nyárra, mert vagy az unalom fog megölni, vagy a pénztelenség. De lehet, hogy a kettő együtt. Kezdetben még az álommunkára vágytam: kevés és könnyű munka, magas fizetés. Most már minden jó lenne, amivel keresni lehet. Voltam tegnap a Tescoban, hogy megkérdezzem, nem alkalmaznak-e diákokat. Erre elküldtek a diákszövetkezetbe. Mindenki oda küld. Azt hiszem diákok csak onnan indulhatnak el. Pedig ezt nem igazán szerettem volna. Egyfelől, ha arra várok, hogy ők találjanak nekem valamit, akkor ebből megint nem lesz semmi ezen a nyáron. Hiszen túl sok a diák, és túl kevés a munka. Ők pedig nyilván a régebbi tagjaiknak adják elsősorban a munkákat. Nekem viszont nagyon kellene most valami.

Van végre Sims 3-am is, ami kezdetben nagyon lekötött, most viszont már nem nagy kedvem van játszani vele. Fogalmam sincs, hogy miért, kicsit talán meguntam. De ha nagyon nem lesz mit csinálnom a nyáron, akkor nyilván csak a Sims marad.

Most nem sok egyéb jut eszembe, talán majd gyakrabban fogok írni, és akkor nem lesznek ilyen szanaszét a gondolataim.