Jó lett volna…olyan szép lett volna.

Karjaidban ébredni megint.

De nem sírok, ne lásd meg a könnyem,

Kezem csupán szótlanul legyint.

És, ha szólsz, hogy mennyire sajnálod.

„Ugyan, ne tedd”- ennyit felelek.

Mondok talán még valami bölcset,

És utána feléd nevetek.

De csak játék, ez csupán egy álca.

Mert ha jobban szemügyre veszel

Hogyha majd a mosoly mögé nézel

Egy kis jelre figyelmes leszel.

Észreveszed, hogy mikor legyintek

Nem nézek rád, én nem is merek.

És hallod majd, hogy elcsuklik hangom,

Ha egy kérdésedre felelek.

És majd érzed, hogy nyomaszt a légkör,

Hogy telepszik rám a fájdalom.

S tudd majd, akkor: nem haragszom én Rád.

Csak, hogy így lett, kicsit fájlalom.

És majd hallod, hogy a néma csendben

Milliónyi panaszom vegyül.

S gyanús lesz majd, még akkor is, hidd el,

Ha mosolygok rendületlenül.

Mert a mosoly más lesz már mint régen.

Görcsösen az ajkamra feszül.

És nevetek, hogy neked ne fájjon

Az, hogy közben sírok legbelül.

S ha érzed is a jeleket rajtam,

Én akkor is mosolyom adom.

S ha kérdeznéd: „Tényleg nem fáj semmi?”

Hogyha fáj is, simán tagadom.

Csak a szemem, az nem tud hazudni.

Bármit mondjon is neked a száj.

Szememet, ha ellepik a könnyek

Tudni fogod, hogy ez néha fáj.

Mert amikor rád mosolyog ajkam,

Tekintetem tompa ködbe vész,

S talán a könny sosem születhet meg,

Tudod, miről szól ez az egész.